II. világháború

1940 Június 26-án a Szovjetunió felszólította Romániát a besszarábiai és bukovinai területek átadására. A Legfelső

Hon­védelmi Tanács - miután értesült arról, hogy a román kormány engedelmeskedett a felszólításnak – döntött a hon­védség teljes mozgósításáról, valamint a határvadász csapa­tok határra történő felvonultatásáról. A  csapat­mozgások 1940. július 2-án kezdődtek s három hadsereg­parancs­nokság alárendeltségébe beosztott seregtestek elfoglalták kijelölt körleteiket végig a magyar–román határ teljes hosszában.

tomkaházi Tomka Emilné:

 

Bár nem volt váratlan uram halála, mégis csak  Isten végte­len szeretetébe vetett hitem tartotta bennem a lelket. Mindannyian nagyon le voltunk sújtva, s talán éppen ezért döntöttem, mégse halasszuk el a már meghirdetett esküvőt. Úgy gondoltam, nem várhatunk, hiszen a háború bármikor elérhet bennünket is.

.A továbbiakat Miklós fiam – gyermekeinek írott - visszaemlékezéséből idézem.

„Kezdem tehát családunk születésnapjával 1940. júli. 3-al.

Általános mozgósítás! Minden jal arra mutat megtámadjuk Romániát. – A vasúti forgalom leáll! Felhívom Tetétlent. Nem utazhatunk, nincs vonat, - talán ők fel tudnak jönni? Sajnos ez sem megy. – Apuka autóját hajnalban bevonultatták. Mit tegyünk? – Laci bácsi telefonál. Egy abonyi zsidó kereskedő szívesen levinne Tetétlenre.

Két hely még van az autóján.

Nagymamával indulunk. Gyorsan összekapkodunk mindent – de az esküvői csokor a kereskedőnél maradt.

Tetétlenen mindenki és minden derűs és nyugodt. Az esküvőt csendben tartjuk otthon. Oltárt az öregfák alatt állítják fel. Végig az utak mentén csupa virág. Laci bácsi kertészetéből ültették át hajnalban.

Sokkal szebb

és jobb ez így, hiszen Apuka minden cselédjét 4 lovas hintóban küldte esküdni, most meg nincs helye a pompának, de meg sok lovat is elvit­tek már. A nap ragyogva süt az égen, sehol egy felhő. Zenét a kert madarai és egy gólya család szolgáltatja, amely mintha csak jósolni akarna, folyvást kelepel a fejünk felett.

Szűk családi kör, két nagymama, nagyapa, Iduka néni Laci bácsi Edit néni (Lipthay Artúrné szomszéd birtokos özvegye, Mária bérmaanyja) és a jászkarajenői plébános, meg mi ülünk az asztal körül. – A 24 meghívottból csak 12-en jöttek. Még Guszti bácsi, aki pedig esketni akart, sem tudott eljönni. A Ferenczy porcellán külön ünnepi pompát kölcsönöz az ebédnek.

Korán délután anyával levetjük a díszmagyart és indulunk Pestre. – De vajon feljutunk-e ma? Kárpát­alján az „erdészet” vadregényes erdészlakot bocsát rendelkezésemre. De az erdészlakot hiába díszítették fel, hiába várt az erdészné virágcsokorral, - a vendégek nem érkeztek meg.

Lovas kocsi bevisz Ceglédre. Ott bíztatnak várjunk majd csak jön vonat. Már szürkül mire befut egy katonai szerelvény, amire felszállunk. – Ez olyan mint a megbolydult méhkkas. Mindenki hangosan beszél, mi lesz, hogy lesz…? A hangulat derűlátó. A Felvidék egy része már vissza­tért, most következik Erdély! Ismét nagy lesz Magyarország!

Vajon velünk mi lesz? Vajon otthon vár már a behívó?

Hát így kezdődött!

Most már nem könnyű a lakásszerzés Bp.-en. Ép idejében sikerült – ügynök útján – Burger nőgyógyász prof. Házában, a Mészáros utcában 3 szobás lakást bérelnem.

Egyelőre ez is elég, majd ha nő a család nagyobba költö­zünk. Addigra talán megépül a Svábhegyi villánk, amit állandó­an tervezünk. Helle Laci a Közmunkatanács alelnöke lebeszél az épít­kezésről. Majd háború után, mondja, most minden vasanyag zárolt.

(Ifjú korában Miklós jó barátjával, Tomcsányi Tamással két szép szomszédos telket vett a svábhegyi Hangya utcában, azzal a tervvel, hogy majd egy-egy házat építenek családjuknak.

Helle László a férje volt Barna Szőgyény Erzsébetnek / Babi /, aki  gyermekeim másod unokatestvére.)

Sokat járunk operába, koncertre. Sok jó baráttal járunk össze.

10-12 hasonló korú család képezi társaságunkat. (Lónyay Feriék, Jalsovitzkí Béláék, Ghyczy Jánosék, Viczián Istvánék, Helle Laciék, Tscharikov Georgék, Szabó Laciék, Pataki Ernőék, Sántha Pistáék, a Pesten lakó barátaink.) Szívesen adunk vacsorákat. Ilyenkor 3-4 házaspárt hívunk. A hangulat mindig nagyszerű. Nagyokat sétálunk, kirándulunk a környező hegyekbe…Két cselédet tartunk, de azért Édesanyám sokszor segítségünkre jön, hogy sétálhassunk, szórakozhassunk.”

***

Nehéz lett az életem. Következett az első karácsony egyedül, Emil nélkül. A pénzügyi nehézségeim is hozzájá­rultak borús hangulatomhoz: hogy fogom így megajándé­kozni a fiatal házasokat? Fohászaim meghallga­tásra találtak mert az a jó ötletem támadt, hogy Mikinek előkeresek egy pár érdekes iratot az őseiről és Máriának meg írok egy receptkönyvet. Ez utóbbit ugyan nem tudtam befejezni, de így is – úgy láttam – sikerült mindkettőjüknek nagy örömet szerezni. Ez volt az utolsó karácsony, mikor még hittünk abban, hogy elkerülhet minket a háború.

***

„1941 tavasz. – Miklóska érkezése már hamarosan várható.

Virágvasárnap gyönyörű időben kirándulunk a Svábhegyre. Rengeteg a kökörcsin. Egyszercsak erős zúgás töri meg a csendet, majd óriási tömeg repülő, szabályos kötelékekben, ragyogva tűnik fel az égen. Vajon mit jelent ez? Hová repülnek? Boldogsá­gunkba rossz sejtés lopódzik. Otthon kapjuk a választ: Németország megtámadta Jugoszláviát.

Egy hét múlva Anyával templomban voltunk, majd felmentem Lónyay Ferihez. Ide telefonált anya, hogy jöjjek haza, azt hiszi be kell mennie a klinikára. Délutánra – Istennek legyen hála – kis fiunk született. Ki lehet nálunk boldogabb!

Tizenöt hónap múlva 1942 júni. 26-án újabb hasonló öröm. Megszületett Ferike.

***

Miklósék esküvője idején nagyon kiéleződött a helyzet Romániával, a teljes magyar hadsereget mozgósították. Mind a magyar kormány, mind a román katonai konfliktusban gondolkodott, de ez Németországnak nem állt érdekében, ezért 1940. augusztusban tárgyalások kezdeményezett. A Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter döntőbíráskodására mindkét kormány beleegyezését adta augusztus 31-én Bécsben.

Ez volt a Második Bécsi Döntés, amely Észak-Erdélyt Magyarországnak juttatta, így ismét az ország része lett 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek az az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-a volt magyar nemzetiségű.

Teleki Pál sikere is, hogy úgy kaptuk vissza Észak-Erdélyt, hogy mellette elkerültük a háborúba lépést. Ezt célozta a

Miniszterelnök következő lépése is, mikor örökbarátsági szerződést írt alá Jugoszláviával. Mikor – alig pár hónap múlva Németország megtámadta Jugoszláviát. már egyértelművé vált, hogy a háborúból nem maradhatunk ki. 1941 április 3-án Teleki Pál öngyilkos lett. Nyolc nap múlva megtámadtuk déli szomszédunkat s evvel a németek oldalán beléptünk a háborúba.

Két hónap telt el mikor 1941. június 26-án három szovjet vadászgép 12 óra 10 perckor Rahónál támadást intézett a Körösmező–Budapest között közlekedő gyorsvonat ellen.13 óra 6 és 8 perc között Kassa felett 3 bombázógépből álló repülőraj alacsony magasságból sorozatvetéssel 29 bombát oldott ki a város felett.

Horthy Miklós kormányzó a felelős kormány és az országgyűlés utólagos hozzájárulásának kikérése mellett elrendelte a honvédségnek a határon túl történő harcba vetését és a Szovjetunióval szemben a hadiállapot beálltának kimondását.

