1. fejezet - A XX. század hajnala

A századok eleje és vége ritkán vág össze azokkal a világraszóló eseményekkel, melyeket mintegy a világtörténet mérföldmutatóinak tekinthetünk, írja a Vasárnapi újság 1899 dec. 31-i vezércikkében. E századforduló azonban legalábbis családtörténeti mérföld­kőnek tekinthető, hiszen nemzeti históriánkban kiemelkedő szerepet játszó személyiségek távoztak az élők sorából.

 tomkaházi Tomka Emilné, Dániel Margit:

 

 1900 márciusában meghalt Kiss Ernő altábornagy aradi vértanú leánya, Dániel Jánosné Kiss Auguszta nagymamám, a „Groszi”

   „Mikor 1899 nyarán otthon voltam Nagymama nagyon beteges volt; rosszul érezte magát. Hogy a közelében legyek a társalkodónőjének szobája melletti szobában a dívánon vetettem meg az ágyamat. Egyszer arra ébredek, hogy Nagymama hív. Kiugrok az ágyból, magamra kapom a pongyolám és bemegyek hozzá. „ Mi az groszikám?”  - „Miért voltál az imént az ágyam­nál és miért jársz ingben?? Majd megfázol.”  „Én groszi?” szóltam csodálkozva. „Hát nem Te állottál az imént az ágyam­nál?” Sietve ráhagytam, de igen groszi, mert hirtelen tisztán éreztem, kit látott groszi.  –

1900 januárban született Lilikém , reá március 18-án halt meg nagymama és vele elveszett számomra Elemér. –

 Most már valóban és végérvényesen csak Emilre hagyatkozhattam. Ő végtelenül gondos, szerető férj és apa volt, de valószínűleg éppen ezért nagyon sokat dolgozott, hogy családjának a megfelelő életet biztosítsa. Ha a vízgaz­dálkodással és a vidék felemelésével kapcsolatos hivatali munkái végre egy kis szünetet engedtek, akkor sem pihent, hanem az egész nemzet számára fontos elképzeléseit igyekezett konkrét tervekbe önteni. Ilyen volt az a (később Darányi Ignác minisztere által igen nagyra becsült) mintegy 50 oldalon részletezett javas­lata, melyben mezőgazdaságunkat egy újszerű telepítés­politikával javasolt intenzívebbé tenni.

 „…Célunk tisztességes megélhetést biztosítva a magyar középosztály tönkrement részének elvonni azt az amúgy is túltömött jogi pályától és végül, hogy megmentsük közéletünket kereset nélkül maradt, félművelt emberek improvizatív és sokszor annyira káros népboldogító szereplésétől…

…Középbirtokos osztályt kell a telepítés által teremtenünk, ott ahol ez nem volna; meg kell azt erősítenünk, ott ahol erre szükség mutatkozik, hogy legyen a népnek hazafias vezére a bajban és civilizált úttörője a békében…

 …De tagadhatatlan, hogy olyan a középbirtokos osztály teremtéséhez szükséges anyaggal, a mely ne csak elhagyja az ősi ott­honát, hanem ezen felül még annyi vagyonnal is rendelkez­zék…hogy a vételár 10%-át lefizetni és e mellett családját és instruktióját a következő termésig eltartani tudná, nem igen rendelkezünk…

 …A középosztály telepítésénél ugyanis egyelőre a hol másként nem volna lehetséges, meg kell elégednünk bérlők telepítésével…

 …Hogy ilyen bérlő osztályt alapítsunk első sorban arra van szükségünk, hogy középbirtokos osztályunk azon részével ismertessük meg a bérlői életet, mely eladósodott, de még bír valamit. Az ilyen, hogy ősi birtokán megmaradhasson, kész lesz azon bérlővé lenni s ha mint bérlő boldogult, gyermekei, vagy pár év után maga is kész lesz más helyen is bérelni…

 …Ha az ilyen bérlő 10-12 évig gazdálkodik azokon a területeken, melyre telepítési politikánk őt helyezte, a legtöbb esetben jut azon helyzetbe, hogy a megvételhez szükséges tőke 10%-át befizetni tudja…”

 Csodáltam férjem jártasságát az agrárpolitikában mikor elmagyarázta, hogy a felelős politikusok már jó ideje érzik, hogy az amerikai kivándorlás felgyorsulása, az egy- és két gyermek rendszer elterjedése, a vidékenként mutatkozó föld­éhség oka a végtelenül aránytalan birtokeloszlási viszo­nyokban is keresendő és ezeken segíteni csak erős nemzeti birtokpolitikával lehet.

  dubraviczai Dubraviczky Mária:

 

  Szeretett úrnője elvesztése után Ferenczy Ida 1900 októberében elvesztette legkedvesebb testvérét a csillag­keresztes hölgy Ferenczy Viktóriát, édesanyámat.

 Ferenczy Ida, a királyné árván maradt felolvasónője haláláig nem tudott elszakadni királynéjától, ki őt barát­nőjeként szerette. Gróf Vay Sándor így ír erről:

 Ferenczy Ida csillagkeresztes- és palotahölgy, dicsőült királynénk hű Idája, most is ott lakik a bécsi Reisnerstrasse 30-ik számú házában. Nem tud onnan elszakadni, ahol a bajor Erzsébet drága hamvait takarja a császári sírbolt komor éjszakája. A mi nagyasszonyunk hamvait, akinek egy tekintetére, egy szavára élet, világosság támadt az akkor fagygyal és sötétséggel elborított magyar hazában.

 És hogy feltámadt ez a vérbe, gyászba fojtott ország, abban nagy része van Ferenczy Idának. Vérünkből való vér ő, aki nemcsak megszerettette, de meg is érttette a magyart ott a trón ragyogó magas­ságában. A história a kiegyezés nagy alakjai - Andrássy Gyula, Deák Ferenc - mellé oda fogja jegyezni a kecskeméti magyar lány nevét is.

 Jeges szél vágott arcomba, mikor a kocsiból kiszálltam és könnyű pelyhekben hulló lágy, puha hópihék szálldostak a ködös, szürke levegőben. Csöndes utcája Bécsnek a Reisnerstrasse nagyon. Igazi úri utca. Akár csak a Faubourg St-Germain­ből sza­kadt volna oda. Még csöndesebb a ház, amelynek első emeletén Ferenczy Ida lakik.

 Fölhaladva a lépcsőn, megnéztem órámat. Néhány perc hiányzott még a tizenegy­től. Erre az időpontra jelölte ki fogadta­tásomat néhai Erzsébet királyné palotahölgye. A neszfogó szőnyeggel borított előszobában fekete ruhás, fehér főkötős női szolgaszemélyzet jött elém. Magyar névjegyem láttára az egyik tiszta, szép magyarsággal mondta:

 - Erre méltóztassék...

 Az ajtó megnyílt, majd ismét bezárult mögöttem, s én bent voltam Ferenczy Ida lakásában, ebben a valósággal nagyasszonyunk emlé­­kezetének szentelt templomban. Minden tárgy, minden kép, még a levegő is, amely itt a szobákat telíti, mintha a dicsőült martyr királynéról mondana regét. És míg átröppent tekintetem a képek sorozatán, mintha megelevenedett volna előttem az a csodálatosan szép, királyi asszony. Mintha újra láttam volna káprázatos díszmagyarba öltözve, - úgy mint láttam egykor, kisgyermek-koromban, mikor szegény édes apám ölébe emelt, hogy jól megnézzem és örökre szívembe véssem ezt a jelenetet, meg később, sétálgatva zörgő avar, hulló levelek közt, hervadásos őszi tájék méla bánatával megegyezőleg. Akkor, mikor a felséges asszony már csak az erdők magányát kereste, beszélgetve nem földi nyelven a haldokló nagy természettel. Azt suttogva, amit Pál apos­tol mondott: "Kivánko­zom elköl­töz­ni, és az Úrral lenni, ami minden­nél jobb..."

 És látom Erzsébet király­né utolsó útját, hal­lom kongani Bécs ódon székesegyházainak ha­rangjait, hallom a lefá­tyolo­zott dobok pergését...

 Gondolataimból könnyű lépések riasztottak föl. A ház úrnője lépett be. Szemtől-szembe álltam Ferenczy Idával, dicsőült királyasszonyunk élő emlékével.

 Fénytelen fekete ruha födte elegáns, sugár alakját, kezén is fekete selyemkeztyűt viselt. S míg felém nyújtott jobbját ajkamhoz emeltem, valami leírhatatlan megindultság vett rajtam erőt. Úgy éreztem egy pillanatra, mintha Ferenczy Idában Erzsébet király­nét is látnám, mintha az ő lelkének, angyali szívének egy tündöklő darabja letéteményképen itt maradt volna a magyar nemes hölgy egész valójában.

 Úgynevezett kis szalonjában, kedvenc helyén, ültetett le Ferenczy Ida, egy halványzöld, magas hátú fauteuilben velem szemközt foglalva helyet. A szobának erkélyszerű, széles ablaka parkra néz, ahol most a lombja vesztett fákon nagy pamatokban függött alá a hó, míg lomha, sötétszárnyú varjak - a gyász madarai - röppentek fel olykor-olykor bús károgással. Az ablak mellett a király szobra áll s a falak borítva vannak a dicsőült király­asszony képeivel. Az egyik falat teljesen elfoglalja a Benczúr által festett remek kép. A királyné halála után négy ilyen képet festetett a király a felséges asszonyról, még pedig egyet Ferenczy Ida, egyet Festetich Mária, egyet Sztáray Irma, egyet pedig Har­rach grófné, a királyné volt főudvarmesternője számára. Ferenczy Ida ekkor kérte a királyt, engedné meg, hogy ő magyar festőt választhasson, így festette meg Benczúr a hason­líthatatlanul szép képet. Mint egy varázsos igézet alatt tapad tekintetünk ar­ra a képre, mely királynénk minden képei közül talán leg­inkább kifejezi azt a földöntúli bájt, amely úgy jellemezte Bajor Erzsébet egész lényét, amely úgy visszaadja annak a lélekbelátó, szemnek feledhetetlen, édes tekintetét.

