5. fejezet - Igazolás, „B lista” kommunista államcsíny

Farkas Ferencné

A tavasz érkeztével éledő, új élet kezdésében bízó reményeinket forgószélként ragadta el március hó 15. ünnepén az ideiglenes nemzeti kormány rendelete, amely a nagybirtokrendszer megszüntetéséről rendelkezett. Röviddel ezután Ferinek (mint különböző mezőgazdasági szervezetek igazgatósági tagjának) igazoló bizottság elé kellett állni. Az új hatalom  (demokratikus szólamokkal elfedett)  célja a felnőtt lakosság múltbeli magatartásának megismerése, nyilvántartása, megfélemlítése, állásától való megfosztása, s a megüresedett helyekre az új rend (párt) híveinek beültetése volt.

Ferit gond nélkül igazolták mint a Takarmánymag Termelő és Értékesítő Szövetkezet igazgatósági tagját, mivel a baloldali kollégái is szerették az uramat. Azonban ez sem segített. A Nagykőrösi Földigénylő Bizottság 1945. IX. 24-i döntése szerint „ingatlanaikat a 600/1945. M. E. sz. rendelet 11. §-a alapján mint 1000 holdon felüli ingatlant teljes egészében igénybe veszi”. Így nemcsak házunkat, otthonunkat, de valamennyi birtokunkat is elveszítettük. Az uram persze azonnal megbízott ügyvédeket, kik közül többen (hónapokig tartó eredménytelenség után) csak a még megmaradt pénzünket tették zsebre. Egyikük ugyan elért egy kis módosítást, melynek alapján 100 holdat megtarthattunk. Ez új reményt adott. Még a karácsonyt is megünnepeltük. Szív alakba raktam a megszerzett pár fenyőgallyat, rádrótoztam két kis gyertyát és mellé tettem a főtt krumplit, amit aztán boldogan fogyasztottunk vajjal.

Már számba venni se tudnám, hány ügyvéd mennyi hitegetéssel biztatott, hiába. 1947-ben – a kommunista párt fellebbezése után –a felsőbb hatóság a törvény által előírt utolsó lehetőségtől is megfosztott.

Még megvolt ugyan az öreg bérház mely átjáró házként működött a Mária utca 9 és a Horánszky utca 10 között, de az is inkább vitte a pénzt. Mivel szinte minden ablaka betört, kénytelen voltam jelentős bankkölcsönt felvenni a beüvegeztetéshez, hogy a lakások ismét lakhatók legyenek.

A szegényes kis lakások lakóival szinte baráti kapcsolatot ápoltunk, de a háború után sok változás történt. 1945 után egy időre itt lakott kommunista zászlóaljparancsnokként Maléter Pál az 1956-os forradalmi kormány honvédelmi minisztere majd mártírja.

Tomka Emilné:

 

1946 aug.-ban véget ért a devalváció és megjelent a stabil forint. Ez nekünk is nagyon fontos volt, hiszen vártuk, hogy Miki, mint miniszteri osztálytanácsos, most megint szép nagy fizetést kap. Sajnos nem így lett. Elindult a „B” listázás, vagyis a közalkalmazottak politikai rostálása, hogy az új „kádereknek” helyet biztosítsanak.

Miklóst is a politikailag megbízhatatlanok közé sorolták, „B” listára tették.

„ Az akkori időkre jellemző a mód is ahogyan az elbo­csájtó írást megfogalmazták. E szerint „Dr. T. M. 1946 aug x-én elhalálozván feleségének joga nyílik özvegyi ellátásra stb…”Tehát a jó forint fizetés helyett ismét állás nélkül maradtam.”