A hadművelet az egész magyar hadsereget érintette, így Emilt is a 2. magyar huszárezred anyagi tisztjeként a Délvidékre vezényelték, de az év vége táján visszarendelték Szentesre, ahol a 2/I. huszárosztály nehézfegyver század parancsnokának nevezték ki. A következő évben őrnaggyá léptették elő.

 inárcsi Farkas Ferencné

 

A magyar hadsereg már külföldön harcolt. Egész Európa a háború lázában égett…És mégis…Tetétlenen , Bagoson vagy akár Budapesten is alig változott az élet.

Ottlik Géza „Próza” c. kötetében így ír:

  „Ha százötven év múlva ükunokám magolni fogja ezt a mai háborút, történelmi leckéje alapján ne igyekezzék majd elképzelni a mi életünket, mert siralmasan keveset tudhat meg ilyen módon a valóságról. Igen, ez tanács. Egyenesen a történelem számára mondom. Történelmi tény például, hogy 1942 júniusában foggyökérgyulladásom volt. Hogy mostanában újra Rilke verseit olvasom. S mi volt még? Mi volt még ezekben a háborús esztendőkben, ami fontos, lényeges, mélységes élmény, ami az életem titkos tartalma, legvégső valósága? Például: sok hó is volt.”

   Ahogy megjött a nyári meleg, Testvérke is megjött Miklóska babájával és mi mind­annyian boldogan babus­gatjuk második unokánkat. Hamarosan megérkezett két fiá­val Iduka is. Szívet melen­gető kép volt, mikor kis babáikkal érkező lányaink újra találkoztak. 1941 nyarán még csak Iduka Jánoskája és a pici Ferkó, Máriának meg Miklóskája hozott örökös mosolyt az arcunkra, de a ’42-as nyáron már újabb unoka: Testvérke Ferikéje is nálunk nyaralt.

Lányaink, unokáink késő őszig a mieink voltak. Ha a gazdaság engedte János is ide látogatott. Miklós – sok erdélyi feladata szüneteiben - szinte minden hétvégen lejött. Ő is jobban érezte magát vidéken, bár ha egyedül volt a Mészáros utcai lakásban, azért édesanyja és a két cseléd igyekezett minden szükségessel ellátni őt. Egy ideig tartottunk attól, hogy őt is behívják, mint munkatársai nagy részét, de aztán a minisztérium – mint nélkülözhetetlent a mezőgazdaság irányításában – felmentette.

Ezekben a nehéz időkben még inkább a jó Isten különös ajándé­kának tekintettük Tetétlent. Hiszen ez egy oázis volt, távol minden falu­tól. A családtagok nyugodtak és kiegyen­súlyozottak, a cselédség szolgálat­kész és megelé­gedett. Az öreg ház 11 szobájával, hatalmas kertjével, patakjával, úszómedencéjével mint egy mesebeli sziget. Itt még két boldog éven át teljes volt a béke.

Lacika kertészetében változás állt be. A főkertész elhagyott minket és a fiatal, nagyon tehetséges Szögi Jóska lépett a helyébe.

„Plavecz főkertész 1941 szeptemberétől elhelyezkedett Ceglédre az Ungvári József féle híres,nagy gyümölcs-faiskolába. Ez kissé gondba ejtett engem! De zavartalanul igyekeztem mindent tovább jól csinálni. Mivel nem lett új főkertész: sebaj! gondoltam, és fokozódó eréllyel próbáltam az immár megso­kasodott munkámat végezni. Preciziroztam távlatilag is a tennivalókat.

Kértem László urat, fontos lenne tájékoztatni a munkásokat az irányításuk változásáról. Ferenc úr közölte velük, nevesítve engem, hogy továbbra is jó munkavégzést kérünk és várunk el tőlük. László úr hetente, télen ritkábban jött le Pestről. Ilyenkor 2-4 órahosszat töltöttünk körbesétálva a növények között. Megbeszélve minden fontos dolgot…

László úr csak nézte szótlanul az újításaim. Biztosan tetszett neki is. Általában, közvetlenül sosem dicsért. Azonban egy-egy szezonidőszak után ruházattal, egyébbel jutalmazott. Egyszer az érkező levelezőlapokból jó néhányat kártyaként elém terített. Mondván, ezek mind téged dicsérnek! De tüstént távozott. Negatívan értelmezve: megszeppentem, Csak az elolvasásuk vidámított fel.

Elérkezett a tanoncidőm befejeződése. Márciusban Budapesten sikeres kertész-segédi vizsgát tettem…

A nyárvége felé haladó, gyorsuló időben éreztük: közeleg a sorkatonai bevonulásom időpontja.

Az eddigi szolgálati időmről László úrtól kapott bizonyítványom utolsó mondata: a katonaságtól visszavárom.

Rövid időpontokban eseményeim a katonaságomról;

1943 októbertő1 alapi és gépkocsivezetői kiképzés. 1944 márciustól háborús harctéri részvétel: Ukrajna, Erdé1y, Felvidék, hazánkban a nyugati határig. 1945 április orosz

hadifogság. Majd Ukrajna - Csernyigov helységbe hurcoltak, az úgynevezett ,,Malinki robot”-ra, legkülönfélébb újjáépítési munkákra. ,,Szkoro doma” (hamar haza) ~ mondták ottan”

***

1944 első hónapjaiban ijesztőbbé vált a pesti helyzet, ezért úgy döntöttünk, Piculi nem maradhat a Sacre Coeur kollégiumban, hanem itthon, magán úton tanuljon tovább.

Kállay Miklós 1942 márciusától volt Magyarország miniszterelnöke. Kállay kormányzása idején Magyarország volt az egyetlen olyan, a tengelyhatalmakkal szövetséges állam, ahol német csapatok nem tartózkodtak, ahol megmaradt az alkotmányos, parlamentáris rendszer. Fennállt a sajtószabadság, az egyesületi és gyülekezési szabadság, és szabadon működhettek a szakszervezetek.

A színházakban a legjobb angol és amerikai darabokat játszották, és a könyvesboltokban angol és amerikai írók fordításai sorakoztak egymás mellett. A tengelyhatalmak uralta Európában egyedülálló jelenség volt, hogy a zsidók minden diszkrimináció nélkül élvezhették a jó színházi előadásokat, a jó éttermeket és kávéházakat. Ezen túlmenően a Kállay-kormány menedékjogot nyújtott 70 ezer zsidónak, több mint százezer lengyel menekültnek, s ezen kívül számos Magyarországra szökött francia, angol és amerikai hadifogolynak.

1944. március 15-én Hitler meghívta a kormányzót a Salzburg mellett található klessheimi kastélyba. Horthy visszaemlékezése szerint a Führer a megbeszélés kezdetén kerek perec kijelentette: nem akarja, hogy az olasz példa megismétlődjék (Olaszország fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel), ezért megtette a szükséges óvintézkedéseket. Horthy előtt világossá vált, hogy felesleges érveket felsorakoztatnia az ország megszállása ellen, odakiáltotta Hitlernek: "Ha mindenben végleges elhatározott dologgal állok szemben, akkor semmi célja sincs további megbeszélésünknek. Elutazom!" A magyar küldöttség hazatartó különvonatát többször feltartóztatták a német hatóságok, így nem meglepő, hogy a megszállás kezdetekor még osztrák területen tartózkodott a szerelvény.

1944. március 19-e a XX. századi magyar történelem tragikus dátuma: a német csapatok beözönlése következtében hazánk e napon veszítette el függetlenségét.

***

 Korán reggel csengett a telefon. Miklós franciául hadarva elmondja, hogy Tomcsányi Tamás hajnalban értesítette, hogy a németek az éjjel megszállták a várat. Nem tudni mi következik….Még délelőtt vonatra teszi Máriát kis Mikivel és Ferikével. Kérte, hogy Mária itt nyugodtan várhassa Emilke érkezését.

 Április közepén Feri bevitte Testvérkét a ceglédi szülészetre. Bár a kórház túlzsúfolt, minden ágyban két kis bébi is feküdt, mégis biztonságosabbnak, megnyugtatóbbnak találtuk, mint a Burger klinika különszobáját.

Április 25-én megszületett Emilke. Nagy megnyugvás, hogy itt mindketten jól voltak, hiszen Pesten már állandósultak a légi riadók. Tetétlenen rettegve néztük a magasban csillogó repülő kötelékeket, amint halált hozó terhüket mindig dél felől vitték Budapest fölé.

Már hallani a távoli ágyúzást. Tiszta időben az artézi kút tornyából jó látható a Tisza s a mögöttes földek. Most mindenfelé csak sötét füst. Egyik nap aztán megérkeztek az első menekültek a Tisza túloldaláról.

