Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézete által 2013-ban kiírt pályázaton a nyertesek közé került írás.

 

Életem egy novellája: teher alatt nő a pálma.

 

 

Hajnali 4-5 óra lehetett. 1951 július 2. Alig pirkadt, inkább félhomály volt. Szép álmom lehetett, mert nem nagyon akaródzott felébredni.

Durván s egyre erősebben dörömböltek. „nyissák ki!”

Mozdulni se mertem, de hallottam ahogy szaladnak, nyitják az ajtót.

-  Felébredtek végre? Kitelepítési parancsot kaptak.

-  De miért?

-  Mind a tízen ki vannak tiltva Budapestről. Írja alá, hogy átvette a határozatot!

-  Öt kis gyerekünk van.

-  A gyerekeknek jót tesz a falusi levegő.

-  De hogy készüljünk el 24 óra alatt?

-  Ez a parancs! Igyekezzenek! Holnap kora reggel itt az autó. Mádra mennek.

Az ajtó becsapódása után még vártunk kicsit, aztán mi négyen (a nagyok) betódultunk a nagyszobába. Anya alig tudta visszatartani sírását, úgy magyarázta. Holnap reggel el kell menünk innen nagyon messzire. Csak a legfontosabb holmikat vihetjük magunkkal. Gyorsan kell csomagolni, ugye ti is segítetek és nagyon jók lesztek…

Boldog, önfeledt, hét éves gyerek voltam. Még élénken éltek bennem az előző nap gyönyörűséges élményei. Vasárnap volt. Jutalmul kaptuk ezt az utazást a jó bizonyítvá­nyokért. Vonattal mentünk Esztergomba, sétáltunk a városban, voltunk múzeumban, nagyon finom ebédet kaptunk és utána megnéztük a hegy tetejére épült hatalmas bazilikát. Még a toronyba is felmásztunk. De a legjobb mégis az volt, hogy hajóval jöttünk haza. Gyönyörű volt a Duna fodros vize, amiben – mire Pestre értünk – csillogtak a város lámpái.

Több szomszéd és rokon is eljött segíteni. Édesapám legjobb barátja vállalta a legtöbb bútorunk, értékeink megőrzését. Valahogy szerzett egy embert teherautóval, avval vitték foteljeinket, szekrényeinket stb.. Egyik szomszédhoz cipeltek zongorát, másikhoz vittek ruhákat, képeket, étkészletet, edényeket…

Édesanyám, nagynénjeim és nagymama válogatták a holmikat és csomagoltak. Apa a fásládát  tisztogatta, szögelte és a kályhában égetett mindenfélét. Csak ilyeneket lehetett hallani:

-         Ezt feltétlen vinnünk kell.

-         Kire bízhatnánk ezeket?

-         Nem fogunk elférni. Hidd el itt kell hagyni.

-          Kérlek! Csak a legfontosabbakat!

-         Megkérem XY-t, hogy őrizze meg ezt, míg visszajöhetünk.

Nem értettem pontosan, hogy mi történik, mi lesz velünk, de tudtam, hogy valami nagy baj van. Éreztem, hogy az elutazással el kell szakadni a kerttől az osztálytársaktól a nagyon kedves tanítómtól Ceglédi nénitől, a vidám kacagásokkal teli János-hegyi kirándulásoktól és legfőképp a borostyánnal benőtt a háztól.

Apa mesélte mily nagy áldás volt, hogy megtaláltuk és bérbe vehettük azt a házat. Mikor összeházasodtak, egy kis lakásban éltek a Déli pályaudvar közelében. A két bátyám még oda született. Mikor engem vártak, már közeledtek az oroszok, ezért édesanyám vidékre ment a szüleihez. Így esett, hogy Cegléden születtem. Hamarosan nagyszüleim is menekülés mellett döntöttek, így Édesanyám három gyerekével visszatért a már ostrom alá került Pestre. A bombázások sűrűsödésével családunk, apai nagyanyámmal útra kelt és meg sem állt Sopronig. Rendkívüli nélkülözések és rettegések hónapjai következtek.

 Édesapám naplója az orosz hordák számtalan borzalmas erőszakát, gyilkosságát és rablását is megörökítette, ugyanakkor sok példáját tapasztalták honfitársaink emberi önfelál­dozásának, segítőkészségének és szeretetének is. Ahogy mesélték, „a mi családunk igazán kevéssel megúszta”. Orosz katonák elvették ugyan óráikat, gyűrűiket, meleg kabátjaikat, de másik orosz tiszt megsajnálta a kis gyerekekkel gyalogló családot és adott nekik egy lovas kocsit. Igaz, hogy ismét más vörösök elvették a lovat és a kocsit, de így lemaradtak egy oroszok által kísért transzportból, ami végül Szibériában kötött ki.

