8. fejezet - Pannonhalma

Ahogy Regőczi atya is írja, Miklós bátyám Pannon­halmára került gimnáziumba. Nem így tervezték szüleink, hiszen Aszódon is volt gimnázium, de ennek igazgatója kertelés nélkül közölte Édesapáékkal, hogy „osztályidegen gyerekét nem veszi fel.” A nagy ijedtségben először régi zugligeti plébánosunk, Kiscelli Ferenc atya segített. Jó barátjánál, a budapesti püspöki helynöknél elért egy tetemes támogatást. A másik nagy támogató Marietta néni volt, aki nemcsak pénzzel, de sok ruhacsomaggal is  segítette öltözkö­désünket.

 Ezek a – kiemelkedő tanulmá­nyi eredményhez is kötött támogatások – még mindig csak a teljes költség 60-70%-át jelentették de nagynénjeim, Erzsé­bet és Marika néni is segített, Édesapa pedig – közgazdász munkája mellé – felvállalta a bank fűtését is. Ezek együtt   tették lehe­tővé pannon­halmi tanul­má­nyainkat. Először Miki, aztán Feri után két évvel én is el­­ke­rültem a „Kupacra” 1958-ban. Harmadi­kos voltam, mikor Jóskával egyidejűleg unokatestvérünk, Tomka Péter is bencés diák lett. Őket másik oldali unoka­testvéreink, Váradi Szabó Laci, István és Tibor követték.

A pannonhalmi diákélet élményei egy külön könyvet is megérdemelnének. Eleinte bizony nehéz volt a szülőktől, otthontól való elszakadás, beszorulás a 40 fős osztályterembe illetve a 20 nehéz vasággyal berendezett hálóterembe. A reggel hat órai kelés után ministrálás a félhomályos bazilikában, aztán stúdium, reggeli és órák ½-1-ig. A kö­zös ebéd után 2 óra „séta”, azaz olyan szabad­idő, mit vagy a hatalmas parkban, vagy a főapátságot és a gimnáziumot magába foglaló „vár” körül sétálva, sportolva tölthettünk. Sok­szor próbáltunk kitörni ebből a feszes napirendből. Jó tanulmányi eredményt felmutató, de zabolátlan osztályunk hamar nehéz esetté vált szegény tanárainknak.

Első osztályfőnökünk, Anaklét atya, ki egyben a prefektusunk is volt egy évig bírta. Aurél atya új pedagógiai eszközöket vetett be. Nem „villanyoltás” paranccsal igyekezett elcsendesülésre kényszeríteni, hanem leült hatalmas hálótermünk közepére és felolvasott. Minket „fékezhetetlen” kamaszokat lebilincselt Koszter atya és Tormay Cecile könyveivel. Négy őrsre osztott bennünket, a legnagyobb szájúakat megtéve őrsvezetőnek. Az egyes csapatok között egyre újabb és újabb versenyeket talált ki s evvel több legyet ütött egy csapásra. Sikeresen lekötötte a tanáraink és iskolatársaink türelmét kimerítő energiáinkat, de ugyanakkor eredményesebb tanulásra serkentett. Az erős csapatszellem elcsendesítette a személyes ellentéteket miközben számos új területet hódítottunk meg egymással versengve. Megszólaltattuk és tartalmas műsorokkal működtettük a sok éve nem használt kollégiumi rádiót. Szép nagy faliújságot indítottunk saját cikkekkel és versekkel. Az „Akárki” (Jedermann) színdarab előadása még a legszigorúbb taná­raink elismerését is kivívta. Aurél atyának még csibész­kedésünket is sikerült kordában tartania. Szokás volt ugyanis hogy Mikulás éjszakáján a másodikosok belopóztak az elsősök hálótermébe és vezényszóra kiborították az ágyból az alvókat. Ezt a veszélyes játékot – prefektusunk javaslatára – mi másképp csináltuk. Borítás helyett a vezény­szót követő másodpercek­ben cipőpasztás lett a szegény elsősök homloka. S hogy a tanulás se menjen rendben, az elsősök osztályát is felforgattuk úgy, hogy egyetlen füzet és egyetlen könyv se maradt a tulaj­donosa padjában, hanem valaki máshoz került, még­hozzá úgy, hogy mindenki számtalan másnál keres­hette taneszközeit. Így aztán másnap órát se tudtak tartani…

