12. fejezet - Rendszerváltás

A rendszerváltás a mi életünket is megváltoztatta. Munkahelyem egyre kevesebb megrendelést kapott és a párt által odaállított vezetők a saját bőrüket mentették. Tudtam, hogy cégünk adóssága már több száz millió forintra rúgott, de a pontos helyzetet nem ismertem. Váratlanul behívtak a minisztériumba. Az államtitkár – meglepetésemre – pontos információkkal rendelkezett cégünk siralmas állapotáról és elmondta, hogy azonnali válság-kezelésre van szükség, majd köntörfalazás nélkül rákérdezett, vállalnám-e az intézetünk igazgatói posztját. Tiltakozásomra, a később sajnálatos módon kiszorított kiváló államtitkár, László Jenő csendesen visszakérdezett: „Ha senki se vállalja a nehéz kihívásokat, akkor hogyan lesz itt rendszerváltás?” Nem sokkal ezelőtt Jós­ka öcsémnek is választani kellett. Nem tétovázott, el­vállalta az Állami Vagyonkezelőnél a mezőgazdasággal kap­csolatos munkák irányítását. Ez számomra is bíztatás volt.

Új „válságkezelő” beosztásom a családnak is keserves változást jelentett. Az  igazgatóval együtt leváltott gazdasági igazgatóhelyettes a cég maradék készpénzéért egy svájci banktól váltót vásárolt és ezt magával vitte. Ma is áldom a Gondviselőt, hogy még külföldre távozása előtt sikerült visszaszerezni a cég továbbéléséhez nélkülözhetetlen tetemes összeget. A rendőrségi ügyek, számtalan per, a fizetésre váró beszállítók és munkatársak, a még meglevő szerződéses munkák irányítása és főleg a remény fenntartása, hogy közel ezer ember munkája megmaradhat, szinte megoldhatatlan, - éjszakákba nyúló - munkát jelentett.

Segítségre volt szükségem. Az ipari minisztériumi felettes, Kocsis István (a későbbi ÁVRT, Paksi Atomerőmű és BKV vezérigazgató), új ember volt, rá nem számíthattam. Bicsánszky Gézához, a Miniszterelnöki Hivatal illetékeséhez fordultam, mert ő ismerte a kutató-fejlesztő intézetek, válla­latok problémáit. Egy nagyon agilis tanácsadót ajánlott, aki segített az első nagy nehézségek (adó- és TB átütemezések, svájci váltó beváltás stb.) megoldásában. Ő ajánlotta, hogy lépjek kapcsolatba a Creditum cégből egy Gyurcsány Ferenc nevű volt KISZ vezetővel, mert a cég és az ő személyes kapcsolatai segíthetnek a MIKI egyik épületének eladásában. Az volt ugyanis az egyetlen lehetőség fejlesztő intézetünk túlélésére, ha az eladásból sikerül kifizetni az adósságokat.

Helyetteseimmel  közel 100 oldalas válságkezelési ter­vet készítettünk, amely az épületeladáson túl a piacképtelen részlegek leépítését, számos költségcsökkentő átalakítást és a szakmai-piaci jövőképet részletezte. Ez oly jól sikerült, hogy a minisztérium felkért ennek különböző konferenciákon való ismertetésére.

Gyurcsánynak azt a feladatot adtam,  hogy az épületért valamivel több, mint kétszer annyit kell kapnunk, mint amen­­nyiért elődöm, már szóban odaígérte a börtönből nem­rég szabadult Agrobank vezetőnek. Bonyolult játszma, volt ez. Számos vevő-jelölt jött és ment. Míg Feri Angliába ment nyelvet tanulni, új szereplő jött a Creditumtól. Bajnai Gor­don kiegyensúlyozottabb, de érzékelhetően kisebb képes­ségű partner volt. A vevő keresés nem nagyon haladt.­ Közben nagy nehézségek árán ki kellett üríteni a 4000 m²-es épületet, melynek egy részét elődöm bérbe adta több cégnek. Pár hét múlva visszajött Gyurcsány és próbált rábeszélni, hogy veze­tői kivásár­lással szerezzük meg magunknak a céget. Alapve­tően másképp láttuk a világot. Én azon voltam, hogy minél több ember meg­­élhetését sikerüljön megmenteni, ő viszont nem sokra becsülte a „kopott ruhás mérnököket”. Helyettese­met meggyőzte, így ő hamarosan munka­társa lett.  A két volt KISZ vezető végül a Taka­rék­bank vezetőjében találta meg  az igényeinknek megfelelő vevőt. Ezzel útjaink elváltak a. későbbi miniszterelnököktől. A MIKI megmenekült és még sok évig munkát adott több száz kiváló mérnöknek.