A jó Isten most sem hagyott el minket. Mikit régi jó ismerősünk, Varga Bözsi (a Jézus Szíve Társaság Corda könyvesbolt vezetője) ügynöknek ajánlotta egy nagyke­reskedőhöz. Egy ideig jobban keresett, mint a minisz­tériumban. Mikor ennek vége lett:

„1947 febr. 3-án – eljegyzésünk évfordulóján – levél érke­zett az FM-ből, melyben közlik, hogy a „B” lista határozatot meg­változtatták és engem azonnalra vissza rendeltek az FM-be…

A Gondviselő segítsége megint nyilvánvaló. Mennyire féltünk a „B” listától, most pedig amint beérek az FM-be közlik, hogy fizetésemet a „b” lista idejére visszamenőleg megkapom…

Feladatom az országban levő traktorok tulajdonjogának megállapítása. A tulajdonjog körüli vitákat háromtagú bizottság (melynek tagja vagyok) dönti el. Rengeteg törvénytelenséget találok a döntésekben. Minden esetben jegyzőkönyvileg tiltakozom. Teljesen eredménytelenül. A politikai érdek legyőzi a jogot…

1947 karácsonyára ünnepségeket rendeznek a min.-ban. Ezeken persze Jézuskáról szó sem esik. Engem is felszólítanak, hogy egyik fiamat szavaltassam. Néhány verset adnak is, hogy válasszak közülük. Mi ezeket félretéve, a következő verset tanítjuk meg a 3 és ½ éves Emilkének:

Gyertyafényben csillog a karácsonyfa.

Örülünk, hogy született a Jézuska

Kis szívem azt kívánja e szent estén

Legyen áldás mindnyájuknak jó szívén.

Emil a sok idegen közt, a legcsekélyebb zavar nélkül kiállt a placcra és jól hangsúlyozva hibátlanul elmondta a verset. – Óriási sikert aratott! Senki sem szólt egy szót sem a szöveg miatt.”

(Ez volt életem első mozzanata, amire emlékszem. Szinte ma is látom, ahogy feltesznek egy zongora tetejére és onnan szavalok. /a szerző/ )

Farkas Ferencné

 

A sok átélt szenvedés és erőszak látása átformálta az embereket. Mintha két ellentétes táborba rendeződtek volna. A jók jobbakká, a rosszak rosszabbakká lettek. A fővárosban gyakori a fekete szemüveg. Mintha mindenki a felismeréstől rettegne. A félelem minden házba beköltözött…

A vidéki emberek – mint mindig – hamarabb egymásra találtak s még arra is jutott erejükből, hogy a várost is segítsék.

Még nem jártak a vonatok, amikor a Saári tanya irányító gazdájának felesége megjött gyalog (80 km-en át), hátán nagy batyuval. Hozott nekünk disznóaprólékot, zsírt, túrót, még kalácsot is és ráadásul jó kedélyével meg is nevettetett minket. A jó Isten áldja meg érte!

Hamarosan megérkezett Manci édesanyja is. Házvezetőnőnk kérdezgette:

- Mi van otthon?

- Hát lányom, a Bajtai a tanácselnök.

- És milyen?

- Szemüvege van, mondta jelentőségteljesen.

Bajtai arató lett volna azelőtt, de minden csapatból elzavarták, mert aki nem teljesített, annak a részét a többinek kellett pótolni. A megállapodott járandóság az aratóbrigádra vonatkozott.

Manci szépen kitartott mellettünk, de végül neki is állásba kellett mennie. A véletlen folytán, meg talán kiváló főztje dicséreteként Rákosi Mátyás titkárnőjéhez került.

Nemsokára Schmidt úr is új lehetőséget kapott. Egy volt gazdasági gyakornokunk szerzett neki állást Nagykőrösön.

Nekem is biztosabb megélhetés után kellett néznem. A Gondviselő összehozott egy porcelánfestő mesterrel, ki nagy türelemmel bevezetett tudományába s még abban is segített, hogyan lépjek be a KIOSZ-ba (Kisiparosok Országos Szövetsége).

