10. fejezet - Egyetem

A gyengeáramú villamosmérnöki kar legmodernebb, de legnehezebb szakát, a mikrohullámú szakot választottam sőt a mérnöki tanulmányok mellé a tanár szakot is felvettem. Mindannyian csak utólag jöttünk rá, hogy nem akármilyen fába vágtuk a fejszénket. Mindemellett ma is azt hiszem, hogy életem egy igen vidám és eseménydús korszaka volt ez az időszak. Az első év 10 ágyas „lepukkant” angyalföldi kollégiuma után a budai várban a Mátyás templommal szemben ötödmagammal lakni, maga volt a földi mennyország. Hamarosan nyakig benne voltam a 6-700 fős diákbirodalom programjai szervezésében.

A kollégium kulturális életében az Illés-bulik és a kétheti rendszerességű program, az Irodalmi Presszó volt a legsikeresebb. Ez utóbbinak én voltam a szervezője, rendezője. Egy tágas teremben - hol a koles büféjéből vásárolt italokat, szendvicseket lehetett asztalok mellett fogyasztani – két zeneileg képzett társunk halk, kellemes zenét adott (zongora és dobfelszerelés) minden este. A hét egy napján azonban a zene háttérbe szorult, ilyenkor meghívott színészek, zenészek, írók, rendezők műsora töltötte be az estét. Számos nagy név mellett (Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Mensáros László) sok főiskolás, későbbi nagy név talán itt lépett először közönség elé. Vendégünk volt többek között Benedek Miklós, Béres Ilona, Drahota Andrea, Ernyei Béla, Fodor Tamás, Halász Judit, Iglódi István, Polonyi Gyöngyi, Szitányi András, Tordai Teri.

Lelkes olvasója voltam az irodalmi folyóiratoknak s így akadtam rá (azt hiszem az Új Írás-ban) Boldizsár Miklós: Szerelmesek a város felett c. darabjára. Annyira tetszett, hogy elhatároztam, ezt bemutatjuk a kollégiumban, de ehhez kellett a szerző engedélye. Újságírónak adva ki magamat sikerült megszerezni az apa, Boldizsár Iván titkos telefonszámát és lakcímét. Szegény diákként szemem-szám elállt, mikor a rózsadombi csodás kertből a hatalmas villába léptem. Csak filmekben láttam hasonlót, mikor – az egyenruhás személyzet bejelentését követő­en - a háziasszony uszályos köntösben levonult a félköríves lépcsőn és érezhetően idegen kiejtéssel érkezésem okáról érdeklődött. Fiát kereső kérésemre és ősbemutató-tervemre elmondta, hogy Miklós Párizsban tanul, de telefonon megbeszéli vele a dolgot és értesít. Három hónap múlva (1967-ben, azaz két évvel a Thália színház előadása előtt) megtartottuk a darab bemutatóját a szerző és családja jelenlétében. Ekkortájt találkozott a szerző későbbi feleségével Koncz Zsuzsával, ki szintén gyakran volt vendégünk az Illés-bulikon.

Egyszer eljött az Irodalmi Presszóra Bárány Tamás és Ungvári Tamás író. Láthatóan meglepte őket, a mérnök hall­gatók irodalmi érdeklődése. Ennek az lett a következménye, hogy hamarosan meghívtak minket a Magyar Televízióba egy irodalmi vetélkedőre, ahol a patinás Eötvös Kollégium állt ki ellenünk. Igen fájlaltam, hogy csak második lettem (S így a bőrkötéses Shakespeare sorozat az egy évvel fölöttem járó kollégámé lett), de hatalmas öröm volt, hogy nemcsak csapatban, de egyéniben is győztünk.