Amikor végre az Igazgatóság új elnökével, Dr Kerekes Sándor professzorral sikerült úrrá lenni az azonnali felszámolás veszélyén és megszilárdult a részvénytársasággá alakított cég helyzete, elkezdtük tervezgetni a közös családi nyaralást. Nagyobb gyermekeink már egyre inkább „kikukucskáltak” a családból, így fontosnak éreztük, hogy mielőtt kirepülnek a fészekből, minél több közös program kösse össze őket egymással is.

Feleségem igen gondos előkészítő, szervező munkájának kö­szön­hetően még né­hány évig sike­rült legalább egy hétig  együtt nya­ralnunk. El lehet képzelni, hogy ez nem volt egyszerű, hiszen 11 fő önellátó nyaralása még elviselhető költségen sokszor már a varázslás kategóriájába tartozott. Most, mikor már valamennyi gyermekünknek saját családja van, igazi öröm látni, hogy milyen fontos nekik is a közös nyaralás.

1992-ben azonban újabb feladat „térített el” a családtól. Volt osztálytársam, Schamschula György közlekedési és hírközlési miniszter érzékelte, hogy a sok milliárdos értékű, az ország gaz­da­sági életét dön­tően befo­lyá­soló GSM mobiltelefon pályázat keze­lé­se az örökölt bürokráciával hosszútávra ki­ha­tó károkat okozhat. Fel­kért, hogy szervezzek meg egy min­den gyanún felül álló bizottságot és ez vegye át ennek a pályázatnak az irányítását. Feleségemmel hosszan mérlegeltük, vajon szabad-e a család rovására még egy ilyen munkát elvállalni, miközben a MIKI Rt. Vezérigazgatói feladatai is egész embert kívántak.

 Párom – mint mindig – bíztatott, tud ő még többet is vállalni, oka van annak, hogy felkértek, fogad­jam el a megbí­zást. Így aztán ő vitte el a gyerekeket nya­­­ralni, én csak később mentem utánuk.

A minisztéri­u­­mi emberek alapve­tő­en elhibázott tendert írtak ki, arra a naív elkép­zelésre alapozva, hogy ha alacsony koncessziós díjat kérnek, ezt majd meghálálják a nyertesek alacsony percdíjakkal. A meghirdetett 12-12 M$ koncessziós díj  a tizedét sem érte el az azonos lélekszámú Görög­ország­ban megfizetett díjnak. Ernő barátommal hamarosan Athénba utaztunk, a görög szakminiszter meghívására. Ők éppen akkortájt írták alá a GSM koncessziós szerződéseiket. Nagyon részletes és hasznos információkat kaptunk, de jött a „fekete leves”. Egyik nap közölték velem, hogy a hét végén lesz a Korinthoszi-csatorna megnyitásának centenáriuma, melyre meghívták a francia szakminisztert mint a hajdani építők képviselőjét, míg a tervezők (Türr István és Gerster Béla) méltatására, tőlem várnak beszédet. Őszintén megvallottam vendéglátónknak a nagykövetnek, hogy ilyen témára nem tudtam felkészülni, így ezt nem kívánom vállalni. Igen fellélegeztünk, mikor kiderült, hogy a francia miniszter sem akar beszélni.

Az ünnepség káprázatos volt. Egy óriás hadihajó, csodálatosan feldíszítve várta a vendégeket, a politikusokat és a diplomáciai testület tagjait. Mi megkülönböztetett figyelemben részesültünk. Óriási biztonsági intézkedések közepette megtelt a hajó és 100 ágyúlövés kíséretében áthaladt a csatornán, melynek falát szinte érinthettük a hajó korlátjáról. A túlsó végen óriási szabadtéri fo­gadás várt minket. A magyarokat is hosszan dicsérő beszédek után kb.100m hosszan  megterített aszta­lok vártak.