A következő évben – bár nem mi voltunk a „soros csínytevők” – éjjel összeszedtük az újoncok másnapra előkészített ruháit és a nagy halom ruhát bezártuk a kollégium liftjébe (nekem volt hozzá kulcsom, mert akkoriban én voltam felelős a postán érkezet csomagok kiosztásáért). A liftet csak nagyon ritkán használta egy-egy öreg tanár, így szegény elsősök majd egy hétig ünneplőben jártak, míg meg nem súgtuk, hogy hol vannak a ruháik…

Két év után Aurél atya is kimerült s ezért az igazgató most már külön osztályfőnököt (Farkas atya) és külön prefektust (Oros atya) rendelt mellénk. Ez a két áldott emlékű szerzetes a Gondviselő Isten külön ajándéka volt nekem. Oros atya – kinek szobája mellett laktunk négyen negyedikesek – már bátyáimnak is sokat segített. Pontosan ismerte családunk szegénységét s azt, hogy mi nem szoktunk csomagot kapni.  Valami csodálatos tapintattal minduntalan behívott magához és kezembe nyomott valami finom ennivalót, mondván, hogy az ő gyomra gyenge, segítsek neki elfogyasztani. Farkas atyának köszönhetem szakmámat és az elektronikai, fizikai ismereteken túl egyes irodalmi művek szeretetét. Sosem felejtem el felolvasásait Tömörkénytől és Ottliktól.

 Bár új vezetőinket éppúgy mélyen tiszteltük és szerettük, mint Aurél atyát, ez nem akadályozott minket abban, hogy a szigorú rendet tovább feszegessük. Negyedikben, már más feladata volt a Mikulás napi móka, de mi sem akartunk kimaradni. Minden napirendi feladat kezdetét és végét az egész épületben hallható csengőszó jelezte. A fizika és az elektromosság iránt szintén élénken érdeklődő Béla barátommal megfigyeltük, hogy a csengő kapcsolótól a vezeték a mennyezet alatt a falon kívül van rögzítve. Mikulás előtti éjszaka egy létrán felmászva két gombostűt úgy szúrtunk a vezetékbe, hogy összeérjenek. Másodpercek alatt visszavittük a létrát és ugrottunk az ágyunkba. A csengő csak süvöltött az éjszakában. Lassan az összes diák és prefektus tanár a folyosókon volt és sopánkodott a ricsaj miatt. Végül ki kellett kapcsolni az épületben a villanyt, mert a villanyszerelő is csak másnap találta meg a gombostűket.

Az utolsó nagy csíny – tanáraink szerint - már a gonoszság határát súrolta. Színházi előadásra mentünk Győrbe, de senkinek sem akaródzott az őszi meleg időben hordani a kötelező egyensapkát. Szigorú igazgatónk ezt meghalva eltiltotta az osztályt a TV nézéstől. (Mai ember nem tudja elképzelni milyen csoda volt akkor a TV, mikor magyar adás még nem is volt és mi olykor az osztrák TV egy-egy filmjét nézhettük.) Első haragunkban éjszaka levonultunk a gimnázium bejáratánál álldogáló márvány oroszlánhoz és elcipeltük azt az igazgató ajtajához. A jó atya reggel ajtót nyitván úgy megijedt, hogy visszaugrott a szobájába. Jött is hamar az újabb fenyegetés. Iskolaév végén csak a többieknél később utazhatunk majd haza. Erre mi „éhségsztrájkkal” válaszoltunk. Zsebpénzeinkből (már akinek volt) tartalék ennivalót vettünk, begyűjtöttünk sok-sok szelet kenyeret, amit az ebédnél szabadon lehetett elvinni és mindenki összeadta otthonról kapott elemózsiáját.

