A Szent Ignác Szakkollégium Évkönyvébe írt novella
2000-től 2004-ig a Szent Ignác Szakkollégium rektora és a ReNaissance Tanulmányi Ház igazgatója voltam.
A szakkollégium diákjai és vezetői két évenként évkönyvben örökítették meg programjaikat, élményeiket.
Az alábbi cikket 2002-ben írtam az évkönyvbe.
Sorok
(Történelmet ír6ok)
Mint aranyló gyöngyfüzér siklik az autósor a halkan morajló belváros felől a csendesebb külső kerületek felé. Az ablakon át békésnek tűnő esti kép hatol a szobába, melyet csak a számítógép képernyője világít meg...
Hat éves voltam, amikor először kocsisort láttam: rendetlenül megrakott teherautók követték egymást. Az utca lakói ijedten nézték a Manréza kitárt nagy kapuján kihajtott járművek platóján kapaszkodó jezsuitákat. Volt, aki integetni próbált, de a kísérő fekete autó egyenruhásai hamarosan mindenkit bezavartak a házakba. Akkor még a felnőttek sem tudták, hogy hamarosan sokunkra hasonló sors vár.
***
Éhes voltam, nem tudtam aludni. Apám, nagyanyám és nagynénjeim testvéreimet szorongatták, csitítgatták. Kétéves húgom végre elaludt édesanyám ölében. Néztem a tehervagonok hosszú sorát: itt-ott még- rakodtak kifelé, de a legtöbb család már összebújt, és a hideg éjszakától is: reszketve várta, mi következik. Már hajnalodott, mire megjöttek a teherautók, és ismét durva kiabálásokkal feltereltek mindannyiunkat a sebtiben összekötözött edények, bútorok és ruhacsomagok tetejébe. Nyolcvanéves nagymamám erősen kapaszkodott kis batyujába, nehogy a kocsisort csapkodó útszéli fák ágai lesodorják
***
A rádió csak órákkal később mondta be a főváros felé tartó hadoszlopot. Az iskola szünetelt, a felnőttek közül aki csak tehette, a r
ádiót hallgatta. Csapatostól rohantunk a domboldalra, hogy megtudjuk az egyre hangosabb dübörgés okát. Az orosz tankok végeláthatatlan sora átvonult a falun Budapest irányába. Miközben a néhány napja még boldogan ünneplő falusiak gondterhelten, csendben mentek haza, fülsiketítő robbanás hallatszott. Csak másnap tudtuk meg, hogy néhány kilométerre felrobbantottak egy tankot. Pár nap múlva visszaköltözött a faluba a félelem. Egyik éjjel édesapámat is, mint minden hívő értelmiségit elvittek a búvóhelyeikről ismét előkerült rendőrök. Tizenkét éves gyerekként már értettem, mily nagy dolog volt a kitelepítés nélkülözéséből (tízen laktunk egy szobában, mely hálószoba, konyha, fürdőszoba is volt) négy év után visszatérni. Két év múltán — úgy tűnt kezdődik minden elölről - új módszerekkel. Már nem deportáltak, de kitűnő tanuló bátyáimat „helyhiány miatt” nem vették fel az állami gimnáziumba…
***
Ismét hat év telt el. Alig néhány hónappal az érettségi előtt riadtan vártunk sorunkra. Az Állami Egyházügyi Hivatal főembere már elment ugyan, de még nem dőlt el, kiket fognak végleg elküldeni a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból Mindenkit kikérdeztek, mit tud az előző év október huszonharmadika néma megünnepléséről. Végül csak egy ártatlan diákot zártak ki (minden középiskolából), de elküldték három szeretett tanárunkat is. Elkeseredetten néztünk az ördögi hivatal kocsisora után. A két végzős osztály mintegy nyolcvan diákja csak egy év „kényszermunka” után tanulhatott tovább. Abban az évben egyetlen fiút vettek fel egyetemre, őt is csak azért, mert nagyapja híres professzor volt...
***
A tiszthelyettes dühösen rám rivalt: „Ne higgye, hogy megúszhatja! Már két testvére haladékot kért a néphadseregtől az egyetemre hivatkozva. Maga nem kap semmiféle haladékot...” Szerencsém volt. Az 1968-as válság idején nem soroztak újakat. A korábban besorozottaknak azonban nem volt mentség: igen soknak mennie kellett idegen országba, Csehszlovákiába „baráti segítséget nyújtani”. A már- már puhuló diktatúra a „bársonyos forradalom” után keményebbé vált: még Lengyelországba sem utazhattam abban az évben, mert nem kaptam vízumot.