A bizottság hónapokig dolgozott általában hetenként kétszer-háromszor este nyolctól éjfélig. Átvizsgáltuk a hozzáférhető hasonló pályázatokat, referenciákat szereztünk az egyes szolgáltatókról, és részletes gazdasági, jogi összehasonlító elemzéseket készítettünk a tenderekről. Az éjszakai hazatéréskor rendkívül jól esett az odakészített vacsora és  álmából felriadó feleségem együttérző érdek­lődése.

Ahogy közeledett a végső döntés határideje, egészen új helyzettel kellett szembenéznem. Egyszercsak meghívást kaptam az angol nagykövetségről. Utóbb felajánlották, hogy díszvendégként részt vehetek Francia Guyanaban egy távközlési műhold fellövésének ünnepségén. Aztán  felkeresett hazánk korábbi német nagykövete ki ekkor már a Deutsche Telekom térnyerését egyengette Magyarországon. (Később Horn Gyula miniszterelnök főtanácsadójaként működött) Ö is invitált a német követségre. Az illetékes helyettes államtitkár pedig azt erőltette, hogy vegyünk be a bizottságba egy „kiváló független szakembert”, kiről kiderült, hogy egy pályázó legfontosabb tanácsadója (később az egyik nyertes műszaki igazgatója). Ezeknek befolyásolási kísérleteknek az elhárítása persze nem növelte népszerűségünket bizonyos körökben.

Ezenközben a rövid listáról kiszorult pályázók és egyes korábbi minisztériumi emberek éles támadásokat indítottak a sajtón keresztül bizottságunk ellen. Joggal éreztük úgy, hogy egy politikai-gazdasági érdekkör nem akarja engedni  az egész pályáztatás előre lejátszott menetének meghiusítását. Hatalmas üzletről volt szó, hiszen ez a 3-4 év alatt megtérült vállalkozás évi száz milliárdos haszonnal kecsegtetett.

 A feszültség akkor csúcsosodott, mikor az eredményhirdetés előtt kora hajnalban telefonon hívott reszkető hangon az államtitkár, hogy azonnal jöjjek a minisztériumba, mert az éjjel felkereste Antall József miniszterelnököt a német, a francia és az angol nagykövet kifogásolva, hogy sejtésük szerint nem az általuk alkotott konzorcium nyeri a tendert (jól sejtették). Bár a minisztériumban követelték, hogy azonnal nevezzem meg a nyertes két pályázót, erre – a miniszter távollétében - csak a hivatalosan meghirdetett eredményhirdetésen voltam hajlandó. A befolyásolási kísérletek sőt fenyegetések a bizottságnál nem érték el céljukat hiszen vitathatatlanul minden szempontból a legjobb ajánlatot adók mellett döntöttünk.

A nyertesek kihirdetésével nem fejeződött be a munka. Ki kellett alakítani és meg kellett vitatni a 15 évre szóló koncessziós szerződéseket úgy, hogy abban minden pályázati vállalás szerepeljen és kellő biztosítékot adjon azok teljesítésére is. Nagy kő esett le a szívemről, mikor 1993 október végén a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium aláírta a szerződést a Westel 900 és a Pannon GSM konzorciumával.

Talán a szép sikert hozó bizottsági tevékenység is okozta, hogy hamarosan újabb ajánlatot kaptam. Az ország  leg­nagyobb elektronikai vállalata, a privatizáció küszöbén álló Magyar Távközlési Részvénytársaság igazgató­ságába hívtak. Ismét sokat gondolkoztunk együtt a családban. Mikor végre elismerést vívtunk ki munkatár­saimmal a válságkezeléssel talpra állított MIKI RT-nél, mikor nekikezdhetnénk házunk tetőtere beépítésének, hogy felnőtt gyermekeinknek végre lehessen saját szobájuk…egy óriás vállalat vajon mennyit hagy meg belőlem családomnak.

