Egy nagy családban az édesapa evesztése szinte elviselhetetlen fájdalom feleségnek, gyermekeknek, szülőknek és minden szerető rokonnak, barátnak egyaránt.

Szív melengetők és könnyszárítók a sok együttérző ember ölelései, vígasztaló szavai. Ezek azonban lassan elmaradoznak…

A hétköznapok megszokott feladatai, a család megváltozott életével járó sok új tennivaló ideig-óráig eltereli a figyelmet a megváltozhatatlanról…

Az épülő ház egyre sürgetőbb munkái, a hatalmaskodó hivatalok és bankok többnyire rideg, bürokratikus ügyintézése folyamatos robotot igényel…

Reményt ébreszt a tavasz, majd a kora nyári meleg…de mi lesz majd, ha vége az ovodának, iskolának?

Hogyan lehet négy kisgyermek életét, gondolatait eltéríteni Apa fájó hiányától?

És akkor…sorjáznak a gondviselő Isten kis csodái.

Unokatestvér, jó barát, munkahely néhány napos nyaralásokat ajánl a Balatonnál és jó barátok jönnek, hogy az anyukával együtt terelgessék nyaraltassák a gyerekeket az üdülőkben.

Talán a legmeghatóbb, mikor levél érkezik egy ismeretlentől (ki a Nagycsaládos Egyesületen keresztül értesült a család tragédiájáról), hogy fizető vendégekre kialakított balatoni nyaralóját szeretettel átadja egy hétre. A csodálatos környezetben fekvő, minden igényt messzemenően kielégítő nyaraló felejthetetlen élményt nyújtott a családnak. A búcsúzáskor Dr Horváth Andrással beszélgetve igazi tanúságtételét kaptuk a kersztényi szeretetnek. Öröm volt hallani, hogy (kicsi a világ) városmajori templomi barátaink piarista osztálytársa volt a család jótevője.

Húzós hetek vannak a munkahelyemen, sokat kell túlóráznom. Ma pont lett volna egy nap, amikor később mehetek be, de mivel problémák vannak a fülemmel, nem volt más választásom, reggel fülészetre kellett mennem. 

Szóval eleve rossz kedvvel keltem, mert semmi kedvem se volt dokihoz szaladgálni, no meg a szabad óráimnak is lőttek ugye. Ráadásul ömlött az eső. Na még ez is -gondoltam... Járhatom le a lábamat a zuhogó esőben...

Míg én ezen bosszankodtam a készülődés alatt, képzeljétek, elállt az eső. Sőt! Nemhogy elállt, az egész reggeli rohangálásom alatt nem esett, egészen addig, míg be nem értem a munkába. Ahogy megérkeztem,azonnal esni kezdett.

Lehet, hogy kicsi, lehet, hogy mindennapos csoda, de én annyira személyre szabottnak éreztem, hogy végül bosszankodás helyett jó kedvvel indultam reggel otthonról. 

A hab a tortán, hogy nem kellett sokat várnom a fülészeten se és még kedvesek is voltak velem (ez is a csodához tartozik!).

 

Már egy jó fél éve nézegetünk babakocsikat, mert a mienk kicsit leamortizálódott a hét év alatt...Nagyon meg voltunk vele elégedve, mert masszív, de könnyű, egyszerűen kezelhető, 4 gyereket kiszolgált.
A kölcsön-esernyőkocsi nem győzött meg minket, mikor viszem a gyerekeket oviba, suliba, akkor ketten két oldalról kapaszkodnak bele, rajta lóg az iskolatáska+egyebek, így erős kocsit szerettünk volna. Halogattuk a döntést, de múlt pénteken, miután egy nagyot sétáltunk babánkkal, majd bevásároltam a MOM-ban, tele cuccokkal hazaértünk és beállítottam a helyére, akkor láttam, hogy kitörött a kereke.
Sürgőssé vált a dolog, megnéztem, hogy itt a közelben milyen kocsikat árulnak használtan és találtam egy pont olyat, (a II.kerületben!) mint a mienk, csak lányosabb színben. Ez azért nagy csoda, mert ezt a márkát már évek óta nem árulják, használtan is ritka. Én az elmúlt 1/2 év alatt nem is láttam, most meg pont akkor (1 nappal előtte) tette fel valaki, mikor nekünk szükségünk van rá. Azért is nagy csoda, mert olcsóbban adták, mint egy sokkal gyengébb esernyőkocsit és mivel olyan mint a mienk (cserélhető a hordozó, a mózes és a sportülés), így majd ha megválunk tőle, akkor kétféle mózessel és üléssel tudjuk továbbadni, így biztosan fog ennyit érni pár év múlva is.

Nem tudom mit csináltam volna, ha pl. útban az iskola felé esik ki a kereke és ott állok négy gyerekkel+ cuccokkal, de a Jó Isten megóvott ettől, olyankor tört ki a kereke, mikor valaki pont olyat hirdetett meg, amilyenre nekünk szükségünk van.

 Történt, hogy az egyik kisfiú a csoportunkból /hiperaktiv és magatartászavaros/ egy bottal szemen szúrta a másik kisfiút. Nagyon megijedtünk mert a kisfiú egyáltalán nem tudta kinyitni a szemét sőt... a kezét annyira rászorította, hogy nem tudtuk lefejteni. Mikor aztán láttuk hogy a kis tenyere alol vér folyik óvónő társammal együtt szinte pánikba estünk. A gyerekeķkel azonnal imádkozni kezdtünk s kérleltük a kisfiút engedje hogy segítsünk. Ő csak sírt es sikított. Közben a bajt okozó fiu is kétségbe esett így egyikünk a kis beteget apolta a másik meg a bajt okozó fiút.Csoda, hogy a gyerekek olyan fegyelmezettek voltak nem szaladtak szanaszét s mindenki igyekezett segíteni. Mikor végre elvette a kezét a kisfiú, láttuk hogy nem a szeme, csak a keze vérzik. Már itt csoda történt. Aztán újabb rémület... tényleg nem tudja kinyitni a szemét. Munkatársam ügyesen bíztatgatta de semmi. Mikor megfogtam a szemhéját es próbáltam felhúzni... hát... azt hittem sírva fakadok. Lepergett előttem hogy kész itt a vége... én többet nem leszek ovónő. Hogy fogom elmondani a szülőknek, hogy a gyerekük megvakult... Sírni nem tudtam pedig akartam, de nem lehetett. Igy csendben már csak egyedül imádkoztam tegyen csodát az Úr... és tett. Képzeljétek amint befejeztem az imát, kinyitotta a szemét. Habár még nagyon piros volt de a kezemre jól reagált. Ide-oda mozgattam az ujjamat s ő követte a szemével. Hívnom kellett a szülőket, mert mindenképpen szólni akartam. Gyorsan elmondtam egy imát a hívás előtt és gyerekek... komolyan mondom ott... mintha nem is én beszéltem volna. Már akkor is éreztem hogy csuda dolgokat mondok, de utána az anyuka is mondta hogy az orvos apuka hálás volt a nyugtató szavakért s a pontos körülírásért s ellátásért. Elvittel szemészetre: semmi de semmi baja nem lett a szemének. Istennek legyen hála ezért a kapott csodáért!!!