Én nem voltam otthon, az Uram hirtelen zavarba jött a váratlan vendégektől. Iduka vette kézbe a dolgokat, hiszen ő is menekült volt. Feri hozta pár hete kevés holmijával Mar­járól. Ő próbálta ki közülünk elsőnek mi az, az otthont elhagyni és gyerekekkel, kis batyúval menekülni az ismeretlenbe.

Megértettük, itt nem lesz megál­lás. A Tisza vonalát sem tudják tartani. Uramnak azonban változatlanul első a termelés. Nem szabad megállni! Szántani, vetni kell, nehogy jövőre éhínség legyen – mondogatja.

Mégis fel kellett készülnünk arra, hogy el kell hagynunk házunkat. Társzekereken szállíttattuk Pestre a Horánszky utcába, ami az élet átmentéséhez a legfontosabbnak látszott. Minden más otthon maradt.

Miklós is lejött segíteni. Éjszaka Ferivel nekiálltak ásni a fürdőmedence fala mellett nagy mély üregeket, aztán kihordták a több mázsa ezüsttől súlyos ládákat. Sorra föld alá kerültek a nagydíjak serlegei, szobrai, a régi családi evőeszközök, tálak és kancsók, melyeket csak hevenyészve tudtunk becsomagolni a nagy sietségben.

Az állatokat is menteni kell! A szimentáli marhákat gyalog elhajtották a Dunántúlra ismerős tenyésztőhöz. Szegény, kényes állatok teljesen letörten érkeztek Fejér vármegyébe. Ekkor még mindenki azt remélte, hogy a Duna vonalán meg lehet állítani az ellenséget…

Sosem tudtuk meg, hogy véletlen balszerencse, vagy a megbolondult, harcias világ hozta ránk a tűzvészt a törteli tanyán. Nem is volt már rá módunk és időnk, hogy utána járjunk. Még annak is örültünk, hogy az Első Magyar Általános Biztosító Társaság legalább fizetett. Igaz, hogy csak töredékét a 6000 arany pengős kárnak, mert – más biztosításainkkal összevonva – 5044 pengő díjtartozást levont.

 

tomkaházi Tomka Emilné:

 

A katonakorú állami alkalmazottak nagy részét is behívták, de Miklóst a Földművelésügyi Minisztérium felmentette. Erdély visszatértével bizalmi feladatokat kapott, olvashattuk visszaemlékezéseiben.

„ Még államtitkári titkár koromban szobácskát kaptam a Várhegyben. Bejárat az Alagútból. Szűk folyosók, apró cellák, min­degyikben telefon. Bp. kiürítése esetén itt lenne a minisztéri­umok fő irányító kp.-ja. Én tehát maradok, gondolom.

Kapuban testőrök igazoltatnak. – Munkahelyünkről hosszú folyosó vezet Horthy lakosztályához és a szt. korona őrzési helyéhez.

Egy alkalommal államtitkárommal Nuszer J.-al érkezem. Igazoltatnak és beengednek. Utánunk Hóman Bálint érkezik. Igazolványa otthon maradt. Hiába erősködik titkárja és az én államtitkárom, a testőr hajthatatlan, csak igazolvánnyal engedhet be, mondja. Csak a testőrparancsnok megérkezése után tud a kultuszminiszter belépni. – Hóman nem bosszankodik, mosolyog az eseten.

Gyakran kell Erdélybe utaznom. Különös, kedves, önér­zetes ez a nép. De hadd mutassak be pár mozaikot ebből a sokat  szenvedett országrészből….

Kérdem egy öreg székelytől, elégedettek-e a magyar kormányzattal? – Nem! Feleli. A válasz mellbe vág. Miért – kérdezem. Az újabb válasz még jellemzőbb:” a székely ember sohasem örül annak, amit ingyen kap. Annak sosincs jó vége. –

Gyímesközéplok-on racka jerkebárányokat akarunk vásárolni, hogy azzal Erdély más részeinek állományát felfrissítsük. Egy-egy gazda általában 6-8 anyát tartott. Az esztennák nagy távolságban fekszenek egymástól elszórtan a hegyekben, völgyekben. Hogyan szerezzük össze a 200 drb bárányt, amire szükségünk van? – Ebben semmi nehézség, mondják a székelyek. Egyik nap szólnak, másik nap reggelre ott lesznek a bárányok. Ezt már mégsem hittük, hiszen nagyok a távolságok és az utak szörnyen rosszak. Második nap nagy bégetésre ébredünk. Nem akarunk hinni a szemünknek, - vagy 400 bárány tolong az udvaron. A rengeteg üldöztetés és más viszontagság olyan hírszolgálatot épített ki a hegyekben, ami lénye­gesen gyorsabb a postánál…

1942 okt. Családunkból elsőnek Erzsébet néni megy a frontra. A Don környéki hadi­kórházak ellenőrzésére utazik, de ki kell mennie a lövészárkokig. Mint a Vöröskereszt egyik főnök­nője kapta ezt a megbízatást.”

Miki nagy léptekkel haladt előre a minisztériumi ranglétrán. 1944 januárjában már miniszteri osztály­tanácsossá nevezte ki a kormányzó úr. Egy ideig a közellátásban viselt felelős pozíciót, de mikor az – külön minisztérium lett és - katonai vezetés alá került, visszakérte magát a F.M.-ba.

Huszárőrnagy fiamról csak elvétve hallunk. A 2/1 huszárosztály nehézfegyver századparancsnokként vonult el a hadműveleti területre. Még 1943-ban törzstiszti tanfolyamot végzett  Budapesten, valószínűleg ezért esett rá a választás, hogy a fronton ő vegye át a 2/1. huszárosztály parancsnokságát. 1944. július l-jén alezredessé léptették elő. Ekkor már a mai Fehéroroszország területén Pinsk-Luninetz térségében, kb. 1300 km-re Budapesttől, igyekeztek feltartóztatni az oroszokat. Mint utóbb elmondta, Emil hamar látta, hogy a túlerővel szemben nincs győzelmi esély, ezért legfőképp arra ügyelt, hogy bátran, sőt vitézül harcoló katonái  – az egyre határozottabb visszavonulás alatt – a lehető legkevesebb veszteséget szenvedjenek. Bár sikerült jelentősen lassítani a szovjet csapatok előnyomulását Varsó, majd Krakkó irányába, a huszárosztály lengyelországi csatája szeptem­berben véget ért. Október elsején Ágfalvánál újra magyar földre léptek.

Lassan megszokottá váltak a bombázások. Mikiék a Déli vasút közelében laktak. Tudtam, hogy ez fontos célpont az éjjel-nappal érkező amerikai kötelékeknek. Mióta Mária is visszajött a gyerekekkel Tetétlenről, úgy éreztem ott kell maradnom, hogy a riadóknál segítsek az ágyból gyorsan kiugratni, öltöztetni a gyerekeket és rohanni a mindig kész óvóhelycsomaggal. Minden csattanásnál megremegtünk. Vajon milyen messze volt? Meddig bírják a falak?..

***

1944 Október 15-én, délelőtt, egy német SS-különítmény elrabolta ifjabb Horthy Miklóst. Röviddel ezután egymás után háromszor proklamáció hangzott el a rádióban. A kormányzó ebben jelentette be, hogy „fegyverszünetet kérünk ellenfeleinktől és megszüntetjük az ellenségeskedést velük szemben. ”Ebből mindenki megtud­hatta, hogy a kormányzó szerint a németek a háborút már elveszítették, ezért – a további vérontás elkerülése érdekében – előzetes fegyverszünetet köt. A kiáltvány utalt a németek által az ország megszállása előtt és után elkövetett törvény­telenségekre, rablásokra és rombolásokra.

Délután a Várat körülzárták a németek, felfegy­verkezett nyilasok vették át az irányítást az utcákon. Október 15-én estére az előkészítetlen kiugrási kísérlet összeomlott, a nyilas hatalomátvétel befejeződött.

Másnap, október 16-án Horthy  német zsarolásra aláírta lemondó nyilatkozatát.

***

„Szálasi átvette az uralmat! A minisztérium egész tiszt­viselőkara a középső udvarban gyülekezik. Szállasi a hátsó lépcsőház ablakából beszél. Inkább ordít, fenyeget. „Aki nem engedelmeskedik, az meg fog halni”…

János sógor felkeres a hivatalban. Behívták. Kér, hogy Iduka néni és gyermekei hozzám igazodhassanak, ha bármi következik. Persze vállalom.

Emil bácsi irt a frontról. Kér lapját őrizzem meg és ha nem jönne haza, ennek alapján kérjem a vitézséget keresztfia, Feri számára. Nemsokára Görgey Feri (H.M. min. tan.) keres fel. Remegő hangon közli, értesítést kaptak, hogy Emil bátyám elesett. Nem hiszek neki. Érzem ez a hír téves.