Furcsán hangzik, de nem mi döntöttünk. 1993 őszén a Kempinski szállodában egy szakmai összejövetelen hozta valaki a hírt, hogy a rádióban hallotta én vagyok a nagyvállalat új elnöke. Pár hónap múlva a Matáv két új tulajdonosának a Deutsche Telekomnak és az Ameritechnek képvise­lői meghívtak – feleségemmel együtt – a lillehammeri téli olimpiára. Csak a -25 C fokos Norvégiában jöttünk rá a szintén meghívott Láng János vezérigazgató helyettessel, hogy a meghívás segítségével döntötték el, hogy melyikünket látnák szívesebben vezérigazgatóként.

Számomra emlékezetes egybeesés volt, hogy szinte napra pontosan akkor választottak vezérigazgatóvá, mikor az újonnan kiépített rendszeren elindult a GSM mobiltelefon szolgáltatás. Elnök-vezérigazgatóként az eddigieket is messze meghaladó munka és felelősség hárult rám egy olyan közegben, amely már a (tőlem igen távol álló) politikával is szoros kapcsolatban állt. Bár a MÁV és a Posta több embert foglalkoztatott, a MOL pedig nagyobb pénzügyi forgalmat bonyolított, de bevételeit és mintegy 23 ezer fő munkatársát együttesen tekintve akkor ez volt a legnagyobb magyar cég. Egy olyan – hirtelen nemzetközivé vált –  bürokra­tikus nagy­vállalat, melynek mobilizálása hirtelen kulcskér­déssé vált az ország jövője szempontjából. A telefon ellátottság csak Lengyelországban és Albániában volt rosszabb. Nálunk 100 lakosra csak 10 telefon jutott miközben Európa legtöbb országában ez a szám 40 fölött volt.

. Két év alatt közel egy milliárd dollár hitelt vet­tünk fel európai és ame­rikai ban­koktól. A hatal­mas pén­ze­ket moz­­gató fejlesz­tések ered­ménye­ként a tele­fon fővonalak száma – mely 1990-ben nem érte el az 1 milliót ( ráadásul ennek fele a fővárosban volt) – 1995-re meg­haladta a 2 milliót. Korszerű szervezet felépítésre és gazdálkodásra állítottuk át a MATÁV-ot miközben nekem gondosan ügyelni kellett a három (magyar, német és amerikai) tulajdonos eltérő érdekeinek harmonizálására.

Szegény párom hirtelen nem is tudta mit mondjon, mikor az utcán megállította egy szomszéd: „Mondja nem félnek maguk?” „Miért félnénk?” „Hát hogy a férje elvállalta ezt a pozíciót.” Azt is viselni kellett a családnak, mikor olykor este megszólalt a telefon és ismeretlenek szitkozódtak. Ilike azonban nem félt, sőt a háztartás és a gyereknevelés napi munkája mellett irányította a tetőtér ráépítést és még az én 50 éves születésnapom csodálatos ajándékát is volt ener­giája megszervezni. Felejthetetlen tíz napot töltöttünk a ka­nadai körúton Calga­­rytól a Sziklás hegységen át Vancou­verig.

Munkám is számos utazással járt, hiszen a hitelekhez meg kellett nyernünk a befektető bankokat un. roadshow-kon. Jártam Londonban, Párizsban, Berlinben, Frankfurtban, Münchenben, Haifában, Washingtonban. Ezekhez a rendkívül megterhelő utazásokhoz képest felüdülést jelentettek a szakmai utak Bécsbe, Prágába, Varsóba, Ljubljanaba, Jeruzsálembe. A legnagyobb élményt talán New York-i utam jelentette, mert a várost ugyan nyomasz­tónak találtam, de az ENSZ székhá­zában a MATÁV eredményeit elismerő amerikai kitüntetést vehettem át. A tisztele­tünk­re ren­de­zett ünnep­ség, melyen beszédet is kellett mondanom, rendkívül emlékezetes maradt.