 - Igaza van, ez a legjobb szó a dicsőültre, földöntúli báj volt lényében.. mondotta Ferenczy Ida, mikor fenti megjegyzésemet hallotta. Aztán ő is sokáig, sokáig elmerült a kép nézésébe. - Higyje meg, - tette utána aztán - ha csönd és magány vesz körül, ahogyan elnézem ezt a képet, oly élénken képzelődöm, hogy szinte látom pilláinak rezzenését...Aztán beszélt az ő imádott, örökké siratott asszonyáról. Azokról az időkről, amikor még "mindnyájan boldogok voltunk" - így mondotta.

…Rendkívül érdekes darab az ereklye-szekrény. Ez a nagyobbik szalonban van s olyan üvegszekrény, mint aminőben régi, magyar nemes úriasszonyok féltve őrzött, nemzedékről-nemzedékre szálló kedvenc tárgyaikat tartogatták. Meghatva álltam meg ez előtt az ereklyetartó előtt, míg Ferenczy Ida bánatosan mutatott meg egyes tárgyakat. Többek közt a nagy, vaskos kötésű Ballagi szótárt, amelyből egykor magyarul tanult a királyné.  …Itt van még a lainzi magyar majorság kulcsa, amelyet annak idején Ferenczy Ida rendezett be a királynénak s ahol csak leges­leg­meghittebb embereit fogadta. Erre a kedves solitude-re egy ezüst tehénke is emlékezteti Ferenczy Idát. Utolsó ajándéka ez különben a királynénak, utolsó útjából küldte Idájának, azzal a megjegyzéssel, hogy emlékeztesse "kis magyar majorságukra..."  …Egyről-másról társalogva, megjegyezte Ferenczy Ida, hogy több kedves nótája is volt a királynénak, aki különben: "minden szomo­rú magyar nótát szeretett. Legjobban mégis talán a füredi emléket," - mondá a csillagkeresztes hölgy, - azt, hogy:

 "Képeddel alszom el..."

 Egy kicsit litteraturáról, lapokról is esett szó. Megjegyezte, hogy neki kedves, régi lapjai a Pesti Hirlap meg a Vasárnapi Ujság.”

 Keresztmamát az új évszázad egy újabb nagy csapással sújtotta. Leányaként szeretett legkedvesebb testvére, az én édesanyám is meghalt. Bár hazájáért és a nemzeti ügyekért továbbra is közbenjárt az udvarban, életét ettől kezdve még inkább rokonai iránti szeretete töltötte ki.Vajon megérezte Ida néni a közeli tragédiát, amikor két héttel édesanyám halála  előtt így írt :    

„…nekem most többem van mint előbb volt, így arra szükségem nincs és végtelen jól esik szívemnek az, hogy tehetem s hogy Te azt a Te saját kényelmedre fordítod – az én örömömre! A gyermekeknek semmi közük ahhoz az összeghez - azoknak lesz más – ez csak is a Te saját kényelmedre szolgáljon. Szobalány 2-3 is legyen. Kell egy jó szakácsné s.t.b. úgy hogy én azt tudjam, hogy minden mi kényel­med, egészséged és nyugal­madat elősegíti megvan. A taka­rékba tenni nem szabad, a jövőre Neked gondolni nem kell azt ugy is tudod, tehát kérlek éljél ugy mint Neked jól esik, szórakozzál, az is egy darab az egészséghez…”

 Bár édesanyám sokat bete­geskedett halála mégis váratlan volt, mély sebet ejtett, hiszen hét évesen hagyott ott nővéremmel, ki bár 7 évvel volt idősebb nálam, korához képest testileg, szellemileg visszamaradt volt, így egész életemben vigyáznom kellet rá. Ida néni is nagy szeretettel utalt erre édesapámnak:

   „ Aranka azt, mit a rendes fejlésű gyermekek tenni nem képes, azért itt is egy női felügyelet kellene! Szegény Viki ezt mind tudta, mondta is és mily tapintatosan járt el!- Azért mondta jó kis Vikim –Istenem ha én nem leszek – kinek lesz Arankával annyi türelme mint nekem van!”

  tomkaházi Tomka Emilné,

 

A szeretett „groszi” elvesztése nagy bánat volt, de az élet ment tovább. Nyáron Crikvenicára utaztunk. Ilyenkor szívesen látogattak minket barátaink, ismerőseink.

Ebben az évben Mikszáthékkal töltöttünk egy kedves vacsorát, mely­et utóbb képes­lapon is kö­szön­tek. A tenger hulláma­i­­­­ban és a kifo­gástalan ven­dég­látásban mindig megfeledkez­tünk gondról, munkáról. Ebben a szép kis Adria-parti városban mi felnőttek alig éreztük a Bal­kánon forrongó indulatokat, de „A fekete rét örökösei” c. regényéből látszik Guszti pontosan érezte a nemzetiségek közti mély ellentéteket:

„…- Oszt többé sohasem jönnek? — kérdezte ké­sőbb Jován.

 - Azt mondják! — válaszolta Joszip.

 - Buta beszéd! — vélte Nikoláj. — Hisz na­ponta együtt legeltetünk!

 - Külön hajtják majd a nyáj egy részét, mondta nekem a Miroszláv —- felelte neki Stevó.

 - Nem kérdezted, hogy mi ütött beléjük?

 - Kérdeztem.

 - És mit mondtak?

 -  Hogy ők macedónok.

 -  Macedónok?

 -  Igen.

 -  No és?

 -  Mi meg albánok vagyunk.

 -  Hát mi van azon? Eddig is albánok voltunk, ők meg macedónok. És nem vonultak külön.

 - Mondtam én nekik.

 - No és?

 - Azt felelték, hogy az csak volt. Ezentúl pedig máskép lesz. Mert hogy ez a föld az övék, és nekünk itt semmi keresnivalónk sincsen.

 - Már mint nekünk?

 - Úgy van!

 - Hát nem mondtad nekik, hogy ezt a földet Isten az albánoknak adta? Hol voltak még akkor a macedónok? örüljenek, hogy megtűrjük őket a kö­rünkben!

 - Ne izgassátok magatokat — szólt bele csendesen Joszip. Minden tíz évben összeveszünk azon, hogy kié ez a föld. Mi is meg ők is magukénak vallják az ősi jogot. Először csak veszekszünk, azután következik a verekedés, le is szúrnak, agyon is lőnek egy két embert, végül mégis béke lesz belőle, és megy ismét minden a maga útján. Most is csak így lesz…

         …Leértek a völgybe. Az út kétfelé vált. A baloldali a macedonok lakta Dolovora visz. Fermendzsin Mehmed az albán falu, Nabojca felé terelte lovát….

  … A férfiak a tekintélyesebb gazdák háza kapujában csoportosultak és élénk taglejtésekkel kísérve tárgyalták az eseményeket: a nép  sérelmét és követeléseit. Mehmed többeket megszólított, hogy megtudja, miről van szó. Régi nóta, — gondolta magában —évtizedek óta foglalkoztatja az ország lakosságát. Másképp azonban az albánokat, másképen a macedónokat, rácokat és törököket, mindegyiket a maga szögének megfelelően. A törökök, jelenleg ők az ország urai, fent akarják tartani a helyzetet, úgy amint van. A Korán tanításai alapján rendezkedtek be, a Koránnál pedig — mint állítják — nincsen szentebb és jobb könyv. Nem hiába Mohamed, szerintük a legnagyobb próféta, annak a szerzője.  A macedónok nemzeti álma — ezzel szemben —Nagy Sándor birodalma. Hazafiúi önérzetük ezt kívánja vissza. Ők azonfelül keresztények, a konstantinápolyi pátriárka nyájához tartoznak, és ezért iskolákat, templomokat, egyszóval kulturális intézményekét óhajtanak, amit a törököktől hiába kér­nek.  A rácok (a szerbek korábbi, 19. századi elnevezése.) a nagy délszláv birodalmat szeretnék felállítani, hogy aztán minden oroszok cárjával szö­vetkezve, uralmukat a félvilágra kiterjesszék. Ezeket az eszméket azonban előbb terjeszteni, népszerűsíteni kell, aminek elengedhetetlen feltétele a nép ne­velésé iskolákban, templomokban. Iskolák, templo­mok, népművelődési egyesületek, szabad sajtó és irodalom kell tehát, amiről a török uralom hallani sem akar.  Az albánok úgy tudják, hogy ők a Balkán ősurai. Ezt a földet Isten az ősfoglalás jogán nekik adta. Török, macedón meg rác csak később vándorolt be ide, és most mégis uralkodni akar, igaz, hogy csak az erősebb jogán. Sürgősen fel kell tehát rázni az albánokat, hogy ébredjenek . és észrevegyék a ve­szedelmet, mely immár a tizenkettedik órában fe­nyegeti őket. Ennek viszont egyedüli eszköze az is­kola, a templom, a szólás- és sajtószabadság, és — a mohamedán albánok megkeresztelése.

