11. fejezet - Gulyáskommunizmus

Az egyetemi ösztöndíjszerződésben köteleztem magam, hogy visszatérek az FMV-be, s legalább 5 évig ott dolgozom. A Mikrohullámú Fejlesztő Laborban hamarosan önálló munkát kaptam.

1969 szeptember végén Sári néni, akinél albérletben laktam, megkért, hozzak el egy kosár gyümölcsöt barátnőitől, kiknek szép gyümölcsöskertjük van. Szombat volt. Más dolgom nem lévén buszra szálltam, majd elsétáltam a megadott címre. A két idős hölgy már összekészített kosárral várt, de csak nem akarták odaadni. Mintha várnának valamire.

Szép karton ruhába öltözött, csinos lány lépett be a kertbe, kezében tálcán a szomszédból hozott teával és sütemény­nyel. A nénik sugárzó arccal üdvözölték Ilikét és gyorsan összeismertettek bennünket. A kosár még sokáig helyben maradt, míg végül meghívást kaptam a következő vasárnapra a lány családjához. Kedves embereket ismertem meg és már terveztem volna a következő találkozót, mikor Sári néni rákérdezett: „milyen volt a kislány?” Elképedtem. Hiszen ö csak a barátnőiről, meg a gyümölcsről tudhatott…

Dühös lettem, mert nyilvánvalóvá vált, hogy minket össze akarnak boronálni. Kemény elhatározásom (hogy velem ilyet nem lehet tenni), két hétig tartott, de kedves arca, simogató hangja csak nem akart kimenni a fejemből. Ő is várta már, hogy újra találkozzunk.

Mindkettőnknek volt már kezdetleges „tapogatózása” a másik nem felé, de ez a kapcsolat teljesen más volt. Többet és még többet akartunk megtudni egymásról, sokszor órákig tartó, munka utáni, esti telefonokkal. Az én munkahelyem és a délutáni matek-fizika tanítás hosszan kitöltötte a napot. Ilike végzős vegyész hallgatóként nagyapja és egyetemista öccse háztartását is vezette, mert szülei külföldön dolgoztak így csak hétvégeken találkozhattunk.. A gyönyörű őszi Duna-part lett tanúja az első csóknak.

Szerelmem nagyapja, mraclini Jakopovits Antal csodálatosan szerető és szeretetre méltó ember volt. Nehéz élet állt mögötte. Fővárosunk talán legro­man­­tikusabb környe­ze­tében, Tabánban nőtt fel. A Tabán ma már szinte teljesen parkos területe a Gellérthegy lábától, illetve a Duna-parttól a Naphegy oldalába kúszik fel. Észak felől a Víziváros, ill. a Krisztinaváros, valamint a közéjük ékelődő Várhegy, keletről a Duna szegélyezi, délről a Dunára meredeken leszakadó Gellérthegy, délnyugatról a Gellérthegy oldalában vezető Hegyalja út, nyugatról a Naphegy határolja. Ez a vályogházakkal, egymáshoz ragasztott, zsindellyel fedett, szegényes épületekkel szegélyezett, szabálytalan, girbe-gurba utcácskákkal tarkított városrész a XIX. század és a XX. század fordulójára szórakozóhelyekkel, éttermekkel, boro­zók­kal telt romantikus negyeddé vált. A budapesti „Montmartre”-ként is emlegetett Tabán írók, költők, művészek kedvelt helye lett. 1933–1936-ban lebontották a mai tabáni park helyén állt házsorokat, csak néhány épületet kímélt meg a „városrendezési láz”. Nagypapa a Naphegy szélén fekvő Czakó utcai iskola igaz­ga­tó­jának hato­dik gyerme­ke volt. Az első világháború idején a család Tabánból a Kissváb­hegy­re költözött. Nagypapa a közeli Isten­hegyen ismerte meg későbbi feleségét. Slezár Szidónia örökbe fogadott leánya volt a „Jean bácsihoz” cím­zett kert­vendéglő tulajdonosa, Kapl János házvezetőnőjének és gazdasszo­nyának (kit később a család „öreg Szidi néni”-ként emlegetett). Szidi néni felmenői és rokonai Felvidéken  a zsolnai járásban Krasznán (Krasnany) éltek. E szép hegyi falu - a Vág túlolda­lán - csupán húsz km-re van Tomkahá­zá­tól (Tomcany). A tele­pü­lésnek kö­zös plébániatemp­loma van a szom­­szédos, Vág men­ti Vár­ná­val (Varin) az 1200-as évektől, ezért a keresz­te­lések is itt történtek. A Kis-Fátra tövében fekvő falut ma is számos rokon lakja.

Míg bátyjai tanárként ill. köztisztviselőként talál­ták meg életük célját (Lajos bácsi a Svábhegyi iskola igazgatója volt, a magyarosított nevű Jákfalvi Pali bácsi pedig árvaszéki elnök), Nagypapa hétköznap lakatosként, esztergályosként dolgozott, a hétvégeken pedig feleségével együtt működtették a vendéglőt, amit Jean bácsi halála után Nagypapa anyósa   örökölt. Nagy bánatukra gyermekük nem született, ezért 1932-ben magukhoz vették Krasnanyból Szidi néni unokahúgát, a 6 éves Slezár Ilonkát, feleségem Édesanyját, akit két év múlva örökbe fogadtak.

Nagypapa megjárt két világ­háborút. A másodikban kirabolták és szinte rommá lőtték  a Jean bácsi által építtetett házukat (Korb Frigyes és Giergl Kálmán munkája, kik a belvárosi Klotild palotát is tervezték). Ö mégis mindig vidám, segítő­kész és optimista ember maradt, aki nem ijedt meg az újra­kez­déstől. Amint hazaérkezett a vesztes háborúból, fele­sé­gé­vel rendbe hozták a házat, újra indították a vendéglőt és egy szobájuk átengedésével férjhez adták szeretett kislányukat.