Az 1994-ben hatalomra került balol­dali kormány  heteken be­lül leváltotta a legnagyobb intézmények és válla­la­tok vezetőit. Engem is lemondásra szólított fel Lotz Károly szabaddemokrata miniszter, azonban a külföldi tulajdonosok erősen védtek. A világ legnagyobb távközlési szolgáltatója, a Deutsche Telekom és az Ameritech elnök-vezérigazgatói a kormányváltást látva magánrepülőgépen jöttek Budapestre és bíztattak, hogy ne hagyjam magam. Velem kívánnak to­vább dolgozni. Az egyik kormánypárt, a Szabad Demokraták Szövetsége azonban min­den áron nagyobb befo­lyást akart szerezni a MATÁV-ban. Ez egy éven át nem sikerült.

Amikor a külföldi tulajdonosok rájöttek, hogy ettől a kormánytól mé­lyen áron alul megsze­rezhetik a cég többségi tulajdonát, válto­zott a stratégiájuk. Ezidáig ugyanis – magyar érdeke­ket tekintve – rendkívül kedvező volt a helyzet

. A két befektető számos szakmai és szervezeti kér­désben átadta tapasztalatát, valamint jelentős beruházásokat hajtott végre a későbbi profit reményé­ben. A többségi tulajdoni hányaddal azonban a távlati tervek és az irányítás magyar kézben maradt. Amikor a korábban már említett volt bonni követ 1 milliárd márka gyors­segélyt szerzett a Kohl kormánytól, megpecsételődött a MATÁV sorsa. Levelet írtam Suchmann Tamás miniszternek ecsetel­ve, hogy a magyar távközlés kiárusítása – beleértve a nemzetbiztonság szempontjából igen érzékeny kormányzati hírközlést is – súlyosan sérti az ország szuverenitását. Nem tudni kinek a kezén, de le­ve­lem eljutott a külföl­diekhez is. Ettől kezdve már nem álltak ellen a sza­bad­demokraták  leváltáso­mat szorgalmazó igényé­nek. Távozásomkor igen jól esett a számtalan honi és külföldi levél, melyben megköszönték munkámat.  Sokan kiemelték, hogy a nagy­vállalat telefonháló­zat fejlesztése – irá­nyí­tásom alatt - óriási pozitív válto­zást hozott az ország éle­té­ben. Ezt még a bal­oldali kormány mi­nisz­terelnöke, Horn Gyula is köszön­te.

A német tulaj­donos méltányos volt velem. Távozásomkor rögzítettük, hogy szakmai ismere­teimre szükségük van, így tanácsadóként, még mintegy öt évig kap­csolatban maradtam az időközben Magyar Telekom-ra átkeresz­telt céggel.

Nagy hatalmú poszton töltöttem el két évet. Ünnep­sége­ken, rendezvé­nye­­ken kel­lett beszé­det tarta­nom itthon és külföldön is.  Találkoztam minisz­terelnö­kökkel (Boros Péter, Horn Gyula), tárgyaltam minisz­terekkel és nagy­követekkel. Szám­talan (addig sose hallott) „ismerő­söm” támadt. Nem győz­tem kibújni a repre­zentációs meg­hí­­vá­sok alól, ahol persze több­nyire tele­fon­vo­nalat kértek tő­lem. Különö­sen kínos volt elutasítani mikor mi­nisz­ter, vagy éppen Antall József  főtanács­a­­d­­ó­ja kért soron kívüli telefon­vonalat. Az a­zon­ban nagyon jó érzés volt, hogy számos egyszerű „kisember­nek” - kik jogorvos­latért hozzám for­dultak - sikerült elér­nem, hogy jogos és mél­tánylandó indo­kaiknak megfelelően beszereljék a sok éve várt telefont. Mindent egybevetve nem voltam elkeseredve, mikor felálltam a titkárságot,  sofőrt és olykor hajbókoló em­be­­reket jelentő állás­ból. Hiszen nem azért dolgoztunk sokan, keményen hogy a MATÁV teljes egé­szében német tulaj­don­ba kerüljön s így az az óriási profit, amit a vezetékes telefon, TV, internet valamint a Westel 900 (ma mát T mobil) GSM szolgáltató termel, nem a magyar gazdaságot, hanem a német tulajdo­nosokat gazdagítsa.

