Ma elég zabolátlanok voltak a tanítványaim az iskolában  olyannyira, hogy már azon tanakodtam magamban, hogy biztos itt-e a helyem.

 Testvérem sürgetésére, de saját elhatározásomból végre nekifogtam a Szeretetlángos füzetkének, de Csaba testvér egyik könyvét is forgattam mostanában. Talán e könyvek is hozták a gondolatot, milyen jó lenne, ha kapnék egy jelet.

Bár ez egy állami iskola (katolikus család kevés.), mintegy 2 órával később megjött a válasz. Hihetetlen Isten időzítése és finomsága!

Az egyik harmadikos fiúcska (akit most nem is tanítok), a kezembe nyomott egy borítékot. Ráirta, hogy „Neked” és rajzolt rá egy szivecskét.

Csiksomlyóról hozott egy karkötőt ( vagy speciális rózsafüzért, mert 10x3 gyöngy) és egy szentképet a csíksomlyói Szűz Máriáról.

Szóval égi Édesanyánk tényleg velünk van, gondot visel ránk.

Bevallom, nem bírtam türtőztetni a könnyeimet, úgy meghatódtam.

 

 Ma is jó kis kalandos csoda történt velünk. A csillebérci erdőben sétáltunk, mikor jött egy biciklista hölgy, aki kétségbeesetten kereste a mobilját, amit valahol útközben elejtett (jóval korábban, mert a Jánoshegyi kilátótól fordult vissza, azóta már mindenhol átnézte az utat).

Felajánlottam neki, hogy az én mobilomról csörgessünk rá és hátha felveszi valaki. Nagyon örült is, de sajnos miközben kicsöngött, az én mobilom is lemerült, így lógó orral elment szegény és minket is bántott, hogy nem tudtunk neki segíteni.  Ezek után este jött egy üzenet valakitől, hogy megtalálta az “ismerősöm” telefonját, őt keressük. Visszaírtam, hogy sajnos én nem ismerem, csak segítettem neki, de érdemes lenne a kontaktjai közül mást értesíteni. Erre képzeljétek visszaírt, hogy közben fel tudták venni a kapcsolatot a tulajjal. Jaj nagyon örültem. Megint egy jóságos lélek megcsillanása!

Az meg külön öröm volt, hogy az egész örömteli végkifejlettről igy mi is értesülhettünk.

  

 

 

 

 

 Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra.

 A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.

 – Ha azt akarjuk, hogy a gyermek életben maradjon – fordult a szülésznőkhöz – , egyenletes hőmérsékletet kell biztosítanunk a számára.

 De hát nem volt inkubátor, nem volt elektromosság! Az egyik nővér kerített valami dobozt, s a csecsemőt vattába bugyolálva beletette. A másik elsietett egy meleg vizes gumitömlőért. A harmadik pedig fűteni kezdett.

 - Végtelenül sajnálom, doktor – jelentette a gyógyeszközökért felelős nővér -, megforrósítottam a vizet, s amikor beleöntöttem, a tömlő szétrepedt. Pedig ez volt az utolsó meleg vizes gumitömlőnk.

 Gyógyszertár nem létezett, ahol másikat vehettek volna, így az orvos kiadta az utasítást:

 - Nincs más megoldás, helyezzétek el a csecsemőt a tűz közvetlen közelében, te pedig feküdj a baba meg az ajtó között, és ügyelj, hogy a kicsit huzat ne érje.

 Másnap délben Dr. Roseveare szokása szerint maga köré gyűjtötte az árva gyerekeket, hogy együtt imádkozzanak. Felsorolta a különböző imatémákat, és beszámolt a kis koraszülöttről is, hogy milyen erőfeszítésekre van szükség az életben tartásához. Megemlítette a szétrepedt meleg vizes tömlőt, és elmondta, mennyire sír a kétéves testvérke, hogy az édesanyja meghalt.

 Imádkozás közben egy Nammy nevű tízéves kislány az Úr elé vitte a hallottakat azzal az egyszerű őszinteséggel, ahogy az afrikai gyerekek szokták:

 - Istenem, kérlek, küldj nekünk egy gumitömlőt – de holnap már nem jó, mert addigra a kisbaba meghal. Kérlek, küldd ma délután. - Majd hozzátette: - De Istenem, nem küldenél akkor már egy babát is annak a síró kislánynak? Úgy talán megérti,hogy még most is szereted őt!

 Mondhatott ilyen imára őszintén áment a misszionáriusnő? Az igazat megvallva, nem nagyon hitte, hogy Isten ezt a kérést meghallgatja. Abban természetesen nem kételkedett, hogy az Úr mindent megtehet. Hiszen hányszor énekelt erről, és mennyiszer hallotta a prédikációkban! Valóban lehetséges, hogy Isten ezzel az üggyel is foglalkozik?