Tomka Emilné:

 

1948 nyarán megérkezett Gyuri Zágrábból. Elmondta, hogy ott már kendőzetlenül átvette a hatalmat a kommunista párt, ezért családjuk a Budapestre település mellett döntött. Míg szeptemberben megérkezett Vali és Kiki is, Gyuri nálunk lakott a Labanc úton.

A Manréza és benne Guszti közelsége nemcsak sok anyagi segítséget jelentett, de szívünknek, lelkünknek is nagy hasznára volt. Igen sok jó könyvet olvashattunk és rendkívül nagy hatású lelkigyakorlatokon vehettünk részt.

Míg Miklós éppen egy ilyen lelkigyakorlaton volt 1948 januárjában, Mária leesett a padláslépcsőn, bele a lenti ablakba. Szörnyen megijedtünk, hiszen akkor már a 8-ik hónap végén járt. Hála Istennek az ijedtségen kívül, nagy baj nem, történt. 6 hétre rá – négy fiú után – egy koromfekete hajú gyönyörű kislány, Márika simán megszületett.

Egyre erősödött a kommunista párt Moszkvától támogatott  nyomulása az ország irányításának teljes megszerzésére. Miután a Független Kisgazdapárt élére sikerült megválasztatni a munkásmozgalmi hátterű Dobi Istvánt (utóbb miniszterelnök, majd a népköztársaság elnöke), a Szociáldemokrata Párt is behódolt és Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült a Magyar Kommunista párttal. A nemzetnek már csak egy bástyája maradt: a keresztény egyházak. Őket is térdre kellett kényszeríteni. Ennek első jele a koncepciós Pócspetri per volt, mikor a plébánost alaptalanul életfogytiglanra ítélték. Decemberben már a bíboros hercegprímást, Mindszenty Józsefet is letartóztatták.

„A gyerekek a Labanc úti iskolába jártak. Miután Miklós az elsőt befejezte, megkérte mater Kaszapot, hogy ministrálhasson. Feri persze csatlakozott hozzá….Ezt aztán az iskola igazgató nagyon rossz néven vette. Fülünkhöz jutott a fenyegetése, hogy kidobat a lakásunkból.

Mindszenty hercegprímás letartóztatásáig aktív katolikus élet folyt a városban. Igen szép körmeneteket tartottak. A legimpozánsabb az volt amelyet M. vezetett Máriaremetére. A hívek sora a Széll Kálmán tértől egészen a hűvösvölgyi végállomá­sig tartott. Ez az óriási tömeg rendben, csendben imádkozva, énekelve vonult Mindszenty után. Ennek az örvendetes vallási felbuzdulásnak Mindszenty letartóztatása és a szerzetesrendek feloszlatása vetett véget.

Emil bátyámmal segítettünk pakolni, amikor rendőrautók érkeztek az épület elé, követelve a Manréza azonnali átadását…A Manréza bezáratásával legértékesebb lelki és anyagi segítségünktől kellett búcsút venni.

 Farkas Ferencné

 

Feri még mindig naivan bízott a törvényességben s az ügyvédekben és sorra írta beadványait, hogy birtokainkból legalább 100 holdat hagyjanak meg.  Újra élesztette régi kapcsolatait, mert szentül hitte, hogy folytathatja  tenyészállatok nevelését, amiben oly nagy kedvét lelte. Személyét, eredményeit az ország rangos állattenyésztői továbbra is nagy becsben tartották. Ezt mutatja az is, hogy a Magyar Állattenyésztő és Törzskönyvelő Szervezetek Országos Szövetsége szarvasmarha tenyésztési szakosztálya állandó szakértőjévé választotta1947 áprilisában, bár a szakosztály csak június 17-én tartotta alakuló ülését.

Hatalmas örömöt okozott a hír: augusztusban János hazakerült az orosz fogságból. Végre ismét biztos támasza van ötödik gyermekét váró Idukánknak.