Időközben nagyobb gyermekeink már a diplomához közeledtek és sorra szereztek jogosítványt (ezt a szép érettségi eredményekért kapták). A kilenc növekvő gyermek mellett rövid időre se maradhattunk kereset nélkül, így a feleségemmel ismét nagy fába vágtuk fejszénket: magán­vállalkozást, betéti társaságot alapítottunk ketten. Míg én a szerződéses munkákat  igyekeztem megszerezni és elvé­gezni, ő vállalta a könyveléssel és egyéb (nem kevés) bürokratikus feladattal járó munkákat. A háztartás vezetése mellett hősiesen beiratkozott egy igen hasznos könyvelői- és számítógépes tanfolyamra, ahol még a vállalkozások jogi kérdéseiről is sokat tanult.

Nagynénémet, Iduka nénit mindig megláto­gattuk, ha olykor sikerült eljutnunk a Balatonhoz. Nagy példakép volt ő számunkra, hiszen János bácsival ők is kilenc gyereket neveltek fel, sokkal nehezebb körül­mények között, mint mi. Mind a kilencen szorgos munkával és kitartással szépen érvényesültek és meleg családi fészkeket alapítottak. Szüleik boldogok voltak, mikor uno­katestvéreim sorra „körül építették” nyara­lóikkal a balatonarácsi szülői házat. Iduka néni 1997-ben, János bácsi két évvel később tért meg Teremtőjéhez.

Keresztapám is elfáradt. Hosszas és fájdalmas kórházi kezelései súlyos keresztet tettek a vállára, amit türelemmel viselt. A jó Isten biztosan javára írja majd. Sok jót kaptam és sokat tanultam tőle. Hálával emlékszem rá, hogy még (már említett) emlékiratában is szeretettel nyilatkozott Jóska öcsémékről és rólunk:

„Unokatestvéreim közül Tomka Jóskával és Tomka Emil­lel vagyok bensőséges viszonyban.

Emillel, akinek keresztapja vagyok különösen házassága előtt kerültem közeli kapcsolatba. Csodáltam kitűnő eszét, kedvességét és rátermettségét. Nagyon örültem, hogy Ilikével kerültek össze és, hogy ezzel a csodás kis teremtménnyel ilyen kitűnő kilenc gyermeket képesek nevelni.

Tomka Jóskát még diák korában szemeltem ki örökösömnek. A felesége, Ildikó is nagyon a szívemhez nőtt. Az ő három kislányuk örökli a Virág Benedek utcai ingatlant. A berendezést nem öröklik. Arról a kettőnk közül utolsónak maradónak kell intézkednie.”

Keresztapám 1998 elején hagyta magára Piculit, ki azóta is csodálatos szeretettel és rendkívül nagyvolnalú támogatással tartja számon a család minden tagját. Az Ő javaslatára döntött úgy keresztapám, hogy lányunkra, Kiki bácsi keresztlányára hagyja Szent István Park-i lakásukat.

A 90-es évek második felében két gyermekünk megházasodott és így a családalapítások, a lakásproblémák megoldása és az első unokák új feladatokat és új örömöket hoztak a család életébe. Nehéz időszakok után mondhatni romantikus hónapok köszöntöttek ránk. Újabb gyermekeink jártak főiskolára (végül mind a kilenc felsőfokú végzettséget szerzett) és újabb új „családtagok” tűntek fel a láthatáron. Ez utóbbi változásról már régóta sokat beszélgettünk párommal. Aggályoskodtunk és féltünk, vajon hogy fogjuk fogadni mikor majd gyermekeink sorra (megmutatják?) bemutatják a „vele járok”-at. Vajon ők hogy fogadnak el bennünket? Vajon elviszik-e messzire a testvéri közösségből a „barátom”-at, „barátnőm”-et, vagy belesimulnak? Vajon értékrendünk is vonzó számára gyermekünkben vagy esetleg nemcsak idegen de esetleg számunkra taszító értékrend a sajátja? Vajon sikerül-e a mátkaság idején a két családnak is elfogadni, becsülni egymást? Vajon sikerült-e gyermekeinkkel tudatosítani hogy a párválasztás, a családalapítás életre szóló nemcsak a hit, vagy a hagyomány miatt, hanem mert a családi összetartozás mindenkinek a személyes érdeke is. Vajon sikerült-e megmutatnunk gyermekeinknek mennyi megkeseredett „gyermekét egyedül nevelő anya” mennyi válásban tönkrement vagy akár hajléktalan apa, mennyi egykét felnevelő öregotthonban sínylődő néni és bácsi vesztese annak, hogy egyszercsak már nem akart áldozatot vállalni és nem becsülte a családot…

Igen féltünk hogy alakul, kik lesznek majd gyermekeink párja.

