A Végtelenbe vetett hit

Egy szösszenet.

  Sok fájó kérdést kaptam mostanában. Lesajnálót. Elszomorodtam... rosszul csináljuk amit csinálunk? Pedig csak a jószándék vezérel bennünket...

  Aztán jön egy ima felkérés a Szűzanyától. Minden este éjszakába nyúlóan ima a békéért. És ez mindent megváltoztat. Lehull a lepel és az igazi értékek oly tisztán látszanak, mint a kristálytiszta áttetsző víz tükre.

  Nem csináljuk rosszul, csak másként. Elegendő csak kinyitni a szememet és körbenézni.Gyönyörű csalàd. Csodaszép otthon, kert, fával, virágokkal, veteményessel, àllatokkal.Amikor a fű le van nyírva, olyan mint egy park.

 Csoda! 

  Szabadság.

 S a gyerekeink... mindegyik imádkozott velünk valemelyik nap, sőt... A legnagyobb is végig, minden este. Jött és kitartott, pedig előérettségire készült.

 Gazdagok vagyunk!

  Aztán jön valami. Veszekedés. Komoly... Félelem és harag van bennem, de valami megszólal odabent. ''Csak imádkozzatok, hagyd a haragot!'' Hallgatok a hangra és közben morcosan mosolygok. ''Add a kezed, imàdkozzunk!'' és ő adja a kezét, durcàssan,de adja s abban a pillanatban, hogy befejezzük az imát előttünk a messzeségben egy szívárvány tűnik fel a semmiből. 

 Mi ez, ha nem gazdagság. Megfoghatatlan, de mégis felemelő. Érezni Isten jelenlétét. Megélni azt, hogy bennem, bennünk él a kegyelem, hogy hiszünk, hogy hihetünk s hogy ennyire erős a hitünk.

 Viccesen csak annyit szoktam mondani felfelé a jó Istennek, hogy '''Rendben, semmi gond, hogy gödörbe kerültünk, de most ki kellene húznod.''

CSODÁLATOS!

 S ilyenkor már csak nevetek más ember külsőségein, azon ahogyan lesajnàlva néz engem a ballagáson, vagy éppen mikor beszélek vele. Az legyen az ő gondja, mert nekem itt van a leggazdagabb kincsem, a végtelenbe való hitem.

 Ma este hosszú gyomlàlás, akácmetszés után, végignéztem a kertünkön és azt mondtam... ez igen. Igaz sok munka van mögötte, de csodás gyönyörködni benne, mert volt/van erőnk és hitünk dolgozni ezért.

 Mentem, hogy megitassam a jószágokat, s míg a kacsákat fürdettem, hallom ám a kecskék keserves sírását. Ezzel jelzik, hogy várják a vacsorát... majd csend...Sokáig fel sem tűnik, csak jólesik a magam gondolataiban lenni. Aztán feleszmélek. Mi ez a csend?Nem fogjátok elhinni. A kecskéknél bent felejtettem a lezárt vödröt amiben a takarmányukat tároljuk. Ezek a huncutok... kinyitották a vödröt. Csavaros tetőt... csak éppen nem fért bele a fejük a szarvuktól. Kis lükék...éppen azon ügyeskedtek hogyan lehetne felfordítani a vödröt.

 Olyam jót kacagtam a dolgon. Nem érdekelt az ujjamba vájt akáctüske okozta éktelen fájdalom és a vér amely màr-màr a csuklómon folyt végig, csak kacagtam a két édes jószágon, akikre gyerek korom óta sóvárogtam.

 

Majd megjelent Foltos kutya is, akit  ma nyírtunk meg. Szegénykém olyan csúnya lett, de legalább nincs melege. Ott állt és nézett rám kérdőn, miért kacagok oly jóízűen. Leguggoltam hozzá és megsimogattam. Mire ő... nyalogatni kezdte a sebemet. Alázat... és szeretet amit az állatok önzetlenül nyújtanak felénk. Megható.

A másik vicces dolog. Ismét kotlik egy tyúkunk.

Én csak azt kértem Istentől, hogy jó lenne, ha végre kotlana egy tyúk, mert nem tartom igazságosnak, hogy neveljük őket és nincs utánpótlás.

 No... Isten humora végtelen. Màr a 3.tyúkunk kotlik.

 Hogy a többi békén hagyja, elzártam. Eddig kalodában volt,de az nem volt praktikus, így àttettem egy hordozható nyúl ketrecbe amelyiknek praktikusan fent, a tetején van az ajtaja.

 Új volt a tyúkanyónak a helyzet, tetszett neki, de nem értette hogyan tud onnan kijönni. Segítettem neki. Boldogan ment enni, inni, porfürdőzni... majd jött volna vissza, de hogyan. Kintről figyeltem. Ő is, akárcsak a többi tyúk,  álltak és néztek befelé àcsingózva a fészekre és benne a tojásokra. Nem adta ki az ész nekik, hogy fel kellene repülni a tetejére és onnan megközelíteni a fészket. Segítettem és betettem a tyúkanyót. Majd ő... nagy páváskodva, mintha még kacagott is volna a többi tyúkra, megemelte a szoknyáját és előkelően és büszkén ráült a tojásokra  

Vicces látvány volt.                 .

 Rengeteg cukkinink lett. Szépek, finomak, nagyok. De túl sok van belőle. Éppenséggel el lehetne őket adni, de ezért kérjek pénzt? Milyen dolog ilyesmiért pénzt kérni. Hiszen nekünk van, másnak nincs... akkor adjunk. S adok, mindenkinek és boldog a szívem. Ezek vagyunk mi... Kicsit butuskàk? Kicsit elesettek? Kicsit gyermetegek?Nem baj, ilyeneké a Mennyek országa.                               

 Sokszor mondjuk viccesen férjemmel ha meghalunk, Isten maga elé hív bennünket s csak néz ránk hosszan, majd megkérdezi. 'Drágáim.. hogyan sikeült nektek ennyi csavart és csomót tenni az életetekbe, mikor oly egyszerű utat szántam nektek? Kis együgyű gyermekeim, pedig még egymás mellé is állítottalak titeket...' és majd kacag. Jóízűen... mert két ennyire szerencsétlen ember ritkán kerül párba. De így van ez jól.

Mert mi, akárcsak az alpesi utak, kacskaringósan menetelünk felfelé a Mennyorszàg felé. Amúgy olyan snassz lenne. Így minden utat bejárunk, s szemlélhetjük annak szépségeit. Persze sokszor nehéz is, de ugyebàr a végső cél mindenért kárpótol majd.

 Jaj..... na... nem is értem mi ütött belém. Csak gondoltam ezt kiírom magamból. S ha màr leírtam, nehogy már ne osszam meg veletek.

Annak, aki végig olvasta: Szívesen! Ugye, hogy jót nevettetek ti is.