 Mehmed nevetett. Ö a maga részéről elintézettnek tartotta mind e kérdéseket. Népisége és neve szerint a törökökhöz tartozott, hite a macedónok­hoz kapcsolta, fizetése albán úr szolgálatába állította, beszélni pedig a rácok nyelvén beszélt….”

 ***

 A balkáni nemzetek fegyveres összetűzéseit - amely először az 1904-es macedóniai felkelésben csúcsosodott - kihasználva a görög csapatok, a bolgár hadsereggel összecsapva igyekeztek megszerezni a török fennhatóság alatt álló Macedóniát. 1908-ban az Oszmán Birodalom kénytelen volt tudomásul venni, hogy Bulgáriát független királysággá kiáltották ki és az Osztrák–Magyar Monarchia előzetes egyeztetések nélkül, annektálta Bosznia-Hercegovinát. E lépések ugyan véget vetettek az évszázados török uralomnak, de felizzították a Balkánon lakó albán, bolgár, görög, horvát, macedon, magyar és szlovén nemzetiségek ellentéteit.

  dubraviczai Dubraviczky Mária:

 

Ferenczy Ida, ki engem mindig Macziká-nak szólított rendkívüli szeretettel– heti levelekkel – igyekezett figyelemmel kísérni árván maradt családunk élete alakulását. Míg kisebbek voltunk számtalan ruhával, játékkal, könyv­vel, később egy-egy nagy­vonalú pénzajándékkal, felnőtt­ként pedig földbirtok ajándéko­zással is bizonyította levelei szokásos aláírását: „Másik anyátok”

 tomkaházi Tomka Emilné:

 

Az új, zavaros, forrongó század első tíz éve sötét leplet borított a csillogó gyermekkorra, fiatal asszonyi álmaimra Kavarogtak a gondolataim. Vittek a lábaim, egy régről ismerős útvonalon. Alig érzékeltem a környezetet, pedig a város lüktetett.  Ez a hét a vakáció vége, a hazatérés hete volt. Az Adriánál és a Tátrában, a fürdőkön és a nyaralóhelyeken takarodót fújtak augusztus utolsó napjaiban. Általános csomagolás támadt és a zsúfolt hotelek egyszerre olyan üresek lettek, mint egy lakatlan régi vár. A lárma és az élet visszajött a hazájába: a városba.  Hallottam a Keleti Pályaudvarról kitóduló közönség zaját: dörmögő hangokat, csilingelő nevetéseket, de a kipihent emberek vidámsága nem tört utat a szívembe. Nem láttam a mellettem siető embereket, nem láttam a Thököly út bérházait, álmatagon sodródtam az Aréna Útról, a Városliget felé…

  Mesze járó, sérült lelkem elégtételt keresett. Egyre erősebben éreztem, hogy valakivel beszélnem kell. Segítséget kell kérnem. Kell valaki, aki megmutatja a kiutat, mert ezt így nem bírom tovább és nem is akarom. Újjá kell alakítani az életemet a saját erőmből, a saját terveim szerint…

De mi lesz a gyerekekkel? Őket nem adom! Nem hagyom! Semmit sem hagyok most már! Együtt kell dönteni ezentúl!Együtt?  Vagy külön-külön?

Külön?  De hiszen szeretem! Nem akarok szakítani, csak egy egészen más családi életet akarok

Minden olyan szépen kezdődött.  Milyen felejthetetlen volt a bál Bohus-Szőgyény Antónia néninél, hol oly kedves ügyetlenséggel kezdett udvarolni. Aztán a hajósünnepség a Bégán…Ott már elöntött a forróság.  Mikor nagypapa halála után eljött a vadászatra, már tudtam, hogy vele akarok élni. És igen! Szépen éltünk. Oly boldogok voltunk ahogy jöttek a gyerekek: Ferike, Guszti Vali…Összekapaszkodva elviseltük azt is, hogy első-szülöttem elvitte a betegség és boldogan fogadtuk következő gyermekeinket is.  Talán magamat kell hibáztatnom, hogy a nyolc gyermek szinte minden időmet kitöltötte, miközben Te egyre szebb eredményeket értél el. Egyre több elismerést szereztél és egyre nagyobb terveket szö­vö­gettél mikor visszahívtak vi­dékről, mert előléptettek a Földművelésügyi Minisztéri­umban tanácsossá. Hálásak voltunk, hogy Budapestre költözhettünk egy barátságos budai villába.  Rád hagyatkoztam, mikor hozományom egy részéből 120 holdas – igen kockázatos - rizstermesztő birtok lett Nagyla­kon.  Akkor sem vet­tem észre, hogy baj van, mikor a kezdeti sikerek után az új birtok megtérülési reményei nem igazolódtak.

Úgy örült a család mindig, mikor a születésnapod köze­ledett. Nagyon készültünk, hogy ezt az évente csak egyszer bekö­szöntő napot méltó ünnep­séggel tegyük széppé és közössé. Gyermekeink nagy szeretettel tanulták be az  allegorikus játék szerepeit, mely­et évről-évre erre az alkalomra írtam.

 Nem vettem észre, hogy még jobban elvon tőlünk, inkább nagyon büszke voltam rád, mikor Darányi Ignác földművelési miniszter veled dolgoztatta ki a telepítési törvény tervezetét.

 A bajok megállíthatatlan sorozata talán akkor kezdő­dött, mikor még nagyobb pozíciót kaptál és miniszteri biztosként Székesfehérvárra küldtek. Jött a betegség, az „ideiglenes nyugdíjazás”, az anyagi gondok… Emil, majd Miklós születése, a háztartás, az alkal­mazottak és a magán­tanárok irányítása, a szigorú napirend teljesen elfoglalt, pedig látnom kellett volna, szól­nod kellett volna, hogy anyagi lehetőségeink kime­rülőben vannak.

  Mindig kerültem az ütközést a te református hited és az én katolikus vallásom között, így talán nem is tud­tad, hogy nem „kivagyi­ságból”, hanem azért ragaszkodtam a magántanár­hoz, hogy elkerüljem a református iskolát. Talán jobb lett volna, ha ezt és annyi más nehézséget még idejében megbeszélünk

 Tudom, hogy te – még betegen is - a Mezőgazdasági Ipar- Részvénytársaságnál, aztán mikor Makóra költöztél a Szárazér Társulathoz, akkor is mindent megtettél, hogy megkeresd családod jólétéhez szükséges összeget…de miért nem szóltál, hogy lassan betemet az adóság.

 A legelkeserítőbb, hogy nem értettünk szót még akkor sem, mikor a királyi udvar ellátására szánt csirketenyésztési terveim megvalósításán dolgoztunk. Mikor eladtuk villánkat Budán és a Budafoki úti bérlakásba költözve megvettük illetve felépítettük a „Harmatcsirke” Poprád-Felka-i csirketenyésztő telepet.

 Most már én is látom, hogy jelentős örökségem és a te munkád eredménye is mind elfolyt. Tönkre mentünk! Sok mindent elhibáztunk.  Elhibáztuk! Így nem mehet tovább! Nagyon nehéz lesz a folytatás! Nem tudom hogy lehet folytatás…

 Kis híján nekimentem a Sacre Coeur rendház kapujának.  Itt a Philippineumban, tettem le gimnáziumi vizsgáimat, itt sok megértő szeretetet kaptam. Talán ezért hozott ide a lábam. Itt meghallgatnak! Úgy hiszem itt megoldást találtam, melyet rögtön meg is írok neked:

„Kedves Emil!  A Sacre Coeur nagy csendje és enyhe, jótékony melege mint egy csuda gyógyír hatott át engemet. Most áldoztam is és egy nyugodt, simpatikus lelkiatyával jól kibeszéltem magamat. Az a vágy fogott el, hogy beszélgetésünk conclusióját, veled e levélben közöljem…Úgy ez a pap mint mutter Anna szintén abban a véleményben vannak, hogy egy pár évre váljanak el útjaink. Ezt kívánja egészségi állapotunk, mert amint a pap mondta, óvjuk egészségünket, kedélyünket, mert csak úgy leszünk erős lelkűek a küzdelemben….Kérlek ne láss megoldást abban, hogy én lejöjjek Makóra…de ismételten ígérem neked, mint ahogy ígértem ma az Úrnak, hogy én minden erőmből azon leszek, hogy visszanyerjem a harmóniához föltétlenül szükséges szeretetet s leküzdjek mindent, ami ezt veszélyeztetné. S meglásd Emil, ha Te épen így munkálkodol magadon ez évek alatt, akkor még szép napok is virradnak reánk és e szomorú napokból nem marad meg csak az üdvös tanulság, melyet kamatoztassunk gyermekeink haszná­ra….Engedd meg, hogy hozzáfűzzem azon kérésemet is, hogy bennünket lehetőleg havonként egy-egy napra meglátogass. Hiszen a gyermekek java van előttünk, az ő lelküket is meg akarom óvni a disharmóniától…Ebből láthatod Emil, hogy én nem szakítá­son, még kevésbé váláson töröm a fejem. Ha valaki beteg, azt gyógyítani kell…Így van ez velünk is. Adjuk meg beteg lelkünk­nek az őt gyógyító időt, s Isten segítségével még jó lesz minden. Gyermekeimet szeretettel csókolom. Őszinte baráti üdvözlettel                          Margit”

 

Ahogy a városligeti padon ülve befejezte levelét, felszabadultnak érezte magát. Döntött. Megírta.