***

Csak jóval később ébredtem elefánt mivoltomra ( ama bi­zo­nyos boltban), de akkor nem, mikor boldogan újságol­tam Ilikének, hogy Miklós bátyám hivatalos útra Moszkvába megy és ott olcsó az aranygyűrű, ugye hozassak vele…csak nézett rám, tán egy kis könnycsepp is megjelent a szeme sarkában: „így akarod megkérni a kezem?”

Én nem értettem elhalványuló, elutasító arcát, hisz érez­tem, hogy szeret. Ő nem értett engem, hogy lehet ilyen közönséges számító módon megalapozni egy közös életet. Napo­kig tartott, míg egymás utáni vágyunk legyőzte a meg­bántottságot és egy hosszú beszélgetés után már sokkal job­ban értettük a másikat. Hasonló eset még sokszor előfordult az elmúlt 43 év alatt, de szerel­münk, szere­te­tünk, egymásra utalt­­ságunk, azonos célja­ink és a bosszúság után az újra egymásra találás örö­me mindig visszavezettek a közös megoldáshoz.

Nem sokkal eskü­vőnk előtt is megoldhatat­lannak tűnő konfliktus szakadt ránk. Míg mi kettesben szépen elter­veztük miként fogunk egy albérletben berendezkedni, szerelmem édesanyja – ki igen jólelkű, de nagyon határozott asszony volt – elrendezte, hogy kertjük egy részét leányának ajándé­kozza, hiszen ezen fogunk mi házat építeni magunknak, amit ők majd anyagilag is támogatnak. Családjuknak már nagy tapasztalata volt az építkezésben, mert először egy háborúban szétrombolt házat hoztak rendbe, majd új szobák is épültek hozzá, ahogy gyermekeik növekedtek.

Azt mondani se mertem, hogy mennyi mende-monda riasztja az embert az anyós-após szomszédságtól. Határo­zott tiltakozásomban azt emel­tem ki, hogy fogalmam sincs az építkezésről. Se pénzünk, se szaktudásunk (más nem is jöhetett szóba csak a házilagos kivitelezés)… Menyasszo­nyom érezte, hogy súlyos döntés előtt állunk. Tudta, hogy Édes­apja (Apuci) és Édesanyja (Mami) azért vállalták az igen sok viszontagsággal járó afrikai UNESCO kiküldetést, hogy biz­to­síthassák gyermeke­ik jö­vőjét, lehetőleg szo­ros csa­ládi kötő­dés­­ben. Hiszen ők is úgy kezdték családi életüket, hogy össze­köl­­töztek a szülőkkel…

Ilikém nagy türelemmel és szerelme, ragaszkodása igen finom éreztetésével elérte, hogy együtt leszünk olyan erősek, hogy ebbe a fába is belevág­hat­juk a fejszénket.

Ez utóbbi szó szerint is teljesült, mert az esküvő után  a ház alapozásához először is négy- közel méteres törzsát­mérőjű – hatalmas fát kellett kivágni. Fogalmunk sem volt, hogy kell ehhez hozzákezdeni, de egyszer csak jelentkezett apósom bátyja  (kivel nem is volt szoros kapcsolat), hogy a hétvégén eljön motoros fűrésszel és segít kivágni a fákat.

Ilike édesapja Zsibón született. A nagyapa Molnár Sándor jegyző volt, de a felmenőknek vízimalmuk volt (innen a nevük is). Mivel Zsibó nincs száz kilométerre se Szatmárpálfalvától, még az is lehet, hogy az Eötvös testvérek és gróf teleki Sámuel közti – halálesettel végződött perpatvar (lásd. Vérünkben van I. kötet 79.old.) – Molnár Sándor nevű tanúja feleségem felmenői közé tartozott.

   Apósom az ötödik volt a hat testvér között, mintegy 20 évvel fiatalabb, mint legidősebb nővére. Születésének ideje egybeesett a Tanácsköztársaság Vörös hadserege és a román haderő döntő összecsapásával. Éppen három hetes volt, mikor a románok elfoglalták Budapestet és elzavarták Kún Bélát. El lehet képzelni, milyen volt egy magyar nagycsalád élete  Erdélyben, mikor a győztes román hadse­reg – egy nagyon megalázó fegyverszüneti egyezmény után szinte teljesen kirabolta Magyarországot. Nagy szegény­ségükben a kolozsvári ferencesek siettek apósom családja segítségére. Felfigyeltek az igen szorgalmas és tehetséges gyerekre, aki így kollégiumukban, anyagi támogatásukkal  végezhette gimnáziumi tanulmányait. A kitűnő bizonyít­ványok és a kimagasló matematikai ismeretek megnyitották a lehetőséget számára a bukaresti egyetem felé.

A második világháború kitörésének idején, míg ő diplomájához közeledett, szülei és gépészmérnöknek készülő öccse már áttelepült Magyarországra. Egyszer, mikor meglátogatta őket, Béni öccse magával vitte őt a budai Istenhegyre. Ekkor ismerte meg Béni szíve hölgyének (későbbi első feleségének) barátnőjét, Jakopovits Ilonkát. Az azonnal kibontakozó vonzalom oly erős volt, hogy azt már semmi sem szakíthatta szét.  Matematika-fizika tanári diplomája megszerzése idején már Magyarország visszakapta Erdélyt. 1942-től egy évig díjtalan gyakornok lett a kolozsvári egyetemen.  Elkezdte tervezni közös életüket Kolozsváron, mikor behívták katonának a 33-as tüzérekhez. Tisztes-, majd hadapród iskolát végzett  A világ­háború vége felé csapattestével Német­országba került majd Franciaországban őrmesterként esett amerikai fogságba. Az egyre több rettenetet, tragédiát hozó orosz előrenyomulás Ilonkát is elüldözte isten­hegyi házukból a János Kórház menedékébe. Innen írta leveleit szerelmének, kit végül három év katonáskodás után látott viszont. A viszontlátás kimondhatatlan boldogsága elillant, mikor kiderült, hogy vőlegényének vissza kell térnie a románok által ismét leigázott Erdélybe. Ilonka sokat vívódott, de végül úgy döntött, hogy nem hagyhatja magára nevelő szüle­it, nem tarthat szerelmé­vel, más megol­dást kell találni.      Apósomat már semmi sem kötöt­te szülőföldjéhez. Édesapja még 45-ben meghalt Fóton, Édesanyja pedig ott élte tovább szegényes életét. Miután elrendezte hivatalos ügyeit Romániában, kalandos szökéssel átjött a lezárt határon. Sok keresés után sikerült elhelyezkedni matematika-fizika tanárként a szentendrei egyház­községi gimnáziumban, mely egy rozzant épület­ben, a volt csendőr­laktanyá­ban működött (bizony sose gondolta volna, hogy 40 év múlva az unokái ugyanebben az épületben tanulnak majd a ferences gimnáziumban). Ezután már semmi sem állta útját boldogságuk beteljesülésének. 1946. szeptember 28-án megtartották az esküvőt. Mire berendez­kedtek a „Jean bácsihoz” címzett vendég­lőnek is helyet adó házban, megszületett első gyermekük, Ilike. Egy évre rá Jóska is napvilágot látott.

