Pályázat 2012

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézete által 2012-ben kiírt pályázaton a nyertesek közé került írás.

Hogyan őriztük meg és adtuk tovább a szüleinktől kapott értékrendet.

 

 

Pályázat kódja: 40 ÉV- 2012

 

Sári néni, kinél albérletben laktam, megkért, hozzak el egy kosár gyümölcsöt barátnőitől, kiknek szép gyümölcsöskertjük van. Szombat volt. Más dolgom nem lévén buszra szálltam, majd elsétáltam a megadott címre. A két idős hölgy már összekészített kosárral várt, de csak nem akarták odaadni. Mintha várnának valamire.

 Szép karton ruhába öltözött, csinos lány lépett be a kertbe, kezében tálcán a szomszédból hozott teával és süteménnyel. A nénik sugárzó arccal üdvözölték és gyorsan összeismertettek bennünket. A kosár még sokáig helyben maradt, míg végül meghívást kaptam a következő vasárnapra a lány családjához. Kedves embereket ismertem meg és már terveztem volna a következő találkozót, mikor Sári néni rákérdezett: „milyen volt a kislány?” Elképedtem. Hiszen ö csak a barátnőiről, meg a gyümölcsről tudhatott…

 Dühös lettem, mert nyilvánvalóvá vált, hogy minket össze akarnak boronálni. Kemény elhatározásom (hogy velem ilyet nem lehet tenni), két hétig tartott, de kedves arca, simogató hangja csak nem akart kimenni a fejemből. Ő is várta már, hogy újra találkozzunk.

 Mindkettőnknek volt már kezdetleges „tapogatózása” a másik nem felé, de ez a kapcsolat teljesen más volt. Többet és még többet akartunk megtudni egymásról, sokszor órákig tartó munka utáni, esti telefonokkal. Végzős vegyész hallgatóként nagyapja és szintén egyetemista öccse háztartását is vezette, mert szülei külföldön dolgoztak. Az én első mérnöki munkahe-lyem és a délutáni matek-fizika tanítás is hosszan kitöltötte a napot, így csak hétvégeken találkozhattunk. A gyönyörű őszi Duna-part lett tanúja az első csóknak. 

 Csak jóval később ébredtem elefánt mivoltomra ( ama bizonyos boltban), de akkor nem, mikor boldogan újságoltam Neki, hogy testvérem hivatalos útra Moszkvába megy és ott olcsó az aranygyűrű, ugye hozassak vele…csak nézett rám, tán egy kis könnycsepp is megjelent a szeme sarkában: „így akarod megkérni a kezem?”

 Én nem értettem elhalványuló, elutasító arcát, hisz éreztem, hogy szeret. Ő nem értett engem, hogy lehet ilyen közönséges számító módon megalapozni egy közös életet.

 Napokig tartott, míg egymás utáni vágyunk legyőzte a megbántottságot és egy hosszú beszélgetés után már sokkal jobban értettük a másikat. Hasonló eset még sokszor előfordult az elmúlt 43 év alatt, de szerelmünk, szeretetünk, egymásra utaltságunk, azonos céljaink és a bosszúság után az újra egymásra találás öröme mindig visszavezettek a közös megoldáshoz.

 Nem sokkal esküvőnk előtt is megoldhatatlannak tűnő konfliktus szakadt ránk. Míg mi kettesben szépen elterveztük miként fogunk egy albérletben berendezkedni, szerelmem édesanyja – ki igen jólelkű, de nagyon határozott asszony – elrendezte, hogy kertjük egy részét leányának ajándékozza, hiszen ezen fogunk mi házat építeni magunknak, amit ők majd anyagilag is támogatnak. Családjuknak már nagy tapasztalata volt az építkezésben, mert először egy háborúban szétrombolt házat hoztak rendbe, majd új szobák is épültek hozzá, ahogy gyermekeik növekedtek.