Hál’ Istennek Emiltől hamarosan levél érkezik…aztán bátyám beszaladt hozzánk. Valahol Pest alatt, a Duna vonal védelmében harcolnak. Szörnyen néz ki. Zubbonyán már nincs arany jelzés. Az a benyomásom, hogy búcsúzni jön. Ki tudja, ki éli túl ezt a pokoli időszakot.

Kiürítik Budapestet.

Minden minisztériumból egy-egy csoport Dunántúlra költözik. Nov. 7-én Ivády Sándor régi barátom, a személyzeti osztály vezetője közli, hogy gróf Pálffy Fidél nyilas miniszter engem is kijelölt áttelepülésre.

Válaszom: nem mehetek, 3 gyermekem van Édesanyámat el nem hagyom és hadba vonult sógorom feleségét és 3 gyermekét is rám bízta. – telefonálok haza, legyenek nyugodtak, maradunk. –

Egész Pest határozatlan. Utazzon, maradjon? Akinek módja van, mégis elmegy. Ismét szól a telefon. I. Sanyi jelent­kezik. A miniszter hallván mekkora családról kell gondoskodnom egy teherautót bocsájt a rendelkezésemre. Menni kell! D.u. 4-re ott lesz a teherautó.

Rohantam haza. Mit tegyünk? Ezt igen nehéz visszauta­sítani. Nagymama, Anya és én hosszan imádkoztunk, aztán Nm. felütötte a Szentírást, adjon választ tanácstalanságunkban. Mind a hárman megdöbbenve hallgattuk, amint olvasta: „Midőn látjátok a pusztítás utálatosságát…állni a szent helyen, aki olvassa, értse meg, - akkor akik Judeában vannak fussanak a hegyek közé.”

Ez válasz volt, ezt meg kellett érteni!

Mégsem üres teherautót kaptunk. Már két család és egy elvált ember ült benne. Alig fért el a 4 felnőtt és a 6 gyerek. Marika néni szomorúan néz utánunk. Vajon kit hová sodor a vihar? Vajon összekerülünk-e egyszer még békésen?

Erzsébet nénitől az utolsó hír Désről érkezett. Ott egy hadikórház vezető vöröskeresztese…”

Szerbiában a hatalom már szinte teljes egészében a kommunista partizánok kezében volt. Vali és fiai birtokuk után szeszgyárukat is elvesztették. Miután a partizánok Zágrábot is elfoglalták, Gyurka és Kiki felismerték, hogy a kommunista uralom nagy súlyt fektetett a hangosbemondós és rádiós propagandára. Bár szakképzettségük nem volt, de ügyes és érdeklődő emberek lévén rádió üzletet és műhelyt nyitottak, ami egy időre biztosította a család megélhetését.

 inárcsi Farkas Ferencné

 

1944 őszén napról napra hangosabb lett az ágyúk dörgése. Tudtuk, hogy az oroszokat már nem állítja meg a tőlünk csak 20km-re folyó Tisza se. Feri egy disznóért szerzett kölcsön egy német teherautót. Az utolsó pillanatban hozta el az oroszok elől Idukáékat  Marjáról. Nagy hirtelen megérkezett Miklós is, ki gyerekeivel és Máriával együtt elvitte Idukát is a 3 gyerekkel. Kormány tisztviselőként a Dunántúlra rendelték, ott reméltek menedéket.

Ezután már nekünk sem volt maradásunk. Élelmet, ruhát, értékeinket (már amit lehetett) összecsomagoltuk és Schmidt úrral és Mancival, a házvezetőnővel pesti lakásunk­ba költöztünk. Nem tudtuk, hogy búcsúznunk kellett volna, hogy utoljára láttuk Tetétlent.

A nyilas vezetés elvakultan hitt a németek ellentámadásában és nem készült fel Budapest védelmére.

A város látszólag még működött. Utólag tragikomikus leírni, hogy menekültként érkezve Pestre, az egyik első látogatónk Horváth Géza szobrászművész volt, ki rég elfelej­tett rendelésünknek tett eleget. Nagy csomagban hozta Ida néni fényképei alapján készített gipsz domborművét és kérte 3000 pengős tiszteletdíját.

 Mikor novemberben már mindenki tudta, hogy az oroszokat nem lehet megállítani Serédy Jusztinián eszter­gomi érsek és Ravasz László, a református püspöki kar elnö­ke felszólították Szálasit, nyilvánítsa Budapestet nyílt város­sá. A veszprémi püspök, Mindszenty József személyesen adta át Szálasinak a dunántúli püspökök többsége által aláírt memorandumot, amelyben Budapest és a Dunántúl harc nélküli feladására szólították fel.

A nyilasok nem törődtek a figyelmeztetéssel. A Beregfy Károly honvédelmi miniszter által irányított véderő és a propaganda a főváros minden áron történő megvédését hirdette. Igaz ebben nem kis része volt Hitler és Himmler nyomásgyakorlásának, mely előtt Szálasi meghajolt.

A borzalmas ostrom, a mindennapi bombázások, a reménytelen rettegés másfél hónapig tartott. Az oroszok, Malinovszkij és Tolbuhin csapatai december 24-re azaz pont Szenteste napjára körbezárták Budapestet.

A város még többé-kevésbé működött, az emberek csak a bombázások idején futottak az óvóhelyre, de az utcákon ideges hangulat uralkodott. Az em­berek nagy csoma­gokkal szaladgáltak, a villa­mosközlekedés kiszámít­hatatlan volt.  Magyar és német katonai autók száguldottak mindenfelé, és nyilas őrségek járták az utcákat. Míg Feri vala­mi ajándék után járt, mi Mancival az otthonról hozott élelmiszerből valami ünnepit, karácsonyit igyekeztünk vará­zsolni. A többiek ugyan megremegtek minden dörrenéskor, de azért jókedvűen várták a Kis Jézuskát.

Karácsony ünnepén és másnapján is szinte kibír­hatatlan ágyú és géppuskatűz remegtette a falakat. Már majdnem egyfolytában az óvóhelyen kellett maradnunk. A félelem egyre jobban erőt vett rajtunk, mert már nem tudtuk megállapítani, hogy akna, bomba vagy gránát volt-e a  becsapódás és milyen közel történt…

Újév napja új megpróbáltatást hozott. Megszűnt a víz szolgáltatás. Csak annak maradt valami vize, aki  a lakásában tartalékolt. Ezt aztán nagyon be kellett osztani. A szájról-szájra adott hírek arról szóltak, hogy az oroszok már elfoglalták Árpádföldet, Má­tyás­földet, Pestszentlőrincet… vagyis már a Rákos patak vonalán is túl jutottak.

Horánszky utcai házunk január 2-án bomba találatot kapott s szinte egészen romba dőlt. Mi az óvóhelyen csak a fülsiketítő detonációt hallottuk. A bombázás szünetében aztán elkeserítő látvány tárult elénk: nem volt többé lakásunk, mindenünk odaveszett…Csak az óvóhelyre kulloghattunk vissza…

. Január 10-re már a Népligetnél, a Kerepesi temetőnél és a városligetben folytak a harcok. Óvóhelyünk környékét január 15-én érte el az ellenség. Az orosz katonák megtaláltak egy, a pince szénrakása alá rejtett pisztolyt és azt mondták, hogy lőttek rájuk a házból, ezért minden férfit elvittek. Uram később elmesélte, hogyan hajtották őket, mint a barmokat, romokon, bombatölcséreken át, a külváros felé. Hirtelen erős fájdalmat érzett, vesevérzést kapott és összeesett. Egy árokba lökték. Az óvóhely többi férfija, köztük Schmidt úr is, pár nap múlva -  mikor az őreik berúgtak – visszaszökött. Csak annyit tudtak, hogy Ferit egy árokban látták eszméletlenül. Borzasztó félelem volt bennem és buzgón kérleltem az Urat, adja vissza életem társát.

Feri éjszaka tért magához s utóbb már nem is tudta, miként vánszorgott el a Tisztviselő Telepre unokatestvérem­hez, Dubravitzky Biriékhez.  Egy hét múlva - mikor már kicsit megerősödött - házról-házra bujkálva, a reggeli szürkü­letben érkezett vissza hozzánk az óvóhelyre.

Míg uramat vártuk már a teljes Pest elesett, ráadásul odalettek a Duna hidak is, mert a németek sorra felrobbantották őket. Az oroszokat sajnos ez sem állította meg, hiszen még az időjárás is a kezükre játszott. A Dunán olyan vastag volt a jég, hogy járműveik és fegyvereik is simán átkeltek rajta. Buda romba döntése egy hónapig tartott. Február közepére a főváros egésze a Vörös hadsereg kezére került.

Az orosz hadsereg első hullámában, frontvonalában még nagyrészt képzett katonák harcoltak. Az utánuk jövőket viszont fegyelmezetlen, részeges, szedett-vedett, piszkos ázsiai hordák alkották, akik fosztogattak, gyújtogattak és kegyetlenül, kortól függetlenül megerőszakolták a nőket. Ezek az ázsiai vörös hordák több mint százezer nőt becstelenítettek meg és senki sem mehetett oda egy rendőrhöz segítséget kérni különben hamarosan Szibériában egy gulágon találta magát.

Apokaliptikus időket éltünk át sok-sok imával és végül hálaadással, hiszen a pincéből előbújva ismét láthattuk a napot és megköszönhettük az Istennek, hogy túléltük.

 

tomkaházi Tomka Emilné:

 

Ez a háború lassan mindenkit fásulttá, beletörődötté tett. Én is megnyugodva, szinte fellélegezve fogadtam Miklós döntését: elmenekülünk Budapestről Sopronba. Mária és nővére Iduka, a hat gyerek (a legnagyobb sincs még öt éves, Emilke alig fél éves csecsemő), Miklós és én összekapaszkodva kucorgunk öt idegen emberrel egy teherautó nyitott platóján.

„Autónk nem bír haladni. Szüntelenül német csapatok mellett robogunk. Gyakran leszorítanak, vagy megállásra kényszerítenek.

Óriási tankok dübörögnek Pest felé. Csupa gyerek a kezelőjük. Hála Istennek repülőtámadást nem kapunk, csak az eső szemerkél szüntelenül. Már esteledik és még Győr előtt vagyunk.Mit tegyünk? Merjünk fényszóróval, vagy lámpa nélkül tovább menni?

Még találunk egy nyitott kávéházat oda beülünk enni és tanácskozni. Szomszéd asztalnál pár férfi búsul. Egyik odajön, bemutatkozik. Nőtlen ügyvéd, társai megyei, városi tisztviselők. Felajánlják segítségüket. Nincs más választás, köszönettel elfogadjuk.

De majd hamarosan lesz jó fekhelyünk, hiszen rokon lakik Győrött. Megyei főtisztviselő. Menesztjük a megyei hajdút rövid pár sorral. – A válasz megdöbbentő. – Holnap a hivatalban szívesen látlak, írja.

Itt még nem kóstolták meg a menekülés ízét.

A két legénylakáson töltjük az éjszakát.

Másnap nagyobb fennakadás nélkül jutunk el Sopronba, de ott megdöbbent arcok fogadnak. Minek jöttetek? Nem tudják Pesten, hogy Sopron megtelt. Minden szoba foglalt.

Rohanunk polgármesterhez, alispánhoz. Végre nagy harc árán kiutalnak részünkre egy villát a Lővérekben.

Reggelre 6 gyerek és nagymama lázas. Fűtőanyag? Sok rőzse van összerakva a kertben, de mi az ebben a fagyos lakásban, ahol a kályhák huzata percek alatt elemészti a gallyakat.

Reggelre fehér minden. Mit tegyünk? Hogy lehessen átvészelni a telet? Minden üzlet messze, a kút szörnyen mély, már pedig sok víz kell ennyi embernek. Nagy kertünk sarkában kis kunyhó húzódik meg. Nézem és meglepődve látom, hogy az valami rádióállomás. Csupa gép, drót, miegymás.

Néhány nap múlva német katonák és egy magyar százados járkálnak a kertben. Kérdem mit akarnak. A németek szokott fölényükkel közlik: ”ezt a házat igénybe vesszük” Én persze tiltakozom, hivatkozom állásomra, beteg gyermekeimre, - mire a százados: „csak nem gondolja, hogy mi tekintettel lehetünk hat gyermekre, amikor naponta tömegesen pusztulnak el katonáink a harctereken.”

Hát ilyenek is voltak! A német szakaszvezetőben több emberség maradt. Odasúgta nekem, pár napig elhúzom a beköltözést, hogy legyen idejük szállást találni.

Szinte összeroppanva siettem be a városba, miniszteremnek jelenteni a történteket, amikor Köves Károly kollégámba ütköztem. Elpanaszoltam neki szörnyű helyzetünket, mire ő elmondja, hogy ő feleségével és két lányával máig a Keglovics kocsmában lakott a minisztérium lefoglalt szobáiban. Most átköltözik sógorához, aki attól fél, hogy nagy villáját igénybe veszik, ezért inkább őket fogadja be. Ha a kocsma nekünk megfelel ő örömmel átadja.

Így kerültünk be a városba. Helyesebben a város szélére egy főút menti vendégfogadóba. Hivatalom a város másik végén, a Szőlészeti Szakiskolában helyezkedett el…

Közeledett a Karácsony. Jó Isten segítségével meleg szoba, kiadós koszt jutott nekünk, de mi még szép karácsonyt is akartunk a gyerekeknek. Jó előre nekiláttunk tehát átkutatni boltot, iparost játékért. Sikerült is gyermek igénynek megfelelő holmikat vásárolni. Ida néni kapott két karácsonyfagyertyát, amit persze velünk megosztott. Így, ha szívünk sírásra is állt, de a gyerekeknek megszereztük a karácsonyi örömöt.

Hamarosan ráeszmélt Amerika is Sopron irányító szerepére. Ha a riadó a hivatalban ért, azonnal megindultam „haza”. A kihalt utcákon rózsafüzért imádkoztam, Isten segítségével mindig sértetlenül hazaértem.

Kis családunk riadóra fegyelmezetten vonult le a pincébe. Itt Nagymama hangosan imádkozott és családunk, na meg a sok lakó és odavetődött járókelő mondta utána az imát. Ahogy a bombázás közeledett, úgy erősödött, emelkedett az imádkozók hangja-áhítata, ahogy csökkent, úgy lanyhult az együttérzés is.

Emilke mind ebből még semmit sem észlelt. Mosolyogva feküdt és látszólag mindig jól érezte magát.

A második bombázás váratlanul jött. Iduka néni még elő sem készült a pincére, mikor az ablakuk előtt bevágódott egy bomba. Ijedtükben mind az ágy alá bújtak. Mellettük egy német altiszt lakott, -. Herr Fuchs – aki tudva, hogy mellette egy három gyerekes anya lakik, segítségükre sietett. ”Asszonyom szedje össze magát, mindegy, hogy az ember hol lakik, mindenütt Isten kezében van” mondta.

Segített is mindig, ha tehette.

Mire Iduka n. is leérkezett, úgy éreztük, mintha egy vihartól hányatott csónakban lennénk, úgy ingott még a pince is. Felérkezve, szomorúan láttuk, hogy Iduka néniék szobája lakhatatlanná vált. A szemben álló ház lángokban állt és sok szomszédos épület romokban hevert. Ettől kezdve Idukáék is beköltöztek a mi egyik szobánkba. – Hogy hogyan fértünk? – A belső szobában állt két ágy és annak végében kis ülődívány. A két ágyban aludtunk mi öten, a díványon a nagymama. Az első szobában az ágyban és egy kosárban Iduka néniék.

De hogy a bombázás milyen tragédiákat okozott, arról csak néhány közelünkben lejátszódott történettel számolok be.

Az egyik szomszéd házban egy népes családból csak a teknő alá szorult kis baba és a kívül tartózkodó egyetemista fiú maradt életben. Ugyancsak a mi utcánkban az aggok házának minden lakója elpusztult. – Családomat nem is engedtem kimenni, ne lássák a sorjában lefektetett hullákat…

Egyik téli napon szomorú menet kezdett vonulni ablakunk előtt. Bánát-Bácska német lakóit telepítették át Németországba. Napokon keresztül, éjjel-nappal vonult a menet. Szívfacsaró kép. – A szekereken lógó lámpa fénye éjjel végigsétált szobánk falán, hogy hamarosan újabbnak adjon helyet. Anyák szültek, öregek, gyengék meghaltak a hetekig tartó vándorlásban. Csupa megtört, akarat nélküli ember, akiket hajtott az SS. És az össze­tartozás érzete tovább az ismeretlenbe.

Egy alaklommal B. Sándor barátommal a riadóra kisza­ladtunk a hivatalunkból. A közeli laktanyából a katonaság nagy csoportokban vonult a mögöttünk elterülő erdő felé. Kiáltozni kezdtünk, ugorjanak be a mederbe, hiszen fentről a mozgást okvetlenül meglátják. Válaszképen egy őrmester ránk fogta a géppisztolyát, - hallgassunk vagy lő, ordította. Alig tűntek el a katonák az erdőben, amikor az erdő szőnyegbombázást kapott.

Leírhatatlan volt a látvány. – Állati ordítozás! Embercsonkok vánszorogtak elő. Egyik katona leszakadt jobb karját baljában hozta. Hivatalunk perceken belül hadikórházzá vált. Terítők, ingek kötszerré lettek. Fiatal gépírónőink bámulatos erős lélekkel nyújtottak elsősegélyt. És mindez nem történik, ha hallgatnak ránk.

Egy szép napon beállított Erzsébet néni. Désről, nagy kerülővel, négy heti utazás után Pápára érkezett a kórházvonatával. Véletlenül értesült az ittlétünkről. Hamarosan Marika néni is ránk talált. Őt a szombathelyi kórház élére helyezték.”

Miki fiam e visszaemlékezésében igyekezett képet adni soproni életünkről, de a borzalmakat, az emberi tragédiákat  lehetetlen leírni.

 Gusztiék is menekítették a jezsuita növendékeket:

„Guszti bácsi, miután a Manréza környékét megszállta a szovjet katonaság, a noviciátussal és egy rendtársával gyalog megindult Kalocsára. A növendékek élelmezését ott könnyebben biztosították.”

. Erre Nemeshegyi Péter SJ. így emlékezett:

„Noviciátusunk két éve nagyon viharos volt. 1944 októ­berében még rendesen elvégeztük a 30 napos nagy lelkigyakor­latot, de karácsony estéjén a szovjet hadsereg elfoglalta a budai Manrézát. A közelben megrekedt a front, és a Manréza épülete ágyútűzbe került. Ezért jezsuita elöljáróink elhatározták, hogy a 25 első- és másodéves novíciust leküldik Kalocsára, az ottani jezsuita kollégiumba. A rendi reverendába öltözve gyalogló novíciusoknak e vándorlása nagyon eseménydús volt. Budakeszin orosz hadifogságba kerültünk, az orosz katonák azonban egy nap után elengedtek, miután megszabadítottak karóráinktól és töltőtollainktól. A téli hidegben gyalogoltunk tovább az oroszok által éppen csak hogy megszállt falukon keresztül. Emlékszem, hogy amikor egy elhagyott házban éjszaka megszálltunk, orosz katonák jöttek be megnézni, hogy kik is vagyunk. Ödi, szokott derűjével vállon veregette az egyik orosz katonát, és igyekezett beszélgetni vele, amiért aztán novíciusmesterünk, Kovács Jenő atya jól megszidta.  Jenő atya sejtette, hogy az orosz katonák éjjeli látogatásából baj lesz, és úgy is lett, mert másnap kényszermunkára tereltek bennünket. Mivel azonban nagyon ügyetlenek voltunk a fagyott föld felásásánál, az oroszok hamarosan tovább engedtek. Később tudtuk meg egy orosz katonától, hogy Sztálin kiadta a parancsot: nem szabad bántani a papokat, nehogy fellázadjon a nép. Így aztán, bár később még egyszer börtönbe kerültünk, onnan is kiengedtek, és amikor több száz menekülővel együtt egy megrekedt pontont húzattak ki velünk az oroszok, akkor is nemsokára tovább engedtek.

  Január 2-án érkeztünk meg fáradtan Kalocsára, ahol Tüll Alajos atya nagy szeretettel fogadott. Diákok nem voltak a kollégiumban, így hát három tanteremben elhelyezkedtünk: kettő szolgált hálószobának, egy harmadik pedig nappalinak. Kalocsát már jóval előbb elfoglalták az oroszok, úgyhogy a körülmények aránylag nyugodtak voltak. Folytathattuk novíciusi életünket.”

inárcsi Farkas Ferencné

 

Még egy ideig az óvóhelyen húztuk meg magunkat, hiszen a házunkat, lakásunkat porrá zúzta egy bomba­támadás. Szinte semmit sem tudtunk előkaparni a romok alól, így csak az a ruhánk, értékünk, irataink, egyéb holmink maradt, amit egy-egy légitámadásnál magunkkal vittünk.

Milyen is volt egy pesti óvóhely? A legerősebbnek vélt, és az utcáról is megközelíthető pincéket gerendákkal aládúcolták, vízcsapot szereltek be, kitatarozták és lócákkal, asztalokkal, kályhával tüzelő anyaggal és vaságyakkal lakályossá tették. A felszereléshez tartoztak csákányok, lapátok, és kötszer láda is. A ház előtt az úttesten festett jel mutatta a bejárat helyét, hogy a ház összeomlása esetén irányt mutasson a mentőknek.

A megélhetéshez jól jött Schmidt úr ötletessége és széles ismeretségi köre. Az ő javaslatára kezdtünk el az óvóhelyen tortákat sütni boltoknak, cukrászdáknak..  Szinte követhetetlen leleményességgel szerzett be mindenféle anyagot. Mi Piculival dagasztottunk, formáztunk, sütöttünk, ők meg Ferivel kiszállították az árút. A legtöbbet a Rákóczi úti Schaffernek szállítottunk. Ez a bolt a háború előtt és később utána is cipőt árult, de abban az időben sok cukrász nem tudott kinyitni, mert nem jutott anyaghoz és a cipős meg a torta árusításban találta meg a lehetőséget…

Minden  munkalehetőséget megragadunk, de a mindennapi élelemhez még ékszereinktől is meg kell válnunk. Feri ezt nehéz szívvel tette, hiszen ő minden családi hagyományhoz ragaszkodott. De aztán elővette törhetetlen optimizmusát és azt mondogatta, hogy ha megint pénze lesz sok ékszert fog vásárolni, mert az életmentő lehet. Nem akarta elhinni, hogy a régi világ visszahozhatatlanul elmúlt.

 tomkaházi Tomka Emilné:

 

Nagyon aggódtunk Mikiért, hiszen ő volt mind­annyiunk támasza. Az amerikaiak most már válogatás nélkül mindent bombáztak. Iskolákat, kórházakat lakóházakat és főleg vasútvonalakat. Neki azonban nemcsak itt Sopronban, de olykor más városokban is végezni kellett minisztériumi feladatait. Pesti rokonokról, Zágrábból, Mária, Iduka szüleiről is alig jött hír. Mariska utolsó levelében azt írta, hogy „a tetétleni ház leégett, hál’ Istennek a Mennyország nem ég le!”

Folytassuk az unokáknak írt visszaemlékezéssel.

„Iduka néni állapota is aggasztó, hiszen negyedik gyerme­két hamarosan várja. –

Vannak barátok, sőt pap is, akik igyekszenek rávenni, hogy családomért lépjek be a nyilas pártba. – Miniszterem is arra kért, de hozzátette ha nem lépek be, az se változtat viszonyun­kon. – persze nem lettem semmiért nyilas.

Hamarosan dönteni kell szembeforduljak-e a közhan­gulattal, maradjunk Sopronban, vagy menjünk emigrációba? Melyik emigráció végződött jól? Csupa probléma! Bár Édesanyá­val és Nagymamával mindent meg tudunk beszélni, mégis a végső szót tőlem várják. Óriási a felelősség és ki ismeri a jövőt?

De ahol a szükség, ott közel a jó Isten. Nehéz imáimba, mint a villám világít be, nincs mitől félni, neveljük gyermekeinket Isten dicsőségére és akkor minden viszontagságon nagyobb baj nélkül átjutunk. Az új ország felépítéséhez sok hívő emberre lesz szükség….

Bár a németek által ígért áttelepülési körülményekből úgyszól­ván semmi sem volt igaz, a hivatal mégis úgy döntött, hogy hamarosan elhagyja az országot.

Mi legyen Iduka nénivel? A soproni kórház a város keleti szélén fekszik. Az első nagyobb épület, amely harcba kerül. A kocsmánk ugyancsak ott van az út másik oldalán, tehát ott sem maradhat. Ha tovább mennénk, őt se itt nem hagyhatjuk, sem magunkkal sem vihetjük. Megoldhatatlannak látszó kérdés. De mint mindig, most is az utolsó percben megérkezett a megoldás Váradi Sz. János bá. személyében, aki váratlanul beállított és magával vitte Idukát Arácsra.

Ez március vége felé történt és egy hónapra rá megszületett Rika. Minden valószínűség szerint Idát kilencedik hónapja mentette meg az átvonuló katonaság brutalitásától. Sok férfi tehetetlenül zokogva, vagy szitkozódva kellett, hogy végignézze feleségük, lányuk elhurcolását. –

Pár hónappal később történt. Katonákat szállásoltak be Idukáékhoz. Az egyik szemet vetett rá. Meg is mondta, hogy este visszajön hozzá. I. n. az egész napot imádkozva töltötte. Egy hónapos kislányával 3 kisfiával elbújni sehol sem tudott. – Este aztán jött a hír a katona közel a házukhoz motorral nekirohant egy fának és szörnyet halt. – Ott fekszik az arácsi temetőben. Aki átadja sorsát a jó Istennek, annak nincs mitől tartania.

Pálffy összehív minket. Javasolja menjünk tovább Ausztri­ába. Ő még mindig bízik a németek „csodafegyverében”. Két teher­­autó áll a minisztérium rendelkezésére. Mikor láttam a fejet­len rakodást, a helyekért folyó küzdelmet, a maradás mellett döntöttem.

Tehát maradunk!. – Rohanok haza. A lakás üres! A kocs­má­roséktól értesülök, egy személyautó elvitte őket. Mint ké­sőbb kiderült, egy jóakarónk értük szaladt az autón azzal, hogy én teherautóval utazom. Gondolkozni sem igen volt idő, hiszen biztosra vették, hogy ez az én akaratom szerint történik így.

A minisztérium második teherautója szerencsére még nem indult el s így arra sikerült felkapaszkodnom. Szekerek, hintók, hajtókocsik sűrű sorban. Az út jobb és baloldalán gyalogosok hátizsákkal. Az út árkaiban elszórva csomagok, értékek, amit menteni akartak, de aztán választani kellett érték vagy élet között…

Sári néni is így hajtotta egyik szekerüket és ő is kénytelen volt nehéz ezüstládáját a Semmering meredek szerpentinjén elha­jítani. – Zsuzsika mesélte „akkor láttam Anyát először sírni.”

Az első falu, amin az út keresztül visz, Landzsér. Itt sikerül enyéimet utolérni. Anyának nagy nehezen – házról-házra járva – sikerül szállást találni részünkre. Mindenki fél menekül­tet befogadni. Végre egy jó asszony, nagymamára és az apró gyerekekre fel befogad.

Pálffy miniszter felajánlja két gyermekem részére a személyautóját. Anyja és felesége meg a sofőr ülnek benne, a többi helyet gyerekeknek tartotta fenn. Ő maga és két szép felnőtt leánya gyalog vágnak neki az Alpoknak.

Hálásan köszönöm jóságát, de nem fogadom el. Csak nem elszakadni, ez a fő elvünk..1945 Nagyszombat! Máshol boldog tömegek vonulnak a feltámadási körmenetben, itt négyen: Nagymama, a két Pálffyné és én a legnagyobb bizonytalanságban térdelünk az üres templomban. Az oltárszekrény tárva, a plébános az oltáriszentséggel az előző nap elmenekült.

A faluban hihetetlen a pánik. A hitleri rádió szörnyű véreng­zésekre készíti elő a lakosságot. Szállásadónk nővére férjével és leányával elhatározzák, hogy kútba ugranak. A két szülő be is ugrik, de a fiatal lány visszaretten. A szülőket holtan tudják csak kihúzni a kútból.

Leszáll az est. Mit hoz ránk az éjszaka? Szállásunk háromszobás parasztház. A középső kis szobában húzódtam meg H. Gyurkával, meg egy akkor érkezett fiatal emberrel, aki had­nagy­nak mondta magát. Balra lévő helységben nagy ágy és a földön sok szalma. Ide telepedett le Anya, Nagymama és a gyerekek. Anya persze teljesen felöltözve ráfeküdt az ágyra háttal a szobának, s a gyerekek körülötte. Nagymama az ágy szélén ült. Minden értékünket az ágy mellet a szalmába rejtjük.

Korom sötétben felrántják az ajtót. Két katona ránk világít. Átmotoznak, órát, jegygyűrűt keresnek, zsebre raknak. Az első ijedtség elmúlt. Nem bántottak. De máris újak érkeznek hatan vagy nyolcan. Benéznek a nagyszobába, de mikor látják, hogy az mennyire teli van, mind belódulnak Anyáékhoz. Anya mozdulatlanul fekszik. Alvást színlelve les ki Nagymama mögül.

A katonák fáradtak. Egyik letépi a függönyt, majd mind letelepszenek a földön szétszórt szalmán. Lélegzet visszafojtva hallgatózok az ajtó előtt. Nem sok beszéd hallatszik, hamarosan teljes a csend. Hogy Nagymamával mit álltunk ki ez éjszaka alatt, azt meg sem kísérlem elmondani. – Anya később a nagy csendben, tökéletes Istenre hagyatkozásban és félelem nélküli­ségben még aludt is egy kicsit.

Így hát az első éjszakát, Isten segítségével, minden baj nélkül átéltük.

Reggel a katonák lisztet hoztak, kenyeret akartak. Megint csak Nagymama volt, aki segített. Nekilátott kenyeret dagasz­tani, sütni, - megállás nélkül egész nap. – Az osztrák asszonyok a félelemtől még segíteni sem voltak képesek.

Belopózok a baloldali helységbe, átkutatom a szalmát, de aranya­inknak, ékszereinknek hűlt helyét találom. Amint járká­lok az udvaron szemembe ötlik egy „Louis d’or” arany. Tíz ilyen aranyat kaptunk búcsúzáskor Apukától, amit persze szin­tén elvittek a szalmából. Ékszereink közül különösen sajnálunk egy hosszú arany láncot, amiken régen az asszonyok a derekukba dugott órát hordták, és az én címeres gyűrűimet. Itt veszett el a dédapám címeres gyűrűje vörös karneol kővel, Kiss Ernő gyűrűje ametisztbe vésett címerrel és még vagy 2 vagy 3 pecsétgyűrű.

Később szabályos kihallgatás kezdődik. Miért hagytuk el Sopront? Egy jóindulatú tiszt tört németséggel tanácsolja térjünk vissza Sopronba, mert ha megérkezik a G.P.U. nem lesz ilyen egyszerű az igazoltatás.

Nagymama csodálatos. Ő aki mindig igyekezett a háttérben maradni, most anélkül, hogy nekünk szólna, odamegy a tiszthez, kézzel-lábbal magyarázz, ránk mutogat, hogy csak úgy tudunk Sopronba visszatérni, ha lovat kapunk.

A csoda megtörtént. A tiszt int vezessük el a lovat. Még szeke­ret is adat hozzá. Reggel elindulunk. Egy drága zakómat látja meg Anya a porban. Le akar szállni érte, de én csak hajtom a társaságot tovább. Csomagszállító autónk két napja sok bőröndünket továbbvitt: úgyszólván minden ruhánkat, ágyneműt, rengeteg értékünket…Kié lett?

Felbecsülhetetlen az a kincs, ami így a menekülők által szállítóeszközben, állatban és egyéb ingóságban Ausztriának jutott. De most ki gondol erre, csak jussunk vissza Sopronba.

Látunk egy kilőtt német tankot, amelynek falán szinte rá­kenve 3 halott katona kapaszkodott, odébb egy négykézláb mere­vedett fejetlen katonát....De nem akarok tovább emlékezni rá! Adja a jó Isten, hogy a Ti életetekben ne ismétlődjenek meg ezek a borzalmak. –

A jó Isten segítségével minden baj nélkül elértük Sopront. A Lővérekben príma szállásra tettünk szert. Szinte állandó szo­ron­gásunkba gyakran be-be süt a napsugár. Anya kis fekete feszü­lete állandóan a retiküljében feküdt. Mellette sok egyéb közt tartott még egy piros szentelt gyertyát is. Most, hogy az új lakásunkban kirakodunk, előkerül a kis feszület is. – De nézd! Mutatja. Milyen különös. A feszület töviskoronája és az Úr Jé­zus sebei pirosak, mint a vér. Sehol máshol nem ragadt rá a piros gyertya, csak egyedül ahol az Úr Jézus vére folyt. – Csodálatos „véletlen”.

Első dolgunk volt az elhagyott házakat átkutatni élelem után, de sajnos igen kevés eredménnyel. Csak egy ház pincéjében sikerült néhány kiló szárazbabot találni üvegcseréppel és cukorral összekeverve. De ez is kincs volt számunkra.

Egy ízben két ittas „vendég” érkezett és az asszonyokkal félreérthetetlenül kezdtek viselkedni. Édesanyának sikerült egy óvatlan pillanatban elmenekülni. – A szomszéd nagy villa padlá­sán elrejtették. Persze a két részeg dühöngött. Engem kicipeltek a házból és falhoz állítottak, háttal nekik, közben géppisztolyaikat rám fogták. Csodálatos, hogy tiszta lelkiismerettel milyen nyugodtan néz szembe az ember a halállal. Boldog voltam, hogy Anyát biztonságban tudom, a többit a jó Istenre bízva, szinte kíván­csian vártam a fejleményeket. Úgy látszik csak ijesztgetni akartak, mert egy idő múlva eltámolyogtak.

Érkezett valaki Pestről. Informátorunk a József utcában lakott, tehát egész közel a Horánszky utcához, ahol a nagyszülei­­tek laktak. A „H. utcában nem történt semmi baj, csak a 16-os szám kapott telitalálatot” – Szinte eláll a szívverésünk, hiszen családunk a 16-os számban lakott…”

Április vége felé megindultak a vonatok. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk hazajutni Pestre. Ezen elhatározásunkat követő megpróbáltatásokról egy külön könyvet lehetne írni. (Miklós fiam tömör leírása is mintegy 50 oldalt tesz ki).

Sopronból Szombathelyre kellett utazni, mert csak onnan ment éjjelente egy vonat a fővárosba. Május 2-án este oly nagy volt a tolongás a váróteremtől igen messze megálló vonatnál, hogy mire odaértünk a vonat elment. A következő este már gyorsabbak voltunk. Miklós felsegítette Máriát a két gyerekkel, meg a nagyobb csomagokkal és fordult vissza, hogy - karomban Emilkével - nekem segítsen. A vonat azonban elindult és szétszakította családunkat. Nagy volt az ijedelmünk, hiszen Máriával minden élelem és főleg a baba tejecskéje is elutazott. Nehézen bírtuk ki azt a napot.  A harmadik éjjel, már Miki vitte a kicsit és az én csomag­jaimat. Fel is tudott szállni, nyújtotta a kezét nekem, de a vonat megint elindult és én lemaradtam. Az éjszakát és a következő napot átimádkoztam. A jó Isten nem hagyott el. Este, végleg elfáradva szunyókáltam, mikor megérkezett Miklós az örömteli hírrel, hogy meglelte Máriát és a gyermekeket és a kicsi is jól átvészelte az éhezést. Barátokkal is találkoztak, így rájuk bízta kis családját és feltette őket a pesti vonat egyik marhavagonjába, majd sietve visszaindult értem. A borzalmak azonban még nem értek véget. Este időben felszálltunk és repesve vártuk az indulást, mikor szovjet katonák lepték el a kocsit és kézzel-lábbal tették a szépet egy fiatal nőnek. Csak akkor eszméltünk, mikor géppisztolyaikkal, durva lökdöséssel lezavartak minden utast a kocsiról, vissza a váróterembe, csak a fiatal asszonyt tartották ott. A szerencsétlen hiába sírt és az anyja hiába jajgatott, azokban nem volt emberi érzés, ott már az állat lett úrrá.

Egy hosszú nap után a szerelvény most is azon a külső vágányon állt, mint előző nap. Miki – egy hirtelen gondolattól indítva - végigfutott a vonaton, s az egyik kocsiban megtalálta kis bőröndömet és batyumat. Hála az Úrnak! Már a Szombathelyről Pestre menő vonaton ültünk, mikor nyílt vágányon megállt a vonat. Iszonyúan éhesek voltunk, hiszen hatodik napja szinte semmit sem ettünk. Miklós gyorsan elugrott a vonatról és a közelben látszó faluba futott. Mindketten sírtunk, mikor egy szép kerek kenyérrel tért vissza és a vonat sem indult el közben. Este nyolc után értünk Kelenföldre, így – a 8 órától tartó kijárási tilalom miatt – újabb éjszakát kellett hideg váróteremben töltenünk.

Május 9-én reggel megindultunk gyalog Miklósék Mészáros utcai lakása felé. Alig van ép ház, a fák is ágak nélkül merednek az égnek. Felbukkan a vár, - de csak a várhegy s rajta egy hatalmas kőhalom. Végre meglátjuk a házat. Áll! Az ablakok bedeszkázva, de laknak benne. Felejthetetlen öröm volt újra megölelni egymást. Mária boldogan mesélte érkezését, miként bízta a gyerekeket a barátainkra és rohant szüleit Horányszky utcai lakásához. Az óvóhelyen megbújókról, hosszú zörgetés után kiderült, hogy élnek és Feri, Mária édesapja rögtön jött is segíteni haza­hozni a gyerekeket és a csomagokat. Mária  cipelte Emilkét, míg Miklóska és Ferike két oldalt kapaszkodott belé míg Farkas Feri meg egy kis kézikocsival húzta a csomagokat – nagy kerülővel - a pontonokra épített cölöp hídon át a Mészáros utcába.

 inárcsi Farkas Ferencné

 

Óriási boldogság volt, mikor megtudtuk, hogy Idukát és a gyerekeket apósa épségben levitte magukhoz Sopronból Balatonarácsra, János nővére (Olga) és férje (Lucsi) házába. Szegény kislányunk 9. hónapban volt, férje valahol Oroszor­szágban (ki tudja él-e még) és szinte minden ruhája, holmija elveszett, de nász­uramék és Olgáék gondoskodtak róluk. Már a Balaton környékét is elérték a légi csaták. Olga így emlékszik ezekre a napokra:

„Úgy gondoltuk, hogy nem lesz jó ötlet az országút mellett lenni, és felmentünk a hegyre a pincébe Idukával és a kisfiúkkal, meg azokkal akik oda kéredzkedtek. Ott töltöttük az éjszakát. A pincéből végig lehetett látni az utat majdnem Csopakig. A hajnali csendben egyszercsak végigzörgött az úton az első orosz harckocsi. Megállt és felhangzott az orosz kiabálás. Aztán elindult és jött a következő és újra a következő…

Délután feljött a pincéhez egy orosz, de egyéb nem történt. Az éjszaka lidércnyomásos álom: jöttek a fiatal oroszok géppuskával. Zseblámpával bevilágítottak a nők arcába és kiválasztottak egyet. Volt három-négy fiatal nő meg egy kislány. Ezeket keresték, hiába próbálták eldugni a kislányt dunyhák közé. Jöttek a zabrálók és felforgatták a holmikat, és vitték, ami megtetszett…

A következő napok tele voltak izgalommal. Jöttek-mentek az oroszok. Mindegyik elvitt valamit. Lucsit és apát egyszer elvitték „kicsi robot”-ra. Este nem jöttek haza. Halálos aggodalomban várakoztunk…

Az egész környék egy nagy szemétdomb lett, borítva rongyokkal, játékkártyákkal, edényekkel, roncsokkal, szeméttel. Mi is mentünk gyűjtőkörútra, hogy a tőlünk elvitt fazekak, edények helyébe szerezzünk másikat. A tárgyak gazdát cseréltek. Sok jó, elpiszkolt abroszfélét is szedtünk össze. Kifőzve, kimosva abból lett a babakelengye…Április 17-én megszületett Mária.”

Mikor megszületett hetedik unokánk Rika, jött a hír, hogy János orosz hadifogságba került. De legalább él! Ez a tudat adott erőt Idukának, mikor egyedül maradt gyerekeivel, mert Nászasszonyomék visszatértek a birtokra és Lucsi meg Olga Pestre jött.

Hamarosan boldogan ölelhettük Máriát, Miklóst és három kis Tomka unokánkat.

Amint az utak valamennyire járhatóvá váltak, Feri és Lacika Schmidt úrral leutaztak Tetétlenre. Mélyen megin­dulva hozták a hírt, hogy otthonunk leégett. Nem tudni, fegyver borította-e lángba, vagy a barbár orosz rombolási vágy égette porrá. Azt azonban elmesélte az egyik alkal­mazott, hogy az oroszoknak nem tetszett a fürdőmedence, hát belevágtak egy kézigránátot, amitől ledőlt a fala s így láthatóvá vált és a kezükre került a több láda elrejtett családi ezüst…

Nem tudtam elfojtani zokogásomat. Mint már annyiszor, ha a kétségbeesés kezdett úrrá lenni rajtam, elővettem verses füzetemet. A harmónia keresése, az érzelmeket ritmusba rendező írás lecsendesített.

Vallomás

 

Valami kis örömöt szeretnék

akkor szürke hétköznapok terhét

könnyebben viselném talán.

 

Bár az öröm, ha látszik

A fény, amint tünedez, játszik

Egy szemközti háznak falán…

 

Hogy miféle örömöüt szeretnék?

Csendes, békés, szép falusi estét,

Meghitt esteli sétát.

Leheletét szabd természetnek

Felhőzetét sötétlő egeknek,

S daloljanak a békák.-

 

És júniusi friss reggelt szeretnék,

vidám bárányfelhők színezetét,

harmatot a virágon.

 

Amint langyos, enyhe szélben,

korai, fényes napsütésben

hintázik hajlós ágon.-

 

És hegytetőn szeretnék állni,

Körös-körül messze, messze látni!

Hajam borzolja szél.-

 

Szeretném a messze, kék hegyláncot,

amin a patak járja a táncot

titkát, mit kibeszél.-

 

Menydörgést, villámlást szeretnék,

zivataros, félelmetes estét,

gyermekkorom álmát.-

 

Szívbemarkoló zenét szeretnék,

olyat, mint egy régi, kedves emlék,

mint egy méla ábránd.-

 

Dús virágú illatos mezőben

Heverészni, szép, napos időben!

Nevessen rám az ég!

 

Izgalmas könyvbe felejtkezni,

És sírni rajta, meg nevetni!

Ezt szeretném én még!

*  *  *

Néha egy kis örömöt szeretnék,

Hisz az öröm kedves, ritka vendég!

Örömben sok mindent felednék!

 

Néha egy kis örömöt szeretnék!