***
A következő fél
tucat év a pályakezdés, a családalapítás, a katonaság és az építkezés megkezdésének időszaka volt. A munkahelyi párttitkár, aztán a katonaság politikai tisztje világosan elmagyarázta: be kell lépni a pártba, és akkor rövidesen lesz lakás... Mi inkább nekifogtunk építkezni. Bíztunk az OTP-hitelben (más bank nem volt), hiszen a propaganda állandóan hirdette a szocialista lakástámogatást.
A sokadik sor végigálldogálása után végre a döntésre jogosult „elvtársnő” elé kerültünk. Átnézte az előző sorállások eredményét (építési és hatósági engedélyek, munkahelyi javaslatok, tanácsi környezettanulmány stb.), és gúnyosan kioktatott: „Csak nem képzelik, hogy a népi demokrácia a magánvagyon gyarapítására ennyi hitelt ad? Szövetkezeti lakást, társasházat, de leginkább telepszerű társasházakat (értsd: lakótelepet!) támogatunk. Örüljenek annak, hogy egyáltalán kaphatnak valamit!” Az építkezés végül több mint húsz évig tartott, hiszen a családi házra kapható kölcsön negyedét sem tette ki a „tömbbizalmival” sokkal jobban ellenőrizhető lakótelepi lakás kölcsönének.
***
Bár még kora reggel volt, de — hála Istennek — sütött a nap. Fogalmunk sem volt, mennyit kell várni, hiszen még sohasem jártunk a nyugati határon. A kocsisor csak 4-5 percenként lódult pár métert előre. Óriási, szinte leküzdhetetlen izgalom kerített hatalmába: láthatjuk majd, miként élnek a „vasfüggöny” túloldalán. De mi lesz, ha mégse engednek ki, hiszen többekről hallottuk, hogy visszafordították a határon. Akkor hiába volt a sok sorbaállás az útlevélért, a vízumokért, a valutáért? 1980 már a „puha diktatúra” időszaka. Ha megfélemlítve is, de háromévenként lehetett nyugatra utazni.
***
Hat év múltán már repedeztek a vörös bástyák, de a moszkovita kiskirályok még erősen tartották magukat. Munkahelyem (egy kutatóintézet) igazgatója minden alkalmat megragadott, hogy a Szovjetuniót dicsőítse. Szőtte is a szálakat az orosz cégekkel, hogy a KGST szakmai fölényén irigykedjen a „rothadó kapitalizmus”. A testvéri kapcsolat kiválóan működött, hiszen a Szovjetunió megvette máshová el nem adható árúinkat, és meleg baráti ígérvényeket adott érte, melyben kötelezte magát, hogy fizet - ha tud. Nem tudott. A forgalom (repülő forgalom) folyvást növekedett. Mentek a mieink, vitték a farmert, és hoztak helyette szerszámot (sarlót, kalapácsot). Jöttek az „elvtársak”, és jókat ittak, énekeltek. Így lettünk a „legvidámabb barakk”.
***
Sorok voltak még kilencvenkettőben is (itt-ott talán ma is vannak.). De milyen más sorok. Hiszen évtizedekig elképzelhetetlen volt, hogy a társadalom 
nagyobb része számos helyen és poszton sorra kerüljön. Ekkor meg már akár a sor élére is lehetett állni. Álltak is sokan, hadd tanuljuk meg mi is a pluralista demokrácia. Csak tátottuk a szánkat, hogy is van az, hogy a gazda egy bírósági ülnök ügyvéd, a legtaxisabb blokád-szakértők meg egy szekuritáte ügynök és egy ÁVÓ-s ivadék. Sajnos a demokratikus sor legelejére sem a legjobbat választották, mert őt se az érdekelte, hogy milyenek a sorok, csak az, hogy mit mond a Soros.
1998-ban új lehetőséget kaptunk arra, hogy csökkentsük a sorokat. És idén?
Mint aranyló gyöngyfüzér siklik az autósor a halkan morajló belváros felől a csendesebb külső kerületek felé. Az ablakon át békésnek tűnő esti kép hatol a szobákba, ahol már igen sok íróasztalt a számítógép képernyője világít meg. A több mint tíz éve működő Szent Ignác Szakkollégium diákjai a sorok élére készülnek.
Tomka Emil
rektor