 Azt mondani se mertem, hogy mennyi mende-monda riasztja az embert az anyós-após szomszédságtól. Határozott tiltakozásomban azt emeltem ki, hogy fogalmam sincs az építkezésről. Se pénzünk, se szaktudásunk (más nem is jöhetett szóba csak a házilagos kivitelezés)… Menyasszonyom érezte, hogy súlyos döntés előtt állunk. Nagy türelemmel és szerelme, ragaszkodása igen finom éreztetésével elérte, hogy együtt leszünk olyan erősek, hogy ebbe a fába is belevághatjuk a fejszénket.

 Ez utóbbi szó szerint is teljesült, mert az esküvő után először is négy- közel méteres törzsátmérőjű – hatalmas fát kellett kivágni. Fogalmunk sem volt, hogy kell ehhez hozzákezdeni, de egyszer csak jelentkezett egy rokon (kivel nem volt szoros kapcsolat), hogy a hétvégén eljön motoros fűrésszel és segít kivágni a fákat. Itt is meg kell állnom, mert azóta is számtalanszor megtapasztaltuk azt, amit egy szép ének így fogalmaz:

 „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel

 Ő felruház és táplál, rád gondot ő visel”

 A régi magyar közmondás szerint pedig: „aki mer az nyer”. Jó példáját adta e szólásnak feleségem nagyapja. Történt ugyanis, hogy a tanács kikötötte, hogy csak ikerházat szabad építeni és egyik alapterülete sem lehet kisebb 125m²-nél. El sem tudtuk képzelni minek nekünk ekkora ház, ( pedig később milyen jól jött a nagy családhoz) de az iker követelmény végleg megvalósíthatatlannak tűnt. Ekkor előállt a nagyapa azzal, hogy ő vállalja hogy ikertárs legyen. És valóban senki se firtatta, hogy a hetvenegynéhány éves bácsi hogy fogja az ő részét felépíteni…

 Igen! Aki mer az nyer. A házassághoz, a családhoz is merni kell és nagyot lehet nyerni. Döbbenetes, hogy ezt mennyien nem értik. Azt még a gyerekek is elfogadják, hogy a felnőtté váláshoz az iskolában tanulni kell, még akkor is ha „utálom az egyik tanító nénit”…és végig csinálják. A sportolók simán túllépnek az akadályokon, a sikertelenségeken és elfogadják az edző„gyilkos”gyakorlatait, mert elsők akarnak lenni…és – mint ezen az olimpián is – milyen sokaknak sikerül. Az emberiség zöme beosztottként dolgozik és elviseli a főnők időnkénti zsarnokságát, mert meg akarja tartani az állását, mert ö is nyerni akar magasabb beosztást, jobb fizetést, tartalmasabb életet. Persze vannak, akik kimaradnak az iskolából, a sportegyesületből. Vannak, akik dühödten váltogatják munkahelyüket…Vajon kik járnak jobban? Azt hiszem ezt kellene megértetnünk a párkapcsolat mai divatja után futó emberrel: lehet kitérni a házasság elől, lehet feladni szerelmet és ígéreteket, ez talán pillanatnyi „sikert” jelent…de tele van a világ a hozzá hasonló vesztesekkel, kik nem mertek semmit vállalni, hogy nyerjenek.

 Nagyon keményen dolgoztunk öcsémmel, barátokkal és a nagypapával míg a sziklás hegyoldalban kiástuk és kibetonoztuk a lépcsőzetes ház alapját. Ekkor elakadtunk, hiszen feleségemmel együtt mintegy 2000 Ft volt a fizetésünk 1970-ben, de csak az alsó szinthez szükséges tégla ára 40-50000 Ft lett volna. És akkor ismét mellénk állt a Gondviselés. Mások talán úgy mondanák mellénk állt a szerencse. Az Aranyketrec híres írója hirdette, hogy eladja az építkezéséhez fel nem használt tégláit (pont annyit, mint amire nekünk szükségünk volt) 10000Ft-ért. Itt is szó szerint vettük a mondást: „minden követ megmozgattunk”, ami annyit jelent, hogy magunk rakodtuk fel a teherautóra és magunk szállítottuk haza (munkahelyünktől kapott teherautóval) házunk „sarokköveit”.

