3. fejezet - Horthy korszak

tomkaházi Tomka Emilné:

 

„Rízsporos marquisek, csattos cipójű, délceg chevalierek, finom, mosolygó, taláros udvari abbék, bókoló, színes, elmék kellemes világa, parfűmös, langyos levegője: ide képzellek Téged jó Dániel Ferenc, itt látlak Téged mosolygó arcoddal, finom mozdulataiddal, ked­ves enyelgő hangoddal, szellemes elméd­del és meleg, túl meleg szíveddel….Egy darabka emlék a múltból, aki nem ide való volt, akit már a múltból ismertünk ősök képcsarnokából hozzánk kilebbent nyalka díszruhás, gondtalan legény. Itt maradt emléke Torontál múltjának, vitézlő várúrnak, kevély oligarchák kedves, finomult, vidám unokája….

Torontál, Becskerek, az elmúlt szép idők, bálok, versenyek, lobbanó szívek, baráti esték, muzsikás reggelek, lovagi discréte tornák, régi letűnt emberek: ott voltál, benne voltál ebben mindben Dániel Ferenc. A múlt messzi ködbe vész, s csak a szép álmok hoznak majd vissza régi kedves emlékeket, ha Rád gondolunk Dániel Ferenc…”

Így emlékezett meg a „Torontál” 1920 április 9.-i száma öcsém hirtelen ránk szakadt halálára.

Franci elvesztése betetőzése volt a világháború, majd –szülőföldem - a Délvidék elvesztésének. A Trianoni Békeszerződés csak szentesítette a történelmi csapást, mellyel az Antant Nagybecskereket, Elemért, (ahol gyermekkorom telt), sőt az egész Bácskát tulajdonképpen már 1915-ben a szerbek kezére adta.

Mielőtt életem Elemérrel kapcsolatos fejezeteit végleg lezárnám, írnom kell még másod unokatestvéremről, dr. Farkas Geizáról, Róza néni unokájáról. Ő volt Elemér utolsó lakója   Irói tevékenységét nem kell méltatni, hisz megta­lálható a lexikonokban (A nemzet gazdálkodása (1903), Veszélyben a haza (1908 ), A kisgazda)(1912), Az úri rend (1912), Az emberi csoportok lélektana (1916), A mezőgazdasági kérdés (1919)  . Géza – miénktől eltérő -világlátásáról és társadalmi kapcsolatairól azonban szólni kell márcsak azért is, mert ez családunk történetének megítélésében is mély eltéréseket jelentett. A könyvünk előző kötetében sokat idézett visszaemlékezéseim megírásában is kulcs szerepet kapott az a tény, hogy a Károlyi kormány idején játszott szerepe (Jászi Oszkár barátja, Torontál megye főispánja volt) miatt mellőzőtt, besavanyodott Géza teljesen elferdített képet nyújtott gyermekeimnek az őseinkről. Sok évvel később Gyurka unokám elborzadva mesélte, hogy ( a kissé talán már meg is zavarodott) Geiza végül lakhelyét, dédapám eleméri kastélyát is lebontatta.

Géza 1942-ben bekövetkezett halála után Kiss Ernő leszármazottai (Róza néni ágán, Rónay Elemér míg a Groszi ágán Franci özvegye és én megosztoztunk a kastélyból még megmaradt 58 tételben felsorolt ezüst tálakon, kannákon és evőeszközökön.

inárcsi Farkas Ferencné

Anyósommal és Lacika sógorommal úgy döntöttünk, hogy a leghelyesebb ha átköltözünk a tetétleni Jolán tanyára  és Feri átveszi édesanyjától az összesen több, mint 1600 kat. holdas, korábban sok száz marhát, és juhot nevelő gazdaság irányításának legnagyobb terheit.

Talán mondani sem kell, hogy Szamuely hordája nemcsak a törteli tanyát rabolta szét, de háromszor is betört Jolán tanyára is. Szerencsére az ott dolgozók elkergették őket, így a kár nem volt akkora, mint sok más helyen, vagy éppen Jászkarajenőn, hol két papot is megöltek. A sok baj láttán a mi pénztelenségünk szót sem érdemelt a családban. Hozzá kellett kezdeni a háború és a hordák által tönkretett gazdaság újjá építéséhez, a további tenyésztéshez.

 Amit kézben kellett tartani, négy külön Köröstetétlen körüli birtok, melyek csak részben határosak és még ehhez a Ferenczy Ida nénitől kapott örökségem, a Kecskemét-Szentkirálypusztán fekvő 160 kat. Hold. A törteli birtok (anyai örökségem) 501 kat. hold szántó és legelő, mellette a Farkas Dűlő 412 kat. hold szántóval, legelővel és az Elek tanya. Ez Feri öröksége éppúgy, mint a Saári tanyához tartozó 290 kat. hold ingatlanrész. Lacika a „kastélynak” is titulált Jolán tanyát s körülötte 230 kat. hold földet, valamint a Saári tanyán 180 holdas birtokrészt örökölte.

A Tanácsköztársaság egyik legsötétebb fejezetét kétségkívül Szolnokon írta a Lenin-fiúkat vezető Szamuely Tibor népbiztos. 1919. május első napjaiban a vörösök visszafoglalták a Tisza-parti várost, és több tucat ártatlan polgárt végeztek ki bestiális kegyetlenséggel. Nem csoda, hogy az alig 20 km-re fekvő Köröstetétlenen is veszélyben érezték magukat az emberek. Mint szerte az országban egyre több helyen, az összefogás itt is megállította a gyilkosokat. Ennek állított emléket legkisebb lányom dr. Vattay Györgyné, inárcsi Farkas Jolán, azaz Piculi „Tetétlen és mi, akik együtt éltük át megsemmisülését” c. írásában.

„A kommün zűrzavarában (1919) szüleink két kicsi nővéremmel Nagyanyukához költöztek Jolán tanyára (Tetétlenre). Kemény idők voltak. Kún Béláék végezni akartak a papokkal, a vagyonos és általában a szereplő emberekkel

Amikor a faluba bevezették a telefont, Apukám jelentkezett elsőként igénnyel, így a Jászkarajenő 1 számot kapták. A postára minden nap lovaskocsi ment.

Egy napon telefonált Nagyanyuka barátnője, Kornélka néni (ő vezette a postát), hogy két vörös katona ment el a posta ablaka alatt, és beszélték, hogy éjjel elintézték (meggyilkolták) a katolikus papot, ma a Farkasék lesznek soron. Este Apukám elindította Anyukámat két kislányukkal és a fiatal kis gyereklánnyal egy magas kukoricásba, jó szomszédokhoz. Ő kiült a ház elé. Csillagos este volt. Egyszer csak zörgést hallott a bokrok felől. Odament. Ott álltak a cselédek kaszával, kapával: „Hallottuk, hogy készül valami, de mi is itt leszünk”, de nem jött senki, sőt később sem….”

A tetétleni birtok működésének követéséhez ismét vegyük elő inárcsi Farkas Ferenc szakmai önéletrajzát:

„1921-ben úgy éreztem, hogy szükségem van arra, hogy a háború utáni első tenyészállatvásárra felhozzam az állataimat és azokat összehasonlítsam más állományokkal, hogy pontosan lássam, mennyire jutot­tam a tenyész­téssel. Ez a bemutatás ré­szemre nagy csalódással vég­ződött. Nyer­tem egy harma­dik és egy csoport díjat, de az otthoni szememmel sokkal többet vártam. A kiállítás azonban nagy tanulság volt számomra; megláttam, hogy mennyire tapasztalatlan vagyok.  Megtanultam ezen a kiállításon, hogy nem elég jó állatokat nevelni, hanem előkészíteni is kell tudni azokat a kiállításra. Az én állataim nem voltak kellő módon pucolva, rossz időben voltak megnyírva, nem tudtak vezetéken járni stb. A következő évben már más kikészítéssel jöttem fel és nyertem egy első bika és egy első borjú díjat. Ezeken kívül csoport díjat is. „             

 tomkaházi Tomka Emilné:

 

A kispesti telep munkáinak végeztével Emilt ismét új, felelős munkakörbe helyezték, amikor a Balatont is magába foglaló III:-ik kultúrmérnöki kerület vezetésével bízták meg. Mint eddig is, most is szép és megható köszönő leveleket kapott a kultúrmérnöki irányítása alá tartozó vármegyéktől. Új feladatai és eredményei közül talán a legfontosabb a balatonfüredi hajókikötő állami kezelésbe való átvétele és ujjá építése volt a háború befejezése után.

A háború elvesztése még inkább serkentette Gusztit, hogy álmát megvalósítsa: segítenie kell a szociális bajokon! Arra az elhatározásra jutott, hogy termelő, értékesítő, fogyasztási szövetkezetet kelle­ne létesítenie! Tárgyalásokba kezdett a Dé1-magyarországi Gazdasági Bankkal és a Hangya szövetkezettel. Ezért és szülei meglátogatására 1921 nyarán a román megszállt területről haza szökött.

Visszatérte után szökését rosszakaratú besúgók kémkedés vádjával feljelentették a román katonai hatóságnak. 1921. november 27-én elfogták, letartóztatták, börtönbe vetették. Szociális vállalkozása ezzel véget is ért. Az ellene emelt vádat azonban bizonyítani nem tudták, pere ítéletig sem jutott. Közben a magyar kormány tárgyalásokba bocsát­kozott a román hatóságokkal a foglyok kölcsönös cseréje érdekében. 1921 december 8-an kicserélték, szabadlábra került.

Glattfelder Gyula, püspök úr, mindjárt nem akarta otthon alkalmazni. Kapóra jött az éppen Ausztriában élő özv. gr. Keglevich Miklósné levele, melyben 9 éves kisfia, Pisti, mellé magyar nevelőt keresett. Bad Ischl-be rendelte Gusztit. Harmadfél évig volt a kis gróf tanító-nevelője. Amikor

1924, júniusában Pisti a pesti piaristák gimnáziumában a II. osztályból színjelesen levizsgázott, búcsút vett a grófi családtól.

inárcsi Farkas Ferencné

 

Ahogy a főbíró nagybácsi, inárcsi Farkas Elek és édesapja inárcsi Farkas László, úgy Feri is buzgó református volt s mint prezsbiter szolgálta egyházát. Ez nemcsak példamutató templomba járásában mutatkozott meg, de abban is, hogy vagyonával is támogatta azt a népet, mely birtokán dolgozott, azokat a községeket, melyek birtoka közelében voltak.

Időközben a törteli tanya is nagyot fejlődött. Itt nevelték a szimentáli bikákat új, korszerű istállóban. De ezen a tanyán tartották kifutós ólakban a yorkshire-i kocákat is sok rózsaszín kismalacukkal. Külön kertésze volt a zöldség és gyümölcsös kertnek, melyben a vajpuha spárgától a borszőlőn át a fügéig minden megtermett. Naponta hozták át kocsival Jolán tanyára a szükséges zöldséget és gyümölcsöt.

A Törtel község hivatalos történetében olvashatjuk, hogy a törteli református gyülekezetnek (az abonyi egyházközség leányegyházának), már volt iskolája, tanítói és lelkészlakása, de még nem volt állandó lelkésze, csak helyettesek látták el a szolgálatokat.1925-ben Inárcsi Farkas Ferenc és Beretvás János presbiterek, az egyház igen buzgó és áldozatkész tagjai 10-10 katasztrális hold földet adományoztak a lelkész javadalmazására…

1828-29. évben a Klebersberg program keretében (a rk. iskolával egy időben) a református egyházközség is épített egy új iskolát. Az egy tantermes és tanítói lakásos iskolához. 2 kat. hold. telket Beretvás János földbirtokos adományozta a Vízjárás dűlőben, ezért ezt az iskolát Beretvás iskolának nevezték. Az iskola közelében Inárcsi Farkas Ferenc földbirtokos 1200 négyszögöl területet adományozott a tanító javadalmazására. Ebben az iskolában 1930-tól 1969-ig volt tanítás.

 tomkaházi Tomka Emilné:

 

Erzsi és Mari (a családban csak Csibi-nek és Cinci-nek szólítottuk őket) érettségi után jelentkeztek a a Vöröskereszt Betegápolónői Intézete két éves képzésére. Nagyon megindította őket és felcsigázta érdeklődésüket Apor Gizella, bárónő példája, ki nemcsak kórházi ápolást, de frontszolgálatot is vállalt a háborúban. Őt, mint vöröskeresztes ápolónőt a tífuszjárvány idején néhány társával Bulgáriába küldték, hogy a járvány elleni védekezés módszereivel megismer­tessék a lakosságot. A háború után hősiességéért nemzetközi elismerést és Florence Nightingale kitüntetést kapott.

A két éves elméleti képzést egy év szociális és egészségvédőnői képzés és gyakorlat követte. Végül a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által jóváhagyott vizsgabizottság előtt kellett beszámolni tudásukról és így nyertek oklevelet. Ezzel bármelyik kórházban dolgozhattak. A Vöröskereszt a hivatásosakat igyekezett megtartani, csak rendkívüli esetben engedte át az állami egészségügynek.

A háború és a kommunista diktatúra családunk maradék tartalékait is felemésztette. Nagyon jól jött, mikor a lányoknak már saját keresetük volt. Talán segített német, francia nyelvtudásuk abban, hogy hamarosan lehetőséget kaptak arra, hogy részt vegyenek abban a református és római katolikus egyházi szervezésű programban, mellyel három és fél nap vonatozás után a gyermekvonat kísérőjeként megérkeztek Hollandiába.

Vitték a lerongyolódott gyermekeket a jobb módú holland családokhoz. Pár hónap után hozták haza a kakaón és csokoládén kigömbölyödött gyerekeket, kiknek nagy része egy életre szóló barátságot kötött a holland családdal .

Cinci és egy kedves holland fiú között szép, romantikus szerelem is szövődött. Megbeszélték, hogy, amint teheti,  ellátogat Magyarországra. Cinci számolta a heteket, napokat s alig várta már, hogy ismét találkozzanak. Borzasztó csapásként hatott mindannyiunkra a fiú váratlan súlyos betegségéről szóló hír. Cinci máris utazni akart, de mire az úti papírjai elkészültek, már késő volt. Egyetlen, első és utolsó szerelme meghalt.

Ugyanebben az évben még ennél is nagyobb csapás érte családunkat. Legkisebb kislányunk, ki nemrég fejezte be a  Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolát, már egészen kicsi leánykora óta nagyon szépen rajzolt. Eleinte ceruza rajzon örökítette meg családunk tagjait, de később még szebb képek kerültek ki keze alól, mikor áttért a pasztell képek festésére. Nyitottsága a szépre és örökké vidám természete a család kedvencévé tette. Tüdőgyulladása hirtelen jött de senki sem gondolta, hogy végzetes is lehet. Az Úristen másképp döntött. 1923 nyarán az égi hazába költözött.

 inárcsi Farkas Ferencné

 

A  gentry azaz a XIX. század vidéki nemesség tudva1evőleg a vármegyei gazdag középbirtokosság köréből alakult ki. Az igazi gentry-családok 1848 előtt alig tettek ki az országban néhány ezret. A kiegyezés után jelentősen gyarapodott ez a réteg a bocskoros kis nemesség tagjaiból, s ma már odajutottak a dolgok, hogy a gentry eredeti fogalma teljességgel elhomályosult Így a gentry szó inkább csak a gentry-ellenesek ajkán maradt meg, kellemetlen, gúnyos mellékízzel, pedig számtalan jó példája maradt a XX. századra is, a gazdálkodóival és munkásaival együtt, keményen dolgozó földbirtokosoknak. Ezt támasztja alá Kőbányai György  az Esti Hírlap 1964. szeptember 12-i számában „A számadó számadása” cimmel közölt írása is. 

„A juhhodály e1őtt - a Kiállításon - három fehér mészkőből faragott gyapjas birkaáll. Ez előtt pad van, ide ültünk ki Sebella Pállal, a számadójuhásszal, akinek ez a pesti útja az utolsó szolgálat; bezár a Vásár, hazaviszi hat aranydíjas kosát, s elköszön - nyugdíjba megy. Nagyapja is számadó volt, míg meg nem halt. Nyolcvanegyedik évéig. A juhász 61 éves. Állami gazdasági alkalmazott, a nyugdíjtörvény a pusztára is kiszól. 

 - Ugye, most maga arra kíváncsi, hogyan kerültem Kőröstetétlenre? Hát huszonötben, Addig én is Ágasegyházán szolgáltam, ahol apám meg nagyapám, de 25-ben egy öreg számadó magával vitt inárcsi Farkas méltóságos úrékhoz ide, Kőröstetétlénre. Egy év után megismertek, úgyhogy augusz­tus elsején behivattak a kas­tély­ba. Ide hallgasson, Pali fiam, mondták, megismertük magát. A mi birkánk fölött maga a juhász és nem az öreg számadó. Én a birka neveléstől nem félek, mondtam, csak a megnősüléshez még szegény vagyok, meg kissé fiatal is, hát hogy lehet­nék számadó? 

Ezen a két szón, válaszolták, ne múljék a dolog. Amennyi pénz kell a nősüléshez, számolja össze és szóljon az intéző úrnak.  Ki is számoltam gyorsan - gyűrű, bútor, miegymás -, hatmillió korona. Meg is kaptam. De akkor még menyasszony nem volt. Mondták erre a méltóságos úrék fiam, vannak itt sok szép lányok. Szépek, ismerem, de nem juhászhoz valók. Miért nem? - kérdik. Mert ha nem jó sajtot csinálnak, akkor nem tetszik a méltóságos uraknak. Jól van, Pali fiam, ez igaz, induljon hát útnak és keressen jó juhásznénak valót. El is indultam a nagy útra és meg is találtam Kecskemét határában, Jakabszállás pusztán azt a lányt, aki éppen harmincnyolc éve számadóné, a feleségem: Kiss Rozáliát, idősb Kiss Ferenc, Kecskemét városa számadó tinóbarom gulyásának a lánya.

 Nyár dereka volt, a báránynyírás ideje. Az egyik nyíróbandában volt egy kecskeméti asszony, az mondta: - No, Pali, tudjuk, mi van, van-e már menyasszony? Mert már tudták, hogy én leszek a számadó. Mondtam, hogy nincs. Akkor augusztus huszadikán menjek be Kecskemétre hozzá, ő majd elvezet egy házhoz. Így vitt ki a férje, Csáki Pali, Jakabszállásra, Kissékhez. Hat lány és öt fiú volt ott. Gond volt, hogy a hat lányból melyiket válasszam, de mintha meg lett volna mondva, melyikhez szóljak, ahhoz szóltam. De a lány akaratoskodott: még nem ismernek, várjunk. Nekem nincs időm, mint a falusiaknak udvarlásra, én meggondoltam a dolgot, gondolják meg holnapig ők is; holnap vasárnap van, reggel nyolcig várom őket bent, Kecskeméten, megvesszük a jegyeket az ékszerésznél. Nincs időm nékem, tiz órakor indul vissza a vonatom. Éjfélkor mondtam búcsút a háznak, gyalog indultam az útnak, négyre Kecskeméten is voltam. Hétkor meg már a tetthelyen, nem tudtam én aludni, nyolcra vajon megérkeznek-e?  Bejöttek, pontosan nyolcra. Egymillió koronába került a gyűrű. Még időnk is maradt, szép lassan kikísért a lány az állomásra. Az úton aztán mindent megbeszéltünk. Mondtam, két hét múlva újra bejövök, akkor beiratkozunk. Két hét múlva várt az állomáson. Most meg ő várja. Holnap hétkor Kőbánya-Alsóra érkezik, ,,Hoz egy kis pénzt, hazait, tisztát, körülnéz, este megy is,” Körülnéz, és hazautazik. Mit csinálna itt? A juhász is csak a szolgálat miatt van fent. ,,Ide vezényeltek. Otthon szeretnék már lenni a soknál, nem ennél a hatnál,” A nyájnál. Mert Pest?! Először 27-ben járt a fővárosban. Akkor is a kiállításon. Mindig csak a kiállításon. Mindig felhozza Pestre, bemutatni munkáját: ,Mindig csak nagydíjas kosokkal jövök….”

A számadó juhász és gulyája a Saári tanyán lakott. Feri naponta felült két kerekű kocsijára, melyet maga hajtott, és sorra látogatta az uradalom földjeit, tanyáit, hogy az ott dolgozó alkalmazottakkal megbeszélje az állattok állapotát, eleségét és  a földeken termő növényekkel kapcsolatos napi munkákat. A Saári tanyához tartozó föld leginkább rét, legelő volt, ezért tanyázott  itt a gulya. A Jolán tanyai „kastélytól” 4-5 km-re fekvő Saári tanya felé közeledve gyakran láttuk a rét füve alól előbukkanó szikes talajt. Feri úgy próbált ezen segíteni, hogy vett egyszer óriási mennyiségű kidobni való gipsz szobrot. Ezeket megőröltette és aztán a port beszántatta. Ez a módszer  legalább olyan hatékony, mint a mésszel és alunittal való talajjavítás, csak ez sokkal olcsóbb volt.

Lacika sógorom a háborúval, fölfordulással mit sem törődve Pesten dolgozott a könyvkiadójában. Ezt szépen méltatja dr. Szíj Rezső:

„FARKAS László Táltos könyvkiadó vállalata egész fennállása idején a kortárs magyar irodalomnak lett kiadója, az egyetlen Balzac-köteten kívül (Cadighan hercegné titkai. 1922) nem is adott ki külföldi szépirodalmi terméket. Ha végigtekintünk működésén, azt kell mondanunk, hogy egyike ama kevés kiadónak, amely helyzetéhez, anyagi lehetőségeihez képest a legtöbbet tette az új magyar irodalom megjelentetése érdekében. Azért, hogy az Ady-nemzedék és az utána érkezők művei minél megfelelőbb kiállításban és minél elfogadhatóbb áron kerülhessenek az olvasók kezébe. Négyszáz hold a gazdálkodásnak akkori színvonalán nem jelentett különösebben nagy vagyont, ennek ellenére a magyar irodalom és könyvkiadás köszönhet annyit FARKAS Lászlónak, hogy a könyvtermelés anyagi színvonalának romlása éveiben sikerült elérnie, hogy kiadott könyveinek értékes tartalmához harmonikusan simuljon a külső forma, hogy a könyv, mint iparművészeti alkotás is járuljon hozzá a magasabbrendű  műizlés kifejlesztéséhez”

A korábban felsorolt írókon túl  néhány olyan szerző (Ambrus Balázs, Farkas Jenő, Szitáry Zelma stb) mellett, akiknek művei erősen vitathatók, de legalábbis nem időtállók, a többi közt kiadta Ágoston Péter, , Bajcsy-Zsilinszky Endre, Barta Lajos, Dutka Ákos, Erdélyi József, Fodor József, Hatvany Lajos, Illés Béla, Kassák Lajos, Kós Károly, Szabó Lőrinc, Tóth. Árpád, Tömörkény István munkáit.   

Szíj Rezső így folytatja:

„Az eddig említettek csak néhány nevet jelentenek abból a népes írói táborból, amelyet a Táltos maga köré gyűjtött. Közülük többen akkor másutt meg sem tudtak volna jelenni. S főleg a Tanácsköztársaság után bizonyult ismét rendkívül jelentősnek FARKAS László kiadói tevékenysége, hiszen a fenti írók majd mindegyike exponálta magát a forradalmi eszmék mellett.

SZABÓ Dezső Az elsodort falu című regényével már tizenegy kiadót házalt végig, egyik sem vállalta a kiadást. Végül hosszú levelezés után KNER Imre ugyan vállalta és ki is szedette, de a román megszállás miatt nyomtatásra már nem került sor. KNER Imréhez írt leveléből tudjuk, hogy a regény iránt bizonyos jobboldali körök érdeklődtek, de az író semmilyen párttal sem akart függő viszonyba kerülni s ezért nem adta oda.Ekkor próbált szerencsét a Táltosnál. Maga olvasott fel a kéziratból részleteket FABKAS -nak és a Táltos irodalmi vezetőjének, KOBTSÁK Jenőnek, s hetek alatt megszületett a két kötetes kiadás. A műnek elsöprő sikere közismert, s utána SZABÓ Dezsőnek számos műve jelent meg a Táltosnál — s majdnem valamennyiből készültek amatőr példányok is….

…..

A Táltos jelentőségét elsősorban abban látjuk, hogy az új magyar irodalomnak a Nyugat mellett, mondhatni főkiadója lett, s hogy a könyvművészeti törekvések mellett a tömegigényeket tisztes kiadói színvonalon igyekezett kielégíteni. Így tehát rövid, mindössze kilenc éves fennállása alatt nemcsak az új magyar irodalom istápolása terén szerzett érdemeket, hanem az amatőr-bibliofil könyvkultúra terén is.

1920-ban a Táltos újra lázas munkába kezdett, s három éven keresztül valósággal ontotta a kiadványokat, noha a könyvek kelendősége nem állt arányban a kiadás rohamával. Nemcsak a Táltosra áll ez a megállapítás, hanem minden más kiadóra is, ha nem volt hajlandó a minőség rovására megalkudni.

Már 1920-ban a Corvinában egész oldalon sorolja föl raktáron levő kiadványait, jeléül annak, hogy a piac felvevőképességével baj van. A következő évek még tovább rontottak anyagi helyzetén. 1923-ban a Táltos  visszavonja a főbizományosi jogot a Révaitól és saját terjesztésbe kezd. 1924-ben GYŐZŐ Andor szerzi meg a Táltos könyvek terjesztési jogát s 40 —50%-os engedménnyel dobja piacra a készleteket. Ebben az évben FARKAS László — belefáradva a küzdelmekbe s látva azt, amit a többi kiadó is észrevett: a piac lassú halálát — visszavonult a kiadástól. Eladta a Táltost egy három tagú érdekeltségnek, de az eladás után mindössze pár kiadványuk jelent meg, gyakorlatilag tehát a vállalat az eladással megszűnt.”

Lacika ugyan megszabadult a már nem működtethető könyvkiadótól, de nem akart elszakadni barátaitól, az íróktól ezért Budapesten maradt. Új vállalkozásba kezdett és hamarosan megnyitotta  a „Kéve” textilszövetkezethez tartozó boltját a Kossuth Lajos utcában.  Sajnos ez a vállalkozása is hamarosan megbukott.

Néhány férfi szilárd akarata, kitartása - élükön Károlyi Sándor gróffal -teremtette meg Magyarországon a szövetkezeti életet: a hitelszövetkezeti szervezeteket, majd a "Hangyá "-t.

Károlyi Sándor gróf élete csodálatosan hasonlít Széchenyiéhez. Ifjú korában ö is hosszabb külföldi tanulmányúton szerezte azokat az értékes tapasztalatokat amelyekkel hazája gazdasági életének reorganizálásában vezető szerepet vállalt. A fegyverletétel után bujdosnia kellett. Száműzetésének idejét a társadalmi reformok tanulmányozására fordította. Különösen lebilincselték érdeklődését a nagyarányú szociális intézmények és a szövetkezeti gondolat. Az amnesztia után visszaérkezvén programot hirdetett a Magyar Gazdaszövetségben: „Fogyasztási szövetkezetek útján kell a falvak lakosságát, gazdákat, iparosokat s általában a kispolgárokat jó és olcsó áruval ellátni s ezzel felszabadítani az áru uzsorától. Meg kell szervezni az értékesítést, előmozdítani a többtermelést s a magyarságot kereskedelmi pályára terelni.”

A "Hangya"- Szövetkezet l898. év január 23-án alakult meg 50.000 korona alaptőkével. A világháború és a diktatúra után nagy lendülettel újult meg a mozgalom s az 1920. év végéig már 1777 szövetkezet működött a "Hangya" kötelékében

A "Hangya" mozgalmába és érdekkörébe tartozott több kisebb-nagyobb vállalat, így a  „Kéve” (Budapest közép­osztályú társadalma alsó és felső ruházati szükségletének ellátására alakult szövetkezet). E szövetkezethez tartozó üzletet működtetett az 1920-as években Lacika.

 tomkaházi Tomka Emilné:

 

1923 nemcsak a halálos tragédiák éve volt. Ebben az évben kapott helyettes államtitkár címet Emil. Ebben az évben ment nyugdíjba és – szinte ezt mondhatom – özönlöttek hozzá – szinte minden vármegye vezetésétől - a köszönő, levelek, élükön Horthy Miklós kormányzó úr meleghangú köszöntésével.

Emil azonban nem pihent meg nyugdíja árnyékában, hanem – megszabadulva az előírt feladatok kötelékéből – hozzálátott az ország felemelkedésére kidolgozott közgazdasági tervei publikálásához. Mint a  Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége választmányának tagja, először ennek gyűlésén adta elő gondosan kidolgozott „Többtermelési javaslat”-át. Ebből lássunk részleteket:

„Az őszirózsás forradalom győzelme és következmé­nyei dermesztőleg hatottak mindnyájunkra. Bekövetkezett Hazánk történetének az a hihetetlen­nek látszó szomorú epizódja, hogy párezerből álló szervezett és hazafiatlan egyén által vezetett tömeg képes volt rommá dönteni ezeréves hazánkat.

A kommunizmus alatt már, de főképen annak buká­sával azután önkéntelenül felébredt mindnyájunkban a vágy a hasonló szervezkedésre. Ez a vágy olyan erővel hatott, hogy ma alig van hazafiasan gondolkodó intelligens magyarember fővá­rosunkban, aki valamely hazafias és nemzeti gondo­lattól áthatott szervezetnek tagja nem lenne. Ezeknél a szervezeteknél azonban általában azt mondhatjuk hogy főképen a lelkesedés van meg, meg a hazafias célkitűzés. Valamennyi szervezet t. i. az integer keresztény erköl­csi Magyarországot óhajtja kiépíteni, anélkül, hogy konkrét javaslatokat halla­nánk arra nézve, hogy miképpen, minő eszközökkel,, minő intézmények felállításával véljük céljainkat elérni.

Azt gondolom, hogy a magyar mérnöktársadalom illetőleg erre hivatott szervezetei illetékesek elsősorban arra, hogy a kitűzött nagy célok elérésére vezető esz­közöket. és módokat felkutassák és alkalmazzák…

    …. Nekünk a fegyver ki van ütve kezünkből, féltékeny szomszédjaink árgusszemei folyton reánk merednek. A küzdelmet ennélfogva elsősorban a béke eszközeivel kell végigküzdenünk, mert az erkölcsi tényezők mel­lett, elsősorban a céltudatos közgazdasági szervezke­déstől, mint a béke eszközétől remélhetjük ősi hazánk visszaszerzését, sőt a kirabolt és elszegényedett intelli­genciájú Csonka-Magyarországunk megmentését is….

     … Nem elégséges tehát az arra önként vállalkozóknak pl. fogyasztási és hitelszövetkezetekben való szervezkedése, mert ilyenek felett nálunk még nagyobb mér­tékben rendelkeznek egyes ellenségeink is, ide egész lakosságunknak nem csupán a fogyasztás és hitel, hanem a közgazdasági élet összes megnyilatkozásai, ágában való beszervezésére van szükség.

A közjóléten, tehát elsősorban anyagi viszonyainkon, azonban csak úgy javíthatunk, ha az eddiginél többet termelünk.

Ha már most keressük népességünknek azt a rétegét, amelyik az eddiginél többet termelhet, akkor tekintetünk elsősorban földmíveseinkre esik, mert ezeknél akik népünk kereső részének több mint 60°/o-át teszik, a téli időben, meg a nyári esős napokon legalább az év három hónapjára tehető az az idő, midőn a mezőgazdasági téren mitsem dolgozhatnak.

Ha tehát kereső népességünknek ez a 60%-a az év említett ½ részében produktive lenne foglalkoztatható, úgy a nemzeti produkció legkevesebb 15%-kal lenne felemelhető.

Mezőgazdasággal foglalkozó vidékeinken azonban az ország tetemes részén még a munkával eltöltött 9 hónap alatt is útjában áll a belterjesebb gazdálkodásnak és többtermelésnek a népesség tervszerűtlen települése….

   … Hogy lehessen ilyen település szerkezet mellett alföldünkön a közegészségügy javításáról, népnevelésről, jó közigaz­gatásról, tehát modern értelemben vett népjólétéről vagy mezőgazdasági többtermelésről beszélni, ahol az  orvos-, sőt a szülésznő is, a gyógyszertár, az iskola, a szolgabíró és a piac járhatatlan utakon, helyenkint 20—25 km-nyire van….

     …Azon azonban, hogy népességünk földmívelés terén többet termeljen, a földmívelés ösmert kívánalmain kívül, a földbirtokreform keretében kellene segíteni legalább is úgy, hogy a pusztákon új községek számára beltelkeket hasíttatnának ki, módot teremtvén ezzel arra, hogy a népesség egyenletesen, jobban települjön és a költséges pusztai gazdálkodás helyett a belterjesebb kerti gazdálkodást szélesebb körben karolja fel.

Van hazánkban munkatér és kihasználatlan munkaerő is bőven, azonban utóbbi földmívelő országunkban oly természetű, hogy azt a belterjesebb földmívelés meg a vidék elmaradottságán segítő építkezések mel­lett, csupán úgy lehet produktive kihasználni, ha a munkaalkalom a háznál van és az időjáráshoz alkalmaz­kodik, mert más munkaalkalom a földmíves legfontosabb foglal­ko­zá­sától a földmíveléstől vonná el.

Ily munkaalkalmat pedig csupán a kis- és házi ipar nyújt. .

Ezt a munkaerőt és munkaalkalmat csak úgy használhat­juk ki, ha a kis- és háziipar rendszeres, a leg­kisebb falu­ig és a pusztáig elnyúló szervezet köz­reműködésével, hitellel és esetleg nyersanyaggal ellátjuk. Ha tehát a többtermelés nem akar puszta jelszó maradni, akkor nem lehet megelé­gedni a kis- és háziipar: sporadikus tá­mogatásával, hanem azt, Csonka-Magyarország minden falujára kiterjedő, a helyi viszonyok tekin­tetbe vételével ' számoló intézményes meghonosításával, kifejlesztésével és felkarolásával kell megala­pozni. Nem táplálok vérmes reménységet akkor, amikor azt állí­tom, hogy a kis- és háziiparnak szervezett és okszerű felkarolása mellett hazánk keresőinek termelését legkevesebb 15°/o-kal lehet emelni, mert hiszen pl. a .háziipar általánosítása nem csupán a kere­sőknek, hanem ezen felül még az eltartottak egy részének is munkaalkalmat adna.

Az ily természetű rendszeres produkcióhoz azonban nem csupán a tőke és munkaerőre van szükség, hanem szükség van intelligens oktatókra, példaadókra és vezetőkre is. Itt vár további nemzet­mentő hivatás egy-egy megfelelő szervezetre is.

Állami tisztviselő karunk feleslege letört. A vidékről az általános centralizáció, majd az ellenséges megszállás folytán a fővárosba került intelligenciánk sőt annak női családtagjai között, számos meglepő tehetséggel találkozunk: Ezek közül kellene tehát azt alkalmas vezetőket és példaadókat kiválogatni. A házi­ipar és ipar­művészet terén alkotott műveivel népünk már eddig is sokszor meglepte a külföldet. A szó szoros értelemben vett többter­meléshez. tehát sem az alkalmas vezetőkben, sem az alkalmas munkaerőben, sem az. alkalmas térben nem leend hiány.

Azonban a többtermelésnél egyedül a produkció felkarolása még nem vezet célhoz, fel kell karolni a termelt árucikkek értékesí­tését is, mind a belterjesebb mezőgazdasági produktumok, mind a kis- és háziipari alkotások terén, minden nagyobb városra kiterjedő, altruisztikus, árucsarnoki intézmény létesítése által.

Ha az ilyen árucsarnok intézmények azután egymással és a fővárosban létesítendő központtal szerves összeköttetésben, elszá­molási viszonyba kapcsolódnak, ha tehát többet dolgozunk és produkálunk és saját produktumaink láncolása nélkül lesznek árucsarnokainkban az ugyanoda szervezett, egy téren termelők, más téren fogyasztók által megszerezhetők, önmagától megszűnik a szűkebb hazánkra már-már elviselhetetlen mértékben nehezedő drágaság és bekövetkezik a célul kitűzött közjólét emelkedése is. Produktumaink feleslegét a központi csarnokból, vagy annak szervezete útján külföldre szállítva, fokozatosan megszűnik kereskedelmi mérlegünk passzivitása is. Ily módon valutánk az állam­háztartás és fogyasztóközönségünk előnyére automatice meg­javul, tehát a drágaság másik oka is veszteni fog jelentőségében.

A kérdés már csak az, hogy miképpen szervezzük meg ezt a többtermelést?

Állami szervezet, az azzal járó centralizáció meg a politikai viszonyok hullámzásánál fogva erre nem al­kalmas.

Ide a napi politikai változásoktól független és a leg­utolsó faluig lenyúló társadalmi szervezetre van szükség.

A mi társadalmunk törvényhatóságonként tagozó­dik, egy ilyen társadalmi szervezet keretéül tehát a törvény­hatóság látszik legalkalmasabbnak.

Az 1848-i törvények alapján fejlődött mai centrali­zált állami berendezkedésünk azonban törvényhatóságainkat főképen pedig az itt elsősorban érdekelt [vármegyét fokozatosan megfosztotta régi hatáskörétől. Amint ez a hatáskör azonban a múltban esetről-esetre megnyirbálódott, minden alkalommal felhangzott az a megnyugtató biztatás, hogy a közgazdasági tevékeny­ség irányításának lehetőségét kell biztosítani a vár­megye számára.

A közgazdasági tevékenység azonban elmaradt és így törvényhatóságainknak ma nincs olyan szerve, amellyel a nekik itt szánt nemzetmentő akciót meg­valósíthatná. Ilyen szervvel tehát törvényhatóságain­kat el kell látni és ez aligha lehet más, mint a törvény­hatósági takarékpénztár.

Az én eszmemenetem szerint tehát a nemzetmentő közgaz­dasági tevé­kenység megvalósításához ily takarékpénztárakat vagy bankokat kell felállítani.

Ezek a pénzintézeteknek felelős részvényese lenne,. Törvényható­ságonként és adója arányában, a törvény­hatóság minden adózó polgára. A pénzintézet feladata, lenne a rendes bank vagy taka­rék­pénztári üzemen kívül, a kamathozó vállalkozásoknak alapításán vagy pénzügyi támogatásán kívül minden olyan tevékenység, amellyel a puszta, a falu, szóval a vidék siralmas elmaradottságán segíteni lehet.

Tehát felkarolná a vármegye határán belül az ok­szerű települést, a falvak belterületeinek lecsapolását, az ivóvíz-kérdés megoldását, a jobb helyi közlekedést, főkép a többtermelést már a faluban és pedig a ter­melés minden kínálkozó ágában, tehát mind az őster­melés, a kertészet, mind a kis-, de főképen a háziipar terén, hogy így az összes vagyonát szellemi és testi munkaerejében bíró egyén ne önérzetének folytonos sérelme közben vándoroljon városról-városra, világ­részről:-világrészre az elhelyezést kereső tőke után, ha­nem megfordítva a nála sokkal mozgékonyabb tőke keresse fel őt falujában.

Ezenkívül megfelelő alapítás t.i. az Árucsarnok intézménye útján kell a vármegye mezőgazdasági és ipari termékeit a piacra hoznia, ott a termelőt a fogyasztóval a folyószámla, cheqne- és giró­forgalom által összeköttetésben tartania, hogy így egyik a má­sik termékéhez a saját termékének kényszereladása nélkül, vagy költséges hitelművelet igénybevétel nél­kül hozzájuthasson, az intézmény pedig kevés pénzzel nagy forgalmat tudjon lebonyolítani.

Ezeknek á pénzintézeteknek alaptőkére szükségük sem lenne, sőt annak a forgótőkének, mellyel ily .nagy­szabású üzletkör lebonyolításához szükséges, sem kel­lene olyan nagynak lenni, mint aminőnek az első pil­lanatban látszik, miután a takarékpénztár abszolút hitele folytán felszívná a vármegyében jelentkező be­tétek nagy részét, folyószámlán kezelhetné a közszol­gálati alkalmazottak járandóságait, a vármegye alap­jait és méltón számíthatna az állami forgótőke keze­lésében való részesedésre is.

Eme pénzintézetek működése azonban akkor lenne főképen a célnak megfelelő, ha azok együttesen egy központi intézet körül csoportosulnának, melynek közgyűlése az egyes vármegyei pénzintézetek kiküldötteiből alakulna….

   … Ilyen hazafias, az állam minden polgárának érdekeit felölelő pénzügyi szervezete a világ egyik ál­lamának sincs. Hiszem, hogy a vármegyei pénzintézetek rendszere idővel ilyen szervezetté szilárdulna meg.

 Ha. ez megvalósul akkor mondhatjuk el igazán a nagy .Széchenyivel, hogy: Magyarország nem volt hanem lesz!

Adja a Magyarok Istene, hogy kormányférfiaink az elmondottakat megértsék s azzal nevüket honalapító őseink nevéhez tegyék méltókká!”

 

Emil előadását óriási tapsvihar és széleskörű gratuláció követte. A Választmány azonnal határozatot hozott, hogy férjem javaslatait minden módon és minden erővel támogatni kell. Döntés született arról is, hogy a szövetség lapja necsak megjelentesse a dolgozatot, hanem különlenyomatok is készüljenek, amit lehet szétküldeni.

A Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége a Belügyminiszternek írott levelében így fogalmazott:

 

„Nagyméltóságú Minister Ur!

 

A Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége, a- melybe több, mint 1300 közgazdaságilag műveit egyén egyesült, többek között azt is feladatának tekinti, hogy a többtermelés megvalósításával, mint hazánk megmentésének ezidőszerint mond­hatnánk legbiztatóbb eszközével is foglalkozzék.

A többtermelés szükségességét már mintegy két évtized óta halljuk hangoztatni…

     …A Belügyminister úrnak hivatalba lépése alkalmával a törvényhatósághoz intézett leiratából pe­dig azt látjuk, hogy a közigazgatási reformnál a törvényható­ságok részére szélesebb mozgás fog biztosíttatni és szálasabb területek nyittatnak meg az önkormányzat gazdasági ereinek ki­fejtésére is.-

Ezeket a gondolatokat tömöríti és egészíti ki dolgo­zatában igazgató választmányunk egyik lelkes tagja, Tomka Emil ministeri tanácsos, akinek hosszú közszolgálati ideje alatt al­kalma nyilt az országot teljes egészében megösmerni.-

Mi az igazgató választmány előtt felolvasott ezen dolgozatban lefektetett eszméket alaposan megvitattuk, nemzetmentő voltukat felismertük és a hozzájuk fűzött határozati javaslatot magunkévá tettük.

Ezúttal azzal a kéréssel van szerencsénk Nagyméltóságodnak és Nagyméltóságod által a Magas Kormánynak ezen dolgoza­tot be­mu­tatni, hogy azt áttanulmányozni és a benne lefektetett programnak megvalósítását elárvult hazánk üdvére, fajunk meg­maradásának biztosítására, saját hatáskörében előmozdítani, il­letve megvalósítani méltóztassék.-

Nagyméltóságú Minister Ur! Ősi vármegyéink keretei a centralisatio jegyében hovatovább veszítenek tartalmukból. Az a kormány tehát, amelyek e kereteket a politikai tartalom mellett az itt javasolt gazdasági tartalommal is megtölti, egy második ezer évre biztosítja a vármegyék nemzetmentő működését; - az a kormány, amelyik a pusztákat a javasolt módon magyar véreinkkal betelepíti, történelmünk hálájára lesz méltó; - az a kormány pedig, amely népünket a földmivelés mellett az itt ja­vasolt módon iparossá téve, felszabadítja a nagyipar és nagy­tőke zsarnoksága alól, népünk sorsának jobbrafordulásában oly nagyjelentőségű változást kezdeményez, mely a jobbágyság fel­szabadításával lesz összehasonlítható.-

Nagy időket élünk, adja a Magyarok Istene, hogy új erők buzduljanak, a nemzeti energiáknak új forrásai nyíljanak szegény hazánknak megmentésére, felvirágoztatására. -

Mi azon hitben, hogy ez a végzet által tőlünk nem ta­gadtatott meg, teljes bizalommal nyújtjuk be tiszteletteljes javaslatunkat Nagyméltóságodnak, amidőn ugyanezt a magas kor­mány illetékes tagjainak, valamint elfogadás és propagálás vé­gett a testvér egyesületeknek is megküldöttük.

Kérésünk megújítása és legmélyebb tiszteletünk kife­jezése mellett:

 Budapest, 1923. március hó 10.-én

                                                                   Viczián Ede s.k.                        Edvi Illés Aladár s.k

                                                                   ügyvezető alelnök.                                 Elnök”

.
Hamarosan megérkezett az Országos Magyar Gazdasági Egyesület válaszlevele melyben:

 „Van szerencsénk tudatni, hogy egyesületünk többter­melési bizottsága legutóbbi ülésén beható tárgyalás alá vette a Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége által megküldött többtermelési javaslatát és annak kiindulási pontját magáévá téve elhatározta, hogy munkaprogrammjának egyik alapvető részét fogja képezni…”

 

inárcsi Farkas Ferencné

 

Növekedtek a lányok, éreztük, hogy már nem elég a szülői szeretetből fakadó tanítgatás. Hozzáértő, azaz házi tanításban és gyereknevelésben egyaránt jártas lányra van szükségünk, méghozzá olyanra, kitől németül, franciául, angolul is tanulhatnak. Olyanra azért nem számítottunk, aki mindezeknek egy személyben eleget tesz de végül a karai öreg tanító bácsi és Németországból, Svájcból érkező, egymást váltó gyereklányok, majd nevelőnők tökéletesen kielégítették reményeinket. Lányaink szigorú napirend szerint éltek, délelőtt és délután is voltak tanórák. A legjobb emlékeket egy nagyon vallásos erdélyi „Anna néniről” őrzik, kinek ugyan pokróc modora volt, de nagyon jól tanított. Neki köszönhetően simán továbbléphettek a középfokú, azaz a nagykőrösi polgári iskolába.

Feri legszívesebben a szarvasmarha fajtanemesítéséhez elengedhetetlen tenyészállatok  tenyésztésével foglalkozott. Ezt a folyamatosan nagyobb gonddal, szakértelemmel végzett – tenyészállatvásárokon vizsgázó – munkát egyre több siker koronázta. Tenyésztési naplóiban minden apró részletet feljegyzett a marhák tudatos szelekciója és egyes keresztezések alkalmazásáról. Nagyon ügyelt arra, hogy  az idő előtti vemhesítést elkerülje a tenyésztésre válogatott üszőtinók elkülönített legeltetésével. Az így megvalósított szűzgulya, és a kíváló törzskönyvezett tenyészbikák, (melyeket részben külföldről, Svájcból és Ausztriából hozatott) meghozták az eredményt. Évről évre több díjat nyert a tenyészállat kiállításokon és vásárokon. A rendkívül gondos tartás a tejelési és tejtisztasági versenyeken elnyert számos díjban is jutalmat nyert.

A pontosan ellenőrzött állattartás természetesen ugyanolyan körültekintő takarmányozást is igényelt. Minden nap 12 órakor Harsányi Imre tanyásgazda meghúzta az artézi kút tornyán lévő kis harang kötelét. Ez jelentette a gazdaságban a munkaszünetet. Ilyenkor ebédelt mindenki. Ebéd után Feri leült Schmidt úrral, az intézőjével a leszedett asztal végéhez és néha órákig diktálta a különböző korú állatok takarmányozási menűjét. Az állatokat egyedileg takarmányozták. Egyes tehenek tejtermelésük szerint kaptak abrakot.

Az intézőnek kellett a tej és a vaj kezelését is ellenőrizni. Egyáltalán az egész tehenészet törzskönyvezés –Feri számára történő - előkészítése a feladata volt. Gyakran szóba került az is, hogy az egyes termények előállítására mennyi munkaerő ment rá, illetve az egyes termények termelése mibe került. A növényre felhasznált anyagok /vetőmag, műtrágya stb./ a "Magtárkönyv"-ben voltak kiadásba helyezve, ennek egyik példányát  a magtáros minden nap az esti eligazításra volt köteles magával hozni. Ebből a Magtárkönyvből egészítette ki aztán Schmidt úr a gazdaság takarmányozásra vonatkozó kiadási tételeit. Az uradalomnak igen pontos adatokkal kellett gazdálkodnia, hiszen a jelentős jelzáloghitelezést a biztosító bank is ellenőrizte. Ferinek vérében volt a tervezés és ellenőrzés. Lacika sajnos sokkal kevésbé értett a pénzügyekhez. Egyszer egyik pesti társaságból való barátja hosszan könyörgött neki, hogy teljesen tönkremegy, ha nem segíti ki őt egy nagyon jelentős pénzösszeggel. Cserébe egy aratást, cséplést is segí­tő gőzgépet ajánlott. Lacika belement.

Bár a gép valóban hasznos volt és sokat dolgozott nálunk, de a kifizetett összeg soha nem térült meg.

Ennyi pesti veszte­ség (mely persze nemcsak Lacikát sújtotta, de rendkívül megterhelte az uram vagyonát is) arra késztette sógoromat, hogy visszaköltözzön a tetétleni Jolán tanyára és megpróbálja másik kedvenc élethívatásával törleszteni a tetemes banki adósságokat. Folytatta tehát és hamarosan magas fokra fejlesztette 20 holdas kertészetét. Közben azért a közélettől sem akart elszakadni. Erről Nagykőrös honlapján olvashatunk.

„A két világháború között a városban folyó irodalmi tevékenységet az Arany János-Társaság fogta össze. A Társaság alakuló ülése 1925. március 22-én volt. Nagykőrös közvéleménye nagy érdeklődéssel kísérte, Arany János volt tanítványai és tisztelői szerte az országban örömmel üdvözölték a megalakulást. Az elnök Benkó Imre, az alelnök inárcsi Farkas László, a főtitkár Gaál László, a titkár Törös László lett. Könyvtárosnak Osváth Ferencet választották meg….

…A mai nap, amelyen megalakul a Nagykőrösi Arany János-Társaság, - úgy hisszük - történelmi nevezetességű lesz nemcsak városunk, hanem a magyar irodalom történetében is... Kell, hogy az Arany János-Társaság, mint egy magasabb szellemi kapocs kösse össze és egyesítse a magyar érzés és kultúra égisze alatt a mi szűkebb nagykőrösi társadalmunkat is... s ezen a ma születendő Nagykőrösi Arany János-Társaság legyen az egyik ragyogó csillaga a magyar szellemnek és kultúrának….

A Társaság munkásságának irányát vezetőinek irodalmi ízlése határozta meg, elsősorban Benkó Imréé…. Irodalmi ízlése erősen konzervatív volt. Többek között ennek volt köszönhető, hogy a korabeli modern, igazán értékes irodalomról említés sem történt az Arany János-Társaság évkönyveiben. Nincs Adyt méltató tanulmány (inárcsi Farkas László, a Társaság egyik legmű­veltebb, legkifinomultabb irodalmi ízléssel rendelkező tagja írta: "... Ady Endre költészete, amiről ebben a városban szintén nem nagyon illett szólni..."), nem beszéltek Babitsról, Kosztolányiról, Tóth Árpádról, Kaffka Margitról, Juhász Gyula és Móra Ferenc azok, akiket méltattak, akikkel kapcsolatot tartottak fenn…

… Sajnálatos, hogy az Arany János-Társaságban nem juthatott igazán vezető szerephez inárcsi Farkas László, aki mint a Táltos kiadó tulajdonosa, rendkívül progresszív tevékenységet folytatott. Kiadói szerkesztőül Kárpáti Aurélt alkalmazta, s a korabeli irodalmi élet legkiválóbb alkotóit jelentette meg. Farkas László nem volt irodalmár, de kiválóan értett az irodalomhoz, felismerte az igazi értékeket, lakóhelyén Tetétlenpusztán
15 000 kötetes könyvtára volt. A huszadik század magyar irodalmának, írói világának a leggazdagabb levélgyűjteményét őrizte." Nagykőrösön volt ugyan háza,(Farkas utca 1. sz.) de azt ritkán lakta. Inárcsi Farkas László a legkiválóbb magyar kertésze volt korának, az évelő dísznövények nemesítője, kiadóját is a kertészkedésből tartotta fenn. A haladó, radikális nemesség kiváló képviselője volt. Példaképül szolgálhatott volna a nagykőrösi értelmiség és polgárság számára, ez azonban nem így történt. Az Arany János-Társasággal sem tudott igazi alkotó kapcsolatot kialakítani, s ebben valószínűleg nem ő volt a hibás. Néhány előadást tartott mindössze, s ezek szövege található meg az évkönyvekben.”

A hatalmas könyvtár természetesen közös öröksége volt Lacikának és Ferinek. Így a jelentős mennyiségű ajándékozás is közös döntés volt, melyről a Szabó Károly Városi Könyvtár történetében olvashatunk.

„A városi könyvtárat Dezső Kázmér polgármester kezdeményezésére és 212 kötetes adományával hozta létre a város 1928-ban. A könyvtár anyaga a város tulajdonában található könyvekből, ajándékozott könyvekből, kéziratanyagból és jelentős számú aprónyomtatványból tevődött össze. Az állomány tartalmazott számos tudománytörténeti, közigazgatás-tudományi, általános és helytörténeti, valamint ismeretterjesztő műveket. A szakirodalom különböző ágai is képviselve voltak, a szépirodalmat a magyar klasszikusok, mint pl. Arany János, Jókai Mór és Gárdonyi Géza nevei képviselték, Hegedűs Hilda 300 kötetnyi könyvajándéka külön csoportot jelentett, mivel ezek a könyvek 1690-1848 között jelentek meg. Inárcsi Farkas Ferenc ajándékából származtak a különféle művek kéziratai és kefelevonatai.”

 tomkaházi Tomka Emilné:

 

A Budafoki úton lakva a Gellért hegy volt a család kedvenc kiránduló helye. A fiúk minden sziklát ismertek és megmásztak egy-egy ritka lepke példány megszerzéséért. Így aztán mindig nagy figyelemmel kísértük a hegyoldal és környéke változásait. Mióta a milleniumra megépült a Ferencz József híd, a hegy déli oldalán megélénkültek az építkezések.

A Gellért hegy északi oldalának környezete IV. Béla király idejében kezdett kibontakozni a tatárjárás után. A johannita lovagok a mai Rudas fürdő helyén építettek ispotályt fürdővel. A török hódoltság ideje alatt építették a Rácz fürdő legrégebbi részeit, melyhez a törökök felhasználták a lerombolt budavári épületek romjait. Mindkét fürdőt Ybl Miklós tervei alapján  felújíttatta, kiegészíttette a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a millenium előtti években.

Az 1897-től épülő Erzsébet-hidat sok kritika érte amiatt, hogy nekivezet a Gellérthegynek, nem csatlakozik szervesen a budai körútba. A közmunkatanács minden bizonnyal ebből a hátrányból próbált meg erényt kovácsolni, amikor a hídtengelybe eső hegyoldalt monumentális záró motívummá kívánta alakítani. Így készült el Szent Gellért hittérítő, az első magyar vértanú szobra az azt körülvevő félköríves, árkádos építménnyel, a szimmetrikus elrendezésű, két lépcsőkaros feljáró a hegyre vezető gyalogutakkal.

E munkálatok irányításában – a minisztérium oldaláról - Emil is részt vett. Valószínűleg ez indította arra, hogy a Gellért hegy gyomrába ebből az új közlekedési gócpontból közvetlenül megközelíthető pince-alagutakkal tervezze meg a főváros élelmiszer ellátását biztosítani hivatott közraktárt és vásárcsarnokot. Az előzetes terveket így mutatta be az alig egy éves Magyar Nemzeti Bank alelnökének:

 

„Nem hagy. nyugodni a tudat, hogy viszonyaink jobbra- fordultának egyik legfontosabb eszköze a megélhetés olcsóbbá tétele, ennek feltétele pedig a többtermelés mellett az élelmicikkek forgalomba hozatalának altruisztikus alapokon való megszervezése. Ez a körülmény késztet jelen levelem megírására.

Te a szövetkezetek vezetőivel e tárgyban tartott értekezleten reámutattál példaképen a burgonya és gyümölcs vidéki és budapesti mai árai közötti különbözetre, én 1907-ben budapesti .városi bizottsági tag koromban a közgyűlésen ugyanezt tettem.

A mondott terményeknek akkor is, mint ma a budapesti piaci ára négyszerese volt annak az árnak, amit a vidéki gazdák kaptak.

1911-ben, mikor ez a kérdés úgy a Köztelken, mint a városhá­zán újból szóba került, egy emlékiratot adtam át a Polgármester­nek, melyben rámutattam arra, hogy miként lehetne a bajon segíteni.

Pár szóval bátor vagyok most közölni Veled ezt a tervemet.

A burgonya és gyümölcs a romlandó élelmi cikkek közé tartoznak. Ezek árkülönbözetének is a nivellálásához egy e célra a fővárosban létesítendő közraktárra és közraktári intézményre lenne szükség.

De a közraktárnak olyannak kellene lennie, hogy abba a termények fagymentes időben legyenek egyelőre a fővárosi szükségletnek megfelelő mennyiségben elhelyezhetők ott kezelhetők és az időjárás változásaitól függetlenül nagyban és kicsinyben forgalomba hozhatók.

Ilyen tulajdonsággal csak egészséges, száraz és egyenletes hőmérsékletű pincehelyiségek bírhatnak. Ezeknek azonban a város közepén kellene lenniük, ilyenekül tehát egyedül a Gellérthegybe építendő pincék kínálkoznak.

Ennek a helynek minden más hellyel szemben még az az előnye lenne, hogy itt idővel bármily nagy arányú terjeszkedésnek a lehe­tő­sége meg volna, már pedig a terjeszkedésre, t.i. a kivitelre is, ha a vállalat egészségesen alapoztatik meg, múlhatlanul számí­tani lehet. Emellett itt a kellő helyiségek előállítása kevesebbe kerül­ne, mint Budapesten a középponthoz közel bárhol csupán a telek beszerzése kerülne.

A dolomit, sziklába robbantandó pince 4m belvilággal ugyanis nem kerülne többe négyszögölenkint 150 arany koronánál. Ilyen ár mellett pedig a központhoz közel a telek négyszögöle alig kapható.

Ami pedig a közlekedés kérdését illeti, a Gellérthegyben elhelyezendő terményraktár a Dunaparton feküdvén, ott a hajóközlekedés előre megoldottnak tekintendő, míg a vasúti közlekedésre három megoldás is kínálkozik:…

…A legtökéletesebb megoldás lenne az, ha a Kelenföldről, a Délivasut vágánya használtatnék, fel a Délivasut ottani alagútjáig és onnan egy kétvágányú alagút készülne a Gellérthegy alatt létesítendő pincék között, a Dunapartig.

Ezen másfél km. hosszú alagút építési költsége 2 millió arany koronára irányozható elő.

Ezek alapján a tározási költségek burgonyára vonatko­zólag hozzávetőleges számítással a következőleg alakulnának:

1./ 1 millió q burgonya tározásához kellhet a szükséges folyo­sók­kal együtt 30.000 négyszögöl pince. Ennek előállítása a fen­tiek szerint 4.5 milió arany koronába kerülne, aminek amortizá­ciója 10% .mellett kitenne .         450000.koronát,

2./ a vasúti összeköttetés az alagútón át 200000. koronát,

8./ administració, az áru kezelése, a romlásból előálló veszteség és egyéb költségek 350000,  „ összesen         1.000.000.koronát

Egymillió q burgonya tárolása q-ként tehát 1 aranykoronába, kg-ként 1 arany fillérbe kerül.

Ma kapnak Szabolcsban a gazdák kg-kint 2 arany fillért, a két összeg együtt 3 arany fillér, a burgonya mai piaci ára Budapesten kicsinyben 8 arany fillér, a különbözet 5 arany fillér.

Ily közraktári intézmény mellett, ha a raktárokhoz való szállításra egy arany fillért számítunk is, 4 arany fillér marad a gazdák és a fogyasztó közönség javára.

a gyümölcsfélék súlyegységének tározásához több hely kell, mint a burgonyáéhoz, de viszont ezek igen sokkal magasabb tározási költséget is megbírnak.

 A borok közraktárszerű kezeléséhez, különösen ha az- bor­kóstolókkal köttetik egybe., hasonlóan több hely kell, de a bur­gonyánál ez a cikk is sokkal nagyobb tározásí költséget bír meg.

Megjegyzem végül, hogy az itt közölt számításokat közöltem Szentgáli Antal barátommal, aki az alagutak építése terén általánosan elismert szaktekintélyünk, azokat vele egyetértésben állítottam össze.

Bátor -vagyok továbbá tudomásodra hozni, hogy amennyiben az általad felvetett nagy jelentőségű eszmét a szövetkezetek megva­lósítanák és az általam itt közölt gondolatmenet is megnyerné tet­szésüket és így vállalkoznának ezen- közhasznú és emellett a vilá­gon páratlan létesítmény megteremtésére, ahhoz nevezett bará­tommal együtt vállalkoznánk egyelőre a bővebb tájékoztatást nyúj­­tó általános tervek és majdan a részletes tervek elkészítésére is.

Az elmondottakat szíves figyelmedbe ajánlva és válaszodat kérve, vagyok tisztelő híved.

Budapest, 1925. november 26-án

A Magyar Nemzeti Bank egyik megalapítója, Bernáth István a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja - ki gróf Károlyi Sándorral együtt hozta létre a „Hangya” fogyasztási és értékesítési szövetkezeti mozgalmat - Emil javaslatát kedvezően fogadta, így részletes építési, gazdasági, közlekedési stb. terveket dolgoztak ki Szentgáli Antallal, melyeket megküldtek a székesfőváros polgármesterének és az illetékes minisztereknek. Sajnos az 1928-30-as nagy gazdasági világválság elsöpörte a megvalósítást.

 

inárcsi Farkas Ferencné

 

Ida néni , ki magát „második anyátok”-nak nevezte s kit mi keresztmamának szólítottunk (bár igazat szólva, csak Arankának volt keresztanyja), igen elfoglalt életet élt Bécsben. Királynéja halála után sem csökkent ragaszkodása és szeretete Sisi két  leánya Gizella és Mária Valéria iránt, sőt ö volt bánatuk talán legfőbb támasza. A kisebbik főhercegnő, kit a királyné „magyar gyermekének” is neveztek különösen ragaszkodott keresztmamához. Mikor lakhelyéről az alsó-ausztriai wallsee-i kastélyból Bécsbe utazott, mindig felkereste Ida nénit s élete végéig levelezett vele.

Nem feledkezett meg azért rólunk sem. Édesanyám halála után is évekig majdnem olyan sűrű maradt a levelezés, mint korábban. Arankának talán legnagyobb öröme ebben telt, hogy hosszú leveleket írt a Papa és az én életemről, végére hagyva a saját történeteit. Mikor 12 éves lettem, Ida néni megbeszélte a St. Pölten-i angolkisasszonyok rendfőnökével , hogy fogadjanak be minket Arankával a kollégiumukba. Itt aztán néha meglátogatott, de még nagyobb öröm volt, ha mi mehettünk hozzá habos kakaóra Bécsbe.

Ida néni a királyné életében sokszor járt itthon Magyarországon, de csak ritkán jutott el hozzánk Tápioszelére. Édesanyámmal (és néha velünk is) könnyebben tudott találkozni Budán, vagy Gödöllőn, mert így a úrnője közelében maradhatott.

Olykor szeretett szülővárosába, Kecskemétre is ellátogatott, főleg, mikor családi és hivatalos ügyeket kellett intéznie. A város iránti ragaszkodásának eredményes megnyilvánulása volt, mikor 1907-ben Kada Elek polgármester kérésére közbenjárt Koburg Fülöp hercegnél s így Kecskemét vásárolhatott meg egy 11 ezer holdas birtokot a Kecskemét melletti kohári–szentlőrinci pusztán. Hosszú éveken át segítette a kecskeméti rászorulókat is. Ugyanabban az évben megírt (első) végrendeletében a város szegényeire hagyott ezer aranykoronát és azt a 4.000 koronát, amelyet évekkel korábban kölcsön adott a városnak,

„egy Kecskeméten létesítendő mentő egyesületre kívánom letétetni, mely saját nevemet viselő alapítvány (Ferenczy Ida alapítvány) a város által gyümölcsözőleg kezeltessék mindaddig, míg az általam hőn óhajtott emberies üdvöz intézmény létre nem jön, a létesülése esetén a kamatok annak czéljaira fordít­tassanak”

Nagynénénk szalonja az osztrák és magyar közélet számos személyiségének találkozóhelye is volt. Ez adott alkalmat és lehetőséget arra is, hogy Ida néni kezdeményezze, majd - Ferenc József  megbízása alapján - megvalósítsa meghalt úrnőjének emléket állító múzeumot a budai várban.

Ajándékozásai révén a kiállítandó anyag közel 100 arcképpel, szoborral, kézirattal és a királyné egyéb használati tárgyaival gyarapodott. Az emlékhely egészen a második világháború végéig fogadta a látogató­kat. 1945-ben, Budapest ostroma során súlyos károkat szenve­dett, így az anyag jelentős része megsem­misült. Megma­radt darab­jai a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek.

1912 nyarán, mikor Ida néni értesült eljegyzésünkről, pótvégrendelettel megváltoztatta 1907-ben írt első végrendeletét. Aranka testvéremnek szánt földbirtokokat és részvényeket rám hagyományozta azzal a kitétellel, hogy Arankát az ingatlanok és részvények után holtig tartó haszonélvezet illesse. Megváltoztatta azt is, hogy a rám hagyott vagyont csak 24. évem betöltése után kapjam meg. A pótvégrendelet kimondta, hogy megkapom az örökségét akkor is, ha 24. évem előtt férjhez megyek.

Esküvőnk után egyik első utunk Keresztmamához vezetett, ki ekkoriban költözött ki a Belvedere kastély környéki Reisner Strasse-ról a  Schloss Schönbrunn parkja szélére, a Grünberger Straße 16-ba.

Nagy szeretettel fogadta Ferit és úgy szívébe zárta az ő családját is, hogy ha Lacika alpesi kúrára átutazott Bécsen, őt is mindig szívesen látta.

A világháborútól megrettenve keresztmama még két alkalommal (1914-ben és 1916-ban) módosította végren­deletét, de – hála Istennek – még sokáig köztünk maradt. Így ismerhették meg őt gyermekeim, kiket ugyanúgy szeretett mint minket. Mi is igyekeztünk szeretetünket kifejezni többek között „hazai” élelmiszerküldéssel. Ennek aztán szinte életmentő szerep jutott 1919-ben, mikor Bécsben is kifordult magából a világ  

***

A monarchia felbomlását követően, 1918 november 12-én – a szociáldemokrata-polgári koalíció kancellárja - dr. Karl Renner kihirdette a „Német-Ausztria köztársaságot”. Bár a nemzetgyűlés elvben önálló állam létrehozásáról döntött, a Németországhoz csatlakozni vágyók tábora egyre erősebbé vált. Ezt a felbuzdulást táplálta az akkortájt keletkezett és gyorsan felkapott né­zet az önálló Ausztria életképtelenségéről.

A szociáldemokrata táboron belül, melynek fel­legvára Bécs volt, az életképtelenség elmélet találkozott a katoliciz­mus-ellenességgel és mindannak elutasításával, ami a „régi” monarchiára emlékeztetett, szembeállítva ezzel egy illuzórikus Németországot. Ráadásul a korábban csillogó birodalmi fővárosban, Bécsben éhínség, járványos betegségek, infláció, hatalmas lakáshiány és munkanélküliség pusztított.

***

Ebben nehéz időben levél érkezett Ida nénitől:

„ Édes jó Ferikém!

 

Hetek óta készülök kedves leveledre felelni, de a sok más mindenféle foglalkozás és rossz egészségem, de különösen a háztartási bajok nem hagynak időt arra, ami jól esne az ember szívének! Pedig kedves leveleid olyan jó hatással voltak lelkemre és szívemre s oly jó érzést váltottak ki lelkemből, hogy szinte szükségét éreztem annak, Veled beszélhetni!

A mi kedves Mariskánk levele is – mindannyiszor, ha ir – egészen felelevenít olyan jól esnek nekem szeretetteljes szavai!...

…Itt most a világon semmi se kapható, 3 hete, hogy húst nem láttunk, zsír, vaj, tojás még Schleichhandelba (zúgkereskedésben) se kapható. Igy elképzelheted, hogy az étkezési gond minden napi foghúzáshoz hasonlítható s teljesen megőrli az embert! Eddig még a jó maradékokból éltünk. A Semmeringre küldött gazdag kis kofferban többször nagy mennyiségben vajat is küldött az én kis cicám, s azt a polgármesterné számomra kiolvasztotta…de sajnos már ez is elfogyott…

Egy bizonyos úr, ki meglátogatott és ily módon járt el, azt tanácsolta, hogy hagyjam magamat valaki által meglátogattatni; de annak az illetőnek kell útlevél és azután engedély, hogy saját maga számára 15-20 kilo élelmiszert felhozhasson magával. Engedély kell az élelmezési minisztériumtól a felszállítandó élelemre, azt azután magával be kell vinni a kupéba és a vizitálásnál – az engedély bemutatása után, azt mondják, hogy érintetlenül hagyják. Neked édes Ferikém és a babádi Lacinak is a felutazást hozzám ezen rémséges, kuszált viszonyok közt nem tudnám elviselni, mert Nektek otthon a családotoknál van a helyetek. Azt gondoltam azonban, hogy kérem őszinte tanácsodat, merjem-e erre fivéredet, Lacit kérni. Ő annyit van távol hazulról, hogy ránézve talán mindegy, ha egy kissé messzebb utazik is, és több időre elmarad Tetétlentől, minthogy Ti együtt otthon vagytok!

Ha felbátorítasz, úgy felkérném őt, ránduljon fel, hacsak pár órára is…s ő hozhatna nekem – de csak kézikofferben – pár kilo szalonnát, pár kilo zsiradékot, egy kis vajat s néhány tojást, talán egy darab füstölt oldalast, vagy kolbászt, ha még nem avas; friss hús most már a melegben alig lesz szállítható, - és sonkát nem is kérek, mert az olyan nagy és súlyos, de friss füstölt húst, ha az nem száraz…

Mily jótétemény volna rám nézve, ha közibetek repülhetnék, hacsak rövid időre is ez a viszontlátás üdítően hatna szegény szívemre; nem képzeled édes Ferikém, mennyire vágyódom kedves családod tagjait látni…

Isten veled édes Ferikém, legszívesebben üdvözöl, és kér, hogy gyerekeket és Mariskát csókold meg helyettem.

                            szerető öreg

                                               Ida néni”

Mi valóban nem mertünk Bécsbe utazni. Egy olyan ausztriai zűrzavarba, hol a "vörös Bécs" az egész országgal szembekerült és ott is félkatonai szervezetek alakultak, melyek valós veszélyt jelentettek volna ránk. Lacika azonban vállalta az utat és kimondhatatlan megkönnyebbülést vitt magával hazai elemózsiák formájában.

Idukával és testvérkével (Máriával) – ha jól emlékszem először 1923-ban látogattuk meg Ida nénit Schönbrunnban. A gyerekeknek csodálatos élmény volt a kocsizás Ida néni hintóján a három órányira fekvő Maria Gugging kegytemplomhoz, hol nemcsak finom édességekkel lepte meg őket nagynéném, de az árusoknál választhattak is maguknak egy-egy ajándékot. Bár Ida néni megdicsérte őket szerénységükért, nekem még sok év után is emlegették, „de kár, hogy nem mertem valami drágábbat választani…”. Három év múlva Lacika magával vitte Idukát kereszt­mamához míg ő a hegyekben kúrázott. Ennek az útnak is elemlegettük a történetét, amit Iduka mesélt el otthon.

Egyik nap ő már korán felkelt. Ahogy itthon Tetétlenen is megszokta, úgy kilenc óra tájban az ebédlőben várta nénjét a reggelihez, mikor a szobalány jelentette, hogy Mária Gizella Valéria főhercegnő jött látogatóba Sztáray Irma grófnő kíséretében. Iduka odaszaladt Ida néni háló­szobájához és vitte a hírt a vendégekről. Keresztmama kissé idegesen – mert igazán tisztelte és szerette látogatóit - kérte 11 éves kislányomat, hogy valahogy mentse ki őt, míg felöltözik. Mikor aztán a jól sikerült beszélgetés után a vendégek elmentek Ida néni hosszan simogatta Iduka fejét és nagyon megdicsérte: „Azt tudtam, hogy már egészen jól beszélsz németül, de azt nem, hogy ilyen illemtudóan és ilyen felnőtt módra tudsz társalogni előkelő hölgyekkel”. Nagyon büszkék voltunk kislányunkra.

1927 őszén voltunk nála utoljára, amikor még a Semmeringre is elkísért minket. Féltettük akkoriban Testvér­két, hogy ő is elkapja Lacika tüdőbaját. Ida néni korát meghazudtoló mozgékonysággal azonnal ráállt, hogy velünk jön a hegyekbe, mert neki is jól esik a friss alpesi levegő. Pár szép napot töltöttünk együtt.

1928. június 28-án Ida néni halálhírére az egész ország feljajdult. A bécsi Augustinus kápolnában ravatalozták fel Itt búcsúztak osztrák barátai. Ezután - végrendeletének megfelelően - holttestét hazahozták és. hatalmas pompával, koszorúk garmadájával övezve a kecskeméti Szentháromság temetőben, szeretett testvére, édesanyám mellé, helyezték örök nyugalomra. Fáy István főispán a következő szavakkal búcsúzott Ferenczy Idától:

 „Abban a történelmi korban, amelyben ő élt és szerepelt a magyar korona közelében őrangyala volt nemzetének. Mennyien érezték jóságát, szeretetének fényét. És mikor halálával, amely életéhez a legméltóbb volt, búcsút veszek a nemzet nagy halottjától, kérem, hogy a Mindenható trónusánál legyen

 továbbra is védője szegény sokat szenvedett hazájának. Ferenczy Ida a nemzet nevében Isten veled.”

tomkaházi Tomka Emilné:

 

Szegény Emilnek – bátyja halála óta - sok gondot okozott Olga sógornője ügyetlen gazdálkodása és még többet Endre unokaöccse tékozló és felelőtlen élete.

 Sajnos a huszártiszteknél ez nem volt ritka, de Endre mégiscsak annak a Zichy Mihálynak volt unokája, kit akkoriban- Munkácsy Mihály mellett - a második legismertebb magyar művészként tiszteltek.

 Endre apja, Tomka Jenő, ki korábban neves ügyvéd és a Nemzeti Kaszinó ismert tagja volt már a 90-es években visszavonult a család taracközi birtokára Kárpátalján. Itt élt együtt édes­anyjával, felségével, Zichy Olgával és annak édesanyjával Alexandrina Ersoffal, míg apósa Zichy Mihály Szent­péterváron a cári udvar festőjeként élte életét.

Jenő és apósa egyazon évben, 1906-ban távoztak az élők sorából. Rá négy évre férjem és Jenő édesanyja, a taracközi Tomka birtok utolsó úrnője, Tomka Pálné, Szőgyény Mária is jobb létre szenderült. Bár Alexandrina csak 13 évvel később követte urát a sírba és Jenő felesége is 1923-ig élt, Zichy Mihály (talán előrelátásból) nem reájuk bízta a nekik szánt rajzait és festményeit, hanem Emilre. Neki kellet őrizni ezeket, hogy ne kerüljenek ki a családi tulajdonból, csak végső szükségben. Két ilyen „végszükség­ről tudunk”. Először 1920-ban vitt el négy képet Endre. Az egyik nagyapja önarcképe volt, míg a másik a „Lovas ember”. A másik két kép címét nem tudom.

„Kedves Emil bátyám! Teli vagyok adóssággal! Adósságaim mozgásképességemet megakadályozzák, gondolok arra is, hogy az ősszel megházasodjam, mind ehhez azonban égető szükségem volna pénzre. Családi képeink tudtommal Emil bátyámnál van­nak és azért kérném ezek közül két rajzot, a nagyapám rajzai közül, kiadni mert én ezeket elzálogosítva reménylem rendezhetni anyagi viszonyaimat. Meg vagyok győződve arról, hogy Emil bátyám ezen tényekben sem édes anyám sem nővéreimnek kifogása nem lesz és ha lenne   mégis, úgy velük szemben minden erkölcsi és anyagi felelősséget magamra vállalok.

Tisztelő és szerető öccse Endre

Budapest 1920 júli 7én

 Utólagosan még két képet „Zichy M önarcképét” és a „Lovas embert” átvettem

 juli 11én 1920       Endre”

 

A második esetben Olga öt (azt hiszem az előbbieknél még sokkal értékesebb) képet vitt el, melyek későbbi sorsát már nem tudtuk követni. Már azért sem, mert férjem sógornője még abban az évben meghalt. Huszárfőhadnagy fia öt évvel később megdöbbentően tragikus véget ért. Egy öreg szék összetört alatta és a beléhatoló hegyes székláb oly mély sebet ütött, mely elmérgesedve halálát okozta.

A 20-as években sok rossz de sok jó is történt.

. Gyermekeim (főleg Erzsébet) gyakran kérdezgettek Kiss Ernő óriási vagyonának sorsáról. Én ezekkel az örökösödési kérdésekkel nem sokat foglalkoztam, mert egyrészt, mikor nagymama meghalt pici pólyás Lilikémmel voltam elfoglalva, másrészt nem akartam vitát nagybátyámmal báró Dániel Ernővel. Így aztán bizony nem minden úgy történt az osztozkodásnál, ahogy arról a groszi végrendeletében intézkedett, s e változásoknak főleg Franci és én voltunk vesztese. Erzsébet határozott lányként igyeke­zett még így utólag javítani a helyzeten és főleg Ilka nagynéném, Steingasser Ákosné hagyatékából valamit megkapni. Aztán mikor Ernő bácsi 1923 júliusában meghalt balatonfüredi villájában, már nem akartunk a fiaival, Elemér­rel és Tiborral tovább vitatkozni, hiszen mindig jó viszony­ban voltunk. Úgy tűnt, a vita egyességgel zárul, melyben Ernő bácsi özvegye, Serena néni vállalta, hogy az ezüst­neműk és bútorok helyett 15 millió koronával (187 000 pengő) kárpótol minket. Az összeg nagyságát nem könnyű ma már megítélni, hiszen ez már a korona igen erős inflálódásának idején ill. a pengő bevezetése előtt történt. (Emil nyugdíja 1924 január 1-től havi 945 000 korona volt, míg Miki után a családi pótlék évi1600 koronát tett csak ki.). Sajnos azonban  ezt az összeget sem kaptuk meg soha, de legalább békés megegyezésre irányuló nagyvonalú gesztusunkat igen szépen viszonozta évtizedekkel később Tibor leánya Marietta.

1924-ben Vali férjének is komoly nehézségei támadtak. Meghalt a bátyja, akivel közösen kezelték a családi birtokot és az özvegy követelte a birtok megosztását. A bíróság úgy döntött, hogy a neki jutó brijeszti birtokrész értéktelenebb, mint Miklós kutjevoi része s ezért nekik egy millió dinárt kell fizetni az özvegynek. Ez az óriási adósság földre terítette az amúgy is fehérvérűségben szenvedő vejemet. Halálával (1926-ban) Vali magára maradt két kiskorú gyermekkel s városi lány létére egyik napról a másikra  meg kellett tanulnia egy 400 holdas birtok, több száz háziállat és egy szeszgyár irányítását úgy hogy mindez úszott az adósságban.

A kisebb fiút, Kikit (Miklóst)  Vali felhozta hozzánk Pest­re, de Gyurkának a tanév végéig ott kellett maradnia, mert már elkezdte a gimnáziumot Nagybecskereken. Aztán a következő évben már mindkét fiú hosszú időre otthagyta Kutjevot és a gödöllői premontrei gimnázium kollégista diákjai lettek.

Guszti válaszút elé került. Kijelölt feladatát teljesítette, de úgy érezte még többet kell tennie Magyarországért Isten nagyobb dicsőségére. Hosszas vívódás után –Glattfelder püspök úr jóváhagyásával és támogatásával – belépett a jezsuita rendbe.

 A XX. század elejétől a jezsuita rend intenzív munkába fogott Magyarországon. 1912-re, felépíttettek egy hatalmas kongregációs otthont a Horánszky utcában. Ez lett a  Mária-kongregációk és a Jézus Szíve Társulatok Szövetsé­gé­nek székháza. 1914-től a Szövetség élén az a P. Bíró X. Ferenc SJ állt,  akinek lelkében fogalmazódott  meg, hogy Magyarország csak úgy menekülhet meg a sok külső és belső ellenségtől, ha felajánlja magát Jézus Szívének. Az eszme terjesztésére megalapította A Szív újságot., mint a Szövetség hetilapját

I. Ferenc József király 1914. december 8-án felajánlotta Magyarországot Jézus Legszentebb Szívének és rendeletére 1915. január 1-én követte őt az egész püspöki kar. A Jézus Szíve Szövetség lelkiség terjedését jól mutatja, hogy az 1919-ben a pesti Jézus Szíve Templomtól induló körmeneten százharminc ezres tömeg vonult fel. 1920-ban  a jezsuiták – a Jézus Szíve Szövetség keretében - megalakították a Jézus Szívét tisztelő gyermekek csoportját a Szívgárdát, majd 1921-ben a Jézus Szíve Népleányok apostoli társaságot az Egyház és a magyar nép szolgálatára.

A magyar provincia nevében az első világháború után P. Somogyi Jenő SJ. provinciális felajánlást tett, hogy ha a magyar jezsuiták emberi életáldozat nélkül átvészelik a proletár­diktatúrát, missziós küldetést vállalnak. Először Finnországra, majd Törökországra gondoltak, hogy rokon népek körében terjesszék a katolikus hitet. Törökországban el is indult egy kisebb misszió, az ott élő magyar és más nyelvű katolikusok gondozására, de a rend római általános rendfőnöke inkább Kínát ajánlotta fel a magyar jezsuiták számára mint megtérítendő pogány missziós területet. Az első magyar jezsuita, 1922-ben érkezett Kínába

Ez a lankadatlan hit Jézus Szíve szeretetében, ez a kiváló szervező erő, mely a jezsuita rendből áradt és az önfeláldozó elszántság Magyarország hitének visszaadására, megragadta Gusztit és az sem riasztotta vissza, hogy újra tanulnia kellett (méghozzá igen sokat), mert a rend a világi papi tudásnál jóval széleskörűbb filozófiai és teológiai ismereteket várt el a tagjaitól. A noviciátus első évét Érden, a másodikat (már mint filozófus) Szegeden töltötte. A filozófia második évének végeztével az 1927-29 tanéveket Innsbruckban a teológia ismétlésére fordította. Hazatérte után a budai Manrézában a noviciusmester szociusa (helyettese) lett és lelkigyakor­latokat vezetett.

1925 augusztus 20-án Emilt had­naggyá avatták a Ludovika Akadé­­mián és fiatal tisztként csapat­szolgálatra küldték Ceglédre, majd Kecskemétre.

Miklós is befejezte felsőfokú tanulmányait a Közgazdaságtudo­mányi Karon, sőt közben még arra is volt ereje, hogy nyári egyetemi bizonyítványt szerezzen a Lausanne-i egyetemen. Itt ismerkedett meg a kedves svájci báró Bianchi családdal. Mire azonban kezé­ben volt a diploma ránk­tört a nagy gazdasági világ­­válság és így nem tudott elhelyezkedni, ezért hát folytatta a tanulást és hamarosan megszerezte a doktori címet is. Mivel állásra továbbra sem volt reménye - a bajból örömet kovácsolva – elutazott meglátogatni bátyját Innsbruckba. Ekkor szerette meg az Alpok gyönyörű hegyeit és völgyeit.

 

inárcsi Farkas Ferencné

 

1926 októberében megszületett régen várt harmadik gyermekünk, ki ismét kislány volt és a Victoria nevet kapta. Iduka és Testvérke repestek az örömtől. Boldogan ringatták a kis pólyást. Pontosan egy hetes volt, mikor az éjszakai szoptatáshoz nem akart felébredni. Hiába simogattam sírva szólongattam...aztán már Feri is egyre paskolgatta a kicsi arcot…hiába…Babánk visszatért Teremtőjéhez.

Vigasztalhatatlanok voltunk. Az orvos ugyan magyarázta, hogy ez a megrázó, tragikus esemény évezredek óta végigkíséri az emberiséget (az Ószövetségében olvashatunk Salamon király döntését kérő két anyáról, miután egyikük csecsemője az éjszaka folyamán hirtelen meghalt), mi csak az eltávozott édes kis Vikinkre tudtunk gondolni…

A jó Istennek megesett a szíve bánatos családunkon és 1927 decemberében mégiscsak megkaptuk harmadik gyermekünket a tündéri Jolánkát, kit testvérei rögtön elneveztek Piculinak. Sürgősen csecsemő gondozónőre volt szükségünk. A nagyobbak korábbi nevelőnője segített s így hamarosan megérkezett Zenta Németországból. Kiváló segítségnek bizonyult nemcsak Piculi gondozásában, de kis tejtestvére, Marika szobalányunk kisleánya ellátásában is. Gondoskodott arról, hogy a kis Mancinak is legyen teje vagy tápszere minden nap és az esedékes adagot időben elvigye a kislány bátyja, Jozsó. Mosolyogtató eset volt, mikor egyszer Jozsóban győzött a kíváncsiság és út közben kiitta az egész üveget. Zenta csak pár évig volt nálunk, de élete végéig fenntartottuk a barátságot.

Feri mintatehenészete sertéstenyésztése és tenyészkosai időközben nemcsak országos hírnevet hoztak, de évről évre újabb díjakat, serlegeket, szobrokat a tenyészállat kiállításokon. A legkedvesebb és legsikeresebb munkájának a szimmentáli marhák tenyésztését tekintette. Ezt mutatja az is, hogy az állatvilágról Európában írt legátfogóbb mű, Brehm: „Az állatok világa” a szarvasmarhákról írt fejezetében így ir:

Magyarország egyes állattenyésztési ágazatai közül a szarvasmarha-tenyésztés a legfontosabb, minthogy annak hazánk mezőgazdaságában vezető szerepe van. A gazda ugyanis elsősorban szarvasmarháival alakítja át piacképes áruvá (tej, hús) nehezen értékesíthető növényi termékeit és a mezőgazdasági gyári ipari hulladékait, a szarvasmarhatrágya pedig legjobban biztosítja földeink termőerejét...

…A magyar marha szürke színű, erőteljes szervezetű, jól illeszkedett bele a nomád életbe, így az igázhatóság mellett a húshasznosítás jön tekintetbe. Nagy kár, hogy ennek a kiváló, eredeti ősi fajtának tej- és húshasznosítását nem fejlesztették annakidején és így nem formálták át a mai viszonyokhoz…

…A mult század nyolcvanas évei óta tenyésztőink Svájcból a régi berni marha helyett a szimmentáli fajtából hoznak be tenyészállatokat, amely fajta az 1880-ban alapított svájci tenyész egyesületek célirányos működése folytán Svájc vöröstarka marhaállományát egyöntetűvé alakította. Eleinte világos zsemlyeszínű állatok kerültek be hozzánk, majd az ellenállóbb, élénkpiros tarkákat részesítették tenyésztőink előnyben, legújabban pedig a közép-sötét színárnyalatú, bőr- és aranysárga szimmentáli marhákat becsülik legtöbbre….

… A szimmentáli marha hármas, vegyeshasznú állat. Újabban nálunk a tejhasznosításra vetik a fősúlyt. Az átlagos évi tejhozam 200–2500 liter, a tejzsír százaléka 3.8–4.0 százalék. Intenzív etetéssel és a tenyészállatok okszerű kiválasztásával az átlagos tejhozamot 3–5000 literre lehet fokozni. Egyes teheneknél és családoknál 6000–8000 literes évi tejhozam is előfordul.

A szimmentáli marha hizodalmassága is kiváló. A hízó ökrök átlagos napi súlygyarapodása 5 havi hizlalás alatt 1.0–1.4 kilogramm, a hízott állatok vágósúlya az élősúlynak 62–66 százalékát alkotja. A hús zsírral átszőtt, lédús, porhanyó és kitűnő pecsenyehúst szolgáltat. Hízott fiatal ökrök súlya 800, kivételesen egészen 1200 kilogrammot is elér….

… A szimmentáli marha tenyésztésével azok érnek el sikert, akik a borjakat intenzív takarmányozásban tudják részesíteni. Különösen a közép- és a nagybirtokon igen értékes magyar tisztavérű szimmentáli marhaállománnyal rendelkezünk, amelyek az eredeti svájci marhával minden tekintetben felveszik a versenyt.

Inárcsi Farkas Ferenc telivér szimmentáli bikája. /Brehm/

 A tehenészet és a borjúnevelés az Elek tanyán folyt. Itt lakott – szép kertes házban – a diplomás intéző s itt tárolták az uradalom gazdasági gépeit, ezért aztán itt lakott „Dani bácsi” a gépész, aki még a disznóölések nagy mestere is volt. Volt itt nagy, emeletes magtár, kukorica górék és kukorica siló is. Innen hordta szekéren a tejet, tejszínt Jolán tanyára Koncsik István.

A 20-as években éves távra megegyezett megrendelők házaihoz szállítva adtuk el a tejet. Mindig ugyanaz az ember vitte szekéren, kannákban. Egyszer aztán Feri azt vette észre, hogy egy gyerek ül a bakon. Kérdésére kiderült, hogy a fiúcska a szokásos kocsis fia s ő most beteg apja helyett jött. Feri lóra ült, meg akarta nézni, mi történik. A lovak maguktól megálltak az első vevőnél, azután sorba a többinél. Megvárták, míg az ügylet lebonyolódik és mentek tovább. Végül szépen hazatértek, míg a kisfiú csendben ült a bakon.

 Feri azt is mesélte, hogy más esetben a lovak megálltak a szokásos háznál, de ha nem vettek le semmit a kocsiról, tovább mentek. Ezt még kétszer megismételték, de aztán már kihagyták azt a házat. Ezért mondta az uram mindig, hogy a ló és a kutya a legokosabb állat.

 Később már szeparáltak. A sovány tejet megkapták a borjúk, a tejszínt átvette az Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ.

tomkaházi Tomka Emilné:

 

A magyar országgyűlés az 1925. évi VII. törvénycikkel törvénybe iktatta az 1923. évi május hó 27-én Párizsban kötött egyezményt a Dunai Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság működéséről. A törvény alapján hamarosan létrejött bizottság Ausztriának, Magyar­országnak, Romá­niának, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság­nak és Cseh­szlovák ­országnak egy-egy képviselőjéből, vala­mint a Nemzetek Szövetségének Tanácsa által kinevezett Elnökből állt. Magyar­or­szágot – a földművelésügyi miniszter ja­vas­la­tá­ra, a kormányzó úr kinevezésé­vel uram,  Tomka Emil ny. h. államtitkár képviselte.

Nyugdíjas férjem nemcsak közéleti felelős­ségtől hajtva igyekezett szolgálni hazáját, de tudásának továbbadása, a tanítás is rendkívül fontos volt számára. 1928-ban ad­ták ki  a „Magyar vizi­mun­kálatok története 1867-1927” és a „Technikai fejlő­dé­sünk története 1867-1927” c. könyveket (melyeknek társszerzője volt). Az utóbbi, még ma is keresett  - Zelovich Kornéllal közösen írt - könyv a magyar mérnöki munkát, szakterületi bontásban részletesen, rengeteg fényképpel és illusztrációval, mintegy 1000 oldalon mutatja be.

„A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 60 éves fennállásának szép ünnepén elhalkul egy pillanatra a gőzpörölyök csattogása, a kohók dübörgése, megállnak a szorgalmas munkáskezek és a magyar mérnöki alkotó zseni jogos büszkeséggel visszapillant a küzdelmes, fáradságos, harcos, de sikerekben és eredményekben olyan gazdag dicsőséges elmúlt 60évre”

Emil ekkor már elmúlt 70 éves. Még örömmel fogad­ta a számos szervezettől és vezető személytől kapott köszönő leveleket, de a továbbiakban már csak a családjának élt.

Gusztit provinciálisa Szegedre küldte 1931-ben, hogy a novíciusok spirituálisaként a növendékek lelki vezetésével foglalkozzon. Hallgatói sürgetésére itt gyűjtötte egy könyvbe  és adta ki lelkigyakorlatos előadásait „Három nap a Manrézában” címmel.

 1933 őszétől a jezsuita rend harmadik próbaévét töltötte a Klagenfurt melletti Sankt Andrében. Ez egyben az eddigi jezsuita élet tapasztalatainak a kiértékelésére szánt idõ mely az aszketikus életnek, a társaság alkotmánya s a szent atyák tanulmányozásának, konyhai munkák-, kórházi szolgálatok- v. misszióknak van szentelve. Ettõl kezdve válik a jezsuita professzus, vagy teljes jogú rendtaggá.

1934 szeptembertől az ország legjobb középiskolai intézményei közé tartozó Kalocsai Jézus-Társasági Érseki Szent István Gimnázium hittanára és a két ifjúsági Mária-kongregáció vezetője. Mint ilyen új, gyakorlati módszerekkel pró­­bálkozott az ifjú lelkekhez fér­kőzni. Az alsósoknál úgy gondolta, hogy a hittan gyakorlati alkalma­zásának részletezése helyett alkalmasabb a példákat ifjúsági regényekkel bemutatni. Egymás után születtek nagy sikert arató ifjúsági regényei: A „Fekete rét örökösei”; „A viszokai hős fiúk”; a „Szenes Péter találmánya”; „A világdinamó”; és a „Salamon kincse”

Ezeknek a nagyon izgalmas és valós történelmi környezetbe helyezett regényeknek közös vonása, hogy egy mélyen hívő fiatal ember vonzó életvitele felkelti a hasonló korúak és helyzetűek érdeklődését s így baráti közösség formálódik. A sátáni métely azonban viszályt támaszt és hol nemzeti, hol vallási különbségek gyűlöletté szításával igyek­szik egymás ellen uszítani az addig békében élő embereket. A regények fő mondanivalója, hogy a keresztény szeretet és megbocsátás le tud győzni minden ármánykodást. Akár mottója is lehetne Guszti könyveinek a viszokai hős fiúk jelszava:” Szűz Mária zászlaja alatt Krisztus király diadaláért!”

Emil fiamat időközben huszárfőhadnaggyá, majd századparancsnokká léptették elő. Katonai feladatai mellett a magyar Úrlovasok Szövetsége tagjaként Alagon volt versenylovas. Számos magyar és nemzetközi versenyen  első helyezést ért el és első díjat nyert.

Mind e mellett ő is írt. Nem regényt, de egy (történelmileg, politikailag, közgazdaságilag, szociológiailag és nem utolsó sorban egy háború lehetőségének szemszögéből) nagyon átgondolt tanulmányt készített „A jövő háborúpolitikai okai” címmel a Magyar Katonai Szemle részére. Ezt a sűrűn gépelt 22 oldalas anyagot itt nem tudom részletezni, de talán egy-két részlet rávilágít a tanulmány lényegére.

…Hogy a javak nyugodt termelése és igazságos elosztása az adott területen lehetővé tétessen, hogy az erősebb nép, vagy réteg a gyengébbet el ne tapossa, szükségszerűvé vált, egy olyan hatalom létesítése, amely biztosítja a nyugodt termelést és a javak igazságos elosztását. Ezt a hatalmat a tehetségénél fogva leghivatottabb nép illetőleg réteg kezébe helyezték le. Így alakult ki a természet törvénye alapján az állam eszménye, melynek egyensúlyát két tényező: a zárt földrajzi terület és az e felett uralkodó nép illetőleg népréteg adta meg. Ha ez az egyensúly megbomlik, az államon belül zavar keletkezik…

.A liberalizmus lerombolja a nemesség kiváltságait, de helyére a vezetésre sokkal kevésbé hivatott nagytőkés osztályt ülteti, létrehozva a szocializmust, mint újabb történelmi szükségszerűséget, tagadva bármely felső rétegnek uralomra való hivatottságát…

…Belép az a látszat, mintha az államhatárok fontossága nem volna már időszerű, helyette szükséges egy olyan eszme, amely államhatárt nem ismer: az internacionalizmus….

…Amíg a deformáló erő a társadalmat az állameszme fogal­mától eltéríti, az internacionalizmus felé, addig a rekonstruáló erő az internacionalizmus küszöbéről vissza­szorítja a természetes állameszméhez…

…Vizsgáljuk meg tehát, előidézhet-e háborút a két erőnek a kisülése?...

…Ez a két erő befolyása által két táborra osztja az összes hatalmat. Az ellentét közöttük akkora, hogy mindkettő léte a másik megsemmisülésétől függ…

…Mivel mind a két erő pozitív létező, olyan a mai világpolitika, mint a kilőtt lövedék. Bizonyos, hogy becsapódik, csak a röpidő bizonytalan…

1933-ban, mikor Emil ezt írta, sem Hitler, sem Sztálin, sem az USA még nem volt abban a helyzetben, hogy a háború mellett döntsön, de a fiam már előre látta azt.

Ez volt az az év, amikor Miki végre letehette a köztisztviselői esküt, mikor – régi vágya szerint - bekerült a Földművelésügyi Minisztériumba, mint ideiglenes minőségű díjnok. Bár már az előző három évet is a minisztérium irányítása alá tartozó hatóságnál töltötte, ez mégis nagy előrelépés volt. Az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőségnél betöltött fogalmazói munkakörét ugyanis unalmasnak, és érdektelennek tartotta.

inárcsi Farkas Ferencné

 

1934 decemberében végre kisfiunk született. Ikerpárja élettelenül jött a világra. Nagyon nehéz szülés volt, talán mert bizony már negyvenkét éves voltam. A bába is későn érkezett, kétségbeesetten élesztgette a kis halottat, aztán meg csak sopánkodott, hogy testvérkéje is nagyon gyengécske kis baba. Ő azonban szépen felsírt, és nyugodt kis arca volt, mikor bölcsőbe fektették így bíztunk benn, hogy minden rendben van. A kimerültségtől állomba merültem. Mikor felébredtem ijedten láttam, hogy  a csöppség nehezen vesz levegőt, láthatóan kínlódik. Szopni még nem tudott, de nem is lett volna mit. Karjaimba zártam, így próbáltam meg­nyugtatni. Iszonyatos nap és éjszaka következett. Kicsinyem folyvást kínlódott, de estére már éreztem, fogy a kis ereje. Feri ott szorongott mellettem, majd rossz előérzete támadt s ezért hamar megkeresztelte a kicsit. A Ferenc nevet kapta. Sírva kértem a Mindenhatót, segítsen rajta. A segítség reggelre érkezett meg, de nem az én hő vágyam szerint. Ferike végre megnyugodott, még mintha kicsit mosolygott volna rám, de hirtelen elcsendesedett és nem mozdult többé. Egy nap adatott neki.

***

(inárcsi Farkas Ferencné mintegy negyven verse maradt fenn. Ezek között talán a legmeghatóbb, melyet kisfiairól írt:)

 

Látomás

 

Szép kisfiúk…egy szőke meg egy barna,

Selyemhajukon villódzik a fény.

„Anyu” – kiáltják boldogan kacagva,

kövér kezecskék repesnek felém.

 

Egyik szeme, mint az égbolt nyáron,

Oly kék, oly napsugaras, oly derült,

A másiké, mint a barna bársony

mint tó, melyben a nap alámerült.

 

Kis testük gömbölyű, puha meleg,

Boldogan, gyorsan kapom őket ölbe,

a lábuk finom, mint a lehelet,

hiszen nem lépett még a durva földre.

 

Édes, álomszép fiacskáim, ti,

Veszélytől nem kell, hogy féltselek!

El nem vehet tőlem senki, semmi

Mert nem éltek, nem is éltetek.

 

A tenyészállat kiállítások újabb és újabb sikereket hoztak. Feri különösen készült az 50. évfordulóra, mert az Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1882 óta rendezte - a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából - a tenyész­állatvásárokat. Szarvasmarhával el is nyerte az OMGE jubileumi díját, melynek a versenykiírás szerint előfeltétele volt: „A világháború után rendezett tenyészállatvásárokon a telivér szimentáli csoportban legszebb eredmény és az országos tenyésztés terén kimagasló eredmények.” Uram számos díjat nyert még birkával és sertésekkel is, olyannyira, hogy lassan nem volt hova tenni a házunkban a sok-sok ezüst serleget, szobrot és oklevelet.

Uram az egész országra kiterjedő gazdasági és szakmai kapcso­latokat épített ki. Így került jó barátságba a Pannon­halmi Főapátság nagybirtokának bencés vezetőjével, Nagy Vencellel, ki mezőgazdasági mérnökként 5 közeli mezőgaz­da­sági egység és 4 erdőmérnökség valamint Tarjánpuszta, Veszprémvarsány és a tihanyi apátsági birtok jószág­kormányzója volt.

Hajdani kedvtelésére, az írásra nem sok ideje maradt Ferinek, nemcsak az uradalom vezetése miatt, hanem főleg rengeteg kísérlete miatt, melyeket leginkább állattenyésztési és takarmányozási vona­lon folytatott.. Mindemellett több cik­­ke jelent meg a Köztelek-ben, az Állat­tenyésztők Lapja-ban, a Budapesti Hírlap-ban, az Újság-ban és a Magyar Nemzet-ben, sőt sikerült időt szakí­tania egy könyvre is. A „Tapasztalataim és gondolataim a szimentáli marha tenyésztéséről” c. műve a Pátria kiadónál jelent meg. Írásai elismeréseként 1933-ban elnyerte a Meskó Pálról elnevezett szakirodalmi pályadíjat.

A sok szép eredmény gyarapodást is hozott. „Méltóságos inárcsi Farkas Ferenc m. kir. gazd. Főtanácsos, nagybirtokos úr”-hoz 1935-ben meghozták gyönyörű, 13 lóerős „MAGOSIX” gyártmányú autóját, mely a B.B.230 rendszámot kapta. Feri nem aggodalmaskodott a már sok nemzetközi feszültséget hordozó világ miatt, hanem rögtön 10 éves biztosítást kötött az autóra, melyet aztán  1938-ban egy Horch gyártmányú BD124 rendszámú autóra cserélt.

 

1937-ben az alig két éve alakult Darányi Ignác Agrártudományos Társaság levelező tagjává választotta. Székfoglaló előadása oly nagy sikert aratott, hogy könyv formájában is kiadták. Részletek az „Emberi és állati ösztönök” c. könyvből:

„Az emberek és állatok ösztöneiről fogok .beszélni mégpedig főleg azokról, amelyekkel keveset, vagy egyáltalában nem foglalkoztak.

A köztudatban az; ösztönöket rendesen alacsonyabb rendű képességeknek tekintik Az ember magasabb rendű lénynek képzeli magát és azt hiszi, hogy az emberi agyvelő a maga logikájával, ítélőképességével, fantáziájával tevékenykedésében a tökéletesedésnek egészen magas fokát érte el és éppen ezért nincs már szüksége ösztönre. Az ember az öntudatlan sejtés-helyett az öntudatos tudást emelte és tette irányítójává és minden tettének jóformán egyedüli parancsolójává. A mai felsőbbrendű ember az észt tette meg a maga Istenének és azonkívül nem akar elismerni semmi más tényezőt, ami őt befolyásolhatná vagy irányíthatná bármely irányban is. Hogy az ész ilyen tévedhetetlen valami-e és az ösztön olyan tökéletlen, eldobni, szégyellni való képesség-e, erre vonatkozólag az alábbiakban akarok adatokat fölsorolni. Egy bizonyos: hogy a szellemi élet rohamos, sőt túl rohamos, fejlődése túlságosan kifejlesztette az emberi agyvelőt. Az egyre jobban kifejlődő kényelmi berendezések elpuhították az emberi életet.

 Kialakult egy hatalmas elgépesített civilizáció amely mind kevesebb teret enged az egyénnek és közben nem veszi észre, hogy az általa magasztalt felsőbbrendű ész-embert géppé aljasítja le. Az emberi életek előre meghatározott, kimért és kiagyalt síneken haladnak és hogy merre visz  az útjuk, az nem tőlük függ, hanem attól, hogy melyik sínpárra szálltak fel…

… Az ösztönöknek nagyon érdekes megnyilvánulását lehetett tapasztalni ezelőtt: 25-évvel. Egy este a majoros gazda bejött jelenteni, hogy az állatok nem fekszenek le. Rég elmúlt az etetés ideje és az állatok, ahelyett hogy lepihennének, mind úgy állnak figyelve, mintha várnának valamit. Nem tudtunk rá magyarázatot adni és a szokott időben mi emberek nyugalomra térve, napirendre tértünk az állatok különös viselkedése felett. Éjféltájban megjött a megfejtés. A tőlünk légvonalban 40 km-re fekvő kecskeméti földrengés hullámai ha nem is okoztak kárt, de nálunk is megremegett a föld és a rémes morajlás fölkeltette és a szabad ég alá parancsolta mind az embereket. Mint később megtudtam, nemcsak azon a helyen, ahol lakunk, hanem a gazdaság többi majorjaiban is nyugtalankodva, el-elbődülve és nyerítve talpon várták be az állatok az égszakadást-földindulást. Ezzel szemben az emberek a veszély minden megérzése nélkül tértek ágyba kipihenni a napi munka fáradalmait.

Készakarva értekezésem végére hagytam, az állati ösztönnek ezt a szinte megdöbbentő megnyilvánulását és ahhoz a mondanivalóim előre meg­szabott keretei miatt nem akarok semmi kommentárt fűzni. Az itt fel­so­rolt megfigyeléseket évtizedek alatt összegyűjtött anyagból válogattam ki és szorítottam bele abba az időbe, ami a hallgatóság türelmének túlságos igénybevétele nélkül :rendelkezésemre állt….”

1942 decemberben rendkívüli közgyűlést tartott Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye törvényhatósági bizottsága, hogy megválassza az országgyűlésnek a vármegye által küldött felsőházi tagjait és póttagjait. Öt tagot lehetett választani, de Feri nem került az első öt közé. A 31 póttagnak jelölt között viszont harmadik legtöbb szavazatot kapott, így felsőházi póttagnak választották.

tomkaházi Tomka Emilné:

 

Fiam örömmel oktatott-nevelt Kalocsán, mert  szeretett tanítani és a diákok is szerették őt. Szépen emlékezik erre P. Csókay Károly S.J.:

Az emlékek még ma is élnek bennem, l936-ban érkeztem oda. A kalocsai kollégium nevet hallva, ma azt gondolnánk, hogy egy bentlakásos nevelő intézményről van szó. Azonban akkoriban a kollégium szó középiskolát jelentett. Ott volt mellette a konviktus, amit Stefáneum nevelő intézetnek hívtak, és 120 fiú élt benne. Emlékeim elsősorban a Stefáneumhoz kötnek, hisz ott éltük mindennapi életünket. A diákok négy szakaszban voltak, minden szakasz két évfolyamot foglalt magába, és élén egy-egy jezsuita nevelő tanár állt, akit magiszternek hívtunk. A magiszter velünk volt egész nap, kivéve azt az öt vagy hat órát, amit a jezsuiták Szent István Gimnáziumában töltöttünk, ami egybeépült a Stefáneummal, és egy folyosón jártunk át az osztályokba.

A magiszterrel vagy egy-egy tanárral való személyes kapcsolat sokat jelentett, és sokszor meghatározó szerepet játszott, segített emberré válni. Ilyen volt Tomka Ágoston jezsuita atya, aki hittanárunk volt az első évben. Hihetetlen, hogy atyai jóságával mennyire meg tudta nyerni bizalmunkat, s mindig öröm volt, amikor meghívott egy beszélgetésre szobájába. Valahogy feltöltve jöttünk onnan ki, és nagyobb lelkesedéssel néztünk a feladatok felé.

Guszti számolt annak a lehetőségével is, hogy megszűntetik az iskolában a hitoktatást (ezért a feltevéséért ugyancsak megnehezteltek rá egyes rendtársai), ezért feldolgozta a gimnázium felső osztályainak hittananyagát könyv formájában. A dogmatikát „Mit beszéltem diákjaimmal Istenről”; az erkölcstant „Mit beszéltem diákjaimmal az életről”; a hitvédelmet „Modern hitvédelmi fegyverek” címmel.

1938 őszén visszatért Budapestre, hogy férfiak lelkigyakorlatát vezesse. Amikor a Manréza előadótermében a katedrára ült, hamar észrevette, hogy hallgatóságával nincs szellemi kapcsolata. Átcsapott hát olyan elméleti jelleggű elmélkedések előadásába, melyekről az öt évvel korábban megjelent könyvecskéje „Három nap a Manrézában” is tanúskodott. A tartományfőnök nem helyeselte ezt a módszert azzal az indoklással, hogy nem egyezik Szt. Ignác módszerével. Guszti védekezett:

- Idejét múlta!

- Hogy mondhat ilyet? – kérdezte a provinciális

- Szt Ignác idejében az egész társadalom hívő volt, átütő sikere lehetett. Ma hallgatóságának nagy része kétkedve fogadja már a hitünk fundamentumaira vonatkozó magyarázatokat is és legfeljebb azt hajlandó elismerni, hogy szép előadást hallott. Van-e Isten? – Ez a mai művelt ember legtöbbjének alapvető kérdése, és gyermekmesének tartja mindazt, amit Ádám Éváról, angyalokról, ördögökről, pokolról, mennyországról, örök életről hallanak. Szt. Ignác idejében ezekben senki nem kételkedett.

Ha tehát – töprengett magában Guszti – az álmomban kapott felszólításnak meg kell felelnem és a mai zűrzavaros világba allelujás hangulatot kell vinnem, akkor nem abból kell kiindulnom, mint Szt. Ignác, hanem máshonnan – és folytatta előadásait a Manrézában saját belátása szerint.

Előadásainak nem várt sikere támadt. A pesti Kongregációs Otthonban keddi napon négyszer annyi hallgató jelent meg, mint amennyi a Manréza előadótermébe fér, csütörtöki napon Újpesten több százan találkoztak és ugyancsak Csepelen szombatonként. A férfi hallgatóság száma egyre nőtt másfélórás beszédein.

Szorgalmas és áldozatos munkájuk eredményeképpen Erzsébet és Marika is időközben vezető nővérekké léptek elő. Csibit – ki eddig a Sacre Coeur betegeit szolgálta - a  Győri úton, a Vöröskereszt Erzsébet Kórházában nevezték ki főnővérnek, Cinci pedig a Szent Lukács Gyógyfürdőben ill. a szomszédos Irgalmas kórházban volt főnővér. Nem csak a gyógyításban veszik ki részüket, de mint a Vöröskereszt Egylet aktív tagjai hozzájárulnak a képzéshez és a szociális munkához is. Ezekről ­Prof. Verebély Tibor számol be az egyesület jubileumán 1940-ben:

„1932-ben, hála a kormány ­megért­ő­ jóindulatának, a Vöröskereszt életében új kor­szak kezd­ő­dik. Egymásután alakulnak ki a Magyar ­Vöröskereszt új els­ő­dleges munkakörei, így az ápolón­ő­i ­szakosztály keretén belül a házi betegápolás oktatása ­és az önkéntes ápolón­ő­k kiképzése, valamint a hivatásos ­ápolón­ő­k számára az iskolák gyors egymásutánban való ­szaporítása. Ma, a budapesti fels­ő­ápolón­ő ­képz­ő­iskolán ­kívül, vidéken ­négy ­rendes ápolón­ő­képz­ő­ iskola m­ű­ködik ­88 ­növendékkel. Jöv­ő­ben alkalmasint két újabb iskola ­létesül. Ma a Magyar Vöröskereszt ­800 ­kiképzett önkén­tes ápolón­ő­vel rendelkezik és a tanfolyam hallgatóinak ­száma állandóan emelkedik….

… ­1935-ben megrendezték Budapesten az országúti els­ő­segély ­központi konferenciát ­és 1937-ben az els­ő egészségügyi ­repülési nemzetközi konferenciát. A légoltalom sok ága ­közül a magyar élet megmentését a kormány az egyesü­letre bízta. Közel ­60.000 ­egyén tud már légitámadás ­esetén életet és vagyont menteni. Ennek a személyzet­nek kiképzése ­­tanfolyam keretében történik. ­Közismert az a hatalmas munka is, amelyet a ­Vöröskereszt az utóbbi id­ő­ben a hatóságokkal karöltve ­szociális téren kifejt. Ma közel 600 vidéki szervezettel ­dicsekedhet. ­A Magyar Vöröskereszt fennállása hatvanadik év­fordulójának idején, hála az állam megért­ő ­támogatásá­nak, ma már oly anyagi és az ország társadalmának be­szervezése útján oly lelki felkészültséggel rendelkezik, ­mint amilyennel – különösen az utóbbira gondolok - ­még a világháború kitörésekor sem rendelkezett.”

Emil 1937-ben – már az 1/II. huszárosztály századosaként - hevesen udvarolni kezdett - Pálóczy Horváth felmenőkkel is bíró - Katona Sárinak, kinek édesapja, Katona Gyula szentmártonkátai és tóalmási  földbirtokos Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye törvényhatósági bizottsága igen megbecsült tisztség­viselője volt. Egy évre rá szép esküvőnek voltunk részesei, majd újabb egy év múlva megszületett harma­dik unokánk Zsuzsanna.

Miklós fiam is szépen lépegetett előre a hivatali ranglétrán. Előbb pénztári gyakornok, minisz­teri segéd­fogalmazó, fogalmazó majd miniszteri segédtitkár lett.

Nyári szabadságait szinte mindig a svájci és osztrák hegyekben töltötte hegymá­szással, vidám utazásokkal nemzetközi társaságban. Utjai alatt rendkívül sokat fényképezett, ami aztán jó lehetőség volt arra, hogy hazatérve képes beszámolókat tartson barátainak. Legjobb barátja Lónyai Feri volt, ki szintén a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott a Borászati Osztályon. Ferkó felesége, Biri is kedvelte Miklóst, így esett, hogy harmadik gyermekük születésekor Mikit kérték fel Birike keresztapjának.

 Egy utazás hozta közelebb számára az inárcsi Farkas lányokat. Már ismerte őket, hiszen az előző báli szezonban egy másik jó barátja, Tomcsányi Tamás már bemutatta őt a családnak. Hogy a hosszú órákig tartó úton a vasúti kocsiban egymás mellé kerülve elbeszélgethettek, egyre jobban megtetszett neki az idősebb lány Ida. Azt csak sokkal később tudta meg, hogy rá inkább a másik lány figyelt fel. Bécsnél elváltak útjaik, hiszen Miki Svájcba ment, a Farkas család pedig a Semmeringre.   

inárcsi Farkas Ferencné

 

Az ifjúkori szép emlékek azok, melyek talán a legélesebben bevésődnek emlékezetünkbe, ezért legkisebb kislányunk, Piculi emlékei alapján járjuk most végig életünk legszebb éveinek tanyáját:

„A Horánszky utcai lakásunktól elindulva elhagytuk Pesterzsébetet, Vecsést, Monort, Pilist, Albertirsát, Ceglédbercelt. Az utóbbi volt a legszínesebb falu. Ceglédbercel után Cegléd következett. Ez, Abonnyal együtt, vasútállomásunk is volt. Most a remek Horch kocsi, a jó sofőrrel simán gurult - az Apukámtól engedett - maximálisan 60 km-es sebességgel. A Jászkarajenő felé vezető úton elmaradt mellettünk Törtel falu, majd balra a törteli tanya, Elek tanya, kicsit odébb Saári tanya és a makadám úton már ott voltunk Jolán tanya bekötő földútjánál, Pesttől kb. 90 km-re. Balra kanyarodva, mindkét oldalon egy-egy tábla szántóföld között haladtunk, majd jobbra már az alléban voltunk. Legmagasabb fájára minden évben megjöttek a gólyák, hogy a fészekben lerakják, kiköltsék tojásaikat, felneveljék az új generációt, majd a téli hideg előtt együtt repüljenek ideiglenes hazájukba, ahol soha nem költenek. A kert nagy diófája mellett - kicsit még balra véve az irányt - már otthon voltunk az emeletes öreg magtár és a kertkapu között. Ezt a régi magtárt a szépapám, annak idején a nagy éhínségkor megnyitotta azok előtt, akiknek már nem volt kenyérre valójuk.

Megérkezve beléptünk a kertbe, amelyben hazavárt bennünket az L-alakú, kedves sárga ház 11 szobájával. Egy lépcsőn, fehér gangon át léptünk be az ebédlőbe. Tudtommal a család növekedésével két szoba hozzáépítés történt, de én már csak a leírt formában ismertem. Az artézi kútról a 4 hálószobában, fürdőszobában, a WC-ben és a konyhában volt folyóvíz. A külön épületben lévő konyhához két személyzeti szoba, spájz, kamra, gazdasági gyakornok-, kertészsegéd-szoba tartozott. Hátul kisebb ház állt: mángorló-, fás- és szenes­kamrával.

A kert nagy volt és gonddal telepített, elrendezett: két fenyőgrupp, két nagy diófa, fűzfa, szilfák, akácfák, olajfa, eperfák, orgonabokrok, spirea grupp, aranyvessző, japán birs, fehér pattanóbogyó bokor, mogyoró bokrok stb. Az egyes részeket gondozott utak választották el és mindenütt ápolt fű, szédum és sok virág váltakozott.

A teniszpálya a kert végén helyezkedett el, közelében a sziklakert és középen a fürdőmedence, körül homokkal és fakerítéssel. Úszni hosszában csak két és fél tempót lehetett, de felfrissülni, lubickolni üdítő volt. Ezt is az artézi kút vize táplálta. Apukám mérnök nélkül építtette, mert azt mondta, tanult ő ehhez eleget a Gazdasági Akadémián. Úgy működött, hogy a víz nyolc óránként cserélődött. Túlfolyója a kerti mesterséges patakot táplálta, mely egy kis és két nagyobbacska hídjával, kiszélesedő tavacskájával változatos kertrendezési lehetőséget adott, és tükrén szállást a szép tavirózsáknak és a köztük úszkáló aranyhalaknak. Ezeket télre bevitték dézsákban az üvegházba. Minden helynek megvolt a maga fehér padja.

A hófödte alföldi télben a ház jó meleg otthont nyújtott. Nővéreim szobáját és az én szobámat kétaknás, koksszal működő Salgótarján kályhák fűtötték. Szüleink hálójának, az ebédlőnek, a szalonnak és a könyvesnek, közös sarkukba épített, ebédlő felől megrakható kályha adta a meleget. A többi, külön-külön kályhák közül a nagyvendégszoba cserépkályhájára emlékszem.

Az ebédlőt nagy, kihúzható asztalán kívül - amelyen még pingpongozni is lehetett -, lakályossá tette a kredenc, szögletes állóórájával, Nagymamám fiókos szekrénye, fölötte a nagy tükörrel, a vitrin, a falióra és a faliszekrények fö1ött, az étkezések alatt sokszor nézegetett régi ősök festményei.

A szalonban volt - főleg fali polcokon - Apukám sok, tenyészállatvásáron elnyert díja. A régi íróasztalon fehér csipketerítőn Jézus szíve szobor, két fehér védőhuzatos piros plüss garnitúra és Keresztmamám teljes alakú festménye előtt, magas kis asztalon egy szép üvegvázában, nyáron mindig friss, nagy csokor virág, és Nagyanyuka hintaszéke.

A könyvesben állt Apukám antik iróasztala, egy sezlon és három régi szekrényben sok könyv: klasszikusok, Jókai összes művei, erdélyi sorozat, a háború előtt megjelent Herczeg Ferenc 100 novella és társaik.

Ma is megmelegszem, ha Szüleim cseresznye hálója jelenik meg előttem. Az ágyak mellett éjjeliszekrény gyertyatartóval, magas komód, billenő tükrös fésülködő asztalka, szekrények, dívány, mosdó.

Nővéreim szobájának – a zongora kivételével – fehér, világos kárpitozású berendezése, az én szobámban sokáig, fehér alapra festett, tulipános, vadvirágos bútor volt. Ezeken a szép virágok Anyukám kezét dicsérték…

… A zsalugaterekkel, spalettákkal lesötétített ház hüvösséget őrzött nyáron. Délelőtt mindenki végezte a dolgát. Nagy háznép voltunk szakácsnéval, konyhalánnyal, két szobalánnyal. Anyukámnak ezeket, ha változtak, be kellett tanítani (általában férjhez mentek), a menüt összeállítani, anyagokat kiadni hozzá, kézzel mosatni, mángoroltatni, vasaltatni, ma talán úgy mondanánk, hogy vezényelni az egészet. Nővéreim tanultak németül, franciául és angolul, Iduka ügyesen varrt, kézimunkázott, Mária zongorázott. Nevelőnőikről, akik idősebb hölgyek voltak, maradtak ránk derűs történetek. Nekem nagyon kedves német kisasszonyaim váltakoztak. Centa csak csecsemők gondozását vállalta, Luisle elment apáca-rendi óvónőnek

stb. Németországban akkor munkanélküliség volt. Szívesen engedték a lányaikat magyar családokhoz….

… A kedves Jóska bácsi felesége régebben Anyukám szobalánya volt, szelíd teremtés sok gyerekkel. Mikor kortársam, Manci született, nem volt teje. Anyukám a kedves Centa Schwesterrel gondoskodott róla, hogy legyen nálunk minden napra, frissen megfőzött tápszere. Ők akkor a - később eladott - kis tanyán laktak és a legnagyobb gyerek, Jozsó étkezések előtt átjött és elvitte a jégveremből felhozott esedékes adagot. Jozsóban egyszer győzött a kíváncsiság. Leült a kisút szélére és kiitta az egész üveget. Később, mikor kortársam, Manci elsőáldozó lett, anyukám fehér matrózruhát varrt neki. (Mancival haláláig leveleztünk.)

12, illetve 10 évvel voltam fiatalabb, mint nővéreim. Növendék lányok, illetve felnőttek voltak, mikor én még gyerek, így sokat játszottam a gazdasági alkalmazottak gyerekeivel. Ők voltak az egykorú pajtásaim. Néha sokan voltunk uzsonnára.”

Nagyon féltettük a sokszor köhécselő Testvérkét, mivel a 20-as, 30-as években robbanásszerűen növekedett a tbc, a Morbus hungaricus megbetegedések száma. Nagy tapasztalatú, öreg orvosunk elmondta, hogy a megbetegedés megelőzésében, lefolyásában a lelki és testi szervezet állapotának jóval jelentősebb szerepe van, mint magának a kórokozónak. Tehát a legfontosabb az immunrendszer karbantartása, a jó (tiszta, ózondús, magaslati) levegő, a mozgás, és az elégséges táplálkozás.

Lacika vállalta, hogy magával viszi Testvérkét az Alpokba, Mária­zellbe. Mária moso­lyogva mesélte, hogy csak fenn a Bürger­alpe-n kaptak szál­lást, s csoda vicces volt, hogy csupán drótkötélpályán lehe­tett feljutni. Lacika viszont tériszonyban szenvedett és sehogy sem akart beszállni a kabinba. Könyörögni kellett és hosszan, meggyőzően ecse­telni, hogy – alföldi ember létére - gyalog nem tud felmenni. Testvérkének az egész utazás alatt be kellett fognia nagybátyja szemét s így érkezhettek meg szerencsésen a gyönyörű kilátású hegyi szállodába. Csak egyszer jöttek le, hogy  megnézzék a Nagy Lajos király által építetett gyönyörű kegytemplomot.

 Lacika ugyan – mint az uram is – „nyakas” kálvinista volt, de mert szerette a katolikusnak keresztelt és nevelt Testvérkét elkísérte a bazilikába s végül ö is elragadtatva mesélt annak szépségéről. Két hét után mindketten kivirulva és a köhögéseket elhagyva tértek haza.

Sógorom végre magára talált Jolán tanyai kertészetében. Igazi kertész lett; mégpedig európai hírű. Mondhatni botanikus kertet rendezett be, kétezer cserjéből és mintegy háromezerféle évelő növényből. Keresztezésekkel több mint száz új növényt állított elő, amelyek lassan ismertté lettek az egész világon.

Kapcsolatot keresett külföldi virágtermelő cégekkel, hozatott növényeket Szentpétervárról, Németországból, Amerikából. A híres Foerster és Hänckel céggel állandó kapcsolatban állt. Tetétlenpusztai kertészetét az évek során európai színvonalra emelte. A fajták és változatok pontos ismerőjeként a legalább 5000 féle növény és cserjefélesége között 200 fajta Irist, 100-nál több Peaonia fajtát. És 50-nél is több tavi tündérrózsát nevelt.

tomkaházi Tomka Emilné:

 

1938 tavaszán Emil fiam bejelentette, hogy feleségül kéri Katona Sárit. Huszár feletteseitől magkapta a hozzájárulást és nekünk sem lehetett kifogásunk a jó hírű család szép és talpraesett lányával szemben.

Az esküvőn aztán az is kiderült, hogy nászuram Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye törvényhatósági bizottságában együtt tevékenykedő jó barátja inárcsi Farkas Ferinek, kinek házánál meg Miki udvarolt

.

Miki időközben már nemcsak a báli szezonban, Pesten látogatta Farkasékat, de meghívást kapott a család tetétleni birtokára is, hol a házi kisasszonyok szívesen látott  tenisz partnere lett Tomcsányi Tamás és húgai társaságában. Itt az­tán hamarosan ráébredt, hogy Iduka  legszívesebben a jókiállású huszár önkéntes Váradi Szabó Jánossal ját­szik párost, vele beszélget és több­nyire vele sétál. Hamarosan el is jegyezték egymást. Ettől kezdve Miki több figyelmet fordított Máriára, ki ugyan még alig húsz éves volt, de gyönyörűen zongorázott. Hazatérve csillogó szemekkel mesélte, milyen vak volt eddig, hogy nem látta a fiatalabb Farkas lány kibontakozó szépségét, nagy figyelő szemeit, melyeket le nem vett róla, ha utazásairól mesélt.

Vali lányom igen nehéz éveket élt. Három év után haza kellet vinnie fiait a gödöllői premontreiek előkelő, de nagyon szigorú iskolájából, mert az egész világot sújtó válság tönkretette a kutjevoi gazdaságot. Ki kellett költözniük az öreg kastélyból és Ferovácon béreltek lakást. Gyurkát és Kikit beíratta a pozsegai gimnáziumba, ahol először is meg kellett tanulniuk horvátul. 1932-től a gyerekek reggel négykor keltek, hogy kocsin és vasúton időben odaérjenek az iskolába. A zord és a korábbinál sokkal szegényesebb élet megkeményítette unokáimat. Gyurka – kitűnő érettségi után – 1936-ban beíratkozott a Zágrábi Tudományegyetem Jogi karára. Kollégiumi lakótársnak gyermekkori, becskereki barátját, Mara Mikit választotta, ki a háború után Tildy Zoltán titkára lett. Gyakran járt ebédelni keresztanyjához, báró Turkovich Vladimir korábbi parlamenti képviselő családjához, ahol a kisebbik, szintén jogászhallgató lány, jó pajtása lett. Nevetve mesélte Gyuri, hogy egyszer véletlenül valami nagyszabású, diáktüntetésbe ütköztek az egyetem udvarán. A rohanó gumibotos rendőrök valahogy meglökték a lányt, ki nem volt rest, rögtön lehúzta a cipőjét és nagyot ütött vele az egyik rendőr fejére. Mikor az felfogta, hogy mi történt, elkapta a lányt és betuszkolta a rabkocsiba. Persze a család jól lehordta Gyurkát, mert lányukat mosdatlanul, kócosan csak harmadnap engedték ki a fogdából. A kellemes egyetemi életnek tragikus vége szakadt, mikor leégett otthon a szeszgyár és lassan a partizánok vették át az uralmat a Jugoszláv Királyságban. Gyurka végül a Pécsi tudományegyetemen szerezte meg jogi diplomáját, míg Kiki óriási bátorsággal mentette a vagyonukból, ami még menthető volt.

 inárcsi Farkas Ferencné

 

Anyósom halála után a telet mindig Pesten töltöttük a Horánszky utca 16-ban bérelt lakásunkban.

 (Csupán pár háznyira volt a Horánszky utca 10 és Mária utca 9 számmal is ellátott házunk, melyet Édesapánktól örököltünk Arankával. Ezt már lakottan kaptuk. Három kedves, egyszerű család otthona volt ebben az öreg földszintes házban. Igen méltányos lakbért kértünk tőlük, hiszen gyakran vettük igénybe segítségüket pesti tartózkodásunk idején)

A Józsefváros e részét (a Múzeum körút, Bródy Sándor utca, József körút és Baross utca által határolt területet) Kis Vatikánnak is nevezték, ugyanis számos katolikus intézmény települt ide a 19. században. Szomszédunk volt a jezsuiták anyaháza és az utcában működött még ciszterci kollégium, a premontrei kanonokrend, és a Jézus Szíve Népleányai társaság.

A környéken számos régi nemesi család palotája állt (mint a Károlyi-, az Esterházy- vagy a Festetics-rezidencia), de a mi házunk a bérpaloták sorába tartozott A kétemeletes bérpalotába díszes kovácsoltvas kapun léphettünk be. A  kapualjhoz boltozattal kapcsolódó lépcsőház, a kovácsoltvas korláton apró­l­­é­kosan kidol­gozott orosz­lánfejek, a régi ólomüve­gek, az egész falszakaszt beborító, mí­ves faburkolat valamint a maratott üveg felülvilágító inkább palotákban látható eleganciát mutatott.

A lakás hat nagy és három kis szobája kényelmes otthont biztosított a mi öt tagú családunkon túl Arankának, Lacikának, nevelőnőnknek és a személyzetnek. A szépen berendezett szalonban fogadtuk vendégeinket.

 Váradi Szabó János leánykérése nem volt meglepetés, hiszen már egy ideje vártuk is azt. Feri nagyra tartotta az idősebb Jánost, ki éppúgy huszártiszt volt az első világháborúban, mint ő.  Neki is földbirtoka volt Bagoson és Marján. Ott gazdálkodott. Még a debreceni társaságból ismerték egymást. A fiú, a nyíregyházi huszárok önkéntese fülig szerelmes volt Idukába, ki viszonozta vonzalmát. 1939 tavaszán megtartottuk az esküvőt. Mindkét család sok jó barátja szép keretet és vidám ünnepet adott a fiatal párnak, kik Olaszországba mentek nászútra. Hazatértük után pár hónappal Iduka várandósan egyedül maradt új lakásukban Marján, mert Jánost behívták. A német terjeszkedés (előbb Ausztria, majd Csehország) miatt mozgósították a huszárokat. 1940-ben megszületett első unokánk (a hetedik Váradi Szabó János). A kis család hamarosan újra szétszakadt – újabb behívó miatt - egy időre, mikor Németország lerohanta Belgiumot. Szegény Iduka kezdett hozzáedződni gyermeke és a gazdaság ügyeinek egyedüli intézéséhez.

Itthon ekkor még jól mentek a dolgok. Feri sikeres volt. Mintegy két évtized alatt a kiállításokon közel 150-szer hívták az ünnepi emelvényre. A szimentáli marhák tenyésztése versenyében nyolc nagydíjat, hét első díjat, 34 I/ A…I/K díjat, 18 egyéb díjat, húsz oklevelet, 12 csoportdíjat nyert. Több, mint 20-szor díjazták birkákkal és sertésekkel. Számos díjjal gazdagították a tehén tejtisztasági és a juhászati tejelő versenyek is.

Szakterülete nagyra tartotta Feri munkáját, ezért is választották előbb a Pestvármegyei Szarvasmarhatenyésztő Egyesület, majd az Országos Szarvasmarhatenyésztő Egyesületek Szövetsége elnökévé és az Országos Törzskönyvező Bizottság elnökévé.

Az évek folyamán otthonunk, a „Jolán tanya” is bővült. Az alkalmazottaink által „kastélynak” nevezett házunk közelében gazdalak, kétlakásos cselédház, emeletes magtár, kovácsműhely, kemenceházikó garázs, kocsiszín, lóistálló (lipicai lovakkal), tehénistálló, kifutós disznóhizlaló, sőreistálló, mézpergető, üvegház, kertészet és persze a mindezeket ellátó artézi kút épülete biztosította az itt lakók és az itt dolgozók megélhetését és kényelmét.

Lacika kertészete a szó mindenféle értelmében, virágzott. Egyre inkább az évelőkre koncentrálta figyelmét, ezért azután itt volt az országban a legnagyobb választék és egyedülálló lett évelő iskolája, ahonnan a növénykedvelők fajtahitelesen szerezhették meg a legkülönlegesebb növényanyagot. Árjegyzéke egy ideig tankönyvül is szolgált, oly részletességgel és pontossággal ismertette az évelő növényeket, azok éghajlat-, talaj- és tápanyagigényeit. Közel ötvenhez ő is megnősült, bár mi úgy láttuk, hogy inkább férjül vették.

tomkaházi Tomka Emilné:

 

Uram egyre többször betegeskedett. Már a lakásból kimenni sem volt kedve, csak ült a karosszékében, de már az újságot is ritkán olvasta. Örömmel hall­gatott minden hírt gyermekeinkről, különösen Gusztiról és Valiról és Emilről. Jezsuita fiunk rendháza ugyan alig félórányira volt tőlünk, mégis csak nagyon ritkán láttuk. Gyakran érdeklődött hogylétünk­ről telefonon, de elfoglaltságai és rendje szigorú szabályai nem tették lehetővé a látogatásokat.

Valiék helyzete ugyan egyelőre stabilnak tűnt, de a Balkánon sohasem lehet tudni mikor kap lángra a szikra. Lányunk és Kiki a gazdasággal volt elfoglalva, Gyurka szorgalmasan tanult a zágrábi egyetemen… és ha idejük lett volna akkor sem volt könnyű vízumot kapni.

Emilt a katonai szabályok kötötték. Ha valami kis szabadságot kapott azt – érthetően – feleségével és kisleányával töltötte. Ha mégis – Pesten átutazva – láthattuk, borús hírekkel szolgált: már csak rövid idő kérdése lehet, mikor Magyarországot is belesodorják a háborúba.

Erzsébet és Marika hetente többször is jöttek s ilyenkor – a sok szomorú betegség látványától megszabadulva – néhány óráig boldog, csevegő család voltunk s a diskurzusba az uram is szívesen bekapcsolódott.

1939 első napjaiban Miki elhozta bemutatni inárcsi Farkas Máriát és hamarosan meg is kérte a kezét. Február 3-án meg voltunk híva Farkasék Horánszky utcai lakásába, mert akkor tartottuk az eljegyzést. Első találkozásra megszerettem ezt a kislányt. Nagyon tetszett félénk, de igen jól nevelt modora, kedves és őszinte érdeklődése varró és főző tudományom iránt. Leginkább avval zártam a szívembe, hogy láthatóan hamar megbarátkozott a többi gyermekemmel is.

A következő esztendő életem egyik legnehezebb éve volt. Pedig jól kezdődött. Januárban Mikit a kormányzó miniszteri titkárrá nevezte ki. Ez már olyan állás volt a VII. fizetési osztályú keresettel, amire joggal építhette a családalapítást. Fiam nem is tétovázott, megkérte Máriát, hogy kezdeményezze a törteli plébánosnál az „iratkozást” és házasságuk hirdetését, hogy ennek alapján kitűzhessék az esküvő időpontját május végére, vagy júniusra, hogy aztán a nyári szabadságon egy szép nászútra utazhassanak

A szép terveket keresztül húzta Isten akarata. Ötvenegy évi házasságunk szétszakadt. Május elején Emilt magához szólította a Mindenható. Egyedül maradtam!

Gyermekeim, főleg Csibi és Cinci persze ott voltak velem és nagyon igyekeztek enyhíteni veszteségemet, mégis- elment az életem fele. Úgy várta és most már mégsem lehet ott legkisebb fia esküvőjén… Az értesítéseket és a szertartást fiaim intézték, én csak hetekkel utóbb döbbentem rá mily sok ember szeret­te Emilemet. Csak ekkor értettem meg – a veszteséget hosszan és mélyen leíró levelekből -, hogy nem­­­csak én, nemcsak családunk,  roko­­na­ink, de az ország is nagyon sokat kapott az én uramtól. Isten nyugosztalja! 

 inárcsi Farkas Ferencné

 

Visszatekintve is nagy örömünkre szolgált, hogy alkalmazottaink sokkal inkább munkatársak (sőt egyesek szinte családtagok) voltak, mint beosztottak. A gyereklányok közül Ilsevel, Zentával – vasfüggönnyel elválasztva is -öregkorunkig tartottuk a kapcsolatot. Hasonlóan szerettük a Hajnal családot. Még unokájuk is ragaszkodott hozzánk. Hajnal Jóska az I. világháború idején került Tetétlenre előbb építő munkásnak, aztán meg vagy egy évtizedig kocsisnak. Később – megbecsülésünk jeleként – Feri megtette irodai altisztnek. Mikor Testvérke 2 éves volt Mariska szoba­lánynak jött, Saári tanyánkról, mert szülei ott dolgoztak. Úgy mondta, azért hagyta ott a református lelkészéket, mert ott olyan borús volt a hangulat, itt meg mindig vidámság volt és nevetés. Nálunk bimbózott ki szerelmük Jóskával,  1922-ben összeházasodtak. Első gyermekük születése után már Mariska nem jött vissza, de a baráti kapcsolatot fenntartottuk. Jóska és Jozsó fiuk még az összeomlás után is sokáig kitartott nálunk és Manci lányukkal meg Piculi levelezett haláláig.

Már említettem milyen szoros munkakapcsolata volt Ferinek Schmidt úrral, kivel minden nap a közösen elköltött ebéd után sorra vették az uradalom teendőit. Schmidt Antalt Lacika hozta Tetétlenre, mikor valamelyik pesti vállalkozását fel kellet számolni és megsajnálta munka nélkül maradt könyvelőjét. Alacsony ember volt, erősen dadogott, mégis jó érzéke volt az emberek irányításához. Hamar kiderült, hogy lehet rá számítani. Nagyon pontosan könyvelte kaligrafált betűkkel, külön a gazdaságot, külön a kertészetet. Igen lényeges volt ez a precizitás a banki hitelek és az adózás miatt is. Gondosan intézte a hivatalos levelezést s mindenki tudta, hogy írógépéhez, biciklijéhez soha senkinek sem szabad nyúlni. Kedves ember volt, nagyon szerette lányainkat is. Sokat teniszezett velük és ő tanította meg őket korcsolyázni az artézi kutunk bő vízhozamának köszönhetően kialakított kis tavunk téli jegén

Lacika kertészetéből is többen sok-sok évtized után is szeretettel emlékeztek vissza családunkra és a tetétleni uradalomra, de volt aki ezt szépen le is írta. Az alábbiakban Szögi József „Ifjúkori történetem” írásából idézünk:

„Szegeden születtem 1922-ben. Tradicionális kertészcsalád sarjaként nevelkedtem. Iskolai végzettségem: 6 elemi és 4 polgári, kitünő eredménnyel…

A 17-ik évemben vagyok! Mit tehettünk?...

Szerencsémre, a kertészeti szaklapban megjelent inárcsi Farkas László dr. évelő-dísznövény kertészet hirdetése, hogy tanoncot fogadnának. Apám emlékezett is, hogy egykor tőle kapott növény-katalógust. Jól áttanulmányozva, számomra igen alkalmas, érdemleges kertészetnek véltük, Ez volt az ország legnagyobb ilyen jellegű gyűjteménye. Nyomban pályázatot küldtünk.…

1940 márciusban érkeztem leendő munkahelyemre. Plavecz József főkertész úr fogadott. Magázásos szóhasználattal, amely mindvégig így volt.

Az irodában Schmidt Antal úr fogadott. Előbb magázva, majd tegezve. Tájékoztatott, hogy itten négy külön majorságból álló nagy-gazdaság van. Ez itt a Jolán-major: a központ. Itten van a kertészet is. Tulajdonosok: inárcsi Farkas László dr. (nagyságos) és inárcsi Farkas Ferenc (méltóságos) urak. A László úr két nap múlva érkezik, akkor tudok neki bemutatkozni.

A Főkertész körbejárásunkkal mutatta be részletesen a kertészetet, üvegházat, parkot. Ismertette a munkaszervezetet, munkarendet. Közölte, hogy az ő jászkarajenői családi

otthonában lesz a teljes ellátásom, Onnét fogunk naponta kijárni. 

László úr a bemutatkozásom közben biztosított, hogy a kertészetében, sok-sok félét fogok megtanulni…

Tíz hónap múltán László úr a teljes ellátásom áthelyezte a kastély melletti épület sarokszobájába. úgy éreztem, a munkámmal váltam erre érdemessé. Nagyon örültem azért is, hogy helyben lakhatom.

 A kastélyi kiszolgáló személyzet nálam is ugyanígy teljesített mindent. Sőt voltak olyan esetek is, amelykor a Ferenc úr kedves Neje (méltóságos Mária asszony) hozta tálcán az ozsonnámat. És megkérdezte: Jóska. esetleg van-e valami panasza? Viszonzásul mindig igyekeztem jól végezni a feladataimat. Ferenc úr is kedves és közvetlen volt. Amikor találkoztunk, mindig néhány mondattal szót váltottunk. Nekem nem volt semmi munkakapcsolatom a mezőgazdasággal. Csak a László úr volt a gazdám.

Kis Péter bácsi naponta korán reggel ápolta a kastély környékét, és felügyelte kertjének a tisztán tartását. Irányította a kertészetben a gyomlálókat. Az üvegház téli fűtését végezte. A méhészetet kezelte.

Ez utóbbinál jut eszembe egy velem kapcsolatos esete. Kérte, hogy segítsem visszahelyezni a méhkaptárt. Szíves-örömest! Csakhogy közben megkoccant valahogyan, és a méhek ezt megbosszulták. Ingujjban, hajadonfővel voltam. Sok-sok méhecske megszúrt. Péter bácsi talán kissé kárörömmel is (?) kuncogni kezdett. De hamar megmerevedetten, tátott szájjal nézte, hogy higgadtan szedem ki a méhfullánkokat. És mondom: ó kis buták; hát az életet veszítitek. Ő azt hitte: eldobom a kaptárt és elszaladok. Sokat méhészkedtem már az Apám mellett. Immúnis vagyok, nálam nem dagad meg a méhszúrás helye. Péter bácsi ezután még nagyobb megbecsüléssel volt irántam. Többször együtt méhészkedtünk, pergettük a mézet.”

Hát Testvérke is menyasszony lett. Én nagyon kedves, okos, jóravaló fiatalembert ismertem meg Tomka Miklósban csak kicsit korainak tartottam a házasságot. Feri másért aggodalmaskodott. Az ő családjában, vidéki baráti körében minden férfi szép szál, erős, izmos, napbarnította ember volt. Nem is titkolta Mária előtt, hogy félti. Ez a vékony, alacsony, városi tisztviselő ember hogy tudja majd meg­védeni kislányát a már fél Európát lángba borító nehéz időkben? Az eljegyzésen nagyon szimpatikusnak találtuk a családját, de hát azok is inkább támogatásra szorulnak…

Fülig szerelmes kislányunk érezte hogy csak az ő érdekében szorongunk. Utóbb elmesélte, hogy gyónás keretében egy paptól kért segítséget, tanácsot. A bölcs lelki­atya elmagyarázta helyes, hogy azért szereti vőlegényét, mert figyelmes, okos, kedves, jó keresztény…de ez nem elég ok ahhoz, hogy hozzá menjen. Igaza van a szülőknek kulcs­fontosságú, hogy a férj biztos támasza is legyen feleségének. Mária megkérdezte, akkor mit javasol az atya? A válasz az volt: „ neked kell döntened, vállalod-e, hogy jóban, rosszban, minden nehézségben támasza leszel szerelmednek és teljes mértékben megbízol benne, hogy ő is mindig támaszod lesz. Mert ha ezt vállalod, akkor nyugodtan hozzá mehetsz feleségül.

Testvérke csak hetek múlva mondta ezt el nekünk, mert előbb Miklóssal akarta mindezt sűrűn váltott leveleikben megbeszélni. A megható e történetben az volt, hogy Miklós is lelki atyjával beszélte meg életük talán legfontosabb dönté­sét. Ezek után már nekünk sem volt ellenvetésünk. Abból is láttuk, hogy kislányunk mennyire megszerette Miklós testvéreit, hogy meghívta hozzánk Marikát, ki igen jól érezte magát nálunk. Jó volt látni azt is, hogy a kedves Margitka is egész rövid idő után már szinte új kislányának tekintette Máriát.

Testvérke lázasan gyakorolt naponta sokszor nyolc óránál is többet.  Nagyon drukkolt, hogyan fog megfelelni a Zeneakadémia záró­vizsgáján, hiszen nagyrészt „külső” hall­ga­tóként tanult a kiváló zenetanár Szóllás Magda tanítványaként. Most már vőlegényének is meg akarta mutatni, hogy büszke lehet rá. Sikerült! Csodálatos hangversenyszámba ment zongora vizsgája és a többi vizsga is kitűnően sikerült.

Kislányunk eljegyzésének velünk örült sok barátunk. Egy levélből szívesen idézek, hiszen ez azt is jelzi, hogy zongora művészként is szerették.

„A Nagykőrösi Arany János Társaság elnökségétől:

 Méltóságos inárcsi Farkas Ferenc gazdasági főtanácsos úrnak és kedves Feleségének,

Őszinte örömmel vettem a hírt kedves művésznőnk, MARISKA leányuk eljegyzéséről. Legutóbb, hogy Arany János Társaságunkban élvezhettük behízelgően szép hangversenyét, nem is gondoltuk, hogy olyan hirtelen másfelé is éreztetnie kell művészetét, életre termettségét. Bizakodunk abban, hogy a művészettől a háziasszonyság sem tudja eltépni, s talán még így is tanúi lehetünk húrjai zengésének…

Igaz hívük Dr Törös László az Arany János Társaság főtitkára”

Piculi a Sophianumba, a Sacre Coeur nővérek közeli leánygimnáziumába járt, a Mikszáth Kálmán térre. Bár változatos módon kellett elemi és gimnáziumi bizonyítványait megszerezni, legkisebb leányunk szép eredménnyel tanult. Ősszel és tavasszal bentlakó volt a nővérek kollégiumában, ami alkalmat adott arra, hogy sok-sok barátnőre találjon. Télen aztán – mikor mi is fenn laktunk a Horánszky utcai lakásban – naponta bejárt az iskolába.