 A három év alatt, mióta itt él – töprengett Helen -, még egyszer sem kapott csomagot. Ilyesmi ide nem érkezik. Levél még csak jön hébe-hóba, ha akad olyan, aki egyenesen errefelé utazik és elhozza. No, de tegyük fel, hogy valaki otthonról, Nagy-Britanniából csomagot küldene – kinek jutna eszébe meleg vizes tömlőt tenni bele? Hiszen itt forró az éghajlat!

 - Aztán körülbelül a délután közepén – mesélte a misszionáriusnő -, amikor éppen az ápolónők iskolájában tanítottam, valaki ezzel az értesítéssel állított be: „Doktornő, egy autó áll a háza előtt…”

 Hazaszaladtam, de mire odaértem, az autó eltűnt. A verandán azonban egy dobozt találtam, amit Angliából küldtek. A könnyeimmel küszködtem. Úgy éreztem, egyedül képtelen vagyok felbontani. Hívattam tehát az árva gyerekeket, és együtt nyitottuk ki. Legfelül egy csomó ruha volt, élénk színűek, amit a gyermekek annyira kedvelnek. Tágra nyílt szemmel lesték, amint egyik darabot a másik után szedtem ki. Közben egyre imádkoztam: „Ó, Uram, csak jusson belőle mindegyiknek! Aztán néhány kötött fásli következett a leprások részére, ami a társaságot nem nagyon érdekelte. Majd egy nagydarab szappan került elő, de ez még kisebb lelkesedést aratott. A szemük azonban újra felcsillant, amikor gyümölcskeverékkel teli, csinos csomagra bukkantam. Lesz belőle egy rakás sütemény hétvégére! Utána pedig kiemeltem – egy teljesen új meleg vizes gumitömlőt! Elsírtam magam.”

 Nammy egészen elől állt a gyerekek között. Odafurakodott a dobozhoz.

 - Ha Isten megküldte a palackot, el kellett küldenie a babát is! – mondta izgatottan. Mindkét kezével belekotort a csomagba, és előhúzta a babát. Felnézett Dr. Rosevearere és azt kérdezte:

 - Ugye, mami, elmehetek a kislányhoz, hogy megtudja: Jézus szereti őt?

 A csomag öt hónapig volt úton. Ez minden képzeletet felülmúl!

 Öt hónappal korábban Isten a szívére helyezte egy angliai vasárnapi iskolai csoportnak, hogy csomagot küldjön a missziói területre. Valamelyik tanítónak azt az ötletet adta, hogy tegyenek bele egy melegítő tömlőt is, noha a csomag rendeltetési helye az Egyenlítő környéke volt. Az Úr szólított meg egy gyermeket a messzi Angliában, hogy adja oda a babáját egy anyátlan afrikai kislánynak.

 Igen – Isten elindította válaszát egy imára, mielőtt azt egy gyermek elmondta volna.

 "Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom" (Ézs. 65:24)

 

Találtunk egy fantasztikus úszásoktatót! Hatvanegynéhány éves, irtó fiatalos, szigorú, de kedves hölgy. A többiek baba koruk óta úsztak, nem volt probléma betenni a fejüket a vízbe,  .  Az én kislányom először pár órát nagyon nehezen  viselt de igyekezett mindent megtanulni. Hihetetlen bátor és szófogadó volt, a tanárnő is csak ámult és bámult, hogy milyen gyorsan halad. Most ott tartunk, hogy alig várja a következő alkalmat.

Ezután fiam is elvittem. Nem akart beállni, de mivel muszáj volt, egy hirtelen ugrással benn termett a vízben, csak arra nem számÍtott, hogy ott már mély. Kapálózott, majdnem megfulladt. A tanárnő villámgyorsan kimentette. Ezután még kis megszakÍtással végigcsinálta az órát. Később beszéltem a tanárnővel, hogy elnézést kérjek viselkedéséért, de ő  legnagyobb meglepetésemre, azt mondta, hogy:

 1. A fiucska nem tudhatta, hogy ott mély a víz és nem szabad beleugrani,

 2. Soha nem látott ilyet. Más gyerek az eset után ordÍtva menekül és nem hajlandó bemenni a vízbe

 3. Óriási önuralma lehet a gyereknek. Ő egy kis hős, aki gyorsan meg fog tanulni úszni.

 A tanárnő kérte, hogy ezeket tolmácsoljam otthon. Képzeljétek, a  fiam eljött újra úszni és láttam, hogy kezdi jól érezni magát , esti imánál meg is köszönte, hogy jó volt az úszás. Azt hiszem, akinek az utóbbi időben meséltem a gyereknevelés küzdelmeiről, elismeri, hogy mindez csoda és tényleg Csaba testvérnek van igaza, aki azt mondja, a gyerekekből csak kiszeretni lehet a jót. Végre egy pedagógus, aki nem azt nézi, ami nem megy, hanem meglátja a pozitívumokat!