 Az építkezés közben megszületett első gyermekünk, de feleségem még az utolsó hónapok-ban is esténként együtt dolgozott a kőműves ismerőssel és velem a házon. Sietnünk kellett, mert az öreg házban együtt laktunk (közös konyha, közös fürdő) sógorommal és feleségével, de már csak a következő nyárig dolgoztak  külföldön a szülők. Addigra be kell költöznünk valahogy az új házba.

 Egy egész regényt lehetne írni arról a világról, melyet ma már egyetlen fiatal sem tudna elképzelni. Az építkezési kölcsönt politikai érdek szerint szabályozták. A „jó elvtársaknak” illett lakótelepre költözni. A nekik folyósított kölcsön duplája volt annak, mint aki „csak” társasházi lakáshoz kért kölcsönt. Ennek is a felét kérhette az, ki saját házat akart építeni. Nem is sokan építettek akkoriban családi házat. Ahol mégis belefogtak ott mindig segített a család. A kalákamunka nemcsak a családot, de a rokonokat, és munkatársakat is baráti csapattá fogta össze. A többség azonban a városiasodás, a lakótelepek vonzásába sodródott. Egy idősebb munkatársam is kioktatott: „Bolond vagy te. Már tiszta kérges a kezed. Aztán majd rámegy a gatyád is. Látod én szépen sorba álltam és kaptam is a Tanácstól lakást. A megmaradt pénzemből meg vidáman élhetek…” Évekkel később találkoztam volt kollégámmal. Kissé „megsavanyodva” még mindig a tanácsi lakásban élt… egyedül.

 Mindenki abból épített, amit éppen kapni lehetett. Na nem a szomszédban. Mi hoztunk gerendákat – anyósom rendkívüli ügyességével – Dunaújvárosból, téglát, cserepet az ország,

 minden sarkából úgy, hogy most azonnal menjünk, mert lehet, hogy már akkor sem lesz…

 Második gyermekünket vártuk, mikor beütött a ménkű. Behívtak a Kiegészítő Parancsnokságra, ahol egy civil katona kellemes hangnemben győzködött: vonuljak be villamosmérnökként tartalékos tiszt képzésre. Tiltakoztam, hogy építkezünk, feleségem áldott állapotban van…A válasz az volt, hogy ez mind nem gond, hiszen kapom a fizetésemmel azonos zsoldot és naponta hazajárhatok, de ha nem akarom, akkor valószínűleg Börgöndre kerülök (annak akkoriban elég rossz híre volt). Így hát jelentkeztem.

 A bevonulásra nem vittem magammal semmit. A csupa villamosmérnök között számos ismerős arcán sajnálkozó vagy gúnyos  mosoly látszott ekkora balgaságon, hiszen „az esküig, ami egy hónap múlva esedékes senkit se engednek ki”. Mikor ezt az információt a felkészü-lést irányító százados is megerősítette, ijedten telefonáltam feleségemnek, hogy neki kell menni munka után kislányunkért a bölcsödébe és én meg nem tudni mikor jövök. A délelőtt előadásokkal telt. Az egyik szünetben megláttam az engem meggyőző embert sok csillagos egyenruhában. Megismert és ellentmondást nem tűrő hangon közölte a századossal , hogy ez a katona pedig minden nap hazamehet. Óriási ribillió lett ebből, mert miután elvittek minket a laktanyába és beöltöztünk, hívatott a parancsnok: „Mit képzel maga? Hogy akar innen kimenni? Magát azonnal elfogja a VÁP, hiszen még tisztelegni se tud rendesen…” Ijedtemben azt találtam mondani: „hátha valaki megmutatná?” Erre elzavartak, de egy rövid idő után egy őrmester „kiképzett” és hazamehettem. A hat hónap alatt kicsit többet kerestem, mint a munkahelyen és érdekes szakmai munkában volt részem. Az emberek kissé megcsodáltak mikor naponta egyenruhában cipeltem hátamon haza kislányunkat.