Este a vacsoránál szépen leültünk a hosszú asztalokhoz az ebédlőben, aztán nem nyúltunk az ételhez. A felügyelő tanár nógatott egy ideig, aztán belenyugodott,  hogy nem eszünk. Másnap reggel és délben ugyanez történt, miután mi éjjel titkon jól belakmároztunk. Este jött az igazgató, hogy ne is menjünk az ebédlőbe, mert nekünk nem is készítettek vacsorát. Erre egyre hangosabb morgás kiabálás volt a válasz, hogy szüleink megfizették az élelmet, tessék felszolgálni. „No végre megjött az eszetek”…”Mehettek enni, de ilyen ne forduljon elő még egyszer”. Bevonultunk, leültünk, de nem ettük meg a felterített ételeket. Másnap egyik társunk ügyesen és látványosan összeesett az éhségtől.  Az igazgató másik tanárt  küldött, aki már kérésre fogta. „Értsétek meg, ebből súlyos betegségek és nagy botrány keveredhet. Mit akartok evvel elérni?” Tessék eltörölni a filmtiltást és minden büntetést! – volt a válaszunk. Szegény tanáraink nem tehettek mást, engedtek.

Így sok-sok év után azért szégyellem magam, mert a pannonhalmi bencések egy életet meghatározó hitet, nevelést, műveltséget, életszemléletet plántáltak belénk, amit csak később érett fejjel értettünk meg. Sokat berzenkedtünk a „kupac”-ra bezártságunk miatt, a fegyelmezett napirend ellen, de ezek – éppúgy, mint a csendes, békés környezet, az ezer éves kolostor, a csodálatos könyvtár és a művészi festmények sokasága – mély, gazdagító nyo­mot hagytak mind­annyi­unkban. A hely szellemének, a kiemel­kedő oktatási színvo­nal­nak (tanáraink kö­zül többen egyetemi tanárok voltak a  háború előtt), de mind­ezek előtt leginkább csodálatos türelemmel és szeretettel közös­séggé neve­lő tanára­inknak (ezek közül is leginkább Aurél, Farkas és Oros atyáknak) köszön­het­jük osztálytársaimmal, hogy évtizedek múltán is összetartunk és segít­jük egymást.

Tizenhét éves koromig költő, író de mindenképp bölcsész akartam lenni. Verseket írtam, és nagyon sokat leveleztem a világ számos országában élő lányokkal. Voltak képeim, sőt kis értékű papírpénzeim is Észak és Dél Amerika számos országából és Nyugat Európa szinte minden államából. Két kiváló tanárom (németből Döme atya és angolból Arisztíd atya) bíztatott és valóban a levelezés nemcsak óriás mértékben bővítette a nagyvilágról alkotott ismereteimet de hatékony nyelvtanulási lehetőségnek is bizonyult.

A negyedik év fölfordulását és sokak életét tönkretevő változásait, már nem a mi osztályunk okozta. Bár az iskola minden osztályában esett szó a forradalom 5. évfordulójáról, de Jóska öcsém osztálya egységesen ünneplőbe öltözött 1961 október 23-án s ezt egy meggondolatlan szülő valahol olyan társaságban emlegette, ahol a hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal embere is jelen volt. Három iskolatársunkat kizártak és több tanárt el kellett küldeni a rendnek a pannonhalmi kolostorból. Az én osztályomat is súlyos csapás érte, mert  érettségi előtt három hónappal, új magyar tanárt kaptunk. Mégis – ha jól emlékszem – négyen kitűnőek lettek és négyen jelesre érettségiztünk. Csak egy fiú lett közepes.

Hamarosan szembesültünk mi is a súlyos követ­kezménnyel. Egy társunk kivételével mindenki jelentkezett egyetemre, főiskolára vagy szemináriumba. Az utóbbi öt elkezdhette tanulmányait, de rajtuk kívül csak F. Bélát – kinek nagyapja volt a debreceni egyetem rektora -  vették fel. Hiába sikerült kiválóan a felvételi, „helyhiány miatt” elutasították kérelmünket. Az én terveim új fordulatot vettek a negyedik évben. A többiekkel beszélgetve kiderült, hogy bár többen szívesen foglalkoztunk elektrotechnikával, a két osztályból senki se kívánt villamosmérnöknek jelentkezni, mert az nagyon nehéz. Ez lökést adott nekem, hogy – ha egyedül is – csak azért is megpróbáljam. Bár maximális pontszámot értem el (ez akkor 20 pont volt) már a szóbeli vizsgán megmondták, hogy pannonhalmi diákként nincs esélyem.

