2000-től 2004-ig a Szent Ignác Szakkollégium rektora és a ReNaissance Tanulmányi Ház igazgatója voltam.

A szakkollégium diákjai és vezetői két évenként évkönyvben örökítették meg programjaikat, élményeiket.

Az alábbi cikket 2002-ben írtam az évkönyvbe.

 

    Sorok

(Történelmet ír6ok)

Mint aranyló gyöngyfüzér siklik az autósor a halkan morajló belváros felől a csendesebb külső kerületek felé. Az ablakon át békésnek tűnő esti kép hatol a szobába, melyet csak a számítógép képernyője világít meg...

Hat éves voltam, amikor először kocsisort láttam: rendetlenül megrakott teherautók követték egymást. Az utca lakói ijedten nézték a Manréza kitárt nagy kapuján kihajtott járművek platóján kapaszkodó jezsuitákat. Volt, aki integetni próbált, de a kísérő fekete autó egyenruhásai hamarosan mindenkit bezavartak a házakba. Akkor még a felnőttek sem tudták, hogy hamarosan sokunkra hasonló sors vár.

***

Éhes voltam, nem tudtam aludni. Apám, nagyanyám és nagynénjeim testvéreimet szorongatták, csitítgatták. Kétéves húgom végre elaludt édesanyám ölében. Néztem a tehervagonok hosszú sorát: itt-ott még- rakodtak kifelé, de a legtöbb család már összebújt, és a hideg éjszakától is: reszketve várta, mi következik. Már hajnalodott, mire megjöttek a teherautók, és ismét durva kiabálásokkal feltereltek mindannyiunkat a sebtiben összekötözött edények, bútorok és ruhacsomagok tetejébe. Nyolcvanéves nagymamám erősen kapaszkodott kis batyujába, nehogy a kocsisort csapkodó útszéli fák ágai lesodorják      

***

A rádió csak órákkal később mondta be a főváros felé tartó hadoszlopot. Az iskola szünetelt, a felnőttek közül aki csak tehette, a rádiót hallgatta. Csapatostól rohantunk a domboldalra, hogy megtudjuk az egyre hangosabb dübörgés okát. Az orosz tankok végeláthatatlan sora átvonult a falun Budapest irányába. Miközben a néhány napja még boldogan ünneplő falusiak gondterhelten, csendben mentek haza, fülsiketítő robbanás hallatszott. Csak másnap tudtuk meg, hogy néhány kilométerre felrobbantottak egy tankot. Pár nap múlva visszaköltözött a faluba a félelem. Egyik éjjel édesapámat is, mint minden hívő értelmiségit elvittek a búvóhelyeikről ismét előkerült rendőrök. Tizenkét éves gyerekként már értettem, mily nagy dolog volt a kitelepítés nélkülözéséből (tízen laktunk egy szobában, mely hálószoba, konyha, fürdőszoba is volt) négy év után visszatérni. Két év múltán — úgy tűnt kezdődik minden elölről - új módszerekkel. Már nem deportáltak, de kitűnő tanuló bátyáimat „helyhiány miatt” nem vették fel az állami gimnáziumba…

***

Ismét hat év telt el. Alig néhány hónappal az érettségi előtt riadtan vártunk sorunkra. Az Állami Egyházügyi Hivatal főembere már elment ugyan, de még nem dőlt el, kiket fognak végleg elküldeni a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból Mindenkit kikérdeztek, mit tud az előző év október huszonharmadika néma megünnepléséről. Végül csak egy ártatlan diákot zártak ki (minden középiskolából), de elküldték három szeretett tanárunkat is. Elkeseredetten néztünk az ördögi hivatal kocsisora után. A két végzős osztály mintegy nyolcvan diákja csak egy év „kényszermunka” után tanulhatott tovább. Abban az évben egyetlen fiút vettek fel egyetemre, őt is csak azért, mert nagyapja híres professzor volt...

***

A tiszthelyettes dühösen rám rivalt: „Ne higgye, hogy megúszhatja! Már két testvére haladékot kért a néphadseregtől az egyetemre hivatkozva. Maga nem kap semmiféle haladékot...” Szerencsém volt. Az 1968-as válság idején nem soroztak újakat. A korábban besorozottaknak azonban nem volt mentség: igen soknak mennie kellett idegen országba, Csehszlovákiába „baráti segítséget nyújtani”. A már- már puhuló diktatúra    a „bársonyos forradalom” után keményebbé vált: még Lengyelországba sem utazhattam abban az évben, mert nem kaptam vízumot.