 Ez alatt várandós, majd kisbabás feleségem irányította az építkezést. Ha kellett nagy hassal aljzatbetonozott a leendő szobánkban, de ekkoriban az anyagbeszerzést is ö intézte.

 Mondhatnák erre, hogy „burokban születtünk”. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy bár közöttünk is sokszor volt szívszorongató nézeteltérés, mégis erősen fogtuk egymás kezét és megtapasztaltuk, hogy „ Segíts magadon a Jóisten is megsegít”. Sőt segített még a család, szülők és testvérek, de számtalan barát, szomszéd és osztálytárs is.

 Mire   második gyermekünk megszületett beköltöztünk az új ház egy szobájába. Építkezé-sünk összesen huszonöt évig tartott, hogy végül kényelmes lakóhelye legyen 9 gyermeknek és szüleiknek.

 Következő gyermekünk érkezését követően feleségem súlyos vesemedence gyulladást kapott. Ekkor kezdtem talán megérteni, mit is ígértünk: „holtodiglan, holtomiglan”. Iszonyúan legyengült szerelmem halavány hangon irányítgatott, mit is kell tennem a család életének folyamatos vitelében. Bizony mindketten nagyon megijedtünk, de hitünket és reményünket megjutalmazta Isten szeretete.

 Harmadik gyermekünk két hetes korában gondos háziorvosunk megállapította, hogy baj van a szívével. A kardiológus elmagyarázta, hogy valószínűleg „kettős kiáramlású jobb kamrája” van kislányunknak, amit katéterezéssel lehet diagnosztizálni. Az önmagában is életveszélyes katéterezések kislányunk két éves korától fogva igazolták, hogy szívének nincs működő balkamrája és ezt legfeljebb néhány éves korig tudják a gyermekek túlélni…

 Időközben negyedik és ötödik gyermekünk is megszületett és mi folytonosan rettegtünk, látva a sápadt, vékonyka kislány beteges arcát. Mondják, hogy a nagy tragédiák szétzilál-hatják a házasságot. Nálunk ez fordítva történt. Mindketten úgy éreztük erősnek és optimistának kell lennünk, hogy a másik ne lássa kétségbeesésünket.

 Áldott emlékű, rendkívül lelkiismeretes kardiológusunk kikutatta, hogy a világon egy ember van, egy londoni kórházban működő arab szívsebész, aki esetleg vállal ilyen szívműtétet. Hosszas levelezés, leletek, filmek kiküldése után nem merte vállalni a professzor.
Már szinte felhagytunk a reménnyel, mikor hazaérkezett Amerikából Árvay professzor (az Országos Kardiológiai Intézet későbbi igazgatója), aki elmagyarázta, hogy a kockázat igen-igen nagy, de ha mi vállaljuk (mert a kislány már valószínűleg egy évet sem élhet így tovább), akkor ő megpróbál beépíteni a szívbe a hiányzó fal helyett egy sűrű hálót, melyet később benő izomzattal a szív. A kilenc órás műtét sikerült, de alatta és utána is többször újra kellett éleszteni kislányunkat, mert a szívnek (az un. Sinus csomónak) meg kellett szoknia, hogy most már más ritmusban kell impulzusokkal irányítani az összehúzódásokat.

