Mai csodámat szeretném megosztani: Legidősebb fiunk ma éjjel Spanyolországba repült Erasmus ösztöndíjjal. Hónapok óta imádkoztunk azért, hogy jó helyre kerüljön, ne legyen nagyon nehéz a beilleszkedés.

 Olyan családot küldött a jó Isten, akiktől sokat tanulhatunk. Az anyuka többször is írt, hogy megkérdezze, mit szeret a fiunk és mit nem. Tegnap este megint írt, hogy csak szeretne megnyugtatni, nagyon várják és úgy fognak vele foglalkozni, mint a saját fiukkal. Viszik majd misére is.

 A fogadó fiú is írt, fiunknak hogy bemutatkozzon. Kedves sorokban viccelődött "tudod, én vagyok csütörtöktől a testvéred"...

 Egy évfolyamtársával megérkeztek rendben. 1200 gyerek jár abba az iskolába, ahova most járni fognak.

 Amitől még nagyon meghatódtam még: az egyik fiú a családban odaadta fiunknak a szobáját erre a hónapra. Felvette videóra hogy a falra ki van téve kinyomtatva, felnagyítva az a családi fotónk, amit pár napja küldtünk bemutatkozásként...

 Milyen kedves emberek vannak Spanyolországban is.

Kislányom ajándék.  A sensitivitása, az életöröme nap, mint nap meglep.

A legjobb barátnője is egy kis napsugàr, gyakran én fuvarozom, mert a szülei írtó sokat dolgoznak,testvére nincsen, magànyos sokat.

Minden alkalommal megkérdezi tőlem, hogy milyen napom volt, hogy vagyok?

Érdeklődő és nagyon kis optimista.

Számontartja Mamám betegségét is: rá rá kérdez,hogy “hogy van a Mamid?”

Elmesélem neki épp hol tartunk, és kommentàlja vmi pozitív gondolattal!

"Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” 

Az én feladatom lenne, hogy szeretetet vigyek oda, ahol békétlenség van, de sokszor inkább csak a tehetetlenségemet tapasztalom meg, azt hogy egy csődtömeg vagyunk. Családunk közös, mindenki által üdvözölt programjának kivitelezése szinte lehetetlen kihívásnak tűnik, pláne amikor nem várt egészségügyi problémák sorozata ássa alá amúgy is ingatag lábakon álló terveinket, pláne ha úgy tűnik, hogy még a természet is ellenünk dolgozik.
                                      
És a hogyan lehetne még rosszabb érzés után, csak egy mustármagnyi hit kell, csak egy odabízás Istenre. Megtapasztalod az Ő mosolyát, hogy a küzdelmed nem volt hiábavaló. Kezdetleges próbálkozásodhoz ő hozzáadja az ő erejét. Béke születik ott, ahol kell, testvériesség, amikor a legnagyobb szükség van rá, a természet behódol a Mindenhatónak és eső helyett csupán hó esik (ami sokkal barátibb). Olykor-olykor a nap is kisüt, leküzdöd a fizikai fájdalmaidat és megküzdesz a határaiddal, s amikor este mindenki hálát ad a napért, az maga a csoda. 

Szó szerint megtapasztaltuk, hogy "Kis hópelyhek az örömök...rajtuk át Isten szól: jövök"

Kedves mind!

 Sokan tudjátok, hogy a facebookon pár éve indítottam egy csoportot. Itt többnyire bátorító idézeteket osztok meg, imaszándékokat teszünk fel és időnként imádkozunk egymásért. Ennek egyik formája, hogy "véletlenül" kiválasztok két nevet a tagok közül és aznap értük imádkozunk. 

 Már sok olyan visszajelzést kaptam, hogy pont aznap volt szüksége az illetőnek imára. Ma egy elég komoly üzenetet kaptam. 

 "Nagyon hálás vagyok nektek, köszönöm Istennek , hogy vagytok. A múlt kedden, pont azon a napon imáztatok értem, amikor a rendőrségre kellett mennem és egy volt katolikus iskolában tanított alezredes hallgatott ki tanuként és végre jól értette, amit mondtam, pontosan írta le a dolgokat."

 De volt már, hogy az egyik tagunkért kértem imát és a válaszából úgy éreztem, rá kell kérdeznem , hogy vannak. Kiderült, hogy  a lánya anorexia miatt hónapok óta kórházban van... így őérte is imádkozunk.

 Szóval a Szentlélek dolgozik, az imák elérnek az Úrhoz.

 Szép napot!