***

A következő fél tucat év a pályakezdés, a családalapítás, a katonaság és az építkezés megkezdésének időszaka volt. A munkahelyi párttitkár, aztán a katonaság politikai tisztje világosan elmagyarázta: be kell lépni a pártba, és akkor rövidesen lesz lakás... Mi inkább nekifogtunk építkezni. Bíztunk az OTP-hitelben (más bank nem volt), hiszen a propaganda állandóan hirdette a szocialista lakástámogatást.

    A sokadik sor végigálldogálása után végre a döntésre jogosult „elvtársnő” elé kerültünk. Átnézte az előző sorállások eredményét (építési és hatósági engedélyek, munkahelyi javaslatok, tanácsi környezettanulmány stb.), és gúnyosan kioktatott: „Csak nem képzelik, hogy a népi demokrácia a magánvagyon gyarapítására ennyi hitelt ad? Szövetkezeti lakást, társasházat, de leginkább telepszerű társasházakat (értsd: lakótelepet!) támogatunk. Örüljenek annak, hogy egyáltalán kaphatnak valamit!” Az építkezés végül több mint húsz évig  tartott, hiszen a családi házra kapható kölcsön negyedét sem tette ki a „tömbbizalmival” sokkal jobban ellenőrizhető lakótelepi lakás kölcsönének.

***

Bár még kora reggel volt, de — hála Istennek — sütött a nap. Fogalmunk sem volt, mennyit kell várni, hiszen még sohasem jártunk a nyugati határon. A kocsisor csak 4-5 percenként lódult pár métert előre. Óriási, szinte leküzdhetetlen izgalom kerített hatalmába: láthatjuk majd, miként élnek a „vasfüggöny” túloldalán. De mi lesz, ha mégse engednek ki, hiszen többekről hallottuk, hogy visszafordították a határon. Akkor hiába volt a sok sorbaállás az útlevélért, a vízumokért, a valutáért? 1980 már a „puha diktatúra” időszaka. Ha megfélemlítve is, de háromévenként lehetett nyugatra utazni.

***

Hat év múltán már repedeztek a vörös bástyák, de a moszkovita kiskirályok még erősen tartották magukat. Munkahelyem (egy kutatóintézet) igazgatója minden alkalmat megragadott, hogy a Szovjetuniót dicsőítse. Szőtte is a szálakat az orosz cégekkel, hogy a KGST szakmai fölényén irigykedjen a „rothadó kapitalizmus”. A testvéri kapcsolat kiválóan működött, hiszen a Szovjetunió megvette máshová el nem adható árúinkat, és meleg baráti ígérvényeket adott érte, melyben kötelezte magát, hogy fizet - ha tud. Nem tudott. A forgalom (repülő forgalom) folyvást növekedett. Mentek a mieink, vitték a farmert, és hoztak helyette szerszámot (sarlót, kalapácsot). Jöttek az „elvtársak”, és jókat ittak, énekeltek. Így lettünk a „legvidámabb barakk”.

***

Sorok voltak még kilencvenkettőben is (itt-ott talán ma is vannak.). De milyen más sorok. Hiszen évtizedekig elképzelhetetlen volt, hogy a társadalom nagyobb része számos helyen és poszton sorra kerüljön. Ekkor meg már akár a sor élére is lehetett állni. Álltak is sokan, hadd tanuljuk meg mi is a pluralista demokrácia. Csak tátottuk a szánkat, hogy is van az, hogy a gazda egy bírósági ülnök ügyvéd, a legtaxisabb blokád-szakértők meg egy szekuritáte ügynök és egy ÁVÓ-s ivadék. Sajnos a demokratikus sor legelejére sem a legjobbat választották, mert őt se az érdekelte, hogy milyenek a sorok, csak az, hogy mit mond a Soros.

1998-ban új lehetőséget kaptunk arra, hogy csökkentsük a sorokat. És idén?