 A gyógyulás több hónapja alatt megszületett hatodik gyermekünk és bizony eléggé megrendült az anyagi helyzetünk. (Tudvalévő, hogy ennyi kórházi kezelés, tetemes kiadással jár még a legönfeláldozóbb orvosok, ápolók mellet is.) Bár feleségem szülei nagyon sokat segítetek, az hogy – egyéb feladataink mellett - naponta jártunk a kórházba sok mindent háttérbe szorított. Ahogy minden gyermekünk születése hozott valami váratlan jót, javulást a család életében, úgy hetedik gyermekünk is meghozta azt. Új állásba hívtak, ahol nemcsak rendkívül megtisztelő szakmai kihívás, de magasabb fizetés is várt, és gyalogosan 5 percre volt lakásunktól. Ez utóbbi ért a legtöbbet, hiszen addig naponta másfél órát utaztam oda is meg vissza is.

Az új helyzet megváltoztatta családi életünket. Bár továbbra is fontos szerepe volt az építkezésnek (ekkor már volt külön gyerekszobánk és két WC és mosdóhelység), végre én is részt vehettem szeretteim életében, gyerekeink nevelésében.

 Számtalanszor hallottuk: „Mi is sok gyereket szerettünk volna, de…” a folytatás már sokféle volt. „Kis lakásban hogyan?; A férjem nem akarta; Ebből a fizetésből?; Ennek rendszernek?” Azt azonban nem hallottuk, hogy bizony a nagy családhoz csodálatos anya kell, aki mosolyogva tud – ezer házi munka közepette – minden gyerekre nemcsak külön figyelni, de személyes választ adni az akár 17 év korkülönbségű gyermekek kérdéseire is.

 Feleségem, miután kitűnő eredménnyel végzett vegyészként, a szakma csúcsát jelentő kutató intézetben kezdett dolgozni és egyidejűleg hozzákezdett egyetemi doktori disszer-tációja elkészítéséhez. Második gyermekünk hat hónapos korára döntenünk kellett, hogy oldjuk meg a gyermekek ellátását, ha betegek, vagy más okból nem vihetők bölcsődébe, óvodába. Azt hiszem későbbi nagy családunkat (ma már 26 élő unokánk mellet még kettőt várunk hamarosan)  akkor alapozta meg feleségem döntése. Feladta sokat ígérő tudományos karrierjét (itt fontos megjegyeznem, hogy szakmai munkája és szeretetreméltó természete több évtizedes gyümölcsöt hozott. Munkahelye még a kilencvenes években is számon tartotta, minden rendezvényére meghívta, segélyekkel és egyéb juttatásokkal könnyítette családunk életét). Párom tehát otthon maradt gyermekeinket nevelni, háztartást vezetni és később (míg szülei külföldön voltak) pár évig még két öccse és nagyapja háztartását is vezetni. De e mellett – rendkívüli kézügyességét és művészi érzékét kihasználva – autodidakta módon beletanult a kerámiázásba és így eladott figurái komolyan hozzájárultak a családi kasszához .
Meggyőződésem, hogy a mindenkori kormányzatnak végre komoly intézkedéseket kellene tennie, melyekkel végleg megszünne a buta kérdés: „Dolgozol vagy otthon vagy?” Senkit sem akarok megbántani, de személyes meggyőződésem, hogy az akárhány gyermekkel otthon-maradó édesanyák sokkal többet dolgoznak, mint egyes ”dolgozó nők”, kik közül sokan aztán az óvodán, iskolán kérik számon, amit maguk elmulasztottak. Azt hiszem arról is sokkal többet kellene beszélni milyen fontos a gyermekek fejlődésében a testvér, akitől el lehet tanulni mindent, aki mindig ott van játszótársnak, akivel lehet versenyezni, aki megvéd…

 Nyolcadik gyermekünk se maradt el a többitől. Születése után váratlanul magasabb vezető beosztásba helyeztek. Mire kilencedik gyermekünk megszületett (ekkor újra előléptettek), a legnagyobb már főiskolára, míg a két következő gimnáziumba járt. Azt hiszem nem sokan tudják elképzelni, de még kevesebben utána csinálni, amikor feleségem, egyszerre igyekezett együtt tanulni elemis, felső tagozatos, gimnazista és főiskolás gyermekünkkel, miközben az elkerülhetetlen tinédzser problémákkal is meg kellett küzdenie. Esténként sokat beszélgettünk, de még ilyenkor is volt ereje arra, hogy a családi ügyeken túl még a  munkahelyi problémáimba is beleélje magát.