Szüleim elbeszéléseiben szívesen hallgattam a rólam szóló történeteket. Mesélték, hogy a rendkívül hiányos étkezés (főleg kiásott, félérett krumplin éltek) miatt Anyának alig volt teje, s ezért fejletlen vézna baba voltam. Mégis, még a bombázások alatt, a pincébe menekülés idején is általában békésen mosolyogtam.

Háromszori nekiindulás és menekülésszerű visszatérés után sikerült csak elhagyni Sopront, de a pesti lakást időközben elfoglalták mások. Abban a szétrombolt városban, abban a törvényen kívüli időszakban ez ellen nem lehetett tenni semmit. Végül egy kis szobában meghúzhattuk magunkat. Két szülő, nagymama és a három gyerek. A gondviselő Isten kegyelme édesapám szerető testvérét küldte segítségül, aki hamarosan megtalálta álmaik borostyános házát a Zugligetben. Ide érkezett haza két vöröskeresztes nővér nagynéném is. Egyik Ausztriából, a másik Oroszországból. Hamarosan megszületett az öcsém és rá két évre a húgom is.

Nehezen éltünk, mint akkoriban mindenki. Mégsem a nélkülözés volt a legrosszabb, hanem az igazolások, a „B” lista azaz a kommunista párt mindenkin átgázoló, gátlástalan hata­lomra törése. Politikai vonalon nem találtak fogást Édesapámon, ezért igazolták, foly­tathatta minisztériumi munkáját. Előbb „B” listára tették, de azt is visszavonták, mert munka­társai kiálltak mellette. Végül vallásos emberként provokálták munkahelyén a Földmű­velés­ügyi Minisztériumban azzal, hogy írjon faliújság cikket a Mindszenty perről. Írását igye­ke­zett diplomatikusan fogalmazni, de a Szt. Páltól vett idézett: „Minden hatalom Istentől van..” enyhén szólva nem nyerte el felettesei tetszését. Mi gyerekek ministráltunk a templom­ban. Ennek az lett a következménye, hogy az iskola frissen odahelyezett igazgatója megfenyegette a szüleinket, hogy kidobat a lakásunkból. Ezeket az előjeleket Édesapámék nem vették komolyan és lassan kezdtek fellélegezni a mindenkit fojtogató rettegésből. Az 1950-ben kezdődött  kitelepítések száma egyre csökkent, bíztak abban, hogy talán be is fejeződött.

1951 nyarán, minden veszélyérzet nélkül, felszabadultan ünnepeltük a jó bizonyít­ványokat, a szünidő kezdetét, a gyönyörű nyári hétvégét.

Hajnalban megjött az autó. Már csak egy nagybátyám maradt ott, mert az ismerősök szomszédok féltek találkozni az Államvédelmi Hatóság embereivel. Szüleim, Nagymama,  nénjeink meg mi gyerekek a teherautóra rámolt bútorok, batyuk tetején utaztunk. A Nyugati pályaudvar külső vágányáról indultunk. Az állomásra sorra érkeztek a sorstársak. Minden családnak magának kellett a vagonba rámolnia holmiját. Hetvenegy éves nagyanyám éppúgy dolgozott, mint a többiek. Az ávósok ordítozása közepette egy-egy vagont úgy tele kellett rakni, hogy a fiatalabb felnőttek csak állva tudtak utazni. Mi gyerekek jó játéknak találtuk a szekrények tetején való mászkálást. Este értünk Tályára. Itt kellett kirakodni, de csak hajnalban jött értünk egy teherautó. Apáék már majdnem mindent felrakodtak, nénénk és mi fiúk fenn voltunk a platón mikor egy erőszakos sorstárs (ismert pesti bártulajdonos) pénzt adott a sofőrnek. Hamar felrakták az ő holmiját és feleségével beült a sofőr mellé s indult az autó. Apa épphogy fel tudott mászni hátul. Szétszakadt a család.

