Megérint, mikor Csókay doktor nevét hallom. Két családtagunk miatt is fontos számomra, mert szakmai tudásán kívül lelki nagyságát, művészi tudását és emberségességét is megismerhettem rajtuk keresztül.

 

-  Nagymama nagyon szerette. Egyszer volt alkalmunk elvinni Nagymamát a doktor és egy képzőművész közös grafikáinak kiállítására.  Férjem emlékezett rá, hogy Papa Édesanyja nagyra tartotta Csókay Andrást, így mikor hallott arról, hogy kiállítása nyílik, felvetette Nagyikának, hogy szívesen elvinnénk... Szép élmény volt.

 

-  Évekkel később december 27 vasárnap este őt is felhívtuk, hogy mondjon véleményt és útbaigazítást kómában fekvő sógorommal kapcsolatban. 

 

Ismeretlen voltam számára. Vasárnap és ünnep ellenére oly kedvesen és együttérzően tájékoztatott a súlyos helyzetről, hogy azt hiszem sosem felejtem el.

 

Többeteknek meséltem, hogy mostam, vasaltam egy bácsira sok évig. Plébánosunk ajánlotta nekem, mikor segítséget keresett. Péter bácsi a Műszaki Egyetemen tanított régen, nagyjából senkije sem volt, sosem nősült meg, idős korára viszont nem boldogult egyedül. Összebarátkoztunk, különösen kislányom nőtt a szívéhez, még névnapján is mindig felköszöntötte egy szál virággal.

Eleinte sűrűbben járt hozzánk, amikor aztán kezdett kicsit zavarosan viselkedni, kapott szociális gondozót, aki segített neki, így megritkultak a látogatásai is. Pár év után már nem tudtam vállalni a mosást, vasalást, de beszerveztem magam helyett barátnőmet, aki folytatta helyettem.

Hónapok óta nem találkoztunk, nem beszéltünk, de most vasárnap, ahogy hazafelé sétáltunk a 9-es miséről,  szembejött...Kérdeztem, hogy érzi magát, azt mondta jól. Valóban egészen jól is nézett ki. Mielőtt elköszöntünk, még beszéltünk pár szót.

 

Másnap hívott a barátnőm, hogy Péter bácsi meghalt....

A gondozója azt mesélte, hogy felhívta őt Péter bácsi vasárnap, hogy nincs jól, kihívták a mentőket, de már nem tudtak segíteni rajta 11-kor meghalt. Mi kb.1/4 11-kor beszélgettünk Vele,  így valószínűleg mi találkoztunk vele utoljára. Milyen jó a Gondviselő, aki biztosította, hogy még tudjunk találkozni vele, különben nagyon bántam volna, hogy nem hívtam fel előbb.

 

 

Békés vasárnap délelőtt volt. Minden jól alakult. A szentmise után autóba ülve, akadálytalanul keltünk át a Szépjuhászné hágón. A járvány kihalttá tette a máskor oly vidám Hüvösvölgyi Nagyrétet. A főváros határán túl is csendes utcák vezettek lányunk otthonához. Időben érkeztünk, hogy a nagyobb unokák édesanyjukkal pontosan indulhassanak a templomba.

 

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a gondjainkra bízott kettő máris sürgetett minket, játszunk „Amerikából jöttem”-et. Gyorsan eltelt a vidám másfél óra. Megjöttek híveink s utunkra bocsátottak.

 

A tiszta kék ég alatt megélénkült a forgalom hazafelé. Úgy döntöttünk, mellékutakon talán hamarabb hazaérünk. Talán a hirtelen elhagyott sok autó… talán a jobbról elsőbbséggel bíró autóbuszos út… talán egyszerűen a békességes vasárnapi csend figyelmetlenné tett. Ezután már semmit sem tudtam tenni. A fiatal fiú jobbról érkező kocsija hatalmas csattanással megváltoztatta autónk irányát s így egy élével felénk forduló beton oszlop lett a végállomás. A biztonsági övek belénk vágtak, a légzsákok hátra taszítottak.

 

A mellettem ülő feleségem arcára kiülő kínzó fájdalom dermesztően figyelmeztetett felelősségemre. A mentő érkezéséig sok igazán jó ember igyekezett segítségünkre lenni. A kórházban négy vagy öt törött bordát és a bal csukló törését diagnosztizálták.

 

Mi ebben a csoda?

 

Feleségem hősiessége minden eddiginél csodálatra méltóbb.

 

Történhetet volna sokkal súlyosabb sérülés.

 

Nálam nem találtak semmi maradandót.

 

Az összefutó emberek, mentősők, rendőrők, segítsége igazi szeretet megnyilvánulás volt.

 

Számtalan közeli és távoli ismerős imája és bíztatása gyógyító erőt ad.

 

Talán Isten így óvott a nagyobb bajt eredményező vezetői önhittségtől.

 

Nagy vakmerőséggel vettünk egy gazzal benött telket félig kész vályog házzal.
Az elhanyagolt vályogfalakat rendbe kellett hozni. Igen ám, de a vályognak az a különleges tulajdonsága, hogy nem tűr meg magán akármit. Nos... nem volt más lehetőség, agyaggal kellett „vakolni” a falat...Sajnos a fal teli volt mélyedésekkel, amelyeket ki kellett egyenlíteni. Mondtam a férjemnek (én mint egy agyag-kerámia figurákat készítő profi anyuka gyermeke), láttam már mit művel az agyag ha nincs összedolgozva és vastagon van felvíve. Nem hitt nekem. Én csináltam szép komótosan úgy ahogyan… Ő is felkente serényen…Nos az övé berepedezett.                   

Valahol olvastam, hogy ezt régen is az asszonyok csinálták Na... gondoltam akkor jobb ha kezembe veszem az ügyet és úgy ahogyan olvastam úgy simítom be a falunkat. Fogtam magam és a lenyeset faltörmeléket, vagyis  a szalmával kevert agyagot, szétmorzsoltam egy dézsában majd a gyerekek által megrostált újonnan hozott agyagot hozzátettem és jól elkevertem egy kis vízzel. Képzeljétek... mint a mese, olyan tapasztó anyagom lett. Férjem is belelkesedett és bevontuk vele az egész falat. Megszáradt és nem repedt meg.

Óriási siker és boldogság! Istennek legyen hála! Mi ez ha nem csoda!