Az egyetem persze alapvetően a tanulásról szól. Azt hiszem rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hiszen kiváló professzorok előadásait hallgathattuk. Közülük is kiemelkedett évfolyamtársam és barátom nagybátyja Dr Simonyi Károly (Simonyi Semadam Sándor 1920-as minisz­terelnök unokaöccse), ki nemcsak nemzetközi tekintélyű tudós és pedagógus, de nagyszerű magyar ember is volt. Talán ezért gáncsolta az akkori rendszer s csak élete végén ismerte el kitüntetésekkel. Kár, hogy fia – valószínűleg éppen apja hányattatásai miatt - elhagyta az országot és már amerikaiként alkotta meg a Mikrosoft Word néven ismert programot, majd lett az első magyar űrturista.

Emlékezetes volt, mikor meghívtam a gdanski műszaki egyetem kollégistáit. A sok program közepette hamar megtanultuk, hogy  magyarnak lengyel vodkát, lengyelnek magyar bort csak mértékkel…Máig sajnálom azonban, hogy – bár én szerveztem mindent – nem kaptam útlevelet a viszont­látogatásra. (Akkoriban kétféle útlevél volt: szolgálati- és magánútlevél. Előbbit a munkahely kérvé­nyezte, ahol már előbb leellenőrizték a belügyminisz­térium személyzeti osztályokra kihelyezett emberei, hogy az illető „jó elvtárs”, vagy „osztályidegen”. Magánútlevelet – a pártvezetés legmegbízhatóbb emberei kivételével – csak a szocialista országokba lehetett kapni, de ezekbe is csak 1-3 hónapnyi ellenőrzés után. És sokan – mint én is - végül nem kapták meg.)   A belügyminisztérium indoklásra nem volt hajlandó, így csak sejthetem, hogy az Irodalmi Presszó nemzeti és vallásos töltetű műsorai szúrtak szemet nekik.

Az egyetemista vidámsághoz olykor zsebpénzt is kellett szerezni. Sokféle módja volt ennek. Éjszakai szénlapátolással a vasútnál, film-statisztálással jól lehetett keresni. Ma is borsódzik a hátam, mikor az „Apa” c. filmben a műszakisok 1956-os tüntetését próbáltuk futva a Budafoki úton. A mellékutcából jövők nem látták a kamerát és boldogan „Szabad választásokat” kiabálva csatlakoztak hozzánk. Ijesztő volt, mert nem sokkal odébb rendőrök vigyázták a felvételt.

Ha nem volt munkalehetőség, eladtam az – ösztöndíjjal együtt járó – étkezési jegyeimet külföldi diákoknak. Ilyenkor egy ideig kenyéren, és (akkoriban nagyon olcsó) üveges vegyes salátán éltem, amihez szívesen adott egy bolgár kollégista nagy bödönben tartósított borzasztóan sós ici-pici halakat. A legjobb kereseti lehetőség az alsóbb évfolyamra járók és középiskolások tanítása volt. Ezt aztán az egyetem után is folytattam.

***

 A kedves német orvos­tanhallgató lány Magdi Buda­pesten hallgatta egyetemi tanulmányai első éveit. Délutá­nonként a Közgazdasági egyetem könyv­tárában készült a másnapra. Itt ismerték meg egymást Miklóssal. Magdinak haza kellett térnie, hogy Lipcsében megszerezze diplomáját. Miklós utána ment és ott kérte meg a kezét. 1963 Karácsonyán az NDK-ban   megtartották az esküvőt. Egy évre rá megszületett Miklóska.

Őt már az éppen az évben pappá szentelt Feri keresztelte. Két év után Magdika kislányuk is megszületett.

Jóska az érettségi után 1964-ben sikeresen bejutott a Közgazdasági egyetemre.

1966-ban Miklós szociológiai, Feri pedig teológiai doktorátust szerzett.

Nagymama, ki velünk menekült Sopronba, velünk élt Zugligetben, együtt települt ki velünk, nyiladozó érdeklődésünket érdekes könyvek felolvasásával táplálta Mádon és Aszódon, 1968 tavaszán 98 évesen eltávozott az örök hazába.

Röviddel ezután Márika húgom férjhez ment Rónaszéki Jóska kántor-karnagyhoz. Első gyermekük, Gábor egyidős volt Miklós harmadik gyermekével Kristóffal.