Mádon újabb kellemetlen vita. Egy szebb napokat látott régi kúria szobáit jelölték meg az egyes családokat kitelepítő határozatok. Apának kemény föllépéssel sikerült csak elérni, hogy – mivel mi vagyunk a legtöbben -  tízünknek a legnagyobb szobát adják (minden kitelepített családnak csak egyetlen szoba járt). Mire sikerült lerakodni a helyiek segítségével, megérkeztek kishúgommal Anya, Nagymama és másik nénénk. Mosolyogva mesélték hogy  Nagymama a  húgommal  a sofőr és a párttitkár mellett ült. Hugi nagy kedélyesen azt magyarázta mindenkinek, hogy mi nyaralni jöttünk ide. A párttitkár meg a másik csak bámulták és nem mertek szólni, mert nem tudták mit szabad mondaniuk…

Nem kis feladat volt egyetlen (kb. 6x8 méteres) szobában tíz embernek fekvőhelyet; mosdó sarkot: lavórt, vödröt; főzőhelyet és étkezési lehetőséget elrendezni. Édesapám – a helyiek segítségével két-két ágyból emeletes ágyakat szögelt, drótozott, s végül avval, hogy egy felnőtt-egy gyerek került egy-egy ágyba, el is fértünk.  „Tűzhelyül” egy petróleumfőző un. Petrofor szolgált, míg a mosogatni egy nagyobb vájdlingban lehetett. (Fél évvel később nagyot javult a helyzet, mikor Margit néni /Kehler Ödönné akié volt régebben az egész ház / megszeretett minket és másfél szobájából a mienkkel szomszédos fél szobát átadta nekünk.  )

Másnap az összes kitelepített (kb. 40 család) képviselőjét berendelte a tanácselnök. Fenyegető beszédet tartott és közölte, bármilyen baj (tűz, lopás stb.) történik a faluban, azért a kitelepítettek lesznek felelősek. Közölte azt is, hogy élelmiszerjegyet majd augusztusra kaphatunk és nem érdekli, hogy a júliusit elvették Pesten. Nagyon hálásak voltunk jótevő­inknek, kik utazás előtt elláttak  élelemmel. E nélkül azonnali éhezés lett volna a részünk.

A mádi nép igen szegényen élt, mégis – a falu hangos bemondójából egész nap üvöltő gyűlölet ellenére is – ahol csak tudott segített. Nagyon sokszor hoztak élelmet. Volt úgy, hogy kenyeret, vagy csak egy gyúrásra való lisztet. Kovács nénihez jártam tejért. A falu másik végén lakó család a templomban köszönt ránk. A mise után, még ott, a zárt templomkertben is szinte suttogva kérdezték miben segíthetnének. Mondták, hogy van egy tehenük, ami nem, sok tejet ad, de hetenként egyszer, kétszer azért tudnának adni belőle.

  A kommunisták kirekesztő propagandája még az iskolába is elért.  Csak a Hubai Józsika mert velem barátkozni és a testvéreim helyzete is hasonlóan alakult. Persze kilógtunk a sorból, hiszen még a beszédünk is nevetséges volt nekik. Számukra az volt a természetes: „voltam nagymamához” vagy „megyek az orvosnál”. Az is kacaj tárgya volt, hogy iskola­táskánk se volt. Édesapám megmutatta, hogy tudjuk egy gurtni darabbal ügyesen átkötni az összes füzetet és könyvet. A ceruzának meg a tollnak édesanyám varrt kis zacskót s abban lakott a tinta is. Sosem tudtunk elégé vigyázni rá, mindig újra tintafoltos lett a zacskó.

Eleinte sokat keseregtünk az iskolai számkivetettség miatt. Hiányoztak régi barátaink. Szüleink biztattak. Nem vagyunk mi olyan gyengék, hogy ezt ne bírjuk ki: „Tűzben edződik a vas” idézgették a régi közmondást. És valóban! Iskolaidőn kívül másképp alakult a helyzet. Hamarosa megtanultunk mi is karikázni és vígan futottunk a többi gyerek után. A mádiak legfon­tosabb tevékenysége a szőlőművelés és a borászat. Az új borhoz – ahogy az evangé­liumban is olvashatjuk – új hordó kell (legalábbis időnként). A régi hordók vas abron­csai aztán a gyerekek legkiválóbb játékszereivé váltak. Komoly gyakorlatra volt szükség, hogy a karikázásban méltó társakká váljunk. Egy idő után már mi is nevettünk más városi fiún, ki ütögetéssel akarta hajtani a karikát. Megfelelő sima bot kell hozzá és a kézzel belendített karikát ezzel kell futás közben ügyesen tolni.

Hamar megtanultuk, hogy a botválasztás és annak faragása más játéknál is kulcskérdés. A mádi gyerekek nagy mesterei voltak a bigének is. Ennek a népi játéknak semmi köze az ifjú hölgyek argó megnevezéséhez, inkább a méta rusztikus megfelelője. Itt azonban nem bőr, vagy rongy volt a labda, hanem két végén, meghegyezett  alig tíz centis keményfa botocska. Ha rácsaptunk a végére felrepült és akkor röptében kellett egyet ütni rajta, hogy minél távolabb szálljon az ellenfél kapuvonala, vagy más esetben egy kijelölt lyuk felé.