Rákosi kommunista kormányzata 1947-ben elindítottaaz egyházak elleni koncepciós pereket. Mindszenty herceg­prímást perbe fogták, Ravasz László református püspököt eltá­­volították, a szerzetesrendeket betiltották. Az országgyű­lés 1948. június 16-án elfogadta az egyházi iskolák államosí­tásáról szóló törvényt. Az ország iskoláinak több mint két­har­ma­da 6505 iskola került ekkor állami tulajdonba. Felesé­gem édesapja így állami alkal­ma­zottá vált. Apuci még  érett­sé­giig ­vitte osztályát, de közben új állást keresett. A veszpré­mi egyetemen felfigyeltek a matematikai lapokban is publi­káló fiatal matematika tudósra, így 1950-től ott volt tanárse­géd. Igen nehéz évek voltak ezek, hiszen feleségét és két piciny gyermekét, csak hét végén láthatta. Két év múlva már a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem geometriai tanszékén oktat, amit három év aspirantúra követ. 1956-tól adjunktus. Egy évvel később a matematikai tudományok kandi­dá­tusa, 1962-ben  egyetemi tanár. A diszkrét geometria terü­le­tén elért eredményei nemzetközi elismerést és a mate­ma­tikai tudományok doktora címét hozták.  Ennek is kö­szön­he­tően az UNESCO újszerű feladattal bízta meg. 1967-ben – feleségével és a tíz éves Anti fiával – öt évre Afrikába költözött. A fekete földrészen elsőként szervezte meg a Mali Köztársaságban az úgy nevezett „harmadik generációs universitas”-t, azaz az egyetemi doktor képzést. Visszatérte után az ELTE Geometriai Tanszék és az Ábrázoló- és Projektív Geometria Tanszék vezetője lett.

***

  Miután a kommunista párt irányításával az ipart és a mezőgazdasági birtokokat államosították, 1950 táján hozzákezdtek a kis üzletek, vendéglők államosításához is. A háborút követő években „öreg Szidi néni” egyre többet betegeskedett. Már alig tudott részt venni a munkában, ráadá­sul kevés embernek volt pénze betérni a kertven­déglőbe. Mikor apósom is – Veszprémben tanítva - csak hét­végek­re látta a szeretteit, a családi tanács úgy döntött, hogy nem várja meg a hatósági kisajátítást, inkább bezárják a mintegy 60 éve működő vendéglőt. A 3 éves Ilike sírva kereste a szép faragott táblát a kapu felett: „hol bor, sör?” kérdezgette. A mindig vidám és derűlátó nagypapa vigasztalta, hisz ő tartotta a lelket az egész családban.

***

A régi magyar közmondás szerint: „aki mer az nyer”. Jó példáját adta e szólásnak feleségem nagyapja. Történt ugyanis, hogy a tanács kikötötte, hogy csak ikerházat szabad építenünk és egyik alapterülete sem lehet kisebb 110m²-nél. El sem tudtuk képzelni minek nekünk ekkora ház, (pedig később milyen jól jött a nagy családhoz) de az ikerház követelmény végleg megvalósíthatatlannak tűnt. Ekkor előállt a nagyapa azzal, hogy ő vállalja hogy ikertárs legyen. És valóban senki se firtatta, hogy a hetvennégy éves bácsi hogy fogja az ő részét felépíteni…

Igen! Aki mer az nyer. A házassághoz, a családhoz is merni kell és nagyot lehet nyerni. Döbbenetes, hogy ezt mennyien nem értik. Azt még a gyerekek is elfogadják, hogy a felnőtté váláshoz az iskolában tanulni kell, még akkor is ha „utálom az egyik tanító nénit”…és végig csinálják. A spor­tolók simán túllépnek az akadályokon, a sikertelenségeken és elfogadják az edző „gyilkos” gyakorlatait, mert elsők akarnak lenni…és – mint az olimpiákon is – milyen sokaknak sikerül. Az emberiség zöme beosztottként dolgozik és elviseli a főnők időnkénti zsarnokságát, mert meg akarja tartani az állását, mert ö is nyerni akar magasabb beosztást, jobb fizetést, tartalmasabb életet. Persze vannak, akik kimaradnak az iskolából, a sportegyesületből. Vannak, akik dühödten váltogatják munkahelyüket…Vajon kik járnak jobban? Azt hiszem ezt kellene megértetnünk a párkapcsolat mai divatja után futó emberrel: lehet kitérni a házasság elől, lehet feladni szerelmet és ígéreteket, ez talán pillanatnyi „sikert” jelent…de tele van a világ a hozzá hasonló vesztesekkel, kik nem mertek semmit vállalni, hogy nyerjenek.

***

Jóska öcsém esküvője két hónappal előzte meg a miénket. Egyetemi évfolyamtársa húgát, Ildikót Debrecenből hozta Pestre, hogy közös életüket egy József körúti kis lakásban kezdjék.