 A rendszerváltás a mi életünket is megbolygatta. Munkahelyem egyre kevesebb megrendelést kapott és a párt által odaállított vezetők a saját bőrüket mentették. Tudtam, hogy cégünk adóssága már több száz millió forintra rúgott, de a pontos helyzetet nem ismertem. Váratlanul behívtak a minisztériumba. Az államtitkár – meglepetésemre – pontos informáci-ókkal rendelkezett cégünk siralmas állapotáról és elmondta, hogy azonnali válság-kezelésre van szükség, majd köntörfalazás nélkül rákérdezett, vállalnám-e az igazgatói posztot. Tiltakozásomra, a később sajnálatos módon kiszorított kiváló államtitkár, László Jenő csendesen visszakérdezett: „Ha senki se vállalja a nehéz kihívásokat, akkor hogyan lesz itt rendszerváltás?”

 Új „válságkezelő” beosztásom a családnak is keserves változást jelentett. Az  igazgatóval együtt leváltott gazdasági igazgatóhelyettes a cég maradék készpénzéért egy svájci banktól váltót vásárolt és ezt magával vitte. A rendőrségi ügyek, számtalan per, a fizetésre váró beszállítók és munkatársak, a még meglevő szerződéses munkák irányítása és főleg a remény fenntartása, hogy közel ezer ember munkája megmaradhat…éjszakákba nyúló munkát jelentett.

 Amikor végre sikerült úrrá lenni az azonnali felszámolás veszélyén és megszilárdult a részvénytársasággá alakított cég helyzete, elkezdtük tervezgetni a közös családi nyaralást. Nagyobb gyermekeink már egyre inkább „kikukucskáltak” a családból, így fontosnak éreztük, hogy mielőtt kirepülnek a fészekből, minél több közös program kösse össze őket egymással is.

 Feleségem igen gondos előkészítő, szervező munkájának köszönhetően még néhány évig sikerült legalább egy hétig  együtt nyaralnunk. El lehet képzelni, hogy ez nem volt egyszerű, hiszen 11 fő önellátó nyaralása még elviselhető költségen sokszor már a varázslás kategóriájába tartozott. Most, mikor már valamennyi gyermekünknek saját családja van, igazi öröm látni, hogy milyen fontos nekik is a közös nyaralás.

 1992-ben azonban újabb feladat „térített el” a családtól. Az egyik miniszter érzékelte, hogy egy igen nagy értékű, az ország gazdasági életét döntően befolyásoló pályázatuk keze-lése az örökölt bürokráciával hosszútávra kiható károkat okozhat. Felkértek, hogy szervezzek meg egy minden gyanún felül álló bizottságot és ez vegye át ennek a pályázatnak az irányí-tását. Feleségemmel hosszan mérlegeltük, vajon szabad-e a család rovására még egy ilyen munkát elvállalni, miközben az Rt. Vezérigazgatói feladatai is egész embert kívántak. Párom – mint mindig – bíztatott, tud ő még többet is vállalni, oka van annak, hogy felkértek, fogad-jam el a megbízást. Így aztán ő vitte el a gyerekeket nyaralni, én szinte csak vendégként később mentem utánuk. A bizottság hónapokig dolgozott általában hetenként kétszer, háromszor este nyolctól éjfélig. Az éjszakai hazatéréskor rendkívül jól esett az odakészített vacsora és  álmából felriadó feleségem együtt érző érdeklődése.