Mád nemcsak a boráról híres, de itt volt az ország egyik legnagyobb kaolinbányája a Királyhegyen. Sok gyerek szülei dolgoztak a bányában, ahol karbid lámpával világítottak. Mi újoncok elképedve és irigykedve néztük, milyen – a szó szoros értelmében – bomba jó játék készülhet a karbiddal. Kell egy jól záródó tetejű konzervdoboz. Egy szöget beleverve, középen ki kell fúrni kis lyukkal a doboz alját. A lyukon szorosan áthúzott zsineg végére csomót kell kötni és a másik végét jó erősen fogni. Kis darab karbidot kell tenni a dobozba, jó erősen megköpködni és hamar becsukni a doboz fedelét. Hamarosan jó nagy durranás következik és a doboz teteje messze száll (jaj annak kit eltalál), csak a zsineggel megkötött doboz marad a kezünk ügyében.

 Sokféle játék volt még, melyeket titokban, fenn a hegyen a diós tetején játszottunk, de erről nem volt szabad beszélni. Ha jól belegondolok, tulajdonképpen semmiről sem volt szabad beszélni. Vagy azért, hogy mint megtűrt idegenek meg ne bántsuk a helyieket, de sokkal inkább azért, mert – mint „osztályellenségek” másokra is bajt hozhattunk…

Hála Istennek azt hiszem, ma már elképzelhetetlen olyan orvosi magatartás (ami más kitelepítettekkel is megesett), ami miatt majdnem elvesztettük legidősebb testvéremet. Aznap születésnapomat ünnepelte a család és Édesanya nagyon boldog volt, hogy kukorica lisztből (mert akkor nem tudott mást szerezni) is tudott finom tortát készíteni. Miklósnak estére negyven fok körüli láza lett.. Reggelre lement a láz, ezért a szüleim azt hitték, hogy csak elrontotta a gyomrát a tortával. Mikor másnap és harmadnap is megismétlődött a magas esti láz, ijedten rohantak vele az orvoshoz.

A. doktor bácsi kedves volt velünk gyerekekkel, de apáék szerint tönkrement házassága miatt morfinistává vált és nagyon félt, hogyha ez kiderül nem működhet orvosként. Elismerte, nem tudja mi a testvérem baja, valószínűleg kórházi kezelés kellene, de ő kitelepítettnek kórházi beutalót nem mer kiállítani.

Abban igaza volt, hogy – mint más kitelepítettek is – megérkezésünkkor mi egy írásos rendőrségi parancsot kaptunk, hogy a falut semmilyen körülmények között nem hagyhatjuk el. Nyilván az is megfordult a fejében, hogy, ha beutalná Miklóst a miskolci kórházba, azzal vádolhatnák, hogy egy osztályellenség elvette a helyet egy  jó elvtárs gyereke elől…

Mikor testvérem egy hét után már nagyon gyenge volt, elfogyott Édesanyám türelme és felhívta a szerencsi rendőrséget, adjanak engedélyt a kórházba vitelre. A válasz – Anya könyörgése ellenére  – az volt: „értse meg, nem lehet!” és letették a telefont. Mikor Anya újra hívta a számot, a főnök vette fel a kagylót és benne még nem halt ki az emberség. Utasította a tályai őrsöt, hogy adják ki az engedélyt.

Édesapám késő estig dolgozott a szőlőhegyen, így Anyának kellett elindulnia a 7 km-re fekvő Tályára (Mádon nem volt rendőrőrs) a papírért. Tíz éves Feri bátyám kísérte. Ma is összeszorul a szívem, amikor visszaemlékszem arra, hogy a falubeliek közül többen eléjük mentek – mikor megtudták, hogy Édesanyám éjszaka ér majd haza kisfával a lakatlan, útról.

Másnap megérkezett a mentő. Édesanyám karjában vitte Miklóst, mert már nem volt ereje megállni a lábán. Miskolcon – míg tartott az első vizsgálat – Anya elment a templomba és kérte a Szűzanyát, terítse palástját bátyámra és úgy segítse meggyógyulni. Ahogy felnézett a templom mennyezeti freskójára, döbbenten látta, hogy az a Szűzanyát ábrázolja, amint széles palástját az emberek fölé borítja.