Nagyon keményen dolgoztunk öcsémmel, barátokkal és a nagypapával míg a sziklás hegyoldalban kiástuk és kibetonoztuk a lépcsőzetes ház alapját. Ekkor elakadtunk, hiszen feleségemmel együtt mintegy 2000 Ft volt a fizetésünk 1970-ben, de csak az alsó szinthez szükséges tégla ára 40-50000 Ft lett volna. És akkor ismét mellénk állt a Gondviselés. Mások talán úgy mondanák mellénk állt a szerencse. Az Aranyketrec híres írója hirdette, hogy eladja az építkezéséhez fel nem használt tégláit (pont annyit, mint amire nekünk akkor szükségünk volt) 10000Ft-ért. Itt is szó szerint vettük a mondást: „minden követ megmozgattunk”, ami annyit jelent, hogy magunk rakodtuk fel a teherautóra és magunk szállítottuk haza (munkahe­lyünktől kapott teherautóval) házunk „sarokköveit”. A „magunk” annyit jelent, hogy gyermeket váró feleségem, az idős, ám jó erőben lévő nagypapa a hasonló korban lévő Medinácz Emil szomszéd volt a segédmunkása az egyetlen szakembernek (Zahari Béla)

Az építkezés közben megszületett első gyermekünk, de feleségem még az utolsó hónapokban is esténként együtt dolgozott Bélussal, a kőművessel és velem a házon. Sietnünk kellett, mert a hajdani vendéglő öreg házában együtt laktunk (közös konyha, közös fürdő) feleségem öccsével, Jóskával és feleségével, Eszterrel (Kulin György híres csillagász legkisebb lányával). Már csak a következő nyárig tartott matematika professzor apósom UNESCO-szakértői megbízása az afrikai Bamakó-ban. Hazatértükig be kellett költöznünk az új házba.

Kevés szabadidőnkben olykor ellátogattunk szüleimhez Aszódra vagy felkerestük rokonaimat a Szinnyei Merse utcában. Nagymama nagyon megszerette Ilikét, így mind­kettőnket mélyen lesújtott betegsége és halála. Nagyapa és Laci bácsi (ő egy évvel korábban hunyt el) mellé temették.

Nagymamára szépen emlékezett Gyurka unokabátyám „A Ferovác-i birtok és annak lakói” c. írásában:

1972-ben meghalt anyósom. Már együtt voltunk a Szinyeiben, mert sikerült megszereznünk csere útján a lakásunkhoz tartozó járuléklakást, mely közellétet és biztonságot jelentett mind anyósomnak, mind Jolinak és természetesen nekem is. Mariska nénit csendes, okos finomsága jellemezte, amely nemzetközi műveltséggel párosult. Régi fajta úri egyéniség volt, akit ilyen tekintetben talán Tomka (Dániel) nagymamával lehetett összehasonlítani. Németül, franciául, angolul ugyanúgy beszélt, írt és fogalmazott, mint magyarul és Rilke-ről, Montesquieu-ről vagy Alfred de Vigny-ről úgy beszélgettünk, mintha nem is magyarok lennénk és az illetők nemzetéhez tartoznánk. Ő talán a magyar Nagyasszonyok egyik utolsó nemzedékéhez tartozott, melyet a kommunisták kipusztítottak. Hósiesen viselte a szegénységet, mosolyogva tudott szenvedni és a legszerényebb virágnak is örülni. Nagyon közel állt hozzám, mert Jolihoz tudtam volna legjobban hasonlítani. Olyan halkan és szerényen ment el ahogyan élt.”

Egy egész regényt lehetne írni arról a világról, melyet ma már egyetlen fiatal sem tudna elképzelni. Az építkezési kölcsönt politikai érdek szerint szabályozták. A „jó elvtársaknak” illett lakótelepre költözni. A nekik folyósított kölcsön duplája volt annak, mint aki „csak” társasházi lakáshoz kért kölcsönt. Ennek is a felét kérhette az, aki saját házat akart építeni. Nem is sokan építettek akkoriban családi házat. Ahol mégis belefogtak ott mindig segített a család. A kalákamunka nem­csak a családot, de a rokonokat, és munkatársakat is baráti csapattá fogta össze. A többség azonban a városiasodás, a lakótelepek vonzásába sodródott. Egy idősebb munkatársam is kioktatott: „Bolond vagy te. Már tiszta kérges a kezed. Aztán majd rámegy a gatyád is. Látod én szépen sorba álltam és kaptam is a Tanácstól lakást. A megmaradt pénzemből meg vidáman élhetek…” Évekkel később találkoztam volt kollégámmal. Kissé „megsavanyodva” még mindig a tanácsi lakásban élt… egyedül.

Mindenki abból épített, amit éppen kapni lehetett. Na nem a szomszédban. Mi hoztunk gerendákat – Mami rendkívüli ügyességével – Dunaújvárosból, téglát, cserepet az ország, minden sarkából úgy, hogy most azonnal menjünk, mert lehet, hogy már akkor sem lesz…