Mint aranyló gyöngyfüzér siklik az autósor a halkan morajló belváros felől a csendesebb külső kerületek felé. Az ablakon át békésnek tűnő esti kép hatol a szobákba, ahol már igen sok íróasztalt a számítógép képernyője világít meg. A több mint tíz éve működő Szent Ignác Szakkollégium diákjai a sorok élére készülnek.

Tomka Emil

  rektor     

 

 

 

2000-től 2004-ig a Szent Ignác Szakkollégium rektora és a ReNaissance Tanulmányi Ház igazgatója voltam.

A szakkollégium diákjai és vezetői két évenként évkönyvben örökítették meg programjaikat, élményeiket.

Az alábbi cikket nyugdíjba vonulásom előtt írtam az évkönyvbe.

 

Magyart a magyarral

 

"Ember vigyázz figyeld meg jól világod:
 ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."
(RadnótiMiklós: Nem bírta hát...)

 

"Én úgy látom, hogy most is, mint már annyiszor történelmünk során, a szeretet hiányzik belőlünk. Az igazi szeretet.. .Az a szeretet, mely egybeolvaszt testvért a testvérrel, magyart a magyarral. Mely megértést és békességet teremt a civódás helyén... és közös nagy emberi mozdulatokhoz erőt ad a leggyöngébbeknek is. ” (Wass Albert: Magyar Örökségünk)

 

A régi évkönyveket böngészve egyre erősödött bennem a kétség. Vajon mit mondok majd először is kedvest, szépet? Egyáltalán kedvest, szépet vár a nyájas olvasó? Wass Albert szívmelengető magyarsága vagy Radnóti szívszorítóan tömör géniusza mutasson irányt?

„Éld e rossz világot, és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.” Jó-e a világ, avagy rossz, hely, idő személy és nézőpont kérdése. Emlékeimből is rémlik, de nap, mint nap láttam is az elmúlt három és fél évben, hogy a diákvilág nem rossz, kollégistának lenni pedig különösen jó annak, aki bejutott a Szent Ignác Szakkollégiumba. Jó élni ebben a mikrovilágban, ahol akarva, akaratlan kiderül: mit kell tenned érte. Persze itt se mindig könnyű megértést és békességet teremteni, mert a környező világ, be-besurran falaink közé, hogy civódást szítva (mondjuk a konyha táján), jóllakottan elillanjon ismét. Nem bújhatunk el előle, sőt jól meg kell figyelnünk, milyen a „vad jelen”, mert e közösség létének éppen az a fundamentuma, hogy kemény munkával felkészülve, egymással összekapaszkodva élen járjon abban, „hogy más legyen”. Ki itt gyökeret ver, az idővel biztosan találkozik a szeretettel, mely „közös nagy emberi mozdulatokhoz erőt ad a leggyöngébbeknek is.”

Visszaugorva az időben, mikor felvettek az egyetemre, magam is diákotthonba kerültem. Az egyházi iskola internátusának szigorú rendszabályai után szinte repestem „az ifjúság édes madara” szabad szárnyalásától. Szerencsém is volt, mert akkoriban még ritkaságszámba ment a lányok, fiúk közös kollégiuma, nem is beszélve a míves budavári környezet ódon épületeiről, gázlámpáiról. A szó szoros értelmében is úgy éreztük, felkerültünk a csúcsra. Zúghat . alant a város zaja, kergethetik egymást a füstölgő buszok, összekapaszkodhat esténként milliónyi lámpa, a madarak mégis mind felénk szállnak, és az ősi fák csúcsai is mind a bástyákon szeretnének bekukkantani. Nem vette kedvünket a korai kelés (hiszen tíz, tizenötünk között be kellett osztanunk az egyetlen mosdót), sőt hetykén vágtattunk lefelé a sokat látott lépcsőkön, hogy fürtökben lógva a villamos lépcsőjén eljussunk egyetemeinkre.

A továbbjutást jelentő érdemjegyeket akkor se adták ingyen, de a „vérengző” tanárok vagy hosszú éjszakákon át készülő rajzfeladatok se riasztottak vissza senkit attól, hogy a frissen elnyert diákönkormányzat boldogító lehetőségeit kihasználja. Ki törődött akkor a lyukas cipővel, ha a lázongó magyar fiatalok emblematikus bulijain, a Várklubban járhattuk a rock&roll-t. Amikor megindítottuk az első egyetemista teaházat, a ma már kissé provinciálisán hangzó „Irodalmi Presszó” névvel, óriási tettvágy hozott össze lányokat, fiúkat. Szinte játszva betanultunk, megrendeztünk egy színdarabot. A „Szerelmesek a város felett” ősbemutatója nemcsak jelentős elismerést hozott, de felkeltette más egyetemek, kollégiumok érdeklődését is. A ma méltán hírneves színészek és rendezők közül igen sokan a mi kollégiumi színpadunkon léptek először (diák)közönség elé. Barátságok szövődtek, de a versengés is hamar megjelent. Nem sok hasonló kollégium volt akkoriban, de a bölcsészek igen büszkék voltak a patinás Eötvös kollégiumra. Emlékezetes volt, mikor a televízió egyenes közvetítésével megrendezett irodalmi vetélkedőn a Vári Kollégium - többségében egyházi iskolákban érettségizett mérnök-hallgató csapata — megnyerte a vetélkedőt a csapatversenyben és az egyéni versenyben is. ...

Most mondhatnám: „észre se vettem, hogy milyen soká elkalandoztam a negyven évvel ezelőtti kollégiumi világba”, de nem mondom. Hiszen régi emlékeimmel is rá akartam világítani arra, hogy az egyetemista korszak egy jó kollégiumi közösségben (különösen, ha az egy keresztény közösség) határtalan lehetőséget jelent erőnk, képességeink, kitartásunk, összefogásunk, barátságunk kipróbálására. Ez az időszak megismételhetetlen esélyt nyújt nemcsak a szakmai karriert biztosan megalapozó széleskörű szaktudás megszerzésére, de a közös munka bódító örömére, a másokért érzett felelősség kialakulására, a barátság és a szerelem megismerésére is.

Mikor 2000 nyarán megismertem az első szentignácos kollégistákat, feltűnt, hogy barátságban és szerelemben nincs hiány, sőt... Azt azonban csak később fedeztem fel, hogy e két gyönyörű érzés bizony itt is átcsap olykor az ellenkezőjébe. A versengés pezsdítő szelleme harci vértezetet öltött és olykor már nem is burkolt háborúskodásba torkollott. Igen tehetséges, jól képzett és színes egyéniségek voltak mindkét oldalon. Sőt! Jó szándékú, a közösségért áldozatot vállaló kollégistákat láttam itt is, ott is.

Ahogy teltek a hónapok a feszültség olykor alábbhagyott, máskor újra előtérbe került, aztán lassan elcsendesedett. Talán volt, aki visszasírta a „tacepaos” időket, de a folyamatosan cserélődő tagság egyre jobban egymásra talált. Nagyon sok szép és közösen szervezett program bizonyította, hogy ez egy keresztény kollégium, ahol a nézeteltérések lehetnek súlyosak, de annyira azért nem, hogy bárki ellenséget lásson a másikban. Ez egy olyan kollégium, ahol még rektornak lenni is jó dolog...

A teaházak, a DB ülések és különösen a kollégiumi hétvégék mind mélyebben beavattak a Szent Ignác Szakkollégium multidiszciplináris vitakultúrájába. Ez az egészen egyedi magas intellektusú beszélgetésforma azt hiszem minden itt lakó szép emléke marad éppúgy, mint a szimpóziumok, melyek mérföldkövekként emlékeztetnek egy-egy lelkes, áldozatkész és szakmailag elkötelezett kollégista csoport munkájára.

Jóleső érzés rátekinteni a hét szemeszter alatt megrendezett több mint hetven teaházra és kollégiumi estre, melyeken az esztétikai vitáktól (pl. „A meztelenség Adám és Éva történetében — avagy a látás és nézés különbözősége”); az izgalmas élettörténeteken át (pl. „Élet a Gulágon”); közéleti és politológiai elemzésekig (pl.:„Magyarország és szomszédai”) a legkülönbözőbb, de mindenkor igen izgalmas témák kerültek reflektorfénybe.

A teaházakon kívül minden félévben legalább ugyanennyi volt az egyéb programok száma (filmklubok, borestek, szakkollégiumi találkozók, buiik stb.). Ha valaki kívülről nézi, vagy az évkönyveket lapozgatva próbálja megismerni e nyüzsgő, sziporkázó diákseregletet, nem is tudja elképzelni, milyen figyelmet, türelmet és kitartást követelő munkát végez a szakkollégium Diákbizottsága, hogy szervezze és mederben tartsa a tagság ambiciózus igényeit. Bár az évek folyamán sokféle Diákbizottsággal dolgoztam együtt, mindet köszönet illeti felelős és önfeláldozó munkájukért.

Szinte hihetetlen, hogy e sok közösségi tevékenység szinte „lazítás” a képzés feladataihoz. Mert a négyszáz éves jezsuita oktatás kurzusai (filozófia, teológia, retorika és esszéírás) kiegészítve modern világunk szaktárgyaival (politológia, néprajz, környezetvédelem, művészettörténet stb.) igen gazdag ismeretanyagot nyújtanak, de ezek elsajátításához keményen meg kell dolgozni. E rövid beszámolóban lehetetlen felsorolni a kimagasló tanulmányi eredményeket, a TDK munkákat, a tutorálások igényes kutatásait, a sok felsőszintű nyelvvizsgát, a számtalan sikeres külföldi tanulmányutat és a kollégiumban egymásnak tartott előadásokat s a mindezeket megkoronázó tanulmánykötet-sorozatot a „Studia Ignatiana”-t. Mindenképp szeretnék azonban köszönetét mondani e széleskörű es áldozatos munka „éllovasainak”, az előző évek Tanulmányi Vezetőinek, a Tanulmányi Bizottságok, valamint a Felvételi és Tagsági Bizottságok tagjainak is.

 Az 1998-ban — PhD hallgatók részére - alapított ReNaissance Tanulmányi Ház irányítása egy ideig bizony nehéz „többlettehernek” tűnt. Kezdetben a gazdálkodás veszteségessége, valamint a lakók egymásközti- és a két intézmény közötti feszültségei megoldhatatlan problémának mutatkoztak. A Gondviselés azonban igen szeretetreméltó és tettre kész új kollégistákat küldött, kikkel egyre több vidámság, egyre több ima és egyre több magas színvonalú program költözött a házba. Köszönet illeti a Seniorokat, kiknek segítségével ma nemcsak békés a kapcsolat, de számos közös képzési- és kulturális program köti össze a két házat.

Számtalan arc, gesztus és téma marad emlékezetes az irányító bizottságok üléseiről is. Nemes Ödön atya bölcs és nyugodt elnöklése mindig biztos támpontot adott a döntésekhez. Jóleső érzés volt tudni, hogy P. Ádám János és P. Nemesszeghy Ervin tartományfőnök - leírhatatlanul sok egyéb kötelezettsége mellett is - atyai gonddal és szeretettel, figyelemmel kíséri a szakkollégium életét. A sokszor éjszakába nyúló üléseken sokat tanultam kuratóriumi tagoktól, diákképviselőktől egyaránt. Külön szeretnék szólni a lelki vezetők szép és eredményes tevékenységéről. Ottó, Feri, Laci, Levente és Lajos atya más-más habitussal, de egyforma meleg szívvel, szeretettel tanúsította a közösségnek, hogy Jézus itt van köztünk.

Rektori munkám első évében súlyos gazdasági nehézségekkel kellett szembenézni, hiszen 3,5 millió Ft tartozást és (mint később kiderült) további több mint egy milliós kötelezettséget vettem át elődömtől. E sorok írása idején mintegy két millió Ft mobilizálható tartalék és további hárommillió forgótőke áll a két (most már külön számlán gazdálkodó) kollégium, a Szent Ignác Szakkollégium és a ReNaissance Tanulmányi Ház rendelkezésére. A Szent Ignác Szakkollégiumban időközben lakájos belső teret és kényelmes bútorzatot kapott a könyvtár. Az adományokból kapott régi ágybetéteket kényelmes újra cseréltük és minden ágy huzatot is kapott. Kiépítettük, majd egy következő lépcsőben korszerűsítettük a kollégium informatikai rendszerét, mellyel minden szobából el lehet érni a világhálót. Közel egy millió Ft értékben bővítettük a könyvtár, a videó- és CD-tár állományát. Beszereztük az oktatás és szórakozás szinte minden korszerű elektronikai eszközét és a hozzátartozó bútorzatot. Vásároltunk egy nagy teljesítményű másológépet, négy új hűtőgépet, három mosógépet, mikrohullámú sütőt, evőeszközöket, konyhaeszközöket, szőnyegeket, szerszámokat. A régi épület tetőterének beépítése lehetővé tette, hogy a nedves és poros udvari garázs helyett megfelelő körülmények között raktározzuk az időközben 50 fő részére beszerzett paplanokat, párnákat, ágyneműket, evőeszközöket, stb. Jelentős értékű beruházásként kicseréltük ill. felújítottuk a két épület tetőzetét; kicseréltük a harmadik emelet ablakait korszerű hőszigetelő ablakokra; valamennyi fürdőszobát fertőtlenítettük,  átfestettük és háromszori festéssel újjávarázsolódott az első emelet. Ráadásként kialakítottunk egy külön helységet a diákönkormányzat számára. Bár természetesen a gazdálkodásnak és működtetésnek mindig vannak új feladatai, mégis — jóleső érzéssel —megállapítható, hogy a „Szentignác” egy kényelmes és jól felszerelt kollégium.

 

A Tanulmányi Ház is sok mindent kapott az elmúlt években. Egy különleges mikrohullámú technológiával sikerült leküzdeni a kollégium előtti időszakra visszanyúló nedvesedést, penészesedést. A szintén régi idők építési hiányosságaiból eredő süllyedést és tartófal repedéseket az alap megerősítésével megállítottuk. Itt is szép, új, hőszigetelő ablakokra cseréltük a régieket és egyidejűleg redőnyöket is szereltettünk a szobák elsötétíthetőségéhez. Új íróasztalok, szekrények, ágyak és székek tették egyre lakályosabbá a házat.

A mindannyiunkat megrendítő betörés után rács került az ablakokra, ajtókra és — Hermány Csabáné üvegművész ajándékaként — szép, színes ólomüveg díszíti a kápolna ablakát.

A szeretetreméltó tudós társaság és a szépen fejlődő lakhely bizonyosan kedves emléke marad igazgatónak és ott lakóknak egyaránt, de e felsorolásból semmiképp se hagyható ki a házat övező „tündérkert” bölcs békességet sugárzó kertésze: Mihály testvér.

A két intézmény működtetése és gazdálkodása csapatmunkájának elsőként említendő személye Klári, ki egyszerre kiszolgálója, segítsége, beszélgetőpartnere és tanácsadója minden kollégistának. Azt hiszem mindenki, aki itt lakott vagy együtt dolgozott vele, hálás lehet neki. Míg a karbantartás gondjaiban Mihály, addig a tisztaság és rend fenntartásában Tereza volt nagy segítségemre. Nekik is köszönet érte.

Az első idők nehézségei folyamatosan feloldódtak. Heves vitákban de végül konzenzussal megszülettek mindkét ház szabályzatai. A kollégiumok egyre inkább keresztény szakkollégiummá váltak, hol már nemcsak a kimagasló tanulmányi munka jelent dicsőséget, de megbecsüléssel néznek arra is, ki rendbe teszi a konyhát, ki sekrestyés, vagy aki gitáros feladatot vállal a szentmisén. Az élő, szeretetteljes közösség megható bizonyítéka — többek között - a dévai árvaház szervezett támogatása és a határon túli gyermekek táboroztatása is. Olyan közösségek ezek, melyekre illenek Wass Albert szavai: „megértést és békességet teremt a civódás helyén... és közös nagy emberi mozdulatokhoz erőt ad a leggyöngébbeknek is.”

Kedves Barátaim a Szent Ignác Szakkollégiumban és a Re Naissance Tanulmányi Házban! Bízom abban, munkámmal kicsit hozzájárultam ahhoz, hogy majdan Ti is vezetők legyetek. Vezetőként, szülőként tapasztalni fogjátok, hogy a szeretet nem kényeztetést jelent. A szeretet olykor rendreutasítást, fegyelmezést követel... Köszönöm, hogy ezt a szeretet-gyakorlatot csak elvétve kellett gyakorolnom mindkét házban. Köszönöm azt a sok szép tanúságtételt, melyet Tőletek kaptam.

Saját szavaimmal nem tudnék méltón elköszönni, ezért Szent Pál levelét hívtam segítségül:

"Kegyelem néktek és békesség. Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban; mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát; mivel tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. / IThessz 1 A/

Tomka Emil, rektor