Hitünk szerint elsősorban a Gondviselő Istennek köszönhetjük, de valljuk, hogy nagyszüleink, szüleink sőt nagybácsik, nagynénik mind biztos alapot nyújtottak ahhoz, hogy a család örömét továbbadhassuk és ma már elmondhassuk, hogy nemcsak vőket, menyeket, hanem  új családtagokat, új gyermekeket kaptunk, akik szívesen vannak egymás társaságában és büszkék arra hogy ennek a nagy családnak a tagjai.

A máso­dik esküvő önfe­ledt vigassá­gát hamaro­san kétségbe­ejtő hír feled­tette. Első gyer­­­meküket váró fiunknál rákot állapí­tot­tak meg. Több operá­ci­ót, majd ismé­telt kemoterápiás kezeléseket követően rokoni se­gít­ség­gel Fran­cia­­or­szágban is megvizs­gál­ta egy ne­ves spe­ci­a­lista, de már ő se tu­dott re­ményt nyúj­­ta­ni, legfeljebb egy még intenzí­vebb kemoterá­pi­át…A kezelések iszonyú megterhelé­se és mégis haszontalansága tapasztalatával ezt fiunk már nem vállalta, inkább természetgyógyász módszerrel lé kúrába kezdett (melyet vele csinált feleségem is). Több mint tíz kilót fogytak pár hét alatt, de állapota javulni kezdett. A csa­­lád, az új rokonok, a barátok, a munkatársak és még sokszáz jó ismerős imádkozott a gyógyulásáért. Hisszük, hogy az ima ereje hegyeket mozgathat, de aki nem hisz ebben annak is látnia kell milyen hatalmas erőt ad a gyógyuláshoz a család, a barátok, munka­társak együttérzése, támogatása, szeretete. Bár még évekig nem mertünk megnyugodni, csodálatos megkönnyebbülés volt, mikor az orvosok is elismerték a megmagyarázhatatlan gyógyulást.

 A 2000-es évek elejét újabb diplomák és újabb vőlegények színesítették, hogy aztán főjjön a szülők feje, mikor két év alatt hat esküvőt, hat lakodalmat kellett megrendezni. Igaz, mindketten már nyugdíjasok voltunk, de azért ez nem sikerült volna széleskörű családi összefogás nélkül. Rövid időn belül hat új családi fészket kellett kiala­kítani. És persze az építkezések, berendezkedések, nagyobb lakás keresések ma is tartanak. Boldogan tapasztaltuk és tapasztaljuk, hogy senki se keres mentséget ha a másiknál építkezni, költözködni, villanyt szerelni, festeni, gyereket őrizni, fát kivágni, autót , számítógépet javítani, vagy éppen orvosi ellátást kell nyújtani. Mikor egy-egy születésnap alkalmat ad a közös műsorra, kirándulásra, megvendégelésre, szinte versengenek az ünnep fényének növelésében.

 

A kommunista hatalom – mit más családok ezreit is – meg akart törni minket, de hiába lehetetlenítette el Édesapám képzettségének megfelelő munkavállalását, gátolta tovább­tanulásunkat. Két bátyám egyetemi tanárként,  öcsém és én gazdasági vezetőként szereztünk országos hírnevet és húgom is széles körben elismert képviselője szakmájának.

Ha azt kérdik tőlem, mi segített át az élet nehézségein, akkor a válaszom: elsősorban Isten szeretete, ami minden embert átölel. De ha azt is kérdik, hogy mi az, ami a mi családunk céljait, tetteit alakította, akkor meggyőződéssel állíthatom, hogy a szüleinktől kapott értékrend alapján – mely generációk hosszú során formá­lódott - a kettőnk sze­rel­méből ki­bon­­takozó csa­lád az, ami nem­csak átse­gített minden ne­héz­ségen, de egy boldog életet is biztosított számunkra.