Isten figyelmeztető ujja

 

Békés vasárnap délelőtt volt. Minden jól alakult. A szentmise után autóba ülve, akadálytalanul keltünk át a Szépjuhászné hágón. A járvány kihalttá tette a máskor oly vidám Hüvösvölgyi Nagyrétet. A főváros határán túl is csendes utcák vezettek lányunk otthonához. Időben érkeztünk, hogy a nagyobb unokák édesanyjukkal pontosan indulhassanak a templomba.

 

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a gondjainkra bízott kettő máris sürgetett minket, játszunk „Amerikából jöttem”-et. Gyorsan eltelt a vidám másfél óra. Megjöttek híveink s utunkra bocsátottak.

 

A tiszta kék ég alatt megélénkült a forgalom hazafelé. Úgy döntöttünk, mellékutakon talán hamarabb hazaérünk. Talán a hirtelen elhagyott sok autó… talán a jobbról elsőbbséggel bíró autóbuszos út… talán egyszerűen a békességes vasárnapi csend figyelmetlenné tett. Ezután már semmit sem tudtam tenni. A fiatal fiú jobbról érkező kocsija hatalmas csattanással megváltoztatta autónk irányát s így egy élével felénk forduló beton oszlop lett a végállomás. A biztonsági övek belénk vágtak, a légzsákok hátra taszítottak.

 

A mellettem ülő feleségem arcára kiülő kínzó fájdalom dermesztően figyelmeztetett felelősségemre. A mentő érkezéséig sok igazán jó ember igyekezett segítségünkre lenni. A kórházban négy vagy öt törött bordát és a bal csukló törését diagnosztizálták.

 

Mi ebben a csoda?

 

Feleségem hősiessége minden eddiginél csodálatra méltóbb.

 

Történhetet volna sokkal súlyosabb sérülés.

 

Nálam nem találtak semmi maradandót.

 

Az összefutó emberek, mentősők, rendőrők, segítsége igazi szeretet megnyilvánulás volt.

 

Számtalan közeli és távoli ismerős imája és bíztatása gyógyító erőt ad.

 

Talán Isten így óvott a nagyobb bajt eredményező vezetői önhittségtől.