Lacikáék még az ostrom előtt vettek egy lakást Budán, a Pasaréten. Itt szerencsésen átvészelték a szovjet hordák dúlását és sógorom együtt küzdött az urammal azért, hogy a birtoknak legalább töredékét megtarthassák. Közben megkereste őt a Kertészeti Főiskola. Előadónak hívták. A háború viharai minden tankönyvet és jegyzetet megsemmisítettek. „Ízes, szemléletes, a növények iránti szeretettől átitatott előadásmódja szinte láthatóvá tette az ismeretlen növényeket és kedvet adott a velük való foglalkozáshoz.” Irta róla a korabeli szaklap. Végül Lacika kertészetéből 15 holdat meghagytak s ott újra indulhatott a munka.

A tetétleni helyzetről ( a korábban többször idézett) Szögi József visszaemlékezéseiből kaphatunk képet.

„1947 augusztusában térhettem vissza hazámba. Ez a közel négy év fekete időszaka lett az életemnek!

A hadifogságom idején, 1946-ban a jó munkavégzésért válaszlapos levelezőlapon megírhattam: élek, jól vagyok! Erre hazulról válaszul értesültem, hogy László úr keresett és közölte: csak a kertészete maradt meg. Hazatérésemkor keressem fel…

A László úrhoz ígért látogatásom egy napi időtartamra terveztem úgy, hogy utamat megszakítva, előbb nagy érdeklődéssel megnézem Jolán-majort, a kertészetet.

 Ködös téli nap volt, de már a kisvonatból láttam, hogy valami nincs rendjén. A sertéstelep helyén csak bontásos rom van. Továbbmenve földbegyökerezetten állva látom az elém táruló elképesztő borzadályt: se magtár, se istállók, se kastély, se műhely-garázs, se cselédsori épületek. Mindenütt csak bontásos romok. A parki idős óriásfák helyén erősen össze-vissza dűlt földkupacok, elgyomosodva. Csak a kastély melletti kiegészítő épület és a gazdalakás maradtak meg. Ezekben összeszorultan a volt cselédsori családok laknak.

Péter bácsi fogadott. Sok minden történtekről hosszasan elbeszélgettünk. Vele együtt menve a kertészetbe látom: az üvegház összetörve van. Az artézi kút vize szanaszéjjel folyik. A dézsás tavirózsák kupacba vannak kiforgatva. A dézsákat, meg a deszkapajtát a falusi egyének vitték el. Csak a kerti kis faház maradt meg. A külső kertészeti rész nagyon elgyomosodva van. Egyes növények elburjánozva, mások kipusztulva. Szerencsére a „földosztásból juttatott újgazdák” itten csak kisebb értéket tudtak kiszántani a hivatalos leállításukig.

Mivel eltelt egész napom, így másnap utaztam tovább Pestre. László úr és kedves Neje örömmel fogadott, üdvözölt. Minden-mindenről hosszasan beszélgettünk. Végül éjjeli szállásra invitáltak, hogy ne kelljen késő éjjeli járattal visszautaznom.

Tomka Emilné:

 

A hírhedt Mindszenty per kapcsán a legtöbb munkahelyen íveket köröztek, melyben Mindszentyre halálos ítéletet kértek. Gyermekeim közül csak Erzsébettel próbálkoztak kétszer is, de ő megtagadta az aláírást. Miklóst felszólították, hogy írjon cikket a Mindszenty ügyről a minisztérium faliújságjára.

„A minisztériumban köztudott, hogy vallásos ember vagyok. – Egy alkalommal az egész tisztviselő kar előtt jelentette ki egy szónok „ azt mondják, hogy vallásüldözés folyik, - nézzék meg T. M. itt dolgozik most is sértetlenül.”