A vizsgálatok milliáris TBC-t mutattak ki. A falu orvosa sopánkodva közölte, hogy ezt csak igen kevesen élik túl. A jó Isten mégis mellénk állt. Nagybátyámnak – több jó ember közreműködésével – sikerült beszereznie egy új amerikai gyógyszert a Rimifont (akkor még nem voltak antibiotikumok). A kórház orvosai nem vállalták a számukra ismeretlen gyógyszer beadását de azt megengedték Édesanyámnak, hogy ö – saját felelősségére a használati utasítás szerint – adagolja Miklósnak. Hála a gyógyszernek, testvérem hamarosan túl volt az életveszélyen. Nyolc és fél hónapot volt bátyám a Miskolci kórházban és még négyet a tokaji. gyermek szanatóriumban.

Miklós betegsége kapcsán is éreztük hogy a bajban a jó Isten mindig küld valamilyen segítséget. Ilyen volt, amikor egyszer Barna Jóska bácsi, a falu egyik legtekintélyesebb embere, jött hozzánk ( az ő nagyapja fedezte fel a kaolint a Királyhegyen és ő indította be a bányát is annak idején). Jóska bácsi megkérte Édesanyámat, lenne olyan kedves, hogy az ő saját termésű borából vigyen el egy demizsonnal a miskolci kórház főorvosának. Később döbbentek rá szüleim, hogy Jóska bácsi nem ismert semmiféle főorvost, csak így akart segíteni nekünk, hogy legyen mit vinni paraszolvenciának.

Míg mi – ki egészségesen, ki betegen - a gyerekek világát éltük, közgazdász doktor, korábban miniszteri osztálytanácsos Édesapám és kórház igazgató nagynéném próbálták megkeresni a tíztagú család megélhetését. Munkát találni egy kis faluban 40-50 újonnan érkezett,  munkát kereső ember mellett  nehéz feladat volt. Többnyire csak segédmunka jutott a kitelepítetteknek. A leghosszabban egy az orosz hadsereg által épített föld alatti üzemanyag tároló építésénél kaptak munkát. Csákányozni kellett és ásni, meg lapátolni és talicskázni. Nem csoda, hogy az idősebb, fizikai munkához nem szokott pestiek közül többet elzavartak, mert nem bírták a tempót.

Az tette különösen nehézzé a kenyérkeresést, hogy a kitelepítettnek legfeljebb csak pár hónapra lehetett munkát kapni. Ha valakinek csak nagy sokára sikerült újra dolgozni – hogy közben is éljenek valamiből – eladta korábbi élete értékeit. Nekünk eleinte még volt mit eladni (persze mindig értékén alul). Így kellett megválnia Apának a még legény korában vett telekrésztől Édesanyámnak a zongorájától és Nagymamának néhány megmaradt ékszerétől és sok minden mástól, amit nagy nehezen – levelezéssel – sikerült értékesíteni. Mikor már nem volt mit eladni, akkor aztán minden munkát, akár a napszámot is el kellett vállalni. Ezek közül talán a legnehezebb a kétágúzás volt.

Talán nem sokan tudják, hogy Hegyalján a szüret utáni és a tavaszi mélykapálás szerszáma a kétágú. Ez egy olyan villa alakú kapa, melynek villaszárai olyan vastag acéltüskék, mint egy csákány hegyes oldala. Ezt a szerszámot felemelni sem könnyű, pedig ezzel kell a sziklás és igen kötött talajt megkapálni. Egy-egy ilyen munkából vékony dongájú mintegy 50 kg súlyú Édesapám holtfáradtan jött haza. Sokan nem bírták. Volt aki öngyilkos lett és volt olyan idős házaspár, kik éhen haltak, mert nem bírták ezeket a munkákat..

Egy tragédiát később a sajtó is felkapott. Velünk együtt telepítették ki gróf Almásy Miklóst ünnepelt színésznő feleségével, Déry Sárival, valamint szüleivel, testvérével és annak férjével. Hiába írtak levelet Kossuth díjas színészek a belügyminiszternek, a népszerű színésznőt csak akkor mentesítették volna a kitelepítés alól, ha elválik a férjétől. Somlay Artúr, a levél egyik aláírója az elutasítás miatti kétségbeesésében lett öngyilkos, ahogy ezt néhány kollégájának megírta.

Mikor Déry Sári beteg lett, a fent emlegetett orvos - a család meggyőződése szerint – rossz diagnózist adott s végül a kórház nemtörődömsége is hozzájárult a nyilas uralom idején zsidókat mentő színésznő halálához.