 Talán a szép sikert hozó bizottsági tevékenység is okozta, hogy hamarosan újabb ajánlatot kaptam. Az ország egyik legnagyobb vállalata irányítására hívtak. Ismét sokat gondolkoztunk együtt a családban. Mikor végre elismerést vívtunk ki munkatársaimmal a válságkezeléssel talpra állított cégnél, mikor végre kicsit békésebben élhetnénk…egy óriás vállalat vajon mennyit hagy meg belőlem családomnak. Talán furcsán hangzik, de nem mi döntöttünk. Egy szakmai összejövetelen valaki hozta a hírt, hogy a rádióban hallotta én vagyok a nagyvállalat új vezetője. Az eddigieket is messze meghaladó munka és felelősség hárult rám egy olyan közegben, amely már a (tőlem igen távol álló) politikával is szoros kapcsolatban állt. Szegény párom hirtelen nem is tudta mit mondjon, mikor az utcán megállította egy szomszéd: „Mondja nem félnek maguk?” „Miért félnénk?” „Hát hogy a férje elvállalta ezt a poziciót.”
Azt is viselni kellett a családnak, mikor gyakorta este megszólalt a telefon és ismeretlenek szitkozódtak. Mégsem ezek, hanem az elért siker az emlékezetes, hiszen a nagyvállalat munkája - irányításom alatt - óriási pozitív változást hozott az ország életében, melyet még a következő kormány baloldali miniszterelnöke is megköszönt, mikor a pártcsatározások elérték eltávolításomat a cég éléről.

 Időközben nagyobb gyermekeink már a diplomához közeledtek és sorra szereztek jogosítványt (ezt a szép érettségi eredményekért kapták). A kilenc növekvő gyermek mellett rövid időre se maradhattunk kereset nélkül, így a feleségemmel ismét nagy fába vágtuk fejszénket: magánvállalkozást, betéti társaságot alapítottunk ketten. Míg én a szerződéses munkákat  igyekeztem megszerezni és elvégezni, ő vállalta a könyveléssel és egyéb (nem kevés) bürokratikus feladattal járó munkákat. A háztartás vezetése mellett hősiesen beirat-kozott egy igen hasznos könyvelői- és számítógépes tanfolyamra, ahol még a vállalkozások jogi kérdéseiről is sokat tanult.

 A 90-es évek második felében két gyermekünk megházasodott és így a családalapítások, a lakásproblémák megoldása és az első unokák új feladatokat és új örömöket hoztak a család életébe. Nehéz időszakok után mondhatni romantikus hónapok köszöntöttek ránk. Újabb gyermekeink jártak főiskolára (végül mind a kilenc felsőfokú végzettséget és jogosítványt szerzett) és újabb új „családtagok” tűntek fel a láthatáron. Ez utóbbi változásról már régóta sokat beszélgettünk párommal. Aggályoskodtunk és féltünk, vajon hogy fogjuk fogadni mikor majd gyermekeink sorra (megmutatják?) bemutatják a „vele járok”-at. Vajon ők hogy fogadnak el bennünket? Vajon elviszik-e messzire a testvéri közösségből a „barátom”-at, „barátnőm”-et, vagy belesimulnak? Vajon értékrendünk is vonzó számára gyermekünkben vagy esetleg nemcsak idegen de esetleg számunkra taszító értékrend a sajátja? Vajon sikerül-e a mátkaság idején a két családnak is elfogadni, becsülni egymást? Vajon sikerült-e gyerme-keinkkel tudatosítani hogy a párválasztás, a családalapítás életre szóló nemcsak a hit, vagy a hagyomány miatt, hanem mert a családi összetartozás mindenkinek a személyes érdeke is. Vajon sikerült-e megmutatnunk gyermekeinknek mennyi megkeseredett „gyermekét egyedül nevelő anya” mennyi válásban tönkrement vagy akár hajléktalan apa, mennyi egykét felnevelő öregotthonban sínylődő néni és bácsi vesztese annak, hogy egyszer csak már nem akart áldozatot vállalni és nem becsülte a családot…

 Igen féltünk hogy alakul, kik lesznek majd gyermekeink párja.