Olyan cikket kellett tehát írnom, amelyben elítélem az ügyet, mégis nem okozza letartóztatásomat. Töprengésemben P. Kovácshoz, a lelki atyámhoz  fordultam és vele kettesben írtuk meg a cikket. A lényeget Szt. Páltól idéztük: „minden hatalom Istentől van…”stb. A cikk úgy hiszem jól sikerült, barátaimnak tetszett. Akadtak persze néhányan, akik szörnyű támadást láttak soraimban és szigorú felelősségre vonásomat követelték...

A sok küzdelem és megpróbáltatás ne keltse bennetek azt a hitet mintha mi folytonosan szomorúságban éltünk volna. Mind közelebb és közelebb értünk ahhoz a felismeréshez, hogy ne ragaszkodjunk saját elgondolásaink mindenáron való teljesítéséhez, hanem bízzuk magunkat fenntartás nélkül a Gondviselőre.

Kényelmes házunkban, szép, kedves bútoraink között, nagy kertünkben valahogy úgy éreztük magunkat, mint egy bevehetetlen várban, ahol zavartalanul élhetjük a magunk életét. Rengeteg örömöt szerzett mindnyájunknak a gyönyörű környék, ahová gyakran kirándultunk, néha egész napra is. Ilyenkor nagyszerűeket játszottunk és testileg-lelkileg felfrissülve tértünk haza.

Minden gyermekünk, de főleg Feri és Jojó jellemzője a szokatlanul nagyfokú élénkség. Miklós volt a legkomolyabb és leginkább magának való. Feri állandóan szerepelt, mellette nem maradhatott nyugton senki. Ő volt anyja segítsége, még mosogatott is a konyhában.

A Budakeszi út mellett az erdő szélen állt egy kis kápolna. Gyakran jártunk ide szt. misére. – Egy alkalommal Emil ki-be szaladgált. 4-5 éves lehetett, hát hagytuk. Mise után azonban nagy megdöbbenésünkre sehol sem találtuk. Azt gondoltuk végül, hogy egyedül hazament. Nagy ijedtségünkre otthon sem találtuk. Visszasiettünk a kápolnához, - Emilke ott állt egy fának támaszkodva és keservesen sírt. Hasonló eset volt, mikor Anyával elmentek fogászatra. Hosszas várakozásra lehetett számítani. Erre Anya elment húsért, Emilt pedig ott hagyta a teli váróteremben. Közben jött egy másik fogorvosnő, aki bevitte Emilt, és megkezelte. Így Emil kiesett a szerepéből. Kiült tehát a hatalmas épület bejáratához a lépcsőre és ott pityergett, míg Anya vissza nem érkezett.

Feriben és Jojóban erősen ki volt fejlődve a szimpátia-antipátia érzék. Feri pl. mint 2-3 éves, ha Schmidt bácsi „szervusz Ferikét” mondott, Feri komolyan visszavágott: „nem szervusz!”. Jojó pedig, ha olyan valaki jött hozzánk, aki neki nem tetszett, eléje állt és két kis tenyerével kitolta az ajtón, majd azt mondta: Pá!”

1950 tavaszán újabb munkával bízott meg a miniszter. Alig kezdtem munkatársaimmal az ügyek tárgyalásába, amikor egy régi kedves altisztünk állított be szomorú arccal a szobámba. Arcáról rögtön leolvastam, miért jött. Levelet hozott ugyancsak a miniszter aláírásával, mely szerint adjam át azonnal minden iratomat feletteseimnek és aztán nyomban hagyjam el a F.M. épületét. Ugyanaz nap járt le Erzsébet néni felmondási ideje. 1950 április 1.volt.

Gondolhatjátok, rengeteget kínoztam magam, hogy nem-e az én meggondolatlanságomban keresendő elbocsátásom oka. Egyszer egy ideológiai előadáson meg kellett jelennem, amikor az előadó a Szt. írással kapcsolatban erős tévedéseket állított. Úgy éreztem a figyelem felém fordul és válaszolnom kell. Vallási téren annyival képzettebb voltam, mint az előadó, hogy őt hamarosan sarokba szorítottam. Azt hiszem ez lehetett elbocsátásom oka.