Időközben egyre változatosabb és érdekesebb fejlesztési feladatot kaptam a gyárban. Megbecsültek. Fejlesztési csoportvezető lettem a mikrohullámú laboratóriumban. Jutalomnak éreztem, hogy „tanulmányútra” küldtek az NDK-ba. Alig állt meg a vonat Drezdában egyszer csak hallom „Herr Tomka!...Herr Tomka! Nem értettem, miért engem keresnek, hiszen mindkét útitársam jóval idősebb, magasabb beosztású volt. Igencsak megijedtem, mikor kiderült, hogy vendéglátóink ( az egyik legnagyobb német vállalat vezetői) a két gyár együtt­műkö­désére, „szocialista munkamegosztás megtárgyalására” hív­tak és vártak küldöttséget, s mivel én a fejlesztésről jöttem, engem tekintettek vezetőnek. Másnap délelőtt tárgyalásra vár­tak a magas szintű vezetők. Ezt mindenképp meg kell tartani, mondták. Kétségbeesve telefonáltam főmérnökünk­nek a kellemetlen helyzetről. „Most már ott vagytok, oldjá­tok meg, de úgy, hogy ne legyen sértődés” volt a válasz. Szinte semmit sem aludtunk. Szakmai tárgyalásra alkalmat­lan, német tudásom csak kevéssel volt több a másik kettőé­nél, így rongyosra forgat­tam a szótárt, hogy mégis valami elfogadható „előadást” hozzak össze arról, hogy mi nem va­gyunk döntőképes vezetői szint, nem ismerjük teljes kereszt­metszetében 6000 fős gyárunk valamennyi profilját, csak saját szakterületünkről szólhatunk. Tudtukra kellett adnom, hogy mi egyszerű gyárlátogatásra készültünk, de igen megtisz­telő az együttműködési javas­latuk, amit továbbítunk főnökeinknek. Másnap – vagy tíz gyári és minisztériumi fejes előtt - sikerült elmondanom a leírt szöveget úgy, hogy végül barátságosan fogadták és még mindenféle ajándékkal is megleptek. A kis cipő, amit Virág lányomnak Drezdában vettem, később még másik három gyermekünket is szolgálta.

Második gyermekünket vártuk, mikor beütött a ménkű. Behívtak a Kiegészítő Parancsnokságra, ahol egy civil öltözetű ember kellemes hangnem­ben győz­k­ö­dött: vonuljak be villamos­mérnökként tartalékos tiszt kép­zésre. Tiltakoztam, hogy építke­zünk, fele­sé­gem áldott állapotban van. A válasz az volt, hogy ez mind nem gond, hiszen kapom a fizeté­semmel azo­nos zsoldot és naponta hazajárhatok, de ha nem akarom, akkor valószínűleg Börgöndre kerülök (annak akkoriban elég rossz híre volt). Így hát jelentkeztem.

A bevonulásra nem vittem magammal semmit. A csupa villamosmérnök között számos ismerős arcán sajnálkozó vagy gúnyos  mosoly látszott ekkora balgaságon, hiszen „az esküig, ami egy hónap múlva esedékes senkit se engednek ki”. Mikor ezt az információt a felkészülést irányító százados is megerősítette, ijedten telefonáltam feleségemnek, hogy neki kell menni munka után kislányunkért a bölcsödébe és én meg nem tudom mikor jövök. A délelőtt előadásokkal telt. Az egyik szünetben megláttam az engem meggyőző embert sokcsillagos egyenruhában. Megismert és ellentmon­dást nem tűrő hangon közölte a századossal , hogy ez a kato­na pedig minden nap hazamehet. Óriási ribillió lett ebből, mert miután elvittek minket a laktanyába és beöltöztünk, híva­tott a parancsnok: „Mit képzel maga? Hogy akar innen kimenni? Magát azonnal elfogja a VÁP (a városparancs­nokság őrjárata), hiszen még tisztelegni se tud rendesen…” Ijedtemben azt találtam mondani: „hátha valaki megmutat­ná?” Erre elzavartak, de egy rövid idő után egy őrmester „kiképzett” és hazamehettem. A hat hónap alatt kicsit többet kerestem, mint a munkahelyen és érdekes szakmai munká­ban volt részem. Az emberek kissé meg­csodáltak mikor na­pon­ta egyenruhá­ban cipeltem haza há­­ta­mon a kislányunkat.

 Ezalatt váran­dós, majd kisbabás feleségem irányította az építke­zést. Ilike ha kellett nagy hassal aljzatbe­to­nozott a lee­ndő szobánkban.   Akko­­ri­ban az anyag­be­szerzést is ö intézte, miközben szépen haladt doktori disszertációja megírásával.

.Mondhatnák erre, hogy „burokban születtünk”. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy bár közöttünk is sokszor volt szívszorongató né­zet­eltérés, mégis erősen fogtuk egymás kezét és megtapasztaltuk, hogy „ Segíts magadon a Jóisten is megsegít”. Sőt segí­tett még a család, szülők és testvérek, de számtalan barát, szomszéd és osztálytárs is. Mire második gyerekünk megszületett beköltöztünk az új ház egy szobájába. Építkezésünk huszonöt évig tartott, hogy végül kényelmes lakóhelye legyen 9 gyermeknek és szüleiknek.

Következő gyermekünk érkezését követően feleségem súlyos vesemedence gyulladást kapott. Ekkor kezdtem talán megérteni, mit is ígértünk: „holtodiglan, holtomiglan”. Iszo­nyú­an legyengült szerelmem halovány hangon irányít­gatott, mit is kell tennem a család életének folyamatos vitelében. Bizony mindketten nagyon megijedtünk, de hitünket és reményünket megjutalmazta Isten szeretete.

Harmadik gyermekünk kéthetes korában gondos orvo­sunk megállapította, hogy baj van a szívével. A kardiológus elmagyarázta, hogy valószínűleg „kettős kiáram­lású jobb kamrája” van kislányunknak, amit katéterezéssel lehet diag­nosz­tizálni. Kislányunk két éves korától az életveszélyes katé­te­rezések igazolták, hogy szívének nincs működő bal­kam­rája. Ezt néhány éves korig tudják a gyermekek túlélni…

Időközben negyedik és ötödik gyermekünk is megszü­letett és mi folytonosan rettegtünk, látva a sápadt, vékonyka kislány beteges arcát. Mondják, hogy a nagy tragédiák szét­zilálhatják a házasságot. Nálunk ez fordítva történt. Mindket­ten úgy éreztük erősnek és optimistának kell lennünk, hogy a másik ne lássa kétségbeesésünket.

Ilike szülei szívvel-lélekkel, anyagiakkal támogattak minket. Apuci tudta, hogy egy esetleges külföldi operáció súlyos anyagi terhet jelenthet, ezért elvállalta az UNESCO újabb öt éves megbízását Zaire-ben. Egyedül utazott. Mami csak később tudta követni, mert nehéz operáción  esett át és a Nagypapa is egyre inkább ápolásra szorult. Miután elutazott, a Nagyapa ápolását sógoraim vállalták. Anti a szakközép­iskola elvégzése után már a Képzőművészeti Egyetem hall­ga­tójaként fejlesztette csodálatos rajzoló és festő tehetségét. Bátyja, Jóska mérnöki munkája és két gyermeke mellett is talált időt arra, hogy szeretett nagyapját ápolja. Az áldott emlékű öregúr 1980-ban adta át lelkét teremtőjének.

 Rendkívül lelkiismeretes kardioló­gusunk kikutatta, hogy a világon egy ember van, egy londoni kórházban működő arab szívsebész, akit esetleg fel lehet kérni ilyen szívműtétre. Hosszas levelezés, leletek, filmek kiküldése után nem merte vállalni a professzor.

Már szinte felhagytunk a reménnyel, mikor hazaérkezett Amerikából Árvay professzor (az Országos Kardiológiai Intézet későbbi igazgatója), aki elmagyarázta, hogy a kockázat igen-igen nagy, de ha mi vállaljuk (mert a kislány már valószínűleg egy évet sem élhet így tovább), akkor ő megpróbál beépíteni a szívbe a hiányzó fal helyett egy sűrű hálót, melyet később benő izomzattal a szív. A kilenc órás műtét sikerült, de alatta és utána is többször újra kellett éleszteni kislányunkat, mert a szív (az un. Sinus cso­mó) nehezen szokta meg, hogy most már más ritmusban kell irányítani az összehúzódásokat.

A nagy műtét előkészülete (először egy másik kórházban – kritikán aluli körülmények között –bonyolult mandula műtéten kellett átesnie), majd a várakozás, aztán az operációt követő lassú gyógyulás mintegy másfél éve szinte minden mást háttérbe szorított  családunkban. Pedig közben született meg hatodik gyermekünk és ez idő alatt kellett búcsúznunk Guszti bácsitól és egy évre rá Emil bácsitól is.

Bár gyerme­ke­inknek és nekünk is mindig nagyon várt esemény volt, mikor Trabant, majd Wartburg kocsinkkal leutaz­hattunk Aszódra, hiszen ilyenkor sokszor családi összejövetel is kia­la­kult. Erre az utób­bi években csak ritkán volt lehetősé­günk. Így történhe­tett, hogy előbb Marika néni, majd Erzsébet néni is úgy távozott az égi hazába, hogy a kisebbek alig ismer­ték őket.

Szüleim maguk maradtak az aszódi kántorház­ban. Néhány éve már nem kellett a toronyba mászni a harangozáshoz (mert testvéreimmel kiépíttettünk egy elektromos harangozó berendezést, melyet a lakásból lehetett bekapcsolni). Egyre nehezebb volt a kántor-sekrestyés-harangozó munka ellátása.

A könyv elején említett Hangya utcai –– a mádi nélkülözés alatt megfelezett – teleknek kisebbik fele még mindig megvolt, de építési tilalom terhelte. Még Rákosi idején a kommunista hadseregvezetés kisajátította a Széche­nyi hegy oldalának egy hatalmas karéját és óriási katonatiszti lakóteleppel csúfította el Buda egyik legszebb kilátású vidékét, ráadásul a környező utcák nagy részén építési tilalmat jegyeztek be egy későbbi kisajátítás biztosítására.

Sok utánjárással, melyben különösen Jóska öcsém jeleskedett, kezdett Édesapánk régi nagy vágya valóra válni. A telek felszabadítása után sikerült jó áron túladni rajta és a Gondviselő elvezetett minket ahhoz a kis budakeszi kertes házhoz, mely szüleim békés, szeretett otthona lett. 27 év után elköltöztettük őket Aszódról, hogy végre megkezdhessék megérdemelt nyugdíjas életüket. A barátságos kis ház télen hidegnek bizonyult, ezért később a teleket öcsémék lakásával összenyitott kis apartmanban töltötték.

 Ahogy minden gyermekünk születése hozott valami váratlan jót, javulást a család életében, úgy hetedik gyermekünk is meghozta azt. Új állásba hívtak, ahol nemcsak rendkívül megtisztelő szakmai kihívás, de magasabb fizetés is várt.

Több, mint tíz évet dolgoztam az FMV-ben. Előbb csoportvezető, majd fejlesztési osztályvezető lettem. Előléptetésem idején agitáltak, lépjek be a kommunista pártba, de ezt sikerült – vallásos nézeteimre hivatkozással – elhárítani. Munkáim kapcsán többször jártam Moszkvában. Nagy szaktudású főnököm Dr Bíró Viktor (Rákosi Mátyás unokaöccse, ki tudtommal sohasem élt vissza rokoni kapcsolatával) marasztalt, magasabb beosztást ígért, de a lehetőség, hogy munkahelyem gyalogosan 5 percre volt lakásunktól, többet ért mindennél, hiszen addig naponta kétszer másfél órát utaztam oda-vissza. A Műszeripari Kutató Intézet (MIKI) szakmai kihívást is jelentett, hiszen mikrohullámú szakemberük nem volt s így egy  új szakterü­letet kellett meghonosítanom. Mikor a nagyfrekvenciás munka befejeződött, sikerült kollégáimmal egy új területet meghódítanunk. Mi készítettünk először Magyarországon  „beszélő gépet” a DIGIFONT. A 2. metró régi szerelvé­nyeiben már jó 25 éve hallhatók ezek az utastájékoztató berendezések. 

Az új helyzet megváltoztatta családi életünket. Bár továbbra is fontos szerepe volt az építkezésnek, végre én is részt vehettem szeretteim életében, gyerekeink nevelésében.

 Számtalanszor hallottuk: „Mi is sok gyereket szeret­tünk volna, de…” a folytatás már sokféle volt. „Kis lakásban hogyan?; A férjem nem akarta; Ebből a fizetésből?; Ennek rendszernek?” Azt azonban nem hallottuk, hogy bizony a nagy családhoz csodálatos anya kell, aki mosolyogva tud – ezer házi munka közepette – minden gyerekre nemcsak külön figyelni, de személyes választ adni az akár 17 év korkülönbségű gyermekek kérdéseire is.

Ilike, miután jeles eredménnyel végzett vegyészként, a szakma csúcsát jelentő kutató intézetben kezdett dolgozni és egyidejűleg hozzákezdett egyetemi doktori disszertációja elkészítéséhez. Második gyermekünk hat hónapos korára döntenünk kellett, hogy oldjuk meg a gyermekek ellátását, ha betegek, vagy más okból nem vihetők bölcsődébe, óvodába. Azt hiszem későbbi nagy családunkat (ma már 28 élő unokánk mellett még egyet várunk)  akkor alapozta meg feleségem döntése. Feladta sokat ígérő tudományos karrierjét (itt fontos megjegyeznem, hogy szakmai munkája és szeretetreméltó természete több évtizedes gyümölcsöt hozott. Munkahelye, a Központi Kémiai Kutató Intézet még a kilencvenes években is számon tartotta, minden rendezvényére meghívta, segélyekkel és egyéb juttatásokkal könnyítette családunk életét). Párom tehát otthon maradt gyermekeinket nevelni, háztartást vezetni. De e mellett – rendkívüli kézügyességét és művészi érzékét kihasználva – autodidakta módon megtanulta a tűzzománcozást, majd a kerá­miázást. Az így eladott figurái komolyan hozzájárul­tak  a családi kasszához .

Meggyőző­dé­sem, hogy a mindenkori kormányzatnak végre komoly intézkedéseket kel­lene tennie, melyekkel vég­leg megszűnne a buta kérdés: „Dolgozol vagy otthon vagy?” Senkit sem akarok megbán­tani, de személyes meggyőződésem, hogy az akárhány gyermekkel ott­hon maradó édesanyák sokkal többet dolgoz­nak, mint egyes ”dolgozó nők”, kik közül sokan aztán az óvodán, iskolán kérik számon, amit maguk elmulasztottak. Azt hiszem arról is sokkal többet kellene beszélni milyen fontos a gyermekek fejlődésében a testvér, akitől el lehet ta­nul­ni mindent, aki mindig ott van játszótársnak, aki­vel lehet versenyezni, aki megvéd…

Nyolcadik gyerme­künk se maradt el a többitől. Születése után váratlanul magasabb veze­tő beosztásba helyeztek. Főosztályvezető helyettes lettem. Visszanézve óriási lépés volt ez, hiszen villa­mos­mérnöki szakmai mun­kám háttérbe szorult. Gazdasági, szervezési, személyzeti és marketing munkát kellett ellátnom. Ehhez  nélkülözhetetlen közgazdasági ismeretekre is sürgős szükség volt, mert a magyar elektronikai ipar és különösen a kutató intézetek egyre nehezebben állták a versenyt.

A nyolcvanas évek derekán Vali Néni és Kiki bácsi (hetedik gyermekünk keresztapja) is távozott az égi hazába. Ismét Gyurka keresztapámat idézem:

„Anyám 1985-ben halt meg 93 éves korában. Öreg napjait igyekeztem megkönnyíteni. A munkahelyemről naponta korábban jöttem és hosszú sétákat tettünk ebéd előtt a Városligetben. Egy augusztusi hajnalon öcsémmel vadászni készültünk. Sötét éjszaka volt még és indulás előtt benéztünk a Mamához, aki a fekete kerevetjén úgy feküdt, hogy az egyik karjának helyzete természet ellenesnek tűnt. Napok óta szenvedett a szívével és nagyon gyenge volt. Kikivel odaléptünk az ágyhoz, megfogtuk a kezét és kezé­nek hidegségéből éreztük, hogy halott.. Joli is bejött – közben szürkült, megindult a városi forgalom az utcán. Joli gyertyákat gyújtott, letérdeltünk és közösen imádkoztuk a Miatyánkot. Itt ért véget az élete, távol Ferováctól, olyan környezetben, amelyhez semmi, de semmi köze nem volt és amelyet a Jóisten megpróbálta­tás­ként helyezett egyéniségére. Itt minden ellentétes volt azzal, amit megszokott és amit megérdemelt.

Öcsém, Kiki 1987 óta halott. Jolin kívül Őhozzá vonzód­tam leginkább. Egy életet együtt harcoltunk végig. Minden lépé­sün­ket egybe hangoltuk. Soha nem felejtem el jóslatát, amikor 1948 őszén zuhogó esőben, a rosszul világított Szondy utcán ha­lad­­tunk  a Szinyei-Merse felé: „most közeledünk a végállomás­hoz” Hiába voltak a fagyos szlavóniai hajnalok, éjszakai kocsiká­zások, partizánkalandok, fogvacogtató szorongások, most itt a kosz, a Szinyei a végállomás….

Öcsém sokat betegeskedett. Rengeteget dolgozott, manager típus volt és az egyszerű munkás származású igazgatókat ő igazgatta. Mindez szervezetét, majd szívét kikezdte. Aztán jött Jutka halála. Én azt hiszem, hogy feleségét szerette legjobban. Együtt építették házukat, művelték telküket, írták könyveiket, minden nyáron végtelenül hosszú autótúrákat tettek meg, amelyek később hosszú beszélgetéseik témáit képezték. Jutka sclerosisban halt meg. Betegségében Miklós minden délután nála volt. Budafokról autózott Budakeszire a szanatóriumba, télvíz idején, ami többtíz km. Jutka halálát követően öcsém betegeskedni kezdett. Epekőre gyanakodtak, majd operációja után kiderült, hogy rosszindulatú daganat sorvasztja. Lassan magához tért. 1987 áprilisában még arra is gondolt, hogy megveszi névnapomra az általam rég áhított nagy földrajzi atlaszt. Betegen, gyengén megvette és el is hozta. Névnapom előestéjén köszöntött fel. Másnap rosszul lett és kórházba szállítottuk. Ágyában fekve némán úgy nézett rám, mintha azt mondaná, hogy most már végleg itt vagyok a Szinyeiben. Még a folyosón ültünk, mikor plébánosunkra lettünk figyelmesek. Köszönésünkre megfordult, leült öcsém mellé, minket pedig távozásra intett. Meggyóntatta és megáldoztatta Miklóst. Isten cso­dá­ja volt, mint az is, hogy feladta az utolsó kenetet. Rá két napra meghalt.”