 Hitünk szerint elsősorban a Gondviselő Istennek köszönhetjük, de valljuk, hogy nagyszüleink, szüleink sőt nagybácsik, nagynénik mind biztos alapot nyújtottak ahhoz, hogy a család örömét továbbadhassuk és ma már elmondhassuk, hogy nemcsak vőket, menyeket, hanem  új családtagokat, új gyermekeket kaptunk, akik szívesen vannak egymás társaságában és büszkék arra hogy ennek a nagy családnak a tagjai.

 A második esküvő önfeledt vigasságát hamarosan kétségbeejtő hír feledtette. Első gyermeküket váró fiunknál rákot állapítottak meg. Különböző kórházakban több operációt, majd ismételt kemoterápiás kezeléseket követően rokoni segítséggel Franciaországban is megvizsgálta egy neves specialista, de már ő se tudott reményt nyújtani, legfeljebb egy még intenzívebb kemoterápiát… Az előző kezelések iszonyú megterhelése és mégis haszon-talansága tapasztalatával ezt fiunk már nem vállalta, inkább természetgyógyász módszerrel egy lé kúrába kezdett (melyet vele csinált feleségem is). Több mint tíz kilót fogytak pár hét alatt, de állapota javulni kezdett. A család, az új rokonok, a barátok, a munkatársak és még sok száz jó ismerős imádkozott a gyógyulásáért. Hisszük, hogy az ima ereje hegyeket mozgathat, de aki nem hisz ebben annak is látnia kell milyen hatalmas erőt ad egy gyógyuláshoz a család minden tagja és a barátok, munkatársak együttérzése, bíztatása, támogatása, szeretete. Bár még évekig nem mertünk végleg megnyugodni, csodálatos megkönnyebbülés volt, mikor az orvosok is elismerték a megmagyarázhatatlan gyógyulást.

  A 2000-es évek elejét újabb diplomák és újabb vőlegények színesítették, hogy aztán főjjön a szülők feje, mikor két év alatt hat esküvőt, hat lakodalmat kellett megrendezni. Igaz, mindketten már nyugdíjasok voltunk, de azért ez sem sikerült volna széleskörű családi összefogás nélkül. És ez az összefogás csak akkor kezdődött el igazán. Rövid időn belül hat új családi fészket kellett kialakítani. És persze az építkezések, berendezkedések, nagyobb lakás keresések ma is tartanak. Boldogan tapasztaltuk és tapasztaljuk, hogy senki se keres mentsé-get ha a másiknál építkezni, költözködni, villanyt szerelni, festeni, gyereket őrizni, fát kivágni, autót , számítógépet javítani, vagy éppen orvosi ellátást kell nyújtani. Mikor egy-egy születésnap alkalmat ad a közös műsorra, kirándulásra, megvendégelésre, szinte versengenek az ünnep fényének növelésében.

 Ha azt kérdik tőlünk, mi segített át az élet nehézségein, akkor a válaszunk: elsősorban Isten szeretete, ami minden embert átölel. De ha azt is kérdik, hogy mi miként éreztük azt, akkor meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a szüleinktől kapott értékrend alapján a kettőnk szerelméből kibontakozó család az ami nemcsak átsegített minden nehézségen, de egy boldog életet is biztosított számunkra.

 Budapest, 2012 augusztus 14.

 

Folkusfalvi Ágoston

 

U.i.  A szerző (lásd. Pályázati adatlap) álnevet írt alá, mert nem személyes önmutogatásra szántuk feleségemmel ezt a pályázatot, hanem be akartuk mutatni (a címben megfogalmazottakon túl), „hogy mi erősítette, erősíti a házasfelek közötti köteléket”.