 Úgyis többnyire egyedül kell megküzdenie az egyre szaporodó gondokkal. A család százfelé, Guszti Temesváron, Vali Franci öccsénél Nagybecskereken a másik 3 lány intézetben, csak a két kisfiú maradt otthon és férje mostanában csak szakaszosan lakott otthon (hiszen munkája Makóhoz kötötte), de azok a napok is többnyire feszült légkörben teltek…

 Gondolataiba merültéből egyszer csak egy bokrok között bújó sírkő villant a szemébe. Összeszede­lőzködött, széthajtotta a bokrokat és közelebb ment a mohos kőhöz, melyen „FUIT” azaz „VOLT”. vésés látszott.   Hát itt van. Éppen a napokban olvasott e sírkő szomorú történetéről. A mende-monda szerint egy magyar főúr és egy csodaszép magyar grófkisasszony ideális vonzalmának kettészakadását jelenti a mulandóságot hirdető sírkő, mely alatt az öngyilkos magyar főúr nyugodott. Végrendelete azonban mindenképpen bizonyítja, hogy a kiváló lelkek közé tartozott. Összes, vagyonát jótékony célokra hagyta, csupán azt kérte Pest város tanácsától, hogy adjon számára temetőboltot, valahol messze, valamely csöndes kertben. Sírkövén pedig csak :ez álljon: „FUIT”.

 Hát így kell végződnie egy szerelemnek?

 De hisz ő is éppen most szakított…

 Nem! Nem szakított, csak gyógyító időt kért.

 Vajon férje is megérti ezt?

 dubraviczai Dubraviczky Mária:

 

A XIX század első évtizedében született Inárcsi Farkas Ferencnek és Kalocsa Katalinnak három fia és két leánya volt. A két legidősebb Elek és László iskoláit otthon, majd Eperjesen, Po­zsony­ban és Debrecen­ben végezte.  Inárcsi Farkas Elek Budapesten jogot hallga­tott. Az 1849-es szabad­ság­harcban, Szalay László honvédzászlóalja élelme­zési biztosa volt. Az egyetem elvégzése után mivel özvegy édesanyja is meghalt neki – mint legidősebbnek - kellett  a nagy terjedelmű családi gazda­ságot vezetnie. A testvéreivel közös birtok (mit szorgos és hatékony munkával gazdagított) legnagyobb része Nagy­kő­rös környékén terült el. A város becsülte a szorgalmas családot ezért az alig 32 éves Eleket előbb a főbírói székbe ültette, majd 1874-90 között ö képviselte a várost az országgyűlésben. Iróként is maradandót alkotott:   „A pesti és budai házi secretarius” vagyis: a közös élet akármely helyheztetésében megkivántató levelezésre, a kereskedésbeli levelek s más hasznos írások helyes elkészítésére vezető példák. A magyar nemzet hasznára irt segédkönyv. Magában foglalván: Egy rövid grammatikát; a levelek írásmódját és ezeknek formaságait; egyházi és világi czímeket, különféle leveleket... Ezekhez járulnak Magyar, deák, német és franczia levélfelülírások... Továbbá: némely törvény- és kereskedésbeli s más idegen szók magyarázatja. Nem külömben: a szokatlanabb régi s új magyar szókat magában foglaló könyvecske. Valamint: pénztabellák, a hónapok magyar megnevezése... Végtére a magyar költőkből válogatott emlékkönyvekbe való versek. Pest, 1855 „Legújabb és legtömöttebb német-magyar és magyar-német zsebszókönyv”. A magyar nyelv újabb és legújabb alakulását tekintve legújabb kutfők után. Sterotyp-kiadás. Pest, 1848-1851.

 Inárcs elég messze esett Nagykőröstől. Ha azt a három fiúnak szétosztják, már gazdaságilag sem lett volna olyan értékes, ezért úgy döntöttek, hogy a család nevét adó, mintegy 600 éve tulajdonukban lévő birtokot eladják és helyette Tetétlenpusztán növelik birtokaikat. 

Anonymus szerint Árpád fejedelem itt táborozott, s itt veret­te fel a sátrát, s szemlélte meg seregét, amellyel Szer felé vonult, hogy megütközzön Salán bolgár fejedelemmel.

  „38. A görögök és bolgárok serege

 Eközben Salán vezér, mikor megismerte a magyarok hatalmát és tetteit, megijedt, hogy egyszer csak haragra gyulladva őt űzik ki országából. Tehát tanácsot tartván övéivel, követeit a görögök császárához meg a bolgárok vezéréhez küldötte, hogy adjanak neki segítséget az Árpád magyar vezér ellen való küzdelemre. A görög császár és a bolgár vezér nagy hadsereget küldöttek Salán vezérnek. Mikor ezek megérkeztek, azon a helyen, amelyet Titelnek mondanak, nagy öröm támadt a vezér udvarában. Másnap pedig Salán vezér és nemesei tanácsot tartván, követeket küldöttek Árpád vezérhez azzal a felszólítással, hogy a földjüket hagyja el, s induljon haza szülőföldjére. Mikor ezek megérkeztek Árpád vezérhez, és előadták neki Salán vezér üzenetét, Árpád vezér meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon követek útján ezt üzenték vissza Salán vezérnek: "A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást. Ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből. Megparancsoljuk tehát uratoknak, Salán vezérnek, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a halála után. Ha pedig ezt meg nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat indítunk." A követek ennek hallatára, miután megkapták az engedelmet, szomorú arccal Salán vezérhez siettek. Árpád vezér és nemesei pedig az egész hadsereggel elindultak a Zagyva folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek tábort egészen a Tiszáig. Azután a Tisza partján tovább vonulva, Alpár homokjára érkeztek.”

Arany János 1851-től, 1860-ig tanított a nagykörösi reformátos gimnáziumban. A főbíró és testvérei egyszer vendégül látták Szilágyi Sándor történész és Deák Lajos tanártársaival együtt a szomszédos Tetétlen pusztán. A költő itt megismerkedett a házigazdák öreg gulyásával, Csonka Mártonnal. Aranyra oly nagy hatással volt a találkozás, hogy az öreget két versében, A vén gulyás és A vén gulyás temetése címűben is megénekelte.

  A Farkas család szíves vendéglátásait 1877-ben egy grafikus barátjuk is megörökítette.

 Arany János nagy érdeklődést tanúsított a helyi Árpád-monda iránt is, mely szerint a Nagypengyom halom tetején táborozott serege élén Árpád, s ennek hatására írta „A tetétleni halmon” című költeményét.

 Nagykőrös város előjárósága 1896-ban, a honfoglalás ezredik évfordulóján, millenniumi emlékművet, obeliszket állíttatott a Nagypengyom halmán, - az Árpád-halmon - mely méltóságteljesen emelkedik a település fölé és ma is fő nevezetessége a községnek.

 Inárcsi Farkas László Tanulmányait megszakította a for­radalom és szabadságharc. Az akkor 17 éves fiú az alakuló Károlyi huszárezredbe lépett s ebben küzdötte végig a szabadságharcot hadnagyi, majd főhadnagyi rangban. A világosi fegyverletétel után besorozták, de 1851-ben „invalid”-ként elbocsátották. 1853-tól a tetétleni birtok legnagyobb részén ő gazdálkodott.

 Rosszul sikerült első házassága után 1883-ban elvette fiatalon meghalt Balázs öccse özvegyét, kökényesdi Papp Jolánt.

 Ezt a derűs, határozott asszonyt nagyon megpróbálta az élet. Két kislánya rögtön a születés után meghalt. A har­madik – az Elek névre keresztelt kisfiú – pár évet élt, aztán elvitte a diftéria. Végül rövid időre rá férjét is bezárta a sír.

 Nagyanyuka (mi így hívtuk) csak nyolc évig lehetett boldog második férjével s bár városi lány volt (édesapja, Papp Ábrahám  a Közmunka és Közlekedési Magyar Királyi Minisztérium főmérnöke), óriási lelki­erővel kezébe vette a gazdaság irá­nyítását és – míg fiai, László és Ferenc tanultak - húsz éven át egyedül gazdál­kodott majd miután kisebbik fia elvégezte az akadémiát, közösen  irányították a birtokot 88 éves korában bekövetkezett haláláig. Ügyes gazdál­kodására és jó szívére jellemző volt az eset, mikor egy láthatóan szegény vándor kosarastól nagyobb mennyiségű árút vásárolva lealkudta az árat a felére, aztán borravalót adott, amivel összességében az eredeti árnál is többet fizetett.

ifjabb inárcsi Farkas László, ki filozófusnak indult, irodalmárként szerzett történelmi érdemeket, mégis botanikus könyvei miatt emlékszik rá leginkább az utókor.

„Ismerik a rubinpiros virágcsoportokkal ékes törpe habszegfűt, a Silene pusillát? Tömör, alig újnyi levélpárnácskákon ülve gyönyörű virágszőnyeget terítettek lábaim elé, amint alpesi kirándulásom alkalmával kiléptem a Schneebergre felkapaszkodó törpe gőzvasútból. És hiába aggódtam, minden lépésem kioltotta egy-egy virágpárna életét, de nem volt más választásom, nem volt lépésnyi hely ahol ne pompáztak volna. Közöttük bókoltak a Campanulla pulla, a hosszúcsöves harangvirág minden szellőmozdulásra megrezdülő kék leplei.”

 1885-ben született. A nagykőrösi református főgimnáziumban érettségizett, hiszen a család századok óta erős bástyája, jeles támogatója volt a református egyháznak.

