Kedves Mindenki!

 Köszönjük a múlt hónapban értünk mondott imákat. Óriási csoda volt megélni, hogy be tudtunk költözni a mi kis csoda házikónkba. Pedig volt akadály bőven... 

 Első csoda: Kezdve azzal, hogy pont aznapra, amikor segítséget szerettünk volna kérni, valahogy úgy alakult, hogy minden segítő kéznek valahol máshol kellett helytállnia. Ami persze nem csoda, hiszen mi sem sejtettük, hogy két nappal az akció előtt kérünk segítséget. Illetve nem is szerettünk volna másoknak sem a terhére lenni, sem pedig messziről a családjuk mellől hosszú időre elcibálni.  Így viszont kiderült, milyen erős a mi kis egységünk. Családilag oldottuk meg a cipekedést. Férjem egyik oldalt, fiam meg én a másikon. S amitől a leginkább féltünk, a hűtő, az ment a legkönnyebben, a mosógép és a szárító már keményebb menet volt. 

 A második csoda, hogy nem azon izgultam, hogyan vezessek, s mikor robbanok le, hanem az előttem haladó férjem néztem az utánfutóval, amint a hűtőszekrény...hát mit is mondjak... nem éppen függőlegesen állt. De megérkeztünk.                                    

 Harmadik csoda, hogy habár hajnali 3/4 5-kor kelünk, minden napnak meglátjuk a szépséget. Pedig pl. nagy lányom  naponta csak délután 1/2 6-ra érkezik haza vonattal. Hihetetlen büszkék vagyunk rá. Eleinte nem hallgatott ránk, de már rájött ő is, hogy gyorsabban s hasznosabban telik az idő, ha tanulással tölti az utazás idejét. 

 Negyedik csoda: Lassan, de biztosan haladok  a különlegesen szigorú diétára szoruló kislányom receptjeinek s ételrepertoárjának bővítésében. Végre találtunk olyan kolbászt, amit persze csak mértékkel, de meg tud enni. Ma éppen brassóit készítettünk, minden mentesen, ami nagy szó, hiszen éppen a lelke, a hagyma hiányzott belőle, de neki ízlett.

 Ötödik csoda:Vasárnap éjszaka arra keltem, hogy hiába köhögök, nem kapok levegőt. Pánikba estem és ráztam a férjem, segítsen. Azt mondta, menjek ki a kertbe sétáljak egyet. Rosszul voltam, így nem volt kérdés vettem a farmerom a meleg fölsőm, a kabátom, csizmám s usgyi mentem ki a kertbe. Gyerekek... Olyan szép volt a kertünk. Telihold volt, így bevilágította az egész udvart. Vettem a nagy levegőket, be az orron ki a szájon, s közben csodáltam, hogy milyen gyönyörű telkünk van. Eszembe jutott a légzőgyakorlat, amit a Balatonnál lakó bácsitól tanultam. Gondoltam kipróbálom. Segített.

 Hatodik csoda: Éppen indultam volna vissza, mire férjem jött utánam és együtt kimerészkedtünk a kerítésen kívülre is. Hajnali kettőkor romantikus sétára indultunk. Én bőszen alkalmaztam a légzőgyakorlatokat, miközben ő mesélt nekem. Olyan jól lettem, hogy mikor meghallottuk az egyik távoli szomszédunk kukorékoló kakasát még a könnyem is kicsordult olyan jót nevettem. 

Hetedik csoda: Elkészült idő előtt az adventi koszorúnk. Ez alapjában még nem lenne olyan nagy csoda, de ez most tyleg úgy készült el, hogy tudatosan figyeltem rá, hogy minden időre be legyen szerezve, s elő legyen készítve. Tavaly gondosan elcsomagoltam a mohás koszorú alapot, a gyertyatartókat, s a díszeket. Most csak gyertyát kellett vennem, illetve ügyelnem arra, hogy áthozzuk a költözésnél. Meghitten,  muzsikaszó mellett a két kicsivel készítettük. Szerintem nagyon szép lett.

