Volt egy szép kis csodám a napokban. Felhívott a régi csoportomból egy anyuka szomorú hangon. Elmesélte, hogy a kislánya az utóbbi időben éjszakákon át csak sír és sehogy sem lehet megnyugtatni, állandóan zaklatott. (Ez az éjszakai "megébredés" persze sajnos ebben a korban gyakori, de az okokra nehéz rábukkanni.)
Több apróbb dolog mellett a fő tanácsom az volt, hogy rajzoltassa le a gyerekkel, hogy szerinte milyen az élete, amikor nem alszik es milyen, amikor alszik. Az anyuka elég szkeptikus volt, állította, hogy neki sose rajzol. Én azért reméltem, hogy a rajzok elkészülnek és tudat alatt kirajzolja a kislány az érzéseit. Meg is ígértem, hogy ha majd egyszer találkozunk, segítek neki kielemezni a műveket. (Hogy mikor es hogyan, arról gőzöm se volt.)
Erre mi történik? Másnap teljesen véletlenül a Széll Kálmán Téren összefutottam az Anyukával, aki félve kérdezte, ráérek-e egy percre. Pont nála volt az előző nap elkészített két rajz. Mosolyogva húzta elő, azzal, hogy a gyereket úgy bírta rajzolásra, hogy azt mondta, nekem készülnek a művek. Nagyon hálás volt, mert a tanácsom bejött. Nem is nagyon kellett segíteni az elemzésben, a kislány teljesen egyértelműen lerajzolta a félelmeit. Így az egész család és én is megkönnyebbültünk, hogy legalább megvan a probléma. Így már egyszerűbb lesz megoldani.

Szóval megint megadta nekem a Jó Isten a segítség kegyelmét! Hála érte!

Kisfiammal ma kettesben vagyunk, ebéd előtti imát összekötöttük egy kis közös imával a betegeinkért/szeretteinkért.

Fiam azt mondta, énekeljük a "Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel, Ő felruház és táplál, rád gondot Ő visel..."- meglepő volt, hogy ezt választotta, mert nagyon-nagyon rég nem énekeltük ezt már, de  elgondolkodtam magamban, mennyi minden van ebben a kicsit gyermekdednek tűnő énekben.

Tegnap együtt ástunk az egyik rokonnal, de közben elég sok más dologra kellett figyelni, így nem haladtunk nagyon intenzíven, aztán a segítségemnek el is kellett mennie. Ekkor egyedül folytattam, de tartottam tattól, hogy továbbra is nagyon gyökeres lesz mint eddig is volt, de teljesen jól tudtam haladni, s nem tudom hogy, vagyis pontosan tudom, egyetlen gyökérrel sem találkoztam. Ez azután következett be, miután felajánlottam a munka szenvedéseit a betegeinkért.

Mikor később a rokonunknak újságoltam ezt, ő hitetlenkedett, szerinte csak egy könnyű szakasz volt, de amikor újra együtt  ástunk tovább, akkor egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint mikor felajánlottam.

Pénteken - mivelhogy most kis szünetet beszéltünk meg a Fiamékkal házának villanyszerelésében - nekiálltam a rég óta dögledező kerti lámpa reparálásának. Előbb azon morogtam, hogy sehogy se találtam a hibát, majd az vette kedvemet, hogy az öreg kábel ment tönkre és emiatt szinte mindent szét kellett szedni, persze térden csúszva. Tekintve, hogy ezt a napot amolyan pihenőnapnak terveztem (a sok falvésés, létramászás után) boldog voltam, mikor a Feleségem segítségemre sietett és ketten hamar kijavíthattuk a hibát.

Szombaton - miután a Feleségem megint kitakarított helyettem még pénteken - rászántam magam, hogy előbb lenyírom a füvet, majd elkezdem felvágni a téli tűzifát. A templomból hazaérve kezdődött a napi csodám: Vejem és Unokám nyírták a füvet. No akkor több fát vágok - gondoltam. Alig kezdtem hozzá, jött a Vejem, hogy segítene. Hiába mondtam, hogy csinálom én...meg veszélyes... nem tágított. Ő fűrészelt a géppel, én meg hordtam a vágandó és a felvágott fát. Így aztán kétszer annyi tüzelő készült el, mint gondoltam.