Első utunk ismét a Cordához vezetett. Ez idő tájt már nem lehetett első áldozási képeket kinyomtatni. Megbeszéltük tehát, hogy majd mi Erzsébettel nekilátunk ilyeneket rajzolni. Úgy belejöttünk a munkába, hogy naponta százával készítettük a véleményünk szerint szép első szt. áldozási képeket.”

Miklós mintegy 3 hónapig festette a képeket, aztán Barna Szőgyény Berci  segítségével bekerült az UVATERV-be műszaki rajzolónak. Hamarosan annyit keresett, mint a minisztériumban, miközben Mária továbbra is kapta az „özvegyi nyugdíjat”. Erzsébetnek is sikerült beosztást kapni a Karolina úti kórházban. Ismét egyenesbe került volna a család, de az ijesztő hírek letartóztatásokról, kitelepítésekről, szinte megbénított mindannyiunkat.

 Farkas Ferencné

 

A tetétleni birtok maradványai utolsó éveiről ismét lapozzuk fel Szögi Jóska visszaemlékezéseit.

„Megállapodásunk szerint 1948 márciusban visszajöttem a kertészetbe. László úr már előre rendezte a teljes ellátásom módját. A kertészeti terület igen aprólékos áttekintésével kezdtük el Jozsó (ifj. Hajnal József) segítségével fontossági sorrendben a tennivalóinkat. László úr Nagykőrösön pénzhitelt vett fel. Majd a már némi növény-értékesítéssel is bizakodtunk a kezdő megújulásban. Nyár közepére már valamennyire helyrehoztuk a kertet. Sőt bizonyos növény szaporítást is fejlesztettünk.

Munkánk közben tank-lánctalp mélyre vájt földnyomra bukkantunk a tó irányában. Helyi szóbeszéd volt, hogy a marhaistálló kibukott ajtaja alatt foszlányban lévő orosz katona-tetemet találtak. Másik szóbeszéd, hogy Németországból idejövők 1947-ben kiásták és elvitték a parki jégverem közeli helyéről a sekélyesen elföldelt német katona tetemét. Ez utóbbiról előzőleg itten senki sem tudott.

Mindezekből azt következtettem, hogy annak idején itten nagy harci csata folyhatott, amelynek a robbanó gránátlövedékei gyújthatták fel a gyúlékony fedelű épületeket. Innét már előbb mindenki elmenekült Elek-majorba. Onnét vélték látni a Jolán-major nagy tüzét.

1949 tavaszán: László úr is én is, Jozsó is nagyon bizakodók voltunk. László úr a lejövetelekor mindig mondta: ennyi már van és újra lesz minden. Ennek jegyében szorgosan végeztük munkánkat.

Egyik napon jött két rendőr. Derült égből villámcsapásként hatott ránk, mert letartóztatták László urat, és gyalog az abonyi kapitányságra kísérték. Megrettenve voltunk, most mi lesz? Másnap taxival jött vissza. Mondta lovas kocsival vitték, nem bírt gyalogolni. Egész éjjel széken ült. Kérdésére, hogy mi lesz, egyszerűen elengedték. Hamarjában összepakolt és elutazott. Irni fogok – mondta.

Jó néhány nap multával megint jött két rendőr. Követelték tőlem: hozzam rendbe a bazint, hogy a dolgozók fürödni tudjanak. Kik azok, kérdeztem és jeleztem: erre nekem nincsen lehetőségem. Megpofoztak! Mondták: társa vagyok. A leghatározottabban és keményen visszautasítottam az eljárásukat. Kimentem a községi jegyzőhöz, közöltem, mi történt és jeleztem: elhagyom a munkahelyemet. Ne tegyem! – válaszolták. Ilyen értéket nem lehet magára hagyni. Rendőrséggel fogjuk visszahozatni. Akkor stabil garanciát kérