Vasárnap nagyon törtük a fejünket, melyikünk vigye el nagy lányunkat a régen beígért színházba. Aztán hirtelen olyan rosszul lettem, hogy hiába vettem be gyógyszereket úgy éreztem képtelen vagyok elmenni. Az első csoda itt jött, mert férjem /nem mondom, hogy repesett az örömtől/azonnal felkelt és vállalta, hogy elkíséri a leányzót. Így történt, hogy én voltam itthon mikor fiam rosszul lett. Azonnal felállítottam a vakbél diagnózist /kicsit sem nagyképűen/.

Második csoda, hogy szinte nem is kellett várnunk, mert a színházlátogatók pont akkor értek haza mikor éppen elkészültem hogy indulhassunk a kórházi ügyeletre. Csoda, hogy férjem szülei itthon voltak s így a többieket itthon tudtuk hagyni. Éreztük, hogy baj van, hiszen fiunk egy érintéstől is sírt és fájt neki a járás is. A Heim Pálba ért az újabb csoda, szinte nem is kellett várnunk /pedig sokan várakoztak/ azonnal hívtak minket. Nagyon aranyos és tapasztalt doktornő vizsgálta meg, aki próbálta minél finomabban közölni velünk, hogy ez komoly baj, ezért a János Kórházba kell mennünk. Habár az ügyeletesek ők voltak mégsem kellett várnunk ott is rögvest fogadtak minket. Hümmögések, nyomkodások, majd a lesújtó kijelentés: maradnunk kell, mert várhatóan még este megműtik... Akkor eltört a mécses és itt a csoda, hogy férjem is ott volt, így míg engem kérdeztek a fiunk korábbi betegségeiről, addig ő tudta nyugtatni. Ezt azért is köszönöm az Úrnak, mert én is a sírás küszöbén álltam... A nővérke nagyon aranyos volt. Később kiderült ő a legkedvesebb nővér az osztályon. Mosolygós, vicces, együtt érző. No a lényeg, még egy gyors vérvétel újabb vizsgálatok s biztos a műtét... Elkenődve s férjemet nehezen elengedve mentünk be a 6 ágyas szobánkba ahol mi voltunk a harmadikok. Az utolsó nap tudtam meg, hogy véletlenül tettek minket abba a szobába, mert az amúgy egy lányos szoba, közeli mosdóval stb.

No mi tudjuk nem véletlen volt, az imáitoknak köszönhetjük, mert nagyon jó szobatársakkal kerültünk együtt. Jó volt velük. Egymást segítettük s a végén meséket is kaptunk, hogy fiam ne unatkozzon. Az orvosok nagyon kedvesek voltak s habár idegtépő volt, hogy sokszor úgy éreztem ők maguk sem tudják mi a gond végül bent tartottak.

Másnap este újabb csoda érkezett. Fiam egyik osztálytársának az anyukája jelentkezett: a férje az egyik gyerekklinika igazgatója. Ha gondoljuk vitessük át fiam hozzájuk. Ez olyan megnyugtató volt számomra, mert úgy éreztem ha nagyon elbizonytalanodnék ez lehet a mentőöv.

Ezután jött a legboldogítóbb csoda: mégsem kell műtét, négy nap után hazamehetünk. Lám a jó Isten elrendezte hogyan vigyázzunk a gyerekekre mind a ketten úgy, hogy közben ne legyen lelkiismeret furdalásunk egy percig sem.
A doki néni azt mondta szerencsések vagyunk, hogy nem kellett fiam kaszabolni, de én azt mondom nem a szerencse hanem az ima segített.

Munkahelyemen megható, verses csoda várt:

Kommentár nélkül. 

Autogumit kellett volna vennem, mert a zoldkartyas vizsgan kozoltek, hogy belul es kozepen el van kopva a gumi, mert egy tomites onnan hianyzik... ... Be is mentunk a varosba es... zart ajtok fogadtak... evek ota egy cegtol veszem a gumit, mert mar tobbet kiprobalva ok lettek a nyerok... a szomszed elarulta, hogy szabadsagon vannak...Nos a mi guminkat altalaban meg kell rendelni, igy kb. masfel hetre kellett volna szamolnom... Elmentem egy masik helyre, de olyan csillagaszati osszegert tudtak csak gumit, hogy onnan elballagtam... ekkor eszembe jutott, hogy a kozelunkben is van egy hely, amit en nem preferaltam, mert lassuak voltak, es ugyanakkor a vegtelensegig szeretett a bacsi tracsolni, altalaban nekik is rendelni kellett a gumit es draga volt... gondoltam meger egy kort, hisz meg voltam szorulva... kepzeljetek, volt nekik, olcson es azonnal fel tudta az urge szerelni, a bacsika meg nem volt ott, igy gyorsan elintezodott :) es mar biztonsagban mehettunk tovabb.

Még adventben történt, hogy a karácsonyi vásárunkra jelentkeztek nénik, akik a Barabás Villában horgolnak, hogy ők is szívesen árusítanák a dolgaikat és a bevételt felajánlanák valamelyik nagy családnak, vagy osszam szét, ahogy én gondolom.
Több ötletem is volt, hogy kiknek adjam (10.000 Ft-ról volt szó), végül 3 család nevét összeráztam és gondoltam, hogy amelyik név legközelebb esik hozzám, annak adom a pénzt. Előtte mondtam egy fohászt, hogy tényleg az kaphassa, akinek legjobban jön a pénzike. Igen ám, de kettő ugyanoda esett, így úgy döntöttem, hogy 5-5 ezret kapnak. Teltek a napok, az egyik családot sikerült utolérnem, a másikat nem, még a számukat se találtam, ezért mégis odaadtam annak az egy családnak.
Nagyon hálásak voltak, írtak is egy szép köszönő levelet a néniknek.
Most jön a csattanó. Karitászos barátnőm hívott, hogy megmaradt pár darab iskolakezdési támogatás, amiket még év elején osztottak. Rászoruló családot keresnek, a Decathlonba is (pl. cipőre) felhasználható, gyerekenként 5000 Ft támogatáshoz. Rögtön az „elveszett” családra gondoltam, kiket nem tudtam elérni, megpróbálom megint, hátha... Lássatok csodát, most valahogy a leveleim között mégis megtaláltam a telefonszámukat, kiderült, hogy pont cipő kellene az egyik lánynak, de elég szűkösen vannak, ráadásul ott is (ahogy a másik családnál is) heteken belül születik a negyedik baba. Nagyon örültek a jó hírnek, meg is kapták a két iskolás lányuknak az 5-5 ezer Ft-ot, azaz összesen 10-et, így történt meg, hogy Isten megduplázta a vásárbevételt és mindkét család megkaphatta a 10ezer Ft-ot.

Amikor a nénik odaadták a pénzt, először persze magamban bosszankodtam, hogy a sok feladat mellé még ezzel is nekem kell foglalkozni, de végül nekem is ajándék lett az, hogy általam ajándékozhatott Isten...