Szemünk fényei

Nálunk egész télen egy rizikó, hogy vajon esik-e valami az égből az éjjel, amitől nem tudunk kiállni reggel a kocsival.

Persze állhatnánk kint az utcán is egész télen, de akkor meg az a rizikó, hogy nem indul el az öreg dízelmotor a hidegben, illetve a havat/jeget/ónos esőt akkor is le kell takarítani, csak nem a rámpáról, hanem a kocsiról.

Így hát nem túl nagy lelkesedéssel állapítottam meg tegnap késő este, hogy havazott. Már előre tartottam tőle, hogy fogom a reggeli rohanásban még a  rámpát is letakarítani, ha egyáltalán lehetséges.

És képzeljétek mi történt. Tiz éves fiam (aki egyébként nagyon meg van fázva, mert vasárnap a misén levette a sapkáját -ahogy illik-, hiába mondtam neki, hogy szerintem a JóIsten egyáltalán nem bánja, ha van rajta sapka, mivel olyan hideg volt a templomban, hogy jól látszott a leheletünk), szóval nagyfiam hamar felöltözött, ahogy mindig is szokott és önként felajánlotta, hogy kimegy a mínusz 10  fokba eltakarítani a rámpáról a jéggé dermedt havat.

Így is történt: mire mindenki elkészült, a kocsi akadály nélkül gördült ki az utcára.

Ez az én mai napi csodám. Nagyon büszke vagyok elsőszülöttemre.