***

A pannonhalmi évek alatt általában csak a húsvéti és a karácsonyi szünetre utazhattunk haza, de ilyenkor nagy öröm volt útba ejteni Pesten a Nagypapáékat. Szegényes lakásuk­ban keményen dolgoztak, de a szívük tele volt szeretettel. Közép­iskolai tanulmányaik idejére befogadták unokatest­véreinket, előbb Ferkót (Filort), majd Gábort. Nagyapa hősi­esen viselte országosan elis­mert állattenyésztő, földbirtokos gazdálko­dásának elvesztését, segédmunkás­sá minősülését. Lelkesen és áldozatosan részt vállalt a Kálvin téri református Egy­ház­­község munkájában, mint presbiter de 73-ik évére elfáradt. 1961-ben hazatért Teremtőhöz. Nagymama – lakáscserével – átköltözött a Piculi , Gyurka, Vali néni és Kiki lakása melletti kis garzonba.

Nagy­apám testvérének  tetétleni mun­ka­társa, Szögi József élete is új fordulatot vett, amit Piculinak írt visszaemlékezésében, így örökít meg:

„A napi munkáim közben kitűnően szak-érettségiztem. Majd kertészeti főiskolai tanulmányt folytattam. Mindezeket levelezői tagozaton. Jött az 1956-os forradalom. Utána 1957-ben megváltozott a mezőgazdasági tudománypolitika jövője. Meg­szüntették a témaművelésem állami szubvencióját. A munka­területem lefelé, a szak-képzésem felfelé ívelt! Próbálkoztam az akkoriban kifejlődő Dunaújváros kertészetébe áttelepülni a növényállománnyal együtt. De csak engem fogadtak volna. Így maradtam továbbra is a helyemen.

A ceglédi Kísérleti telepről 1962-ben áthelyeztek a Kutató Intézet kecskeméti központjába….Az évelő dísznövény-állomány értékesebb részét a szarvasi Arborétumnak, a szombathely-kámoni Arborétumnak, meg fogadó iskolák oktatókertjeinek térítésmentesen adtuk át. Más részét intézetünk gazdasági részlege kiárusította. Sajnos ilyen részletekben hullott szét, végül teljesen megsemmisült a László úr növényi-szellemi hagyatéka, melyet sok éves költséges, fáradságos invesztáló és akklimatizáló alkotói tevékenységével hozott létre.”

Ezalatt Laci bácsi szinte újrakezdte életét és  fáradhatatlanul kutatta termesztette a szebbnél szebb virágokat a Városmajori kertészetben. A már említett 1962-es Ruffy cikk így méltatta:

„A magyar növénytan legnagyobb embere, a megboldogult Jávorka Sándor azt írta róla valamikor, hogy Farkast az ország egyik legnagyobb kertészének tartja, s melegen ajánlja, hogy tudósi munkájának megfelelő beosztást kaphasson. Dr Soó Rezső két­szeres Kossuth-díjas akadémikus, egyetemi tanár, a budapesti Bota­nikus Kert igazgatója is kiemelkedő férfiúnak tartja az öreg­urat, aki botanikai intézményeinknek, díszkert­jeinknek, tudományos embereinknek hatalmas tapasztalatával mindig készséggel és önzetlenül áll a szolgálatára.

- Még sokat tudnék tenni, alkotni gyarapítani – jegyzi meg előttem a több órás beszélgetés után. Hangjának sajátságos mély ütése van, basszushang. A tekintet azonban éles, eleven, majdnem derűs.

Ami volt, az már régen volt. Az a kor már a temetőben van. Farkas Laci bátyánk azonban itt van, munkára készen és szomjasan. Azt hiszem nem lenne tévedés ezt az európai hírű kertészt, az évelő növények tudósát a tapasztalatának és műveltségének megfelelő szellemi munkakörhöz juttatni. Így jobban szolgálhatná az ország szépségét ez a világhírű kertész, a valamikori földesúr.”