 Már a középiskolában diáklapot szerkesztett, így termé­szetesnek tartotta, hogy tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytassa. Azonnal bejelentkezett a „Virágfakadás” c. irodalmi laphoz. Itt ismerkedett meg sok fiatal íróval, köztük Juhász Gyulával. 1907-ben filozófiai doktorátust szer­zett növény-, állattanból és földtanból, majd természet­tudományi tanulmányútra indult Drezdába, Berlinbe, hol múzeumokat, színhá­zakat látogatott és mű­vészekkel ismerkedett. A hirtelen rátört tuberkulozis miatt megszakadt útja és gyógykezelésre Ausztriába, Svájcba kellett utaznia.

 Inárcsi Farkas Ferenc szintén Nagykörösön kezdi gimnáziumi tanulmányait, de mikor bátyja a Bölcsészkarra megy őt is Budára küldték az akkor már nagyhírű Buda­pesti Királyi Egyetemi Kato­likus Gimnáziumba (itt ta­nult többek között Andrássy Gyula gróf, miniszterelnök, Eötvös József báró, író és államtudós, Keleti Károly a magyar Statisztikai Hivatal megszervezője; Kitaibel Pál az Állat- és Növénykert igaz­gatója, Lónyay Meny­hért, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Nagysán­dor József honvédtábornok, aradi vértanú, Semmelweis Ignác, az édesanyák meg­mentője, Török Ignác hon­véd­tábornok, aradi vértanú). Az iskolában önképzőköri elnök volt, verseket és elbeszéléseket írt, melyek közül volt egy, mely irodalmi újságban is megjelent.

 Az érettségi után egyéves katonai szolgálatba lépett a huszárokhoz s ez – mint rövid önéletrajzában írja – döntő jelentőségű lett pályaválasztására.

 A napnak jó részében lovakat láttam és ez újra feltámasztotta bennem az állatok szemlélésében való örömet, gyermekkorom kedves kedvtelését. Ez a szemlélődés már sokkal tudatosabb volt. Kezdtem érezni, hogy mit nézek és kezdtem tudni, hogy mit látok. Még sokáig tusakodtam magammal, hagy mit válasszak, mi legyek, író-e, vagy állattenyésztő?- Végül döntöttem és elha­tároztam, hogy elsősorban állattenyésztő leszek és esetleg másodsorban író»

 A debreceni Gazdasági Akadémiára mentem, ahol szorgalmasan tanultam főleg állattenyésztést. Közben nagy, fájdalmas csapás ért. Egyetlen testvérem tüdő tuberkulozisban megbetegedett. Én a bátyámat nagyon szerettem és ezen kívül az akkori tudo­másommal azt hittem, hogy ez gyógyíthatatlan betegség és én is okvetlen meg fogom kapni. Mindez arra késztetett, hogy elkezdjek tuberkulózisról szóló könyveket olvasni. Ebben nagy segítségemre volt az, hogy összebarátkoztam egy orvossal, aki hatalmas orvosi könyvtárral rendelkezett."

 tomkaházi Tomka Emilné:

 Guszti fiam a középiskola első öt osztályát a Királyi Egyetemi Katolikus Főgimnáziumban végezte magántanulóként. Mivel 1907-ben már Poprád-Felkáról irányítottam a „Harmatcsibe” védjeggyel védett baromfitelep udvari szállításait, Guszti a rózsahegyi piaristák vezetésével folytatta magán tanulmányait. Az én kikötésem szerint történt, mert bár fiam még mindig református volt, ragaszkodtam ahhoz, hogy minden gyerekem katolikus nevelést kapjon. Ha másképp nem megy - hát magántanárral.

 1908 augusztusában, mikor családi és anyagi helyzetünk végleg megrendült, férjem sétára hívta Gusztit és szomorúan közölte vele, hogy tönkre jutottunk, magántanulóként tovább taníttatni nem tudjuk.  Más mód nincs, mint az, hogy Temesvárra viszlek és ott arra kérem barátomat a püspököt vegyen fel a kis­szemináriumba.

Hogy én..? Hogy lehetnék én pap? Kérdezte rémülten Guszti. Miért akarod, hogy pap legyek ?  Sehogy sem értette, hogy református apja hogyan fejtegetheti előtte a papi pálya előnyeit.

Végül férjem a leghatározottabban kijelentette: már pedig számára nincs más megoldás. Látva azonban Guszti nagy levertségét, arra emlékeztette, hogy a gimnázium befejeztéig két osztály még hátra van. Végezd el ezeket - vigasztalta - akkor aztán válassz pályát szabadon.  Fiunk beleegyezett: jelentkezik a kisszemináriumba.

 Csernoch János, megyéspüspök, csakugyan fel is vette azzal a feltétellel, hogy amint a 18. évét betölti, katolikussá lesz hivatalosan is. A gimnázium VII. és VIII., osztályát mint kisszemi­narista a piaristáknál végezte. Bár sokat kellett pótolnia, végül is éretté nyilvánították.  Szabolcska Mihály, akkor Temesvárott lelkész, 1910. február 7-én akadálytalanul igazolta kijelentkezését a refor­mátus egyházból és búcsúzóul azt kívánta Gusztinak: legyen olyan nagy emberré, mint Pázmány Péter volt.  A családi tanács úgy döntött, térjen vissza a szemináriumba és végezze el a teológiát. A döntést némán tudomásul vette azzal a szilárd elhatározással, hogy lesz, ami lesz, legkésőbb két év múlva - mint húszéves nagykorú - kilép a szemináriumból.

 ***

 Hosszú napok teltek el és Emil nem jelentkezett….De hiszen én kértem, hogy maradjon távol…Lehet, hogy most akkor egy hónapig nem is válaszol…?

 Negyednap betoppant. Kezet csókolt és meg akart ölelni, de ahogy rám nézett visszahőkölt. Így maradtunk állva pár pillanatig s azt hiszem egyre gondoltunk: most nem bánthatjuk egymást! Most muszáj megértenünk egymást.

 Kértem üljön le a szalonban, míg én elkészítem és behozom a kávét. Csak nézett rám szomorúan és nem mozdult.

 -         Elkísérlek a konyhába.

 -         Inkább foglalj helyett benn! Olvastad a levelem? Fölösleges kérdés volt. Rá volt írva az arcára, hogy ő is végiggondolta helyzetünket.

 -         Olvastam. Bár megpróbáltam, végül úgy éreztem nem tudom levélben megválaszolni mit gondolok, mit érzek, mit tehetünk…Nem tudok „baráti üdvözlettel” gondolni rátok.

 -         Azzal a levéllel igazán nem akartalak megbántani.

 -         Tudom! És én se készítem magam másra napok óta, mint arra, hogy nehogy véletlenül is megbántsalak.. Csak hadd mondjam el, hogy nagyon szeretlek titeket, hogy mindig minden erőmet családom boldogulására akartam használni és végtelenül sajnálom, hogy szomorúságot okoztam Neked, hogy mindent egyedül akartam megoldani.

 -         Én meg talán nagyon is jól éreztem magam, hogy nem kellett örökségemmel, hagyatéki vitákkal, az én öcsém és a te unokaöcséd tékozlásaival és kölcsön­kéréseivel no meg az áttekinthetetlen politikával foglalkoznom.

 Most mégis megölelt és nagyon jól esett az ölelése. Talán csak akkor éreztem ilyen melegséget utoljára, mikor még jegyben jártunk.

 -         Tényleg azt akarod, hogy távol legyek? Hogy csak havonta…?

 -         Nem tudom! Csak azt tudom, hogy nem szabad elrontanunk ami régen szép volt. Nem mutathatunk rossz példát a gyermekeinknek.

 -         Ezt én is így érzem, de hidd el, hogy idegeske­déseimmel, vagy ahogy te hívod „titkolózásaimmal” pont téged és a családot akartam óvni.

 -         Azt hiszem ezt most már én is látom, és tudom, hogy jót akartál, de nem tudtam, hogy kellene el­érni, hogy én is részt vehessek a ránk leselkedő veszélyek elhá­rí­tásában. Azt gondoltam ha elbújok Felkán a „Harmatcsirke” tenyésztésébe, szál­­lításába, bebizo­nyíthatom neked, hogy egyedül is megállok a lábamon és kikászálódunk a bajból. Még talán nem is tudod mekkorát tévedtem.

 -         Miért? Visszamondta a rendelést a pozsonyi vagy a bécsi udvar?

 -         Azt még nem, de olyan alacsony árat követelnek, ami nem elég a telep működéséhez. A vasúti express szállítási árak, töméntelen jég a hűtéshez rettentő nagy költséget jelentenek. Más szállítással pedig megromlana a kopasztott csirke…

 -         Ez azért még biztos rendbe hozható. Sajnos az én nagy terveim veszteségei már nem pótolhatók.

 Csend ereszkedett közénk. Lelki szemeink előtt megjelent a csodálatos békességet árasztó eleméri kastély, melyről közösen döntöttünk, hogy elhagyjuk. Eszembe jutott Emil nagyvonalúsága is, mikor a  fővárosi karrierre és a gazdag hozományú feleségére tekintettel lemondott taracközi birtokrészéről, atyai örökségéről. A nagylaki rizstermesztési fiaskó és a felkai harmatcsibe telep vészes jövőképe csak betetőzte a korábbi tévedéseket.