Ahogy gyerme­ke­­ink nö­ve­ked­tek, egyre több örömöt talál­tunk a közös nyaralá­sok­ban. Egész év­­­ben spóroltunk arra, hogy egy szép hetet, vagy tíz napot tölthes­sünk az Alpok­ban. Paraszthá­zak­ban laktunk és csodálatos kirán­dulásokat tettünk. Ezek az utak nagy kedvet csináltak két lányunknak a német tanulásra. Drága szüleim pedig boldogok voltak, hogy így hetente kétszer is kilátogattak hozzá­juk a lányok és szorgalmasan tanulták tőlük a nyelvet.

Apa egész életében minden percet igyekezett hasz­nosan tölteni. Ifjú korában sokat kirán­dult s ha rossz volt az idő, nagy ambí­cióval beletemet­kezett a genealogiai kutatá­sokba. Óriási leve­lezést folytatott honi és kül­földi kutatókkal is. A háború, a kitelepítés és az aszódi keserves kenyérkereset hosszú időre dobozok­ba zárta a munka eredmé­nyét. Budakeszin – a kertész­kedés mellett – ismét apa kedvenc időtöltésévé vált a családkutatás.

Áttekinthető és szép táblázatokat készített apai-anyai felmenőink  különböző családi kapcsolatairól évszázadokra visszamenőleg. Részletes kutatásai odáig mentek, hogy dédanyám felmenőit – az Árpádházon keresztül – 10 uralkodóházig vissza tudta vezetni. Ennek  a leszármazásnak hatalmas tablója ma is lakásunk egyik dísze.

Édesapa különös tehetséggel rajzolt festett és igen ügyes volt az asztalos munká­ban és a faragás­ban is. Miután sorra lefestette (ré­gi festmények háború előtti fotói alapján) mintegy húsz ősünket, gyönyö­rű, faragott ládát készített munkája dokumentumai­nak és a sokszáz éves családi ira­tok­nak. A ládát a szintén általa fara­gott és festett Dániel-, Tomka-, Farkas- és Dubra­viczky címer  díszíti. Apa – nem sokkal halála előtt – a féltve őrzött iratokat rám bízta. Ez adta a gondolatot, hogy tovább dolgozzak múl­tunk megisme­ré­séért és az ered­ményt könyv for­májában össze­foglaljam csalá­dunk  tagjainak..

1987 elején vezették a gázt szüleim utcájába. Édesapám 82 évesen még részt akart venni a munkában. Az árokásás közben súlyosan megfázott és ebből már nem épült fel. Február 4-én elvesztettük. Édesanyám nem maradhatott egyedül. Jóska öcsémhez költözött. Kilencven éves korára elgyengült, egyre többször elesett. Két évig Miklós ápolta, de mióta 2010-ben ő is égi hazába távozott, ismét Jóska öcséméknél nyert békés menedéket.

Elektronikai berendezéseinket igyekez­tünk külföldön is népszerűsíteni. Így jutottam el Pekingbe. A „Tiltott város” és a „Nagy fal” lenyűgöző hatást tett rám. 1989 decemberében Veronában mutattuk be a beszédrögzítés digitális technikáját és a DIGIFON-t. Hazafelé a repülőgépen értesültem a romániai forradalom győzelméről. Másnap délután két nagyobb gyerekemmel teleraktuk mikrobuszunkat a város­majori templom hívei által gyűjtött ruhákkal, élelmiszerekkel és csatlakoztunk a konvojhoz Kolozsvár- Marosvásárhely irányába. A határőrök nem tudták, mi a teendő, de végül késő este átengedték a 10-15 autót. A falvakban, városokban integetők, könnyes szemű öregek és fiatalok boldogsága leírhatatlan. Kolozsvárott – bár éjszaka volt – mindenki az utcákon szorongatta egymás kezét. Konvojunkat nagy öröm­ri­val­gással fogadták és  segítettek, hogy rakományunkat át­ad­­juk egyházi szervezeteknek. Ezután néhányan visszaindul­tunk, a többiek folytatták küldetésüket Marosvásárhelyre.

Közben egyre jobban esett a hó és mind kevésbé volt felismerhető az út két széle. Már Magyarországon jártunk, mikor égő lámpával árokba fordult kocsit vettünk észre. Egy adományokat hozó, nagyszívű belga aludt el a volánnál majd két napi megállás nélküli autózás után. Szerencsére nem esett nagyobb baja, csak a vele utazó kutyája tűnt el az éjszakában. Az autót nem tudtuk kihúzni, de legalább értesítettük a rendőrséget. A rádió bemondta, hogy egyes helyeken lőttek a segélyvivőkre és egy sofőr meg is halt. Ezt szerencsére mi csak akkor tudtuk meg, mikor az otthoniak  megkönnyebbülten fogadtak.

 Mire kilencedik gyermekünk megszületett (ekkor léptettek elő főosztályvezetővé), a legnagyobb már főiskolára, míg a két következő gimnáziumba járt. Azt hiszem nem sokan tudják elképzelni, de még kevesebben utána csinálni, amikor feleségem, egyszerre igyekezett együtt tanulni elemis, felső tagozatos, gimnazista és főiskolás gyermekünkkel, miközben az elkerülhetetlen tinédzser problémákkal is meg kellett küzdenie. Esténként sokat beszélgettünk, de még ilyenkor is volt ereje arra, hogy a családi ügyeken túl még a  munkahelyi problémáimba is beleélje magát.