 Most néztem vissza, hogy mennyit írtam. Nos... Lenne még mit, de nem szeretnék hosszú lenni. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Évek óta tudjuk, hogy van egy nagyon jó katolikus tábor 12-18 éveseknek. Sportolnak, és zsolozsmáznak, rózsafüzért imádkoznak (pl.: Jézus Irgalmas Szeretetének imádságát), gyónnak.. Van Szentségimádás, mise. Nagy fiamat a barátja hívta, akivel évekkel ezelőtt egy lelkigyakorlaton találkozott. Először visszautasították. Újból próbálkozott…

Mikor a tábor végeztével érte mentünk, úgy szállt be a kocsiba, hogy szeretne nekünk valamit bejelenteni. Sugárzott belőle a boldogság és lelki nyugalom. Elmesélte, hogy igazán megtapasztalta Isten jelenlétét, és hogy Isten hozzá személyesen beszél. Egy évet misszióra szeretne szánni, mesélte. Azt is átgondolta, átbeszélgette ott atyákkal és fiatalokkal, hogy több helyre is lehetne menni, de ő egy helyre érzi  leginkább a meghívást. Mar aznap irt két helyre. Az első hely szinte azonnal visszajelzett. Írnia kellett egy tanúságtevő levelet eddigi hitéletéről és volt egy beszélgetés. Ezek után elfogadták jelentkezését. A másik hely ahová inkább érezte a hívást jelezte, hogy évente 20 embert vesznek fel, és már felvették a 20 embert.

 Imádkoztunk, hogy úgy legyen ahogy Isten eltervezte.  Pár nap múlva a lelkigyakorlatos ház papi vezetője kérte fiunkat, hogy irja meg miért szeretne hozzájuk menni, és töltse ki a kitöltendő papírokat. Megkönnyeztem, amit a írt. Igazán őszintén leírta mindazt a hitbeli ingadozást és kétkedést, amit mi végig éltünk vele, de csak magunk közt beszéltünk róla. Újabb pár nap múlva hívták  interjúra és ezt követően eldőlt, hogy nagy fiunk egy évet misszióban fog tölteni.

Mi ez, ha nem csoda?

 

Nyolc éves kisfiam sokszor imádkozik mindenféléért.

 Múltkor azért fohászkodott, hogy ne álmodjon rosszat.

 Ma is észrevettem, hogy valamiért imádkozott.

 Kérdeztem, miért.                                       

 "Megköszöntem Jézusnak, hogy páros a zoknim.” :-)

 Hát nem csodás?

Ezért is hálát lehet adni!

Vele történt az is, hogy mikor már lefeküdtek, hallom hangosan olvas. ahogy Hallgatóztam, Kiderült, hogy a kevéske fénynél a Fiatalok Bibliájából olvasott fel a hugának. (Pedig saját bevallása szerint nem is szeret olvasni.)

 

 

 

Ma egyszer csak jön három éves kisfiam a konyhába a következő szöveggel: “Kilyukadt a szemüvegem!”. Nézem, hát olyan cuki volt. Csodálkozva dugdosta át az ujjacskáját az egyik lencse helyénA lencse valóban kiesett, sehol se találtuk. Teljes pánikban csúsztunk-másztunk és forgattunk fel mindent férjemmel, de sehol semmi. (Nagy bajban lettünk volna, ha eltörik, mert kb. 1 hónap mulva van a kontroll, amikor lehet, hogy amúgyis más lencsét kell majd csináltatni, igy erre a pár hétre húzós lett volna újat venni.) Kértem Szent Rita segítségét és mondtam kisfiamnak is, hogy Ő fennt van a Mennyországban és segít az eltünt dolgokat megtalálni. Tovább kerestük, semmi... Én már feladtam kb 1-1,5 óra keresgélés után, mikor férjem végre megtalálta. Vissza tette és boldogan nyugtáztuk, hogy nem kell újat venni.

 Már el is engedtem volna a történetet, mikor fiacskám - immár épp szemüveggel a fején- megkérdezte: “ki van a Mennyországban?”. Hirtelen nem tudtam miért kérdezi ezt, aztán rájöttem: Szt. Ritara gondol. Igy emlékeztetett, hogy Róla megfeledkeztem. Gyorsan meg is köszöntük Neki a segítséget. Szégyellem magam, hogy valószinüleg teljesen elfelejtettem volna hálát adni Szt.Ritának, de milyen jó, hogy fiam, észben tartotta, hogy kinek köszönhetjük a szemüveg megkerülését