 -         Bocsáss meg nekem! Nemcsak magamat, de mutter Annát és a lelki atyát is félrevezettem. Azt hiszem a büszkeségem mondatta velem, hogy egy ideig nem akarok veled élni. Elhitettem magammal és velük is, hogy te nem figyelsz rám, pedig én…

 -         Nem! Ők, de még sokkal inkább Isten jó tanácsot adott neked. A leveled rádöbbentett arra, hogy valóban új életet kell kezdenünk és ha sokkal de sokkal jobban figyelünk egymásra – még ha  vitatkozunk is - és mindent megbeszélünk, akkor nemcsak kapcsolatunkat hozhatjuk rendbe, de gyermekeinknek is biztosíthatjuk a – valószínűleg nem fényűző – de meleg családi fészket.

 Mindkettőnknek könny csillogott a szemé­ben, míg hálaadásul kézenfogva elmondtuk a Miatyánk-ot.  Csöngettek. A postás volt az. Valitól hozott levelet. Egymásra néztünk. Hiszen csak 17 éves… De milyen szépen ír szerelméről…

 -         Persze gondoltam, hogy Franci öcsém sógora imponálni fog neki…De hogy beleszeret?

 -         Hisz te sem voltál még 18, mikor elfogadtad udvarlásomat.

 -         De mégis! Idén eljegyzés és jövőre esküvő? Hogy fogjuk ezt bírni, hiszen minden pénzünk a tátrai csibetelepbe öltük.

 -         Isten segítségével szép lakodalmat rendezünk.

 -         Olyan jó, hogy itt vagy mellettem!

  dubraviczai Dubraviczky Mária:

 

 Ifjabb inárcsi Farkas László, most már Dr. Farkas László nem esett kétségbe és nem vonult kórházba, hanem megfogadta a német orvosai tanácsát és magas hegyek közé utazott, hogy tiszta jó levegővel és sok mozgással, kirándulással gyógyítsa tuberkulózisát. Davos alpesi rétjein, a bécsi erdőben, a Semmering fennsíkjain ismerkedett meg az alpin- és szubalpin növényvilággal.

 ,,Ebben, a magasságban egészen más a virágos rét; a tiszta levegő, a rendkívül intenzív napsütés, az embert hamar lebarnítja, gyógyítja, a növényeket zömökké és élénk szinűvé neveli. A nappali és éjszakai nagy hőmérséklet-különbség pedig edzetté, ellenállóvá teszi őket.”  - nyilatkozta sok évvel később egy szaklapnak.  Gyűjtögette a megfigyeléseit, tanulgatta a sokféle fajú és fajtájú nővények neveit, s amikor hosszú évek után hazatért, megkezdte a megismert növények összegyűjtését.  Betegsége alatt irodalmi érdeklődése sem lankadt. Oly annyira vágyott megérteni, Leo Tolsztoj világlátását és természet ábrázolása szépségét, hogy megtanult oroszul és eredetiben olvasta a „Háború és Béke”-t.

 Míg László külföldön gyógyítatta magát, öccse Ferenc a tuberkulózis betegség tanulmányozása közben rájött, hogy az orvosi tudomány sokkal előbbre van, mint az állatorvosi, állattenyésztési tudomány. Úgy érezte, csak akkor lesz belőle igazán jó állattenyésztő, ha elolvas minden keze ügyébe kerülő élettani, és betegségre, kezelésre vonatkozó könyvet.  Olvasmányai megértették vele, hogy az élettant, a csonttant, és izomtant, igen behatóan kell tanulmányozni, sőt az állatok idegeivel is nagyon fontos törődni, mert eddig az állattenyésztők ezekre nemigen fektettek súlyt. Tanulmányai közben sokszor megállt egy-egy csontváz előtt, sőt sokféle állatfaj csontvázát kereste ki képeken és képzeletben ráépítette az izmokat, hogy figyelemmel kísérhesse azok munkáját.

 Olvassuk tovább inárcsi Farkas Ferenc szakmai önéletrajzát:

 „Harmadéves koromban egyhangúlag megválasztottak ifjúsági elnöknek. Ennek nem nagyon örültem mert a velejáró dolgok sok időt vettek igénybe.   Az akadémiai diploma megszerzése után aktív állattenyésztő lettem. Anyámtól átvettem 22 jó vérvonalú tehenet és a hozzá tartozó növendéküsző állományt, ezeknek a fele simmentáli volt. Ezekhez kaptam Svájcból hat kiváló  import tehenet. Ez volt a későbbi állományom alapja, ebből szaporodott el a későbbi nagyobb állomány. Tehenet Svájcból még egyet hoztam. Az apaállatot mindenkor költséget és fáradtságot nem kímélve a kapható legjobbak közül választottam ki.  Mikor a környéken meghallották, hogy minden két hónapban körmöltetem a teheneket, úgy mint a lovakat, a körmöket, szarvakat, bőrt, szőrzetet nagyítóval nézem, azt híresztelték rólam, hagy nem vagyok egészen épeszű. Mikor azután azt hallották, hogy az állatokat néha tíz-tizenötös csoportokban más-másféle takarmányokkal etetem, mindenféle kísérleteket hajtok végre, az elhullott állatokat felboncolom és nemcsak a belső szerveket nézem, hanem a csontokat és még a csigolyákat is nagyítóüvegen keresztül tanulmányozom, azt hiszem, egészen bolondnak néztek.”

 Inárcsi Farkas Ferenc – mint a húsz egynéhány éves ifjak általában – nemcsak szorgalmasan képezte magát, de a diákmulatságoknak is mindig résztvevője volt. A jó kiállású, okos és vidám fiatalembert szerették a lányok is. Nem csoda, hogy édesanyja sürgősen Debrecenbe küldte Árpád öccsét, beszélje le fiát egy – már alakulóban lévő - meggondolatlan házasságról.

***

 Mikor 18 éves lettem Édesapám úgy döntött itt az ideje, hogy elvigyen első bálomra. Én ugyan már korábban is sokszor kérleltem, sőt keresztmama is írt neki Bécsből, hogy vigyen minket Arankával bálba, de ő a családi életben is szigorú bíró volt. A várva várt farsangi bál ideje 1911-ben jött el: leutaztunk a nagy debreceni juristabálra. Nagy esemény volt ez nekem.

 A drága, előkelő vendéglőben, ahol megszálltunk, az emberek mások voltak, tán különbek az otthoniaknál, a kiejtésük idegenes volt és én féltem, hogy kinevetnek. A bálon az akadémiai ifjúságon kívül ott volt az egész vidéki társaság három vármegyéből. Én habos-csipkés zöldselyem ruhában voltam, Aranka arannyal hímzett sárga brokátban. Mikor beléptünk, ijedten konstatáltam, hogy az elsők közt vagyunk, így leültünk egy kényelmes kanapéra, szemben a bejárattal.

  A többség csak az első tourok után érkezett. A fiatalemberek között csak egy valakit, inárcsi Farkas Ferit ismertem. Nénémnél, voltunk egyszer vacsorán, Kecskeméten, akkor mutatták be. Ránéztem kérdőn. Ujjongva láttam, hogy megérzi… keresve néz körül, aztán meglepett arccal vesz észre és rögtön felém tart. Táncba vitt és úgy éreztem, hogy látványosság vagyunk; az emberek bennünk gyönyörködnek.

 Szálltam a szép, karcsú legény karján félig behunyt szemmel és arra gondoltam, hogy a leánykollégiumi táncok öröme szegényes és balga játszódás volt csak. Ez, így az igazi, most tudtam meg csak a jelentését. Eddig csak a testem ringott és kábult el, de most a lelkem legmélyén, nyílott és pattant fel valami. Milyen jó most, hisz ő törődik velem. Megismert, nem felejtett el, talán már akkor is komolyan vett, ott Kecskeméten. Szédülten a fáradságtól és a boldogságtól vezetett a helyemre. A négyesnél távol kerültünk, de a szupécsárdást megint vele táncoltam. Aztán – mivel amúgy sem ragaszkodott senki a felírásos táncrendhez – újra és újra ő kísért a táncparkettre.

 Háromkor — pedig javában állt még a bál —édesapám komolyan intett, hogy Aranka fáradt, haza megyünk. A kijáratig kísért bennünket, ott kezet csókolt és hosszan a szemembe nézett. Úgy éreztem, ez olyan búcsúzás, mely – kimondatlanul is – viszontlátást vár.

 Majd egy év telt el. Már azt hittem, nem is látom többé. Utóbb elmesélte, hogy soká tartott, míg édesanyja beleegyezett egy nagy társaságot vendégül látó agarászatba, melyre minket is meghívtak.

 Alkalmunk nyílt végre hosszú, boldog, szerelmes beszélgetésre. Mindent tudni akartunk egymásról. . Én beszámoltam a St Pölten-i angolkisasszonyok kollégiumában töltött évekről, kedves nővérem Aranka gyermekded világáról, édesanyám haláláról és keresztmamánk Ferenczy Ida gondoskodó szeretetéről. Kitűnt, mily nagyra becsülte édesapámat és sokat hallott keresztmama áldott hazafias tevékenységéről is. Nagy szeretettel emlegette gyógykúrán lábadozó bátyját és hosszan mesélt állattenyésztési álmairól is.

 Egyszer csak határozottan megfogta a kezem s még visszahúzni sem volt időm (de talán nem, is akartam), megkérdezte, lennék-e a felesége.

 Beszélgetésünk alatt egyre közelebb éreztem magam hozzá, mégis megijedtem.

 -         Hogy gondolja ezt? Hiszen csak most…

 -         Igen! Csak most ismertük meg jobban egymást, de én már a bálon éreztem, hogy szeretem!

 -         Szeret?  De…nem ismeri igazán édesapámat, nénéi­met  és Arankát se.

 -         De én magát szeretem …és akkor őket is szeretem!

 -         Hogy képzeli, hogy én mindjárt a felesége legyek?

 -         Jó lenne „mindjárt”, de tudom: először meg kell kérnem családjától…aztán eljegyzés is kell…

 -         Na ugye! Legjobb, ha most csatlakozunk a többiekhez.

 -         Ez azt jelenti, hogy nem szeret?

 -         Ilyet nem mondtam. Csak …

 Elengedte a kezem és úgy magához ölelt, hogy mozdulni sem tudtam.

 -         Most mondja meg őszin­tén, a szemembe, hogy szeret, vagy nem szeret, mert én mindenemet a lába elé tenném, ha méltónak talál…

-         Szeretem magát s ha édesapám sem ellenzi, a felsége leszek. De most már tegyen le!

 1912 októberében megtartottuk az esküvőt

 ***

 A dualizmus rövid fél évszázada a stabilitás, a nyugalom, a prosperitás időszakának tűnt. Az ipar és bányászat részesedése a nemzeti jövedelem előállításában az 1870. évi 16,5%-ról 1913-ra 26%-ra nőtt. Az ipari termelés értéke pedig 1863 és 1913 között megnyolcszorozódott.

 Az iparosodással, a gazdasági prosperitással párhuzamosan új társadalmi rétegek jelentek meg. A korszakot a liberalizmus politikája jellemezte. Eötvös József vallásügyi miniszter 1868-as liberális reformjai keretében a világ első nemzetiségi törvényét és világszínvonalú népiskolai törvényt vezettek be….

…A polgári osztály kialakulását segítette a nagyfokú asszimiláció, amelynek során a nemzetiségek egy része, különösen az ország németajkú lakossága magyarrá vált. A polgári fejlődésben külön megemlítendő a zsidóság szerepe, amely a liberális légkör következtében a 19. század második felében majdnem egymilliós tömegben vándorolt be az országba Kelet-Európából. Míg Nyugat-Európában erősen terjedt az antiszemitizmus, addig Magyarországon az 1895-ös XLII. törvény a zsidó vallás teljes egyenjogúsításáról rendelkezett.

 Az ipari és pénzügyi szféra meghatározó pozícióit a nagypolgárság szerezte meg. Ez a – századfordulóra mintegy 150, jórészt zsidó származású családból álló, Budapesthez kötődő – csoport nemcsak a pénzszerzés módjával, hanem polgárosultabb életvitelével is szakítani kívánt a hagyományokkal. . A városi hierarchia alsó szintjét az 1910-re mintegy millió fős ipari munkásság, valamint a családtagjaikkal együtt a több mint kétmilliós kispolgárság  széles tömegei foglalták el. A polgárság gyarapodása mellett azonban az iparosodás túl gyorsan lezajló gazdasági és társadalmi átalakulásai a paraszti osztály tömeges elnyomorodását eredményezték. A hetvenes évek végétől Magyarország területéről közel két millió állampolgár vándorolt ki Amerikába, kiknek csak 25-30 %-a volt magyar. A kivándorlók többsége a felvidéki, igen mostoha gazdasági és természeti körülmények között élő szlovák és rutén lakosság köréből való volt. Az Egyesült Államok adatai szerint az 1899-1906 között Magyarországról bevándoroltak 15-20 %-a, az 1908-1913 között bevándoroltaknak pedig 35-40 %-a tért vissza Magyarországra.

 1896-ban az ország látványos külsőségek között ünnepelte meg a honfoglalás ezeréves évfordulóját. A nemzeti öntudat fellángolása mögött valós eredmények, gazdasági és urbanizációs sikerek húzódtak meg.

 A század végétől azonban megszaporodtak azok a jelek, amelyek a stabilitás felborulására utaltak.

 A történelmi Magyarország 1906 és 1913 között élvezhette a boldog békeidők utolsó felfelé ívelő periódusát. A fellendülés 1909-1912 között érte el csúcspontját, amikor ismét hatalmasra nőtt a beruházási tevékenység a gazdaság minden ágában. Az általános fellendülés az utolsó békeévben elakadt ugyan, de a nehézipart már mozgásban tartotta a háborús fegyverkezés.

A XIX század utolsó harmadában két hatalmi tömb kezdett kialakulni Európában. Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia 1882-ben hozta létre a Hármasszövetséget, melyhez csatlakozott Bulgária és Törökország. Az ANTANT az 1893 és 1907 közt megszületett szerződések révén (francia-orosz, angol-francia, orosz-angol szerződések) jött létre. A kialakult hatalmi tömbök közt egyre feszültebbé váló politikai helyzet a Balkánon sűrűsödött igazi nemzetközi konfliktussá.

 A balkáni háborúk, valamint a szarajevói merénylet után a hivatalos magyar álláspontot gróf Tisza István magyar miniszterelnök 1914. június 30-án ismertetette a császárral: ”A háború egyáltalán nem elkerülhetetlen. Taktikai okokból ki kell várni, hogy a Balkánon a Monarchia szempontjából kedvezőbb nagyhatalmi erőviszonyok adódjanak. A dualista állam nem készült fel eléggé egy fegyveres konfliktusra.”

 A háború kérdését -1914-re Európa vezető gazdasági nagyhatalma – Németország álláspontja döntötte el.

 tomkaházi Tomka Emilné:

 

1911 tavaszán – mikor Vali leányunk esküvőjére készültünk - a Gondviselő Isten ismét segítségünkre sietett, mit már annyiszor. Szerencsétlen befektetéseink elértéktelenedése öcsém (minket is sújtó) elképesztően felelőtlen életvitele, négy nagyobb gyermekünk taníttatása már-már megoldhatatlannak látszó anyagi helyzetbe hozta családunkat, mikor gróf Serényi Béla a Khuen-Héderváry és a Lukács kormány földművelésügyi minisztere nem csak visszahívta Emilt a minisztériumba, de egyben a budapesti m. kir. kultúrmérnöki hivatal élére is állította. Bizalma és elismerése jeléül a szárazéri és a Körös-Tisza- marosi ármentesítés és az árterületek szétosztása „barátságos úton történő megoldása körül kifejtett tevékenységének elismeréseként” igen jelentős pénzjutalomban is részesítette.

 Miniszteri tanácsosként hatalmas feladatot kapott. Meg kellett valósítania a Wekerle Sándor miniszterelnök által megálmodott és törvénybe iktatott hatalmas terv, a kispesti állami munkástelep felépítését.

  A gyáripar hirtelen és gyors fejlődése megteremtette a maga társadalmi és szociális bajait is. Az újabb és újabb nagyvállalatok állandóan növekvő munkástömegeket vonzottak magukhoz. Távoli vidékek munkásnépének egész serege özönlött a jobb kereseti lehetőségek reményében a főváros felé úgy, hogy annak népessége mértéken felül megnőtt. A szerényebb igényeknek megfelelő lakások nagyarányú hiánya azt eredményezte, hogy a munkásosztály lakásviszonyai hamarosan a közegészségügy,  a közerkölcs és a humanizmus legelemibb követelményeit sem elégítették kivel. A katasztrofális lakáshiányt csupán nagyiramú építkezés, ellensúlyozhatta.

 Emil lelkiismeretes és kiváló munkáját az egymást váltó kormányok földműve­lődési és pénzügyminiszterei  évente levélben köszönték meg és jutalmazták.

 ***

 Glattfelder Gyula megyéspüspök úr felvette Gusztit a papneveldébe. A teológia e1ső évében nehezen haladt. Különösen a latin nyelven előadott tantárgyak okoztak nehézséget. A második évben azonban már évfolyamának második helyére küzdötte fel magát., Elhatározása mellett azonban makacsul kitartott: pap pedig nem lesz, év végén kilép.

 Mégsem így történt. Az év vége közeledett - 1912 májusában szokatlan élményben volt része. Mint infirmárius külön szobában lakott. Ebéd 'után, a rekreáció végeztével ebbe a napsütötte kis fészkébe tért, asztalához ült töprengve hivatásán. Elálmosodott, karjára hajtotta fejét és elaludt. Álmot látott. "Álmom volt - irja önéletrajzában - melyet mai napig nem fe1ejtettem el. Hazámat, Magyarországot láttam álmomban. De az egész ország területét leírhatatlan káosz borította. Szólt egy hang: Szereped lesz ezt a zűrzavart allelujára változtatni."   Felébredt. Lement Spirituálisához, a szentéletű Fiedler István, később nagyváradi püspökhöz, és keservesen sírva elmondta álmát. - Fáradhatatlan munkássága évtizedeken át holtig ennek a Hangnak visszhangja volt. Kétségei megszűntek, ábrándjai mérnöki jövőjéről szerte foszlottak, világossá vált jövőjébe vezető pályája: „Isten hív – követem   bármilyen nehezemre essék is!”

 Teológiai tanulmányait mint évfolyamának; első, kitüntetett tanulója fejezte be.1914. június 29-én Glattfelder Gyula püspök úr` pappá szentelte.  . Az álom – mely rádöbbentette Gusztit hívatására - megváltoztatta egész családunk életét. Férjem, Emil úgy döntött, hogy áttér a római katolikus vallásra és így két kisebb fia is katolikussá lesz.