Egyszobás „otthonunkban” 81 éves nagyanyám, (kit az eleméri kastélyban a nagymamája, Kiss Ernő altábornagy, aradi vértanú leánya nevelt és később helyettes államtitkár férje mellett is jó módban élt) főzött a népes családra. Hogy milyen anyagból, arról egy külön regényt lehetne írni. Köztudomású ma már, hogy a háborútól megnyomorított országban azidőtájt a legfontosabb élelmiszereket csak jegyre lehetett kapni. Ezzel elvileg garantálta az állam, hogy a kevésből mindenkinek jusson. Igenám de a mindenkibe nem tartoztak az osztályellenségek. Tehát ők csak akkor és azt kapták jegyre és jegy nélkül, ami maradt. Egy ilyen távoli kis faluban, mint Mád sokszor nem maradt.

Kik is voltak az osztályellenségek? A kommunistáknak mindenki, aki nem volt munkás vagy földnélküli paraszt elméletileg osztályellenség volt. A gyakorlat azonban egészen mást mutatott. A párt fő ellenségként az arisztokráciát és a keresztény egyházakat (papokat, hívő vallásos embereket) üldözte.  Azonban ez sem volt szisztematikus. Sokkal inkább az érvényesült, hogy kit jelentettek fel, kinek a birtoka, háza, lakása, boltja vagy földje tetszett meg egy „jó elvtársnak”.

 Egy-egy feljelentés után általában minden ellenőrzés vagy vizsgálat nélkül beindult az ÁVH-s gépezet s már vitte is a teherautó a családot. Az Államvédelmi Hatóságnak ugyanis felhatalmazása volt arra, hogy  az ország egész területén kitiltást, és/vagy rendőri felügyeletet sőt akár őrizetbe vételt rendeljen el úgy, hogy a felülvizsgálat jogát is az ÁVH-ra bízta a kormány. Ezért történhetett, hogy számtalan nyilas, magas rangú kormánytisztviselő, arisztokrata, földbirtokos szerencsésen megúszta, míg nagyon sok esetben kistisztviselőket, kuláknak minősített néhány holdas gazdákat, egyszerű boltosokat tehát zömében ártatlan kisembereket személyes érdekű besúgás alapján telepítettek ki. Mi sem tudtuk meg soha miért is kerültünk az osztályellenség listára, csak találgattuk, hogy vajon az emberi gonoszság és vallásellenes rosszindulat vagy kedves lakásunk megszerzése volt-e kitelepítésünk oka.

Nem volt más választás: „Segíts magadon és a jó Isten is megsegít”. Egyrészt meg kellett tanulni olcsó és mégis ízletes ételeket készíteni (reggel és este tea, kávé helyett: rántott leves; főételnek: puliszka, vagy főtt krumpli kis zsírral megkenve; süteménynek kukorica málé cukorpótlóval stb. ), másrészt élelmet kellett szerezni a természetből.

Mi gyerekek is hamar megtanultuk. „Aki nem dolgozik ne is egyék”. Mentünk aratás után hétszámra a földekre összegyűjteni az elhullott kalászokat és a kihullott magot. A jóérzésű falusiak nemcsak megőröltették, de még hozzá is tettek a liszthez. Nagy szilvás ültetvény is volt arra. A  gyümölcs leszüretelése után a jólelkű csősz megengedte, hogy ami maradt a fákon azt leszedjük. Édesanya finom szilvalekvárt főzött belőle, amit egy zsírpapírral kibélelt faládában tartottunk. Többször előfordult, hogy kedves emberek nemcsak megengedték, de még biztattak is minket gyereke­ket, hogy csak menjünk mezgerelni (így mondták ott a betakarítás után kinn maradt termé­nyek begyűjtését) mindenféle földekre, gyümölcsösökbe, szőlőkbe. A patak partján sokfelé burjánzott a szeder. Összeszurkáltak ugyan az egymásba kapaszkodó indák, mi mégis versenyt szedtük a finom lekvárnak valót. A tea kérdése is hamarosan megoldódott. Csipke bokor is volt bőven, csak le kellett szedni a finom bogyókat. S hogy választék is legyen rákaptunk a hársfa virágra is, melyből igen illatos tea készült. A kávéhoz való cikória meg szinte minden út mentén megtermett.

Bevásárlást, mosást, vasalást, gyereknevelést Édesanyám vállalta. Gyermekkorában ő sem egészen ilyen életre készült. Korán elvesztett nagymamája nővérében lelt új nagymamára Ferenczi Ida, Erzsébet királyné legjobb barátnője személyében. Bár a házi munkákat is meg kellett tanulnia, ifjúkorát inkább a zongorázás töltötte ki. A kitelepítetteknek bizony mosni nagyon sokat kellett, hiszen mindenkinek szinte csak egy ruhája volt. Anya nagy segít­sé­ge volt másik vöröskeresztes vezető-ápolónő nagynéném, különösen akkor, mikor egy jóérzésű rendőr vezető megengedte, hogy Édesanyám hetente látogathassa Miklóst a kórházban.

