Este misére mentünk és eszembe jutott egy 4 évvel ezelőtti történet. 
Halottak napjára utaztunk le temetőt látogatni. Akkor ott nagyon magam alatt voltam, mert már régen vártunk  babára és csak nem jött. Ott az a szokás, hogy az esti Szentmisén mindenki kap egy kis mécsest, amit elől a húsvéti gyertyánál meggyújthat a halottai emlékére és egy nagy kiállított keresztre (amin polcok vannak) sorba leteszik.
Ez  kereszt szemben állt a hívekkel a szentélyben. Tudom, hogy nagyon gyerekesen hangzik, de én akkor annyira vágytam arra, hogy a jó Isten adjon nekem valami jelet, hogy nem hiába imádkozunk és hogy hallja a könyörgéseinket. Én azt találtam kérni, hogy ha komolyan szeret engem, az én mécsesem ne olyan egyenletesen lobogjon, hanem kicsit nagyobb lánggal és akkor tudni fogom, hogy minden rendben. Kitettem a mécsest a keresztre a soron következő helyre, majd férjem is a sajátját és szépen visszaültük a helyünkre.  Figyeltem a mécsest, ahogy lobogott, sokkal nagyobb lánggal, mint a többi, majd az uramé is csatlakozott hozzá. Óriási fénnyel, egyre magasabbra csaptak a lángok, közben a hívek énekelték a szép énekeket és mindenki figyelt, mert lassan-lassan egyre több gyertya kezdett óriás lánggal lobogni, mígnem meggyulladt a fölötte levő polc.  A szentélyben ülő ministránsok is észlelték a tüzet. Az egyik gyorsan hozott szenteltvizet, amit rálocsolt, minek következtében még nagyobb fénnyel, még nagyobb lángokkal égett az egész kereszt. Ekkor már a teljes asszisztencia próbálta oltani,  én meg magamban mosolyogva gondoltam, hogy nem csoda, hogy nem sikerül, hát ÍGY szeret minket az Isten... Valami ronggyal végül sikerült megállítani a tüzet, mellette persze semmi nem égett meg, semmi nem sérült. Mondta az atya, hogy ilyen még soha nem történt... Este aztán elmeséltem otthon, hogy miattam volt az a nagy tűz. Ez egy életre elég lecke volt nekem, tudom, hogy nem kételkedhetem Isten szeretetében.

.Azt meg álmodni se mertem, hogy 4 év múlva 3 fiúval térünk vissza..

.