 Vali és Vattay-Pelbárth Miklós esküvőjét a Budapesti Kaszinóban tartottuk. A pompáról és az előkelő vendégekről (legnagyobb sajnálatunkra) Franci öcsém, - főszolgabíró, főurak vadászpartnere, a kaszinó tagja, Torontál vármegye dédelgetett gavallérja, kinek pénzszóró attitűdjei nagyon próbára tették a testvéri szeretetet.- gondoskodott már csak azért is, mert feleségének öccse volt az ifjú férj..

 Miklós nagyapja – ki, mint sorra a család legidősebb tagjai, református teológus volt s tanulmányait Skóciában végezte - eladta a felvidéki Lasztócban fekvő ősi nemesi birtokot és Nagybecskerek környékén (Jorgovánpuszta-Bégaszentgyörgy) vásárolt 1000 kat hold főleg repcét termesztő birtokot, melyet elsőszülött leányának férje nagyrészt eltékozolt. Miklós és Dezső bátyja Kutjevón örököltek apjuktól mintegy 500 kat. hold földet és egy szeszgyárat. Vejem világot látott jó szakember volt. Mosonmagyaróvárott, majd Berlinben végezte a mezőgazdasági akadémiát. Mint gyakornok a dán királyi birtokon tanulmányozta a tehenészetet s így egy ízben a királyi család reggeliző partnere is volt. Németül, franciául, angolul és szerbül írt olvasott.

 Valiék házasságkötése idején újabb háború rázta meg a Balkánt.

 1912 őszén Szerbiában Pasics került a kormány élére. Alig vette kezébe országa sorsának intézését, a Balkán keresztény államai és Törökország között fennálló ellentét nyílt ellensé­geskedésbe csapott át, ami maga után vonta az első és második balkáni háborút. Ezek már jelezték  családunk délvidéki birtokai és kapcsolatai teljes elvesztését.

 . Miklós többnyire egyedül utazott le Kutjevóra a gazdaság ügyeit intézni, Vali nagyrészt nagybecskereki házukban lakott. Itt született meg első két unokám Görgy (1915) és Miklós (1917).

 A 9 éves Emil és a 7 éves Miki a Fehérvéri-úti Községi Elemi iskolába járt. Mindketten igen jó tanulók voltak, így elnéztük nekik, hogy délutánonként a Gellérthegy bozótjait járták hogy lepke gyűjteményüket gyarapítsák.

 inárcsi Farkas Ferencné Dubraviczky Mária:

 

Az esküvő után először édesapám tápiószelei udvarházában laktunk, de hamarosan átköltözhettünk Uram birtokának közelébe Törtelre. Papa ugyanis az inárcsi Farkasok Elek tanyájával szomszédos (korábban Latinovics) birtokot nézte ki nekem nászajándékul. Bár ő maga is szívesen hozzánk költözött volna, de aztán a családi békesség kedvéért inkább Pesten lakott, József körúti otthonában. Eladta a szelei birtokot és megvette nekünk a törteli tanyát. A „nekünk” természetesen azt is jelentette, hogy Arankának és nekem, hiszen önálló életre nem képes nővérem továbbra is mindig velünk lakott.  

 A két – egymást nagyon szerető - testvér, Feri és Lacika nagyon ragaszkodott az ősi birtokhoz, a Nagykőrös „bűvkörében” fekvő települések és az ott lakók életének fejlesztéséhez. Erről szép történetet olvashatunk Kárpáti Miklós pár éve megjelent cikkében.

 „1913 őszén az akkor Nagykőröshöz (corpus separatumként) tartozó Tetétlenpuszta két birtokos családja, a Beretvás és a Farkas család találkozóján, Beretvás János vetette fel az ötletet hogy birtokaira bérmunkásokat telepítsenek, hiszen enélkül nem tudják eredményesebbé tenni gazdálkodásukat, ez a további belterjesítés egyik legfontosabb feltétele. A betelepülők számára azonban lakást kell biztosítani, amelynek épí­tési költségeit a két birtokos család közösen fedezné. A Farkas család két jelenlévő tagja, László és Ferenc (utóbbi országos hirű állattenyésztő) elfogadta a javaslatot, s Farkas László megtoldotta azzal, hogy - ha már építtetnek - hozzanak létre mintafalut, amely a cél­szerűség mellett a művészi szempon­tokat sem nélkülözi. A megfelelő tervező ki választását és a tárgyalások lebonyolítását magára vállalta. Ezt annál is köny­nyebben tehette, mert egy év­tizede Pesten tartózkodván, rendkívül széles ismeretségi körre tett szert az irodalmi életben, de a művé­szet más ágainak képviselői sem voltak ismeretlenek előtte. Egyetemista korában egyik főmun­katársa, szerkesztője volt a ,,Virágfakadás" című folyó­iratnak, amelybe többek közt Juhász Gyula is rendszeresen irt.

 A leendő falu. helyéül a legalkalmasabb területet _válasz­tot­ták ki, a Kettős-csárda szomszédságában, ahol a Nagykőrös, Törtel, Cegléd, Abony, Szolnok, Kocsér és Jászkarajenő felé vezető utak keresztezték egymást. Itt egy már meglévő mag fi­gyelembevételével tervezhettek, hiszen korábban felépült az elemi iskola, a kocsma és egy kovácsműhely. Előkészületek történtek posta­­hivatal, szövetkezeti bolt és tejüzem építésére. Az Arany János megénekelte tetétleni halom közelében megvásároltak egy nagyobb területet, amely alkalmasnak látszott negyven-ötven ház felépítésére, s amely igazi központi hely volt, hiszen az ország­úttól mindössze a szabályozott csatorna választotta el.

  Eközben Farkas megkezdte a tárgyalásokat. Három építőművész ismerősével, Jánszky Bélával, Kós Károllyal és Zrumeczky Dezsővel beszélt, de az előbbiek elfoglaltságaikra hivatkozva lemondták a megbízást. Zrumeczkyvel a Baross kávé­házban találkoztak. Farkas előadta terveiket. Az építész lelke­sen fogadta az ajánlatot, s belevetette magát a tervezés munká­jába. Zrumeczky tagja volt annak a művészcsoportnak, amely a század első negyedében önálló magyar építészetet kívánt létrehozni, felhasználva a népi építészet gazdag hagyományait. E csoport legismertebb képviselője a cikkünkben már említett Kós Károly. Zrumeczky mögött ekkorra már több komoly munka is állt, többek közt_a budapesti Szemlőhegy út-Áldás utcai isko­la, az óbudai református parókia és több állatkerti pavilon. Ez utóbbiak Kóssal közös munkái. ,,Rögtön előadtam neki a tervet" - irja Farkas. - ,,ő már az egekben járt, megmagyaráztam neki, hogy itt nagyon  gyakorlati kérdést kell megoldanunk, kevés, ki­számított pénzzel nagyon célirányosan, mert a. házak egy részét. ha akad rá vevő részlettörlesztésre át is adjuk a jelent­kezőknek. Álmodozás kizárva. Zrumeczky rövidesen elutazott Tetétlenpusztára, hogy megszemlélje a helyszint. Kijelölték a falu leendő középpontját, a piacteret és a községháza helyét. Még aznap este lerajzolta elképzeléseit a tervező; az egy- és két­szoba konyha. kamrás lakások beosztását, méreteit hossza­san vitatták, módosítgatták: "ámbitust raktunk a bejárat elé, ülőkével” - a tervezgetések során a lakhatóságot és a közös­ségi élet követelményeit egyaránt szem előtt tartották. Zrumeczky másnap visszautazott Pestre, de egy hét mulva már kész tervekkel, rajzokkal ismét a helyszínen volt. A lakóházak tervei helyett azonban – beállí­tottságára jellemző - inkább a középületek, e!sősorban a monumentá­lis­ra álmodott községháza rajzait mutogatta. A kor­szak - és saját – stí­lu­sának megfelelően ragasz­kodott a meredek tetők­höz, magas padlásokhoz, amiről nemigen sikerült lebeszélni. Közben igyekezett rávenni az ifjabbik Farkast, Ferencet, hogy építtessen magának egy nagy díszes lakóházat is. Erről egyelőre_ szó sem volt, de a rajz azért elkészült, meredek tornyokkal, a tető magasabb, mint a fal. - Várj csak! - mondtam neki. - Mi nem Vajdahunyad várát akarjuk felépíteni Zrumeczky azonban igen kevés érzéket mutatott az építtetők anyagi jellegű megfontolásai iránt. 

 A hosszas előkészületek. tervezgetések során csak a terveket sikerült tető alá hozni, a mintafalut azonban nem. Az építkezés kezdetét nyárra tervezték, de a történelem közbeszólt, kitört a világháború.  Zrumeczkyt is behívták mérnöktisztként szolgált s 1917 januárjában elvitte egy járvány. Az időközben könyvkiadó vál­­lalatot ala­pító Farkas László egy Tipary Dezső tervezte emléklappal búcsúzott el barátjától és tervezőjétől. Az emléklapon Zrumeczky maradandó alkotása az egyik legszebb állatkerti pavilon látható. 

 A kezdeményezők anyagi helyzetét megrendítette a megszálló hadsereg rekvirálása, az építkezésre szánt összeg másik felét az infláció tépázta meg. A tervek feltehetően Farkas László könyvtárával és levelezésével, irataival együtt semmi­sültek meg a második világháború során. Újabb szép elképzelést hiusított meg a történelem vihara. Szegényebbek vagyunk, egy fel nem épült műemlék- együttessel.”