Anya szívesen beszélgetett, barátkozott a falubeliekkel. Egy ilyen beszélgetés során tudta meg, hogy a közeli patakban sokszor lehet rákot találni. Kis, már megbüdösödött nyershúst kell  egy spárgán leereszteni a vízbe olyan helyen ahol jó nagy köveket hordott össze a patak.  A spárga mozgása jelzi, ha rákapott a rák. Mi gyerekek különösen jó mókának tartottuk a rákászást, ami sokszor sikeres is volt. A szép piros páncélura főtt rák ugyan nem sok húst adott mégis ünnepi csemege lett nálunk.

Az első évben szinte semmi húst nem ettünk, mert ha jött is a falu henteséhez, az oly kevés volt, hogy alig jutott valakinek. Egy év után kaptunk valakitől kis nyulakat. Nosza Édesapám mindenféle kidobott, maradék deszkaanyagból ajtót eszkábált egy régi kerti kenyérsütő kemencére. Ezután ott laktak a nyulak. Nekünk, gyerekeknek napi feladatunk volt füvet, gyomot gyűjteni a nyulaknak. Jól is ment minden, szaporulat is volt. Megszerettük a nyúlhúst. Aztán jött a tél és legnagyobb bánatunkra a kemence nem nyújtott elég védelmet a hideg ellen. Szegény nyulacskák megfagytak. Még nagyobb lett a bánat, mikor kiderült, hogy ugyanarra a sorsra jutott a kemence felső részében tárolt krumplink is. Még ma is érzem a számban a megfeketedett fagyott krumpli édeskésen rossz ízét.

Családunkban a felnőttek összeszorított foggal gyakran emlegették: „Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.” Ennek megfelelően neveltek minket gyerekeket is. Így sikerült a legjobb tanulók közé kerülnünk. Ez vezethette az egész családot, mikor a nehéz munkában töltött nap és a szegényes vacsora után esténként még mindenki érdeklődve hallgatta Nagymama felolvasását, hogy a szellemünk se lankadjon. Így ismerkedhettünk meg már kis gyerekként Verne és Jókai mellett pl. Dickens műveivel is.

Szüleink a hétvégeket is igyekeztek úgy beosztani, hogy jusson idő a játék és pihenés mellett a szellemi gyarapodásra is. A falu gyönyörű környezetében csodálatos kirándulásokat tettünk (messzebbre nem mehettünk a szigorú rendőri tiltás miatt). Amikor így magunk voltunk, ez jó alkalmat teremtett arra, hogy Édesapa képezzen minket történelemből, földrajzból, természetismeretből, német nyelvből sőt mindenféle más tudományból is. A játékos, könnyed nyelvtanulás életre szóló hasznot hozott, hiszen igen jól megalapozta a későbbi iskolai nyelvleckék megoldását.

Mind a négyen jó tanulók voltunk (húgom még nem járt iskolába), ez a gyerekek között adott némi tekintélyt és a tanárok is becsültek. Ez utóbbi igen-igen fontossá vált, mikor 1953-ban meghalt Sztálin. Az osztályokban, a tábla fölött mindenütt három nagy kép volt kiakasztva: Lenin, Sztálin és Rákosi képe. Sztálin halála hírére a karrierista igazgató kiadta a tanároknak, hogy minden osztály sirassa meg a nagy vezetőt. Ez persze nekünk gyerekeknek érthe­­tetlen volt és nem is tetszett. Így történt, hogy a szünetben az egész osztály elkezdett lövöldözni meghajlított drót darabkákkal az ujjunkra szerelt kis csúzlikból a gyászkeretes Sztálin képre. Ebből majdnem végzetes botrány lett (amiben biztosan a kitelepített gyerekek és családok lettek volna a vétkesek), de szerencsére a tanítónknak sikerült meggyőzni az igazgatót, hogy ha nagydobra veri az ügyet, maga is bajba kerülhet. Így aztán az egész osztálynak kiosztott „körmösökkel” és  iskolai bezárással megúsztuk.

A Sztálint követő szovjet vezetők enyhíteni akarták a hidegháborút, ezért amnesztiát hirdettek és a csatlós országok vezetőitől is hasonló lépéseket követeltek. Még az ő mércé­jükkel is túlzónak ítélték Rákosi embertelen diktatúráját, ezért lemondatták miniszterelnöki pozíciójáról és Nagy Imrét ültették ebbe a székbe. Az új miniszterelnök törvénybe iktatott amnesztiát hirdetett. Ez azonban értelemszerűen csak azokra vonatkozhatott, akiket bírói eljárással ítéltek el.

A kitelepítéseknek semmiféle, legalább a demokrácia látszatát őrző jogi megalapozott­sága sem volt, azokat egy ördögi diktatúra mindenre felhatalmazott sátáni szervezete az ÁVH önkényesen hajtotta végre, ezért az  internálások és kitiltások feloldásáról külön miniszter­tanácsi rendeletet kellett hozni (1034/1953 (VII. 26)).

Óriási volt a mi családunk öröme is. A felnőttek mindenféle megoldást kezdtek mérlegelni az elutazásra. Pár nap múlva az összes kitelepített család képviselőjét berendelték a szerencsi rendőrkapitányságra, ahol szép beszéd keretében tudatták, hogy vége a rendőri felügyeletnek és „tekintsék az elmúlt két évet rossz álomnak és felejtsék el”.

Azt persze a Nagy Imre kormány is pontosan tudta, hogy a kitelepítettek lakásait azonnal elfoglalták, megkapták pártjuk emberei. Arról tehát szó sem lehetett, hogy a deportáltak visszatérhessenek régi lakhelyükre. Hogy egy ilyen igény véletlenül se okozzon gondot a hatalomnak, úgy fogalmazták a határozatokat, hogy pl. a budapestiek nemhogy lakásukba, de még  az ország 5 legnagyobb városába  sem térhettek vissza. Természetesen egyéb lakhatási lehetőségről, munkáról, netán kártérítésről sem gondoskodtak.

Teltek a hetek, hónapok s a Mádra kitelepítettek nagy része lassan elhagyta megaláz­tatása színhelyét. Két nagynénémnek is sikerült újra ápolónőként elhelyezkedni Budapesten, persze úgy, hogy nem lakhattak csak Pest környékén. Nekünk nyolcunknak azonban nem látszott semmilyen lehetőség, hiszen legalább kétszobás lakásra lett volna szükségünk – méghozzá úgy, hogy semmi megtakarított pénzünk nem volt..

Szüleim minden rokont, ismerőst megmozgattak levélben, hogy próbáljanak valamiféle szolgálati lakást találni. Egyszer aztán jött egy levél a nagybátyámtól. Inkább viccnek szánta.

Azt írta, csak két szolgálati lakás lehetőséget talált a hirdetésekben. Az egyik, hogy Mogyoródra tanácselnököt keresnek, ami szolgálati lakással jár (tudni kell, hogy akkoriban csak a kommunista párt tagja, vagy a párt által ajánlott személy lehetett tanácselnök).

A másik lehetőség az aszódi katolikus kántori állás, ami szintén lakást is biztosít.

Apa, Anya és Nagymama jót nevettek az abszurd ötleteken s mentek tovább a lakás lehetőségeket kereső levelek. Édesanyámat azonban nem hagyta nyugton a gondolat, hogy talán az ő zeneakadémiai végzettségével mégis meglehetne próbálni a kántori munkát. Egy idő után aztán elment a mádi templom kántorához, hogy adjon tanácsot. A jó pap elmagyarázta, hogy azért az orgona játék egészen más , mint a zongora, meg hát a kántornak nagyon jól kell ismerni a katolikus egyház liturgiáját is…de ő egy-két hónap alatt szívesen megtanít minden fontosat Édesanyámnak és a templomban nyugodtan gyakorolhat.

Édesanyám tehát megírta pályázatát és mire kielégítő gyakorlatot szerzett a kántorkodásban, megjött az aszódi plébános levele is, hogy Anyával kívánja betölteni az állást. A jó Isten kifürkészhetetlen ujját láttuk abban, hogy elutazásunkat pont július 3-ára tudtuk megszervezni, ugyanúgy szüleink házassági évfordulója ünnepére, mint ahogy a kitelepítés is erre a napra esett három évvel korábban.

Csodálatos érzés volt egy – bár komfort nélküli – három szobás lakásba költözni, úgy, hogy nem kellett már viselni a kitaszítottak bélyegét. Ez azonban nem jelentett a többi emberrel azonos jogokat. A rendőrség továbbra is „osztályellenségként” tartott nyilván.

Bár a kommunista hatalom még legalább egy évtizedig ellehetetlenítette Édesapám képzettségének megfelelő munkavállalását éppúgy, mint a mi továbbtanulásunkat, mégis két bátyám a tudományok területén, míg öcsém és én a gazdasági életben országos hírnevet szerző vezetők lettünk és húgom is széles körben elismert képviselője szakmájának.

Budapest, 2013. július 3.           

                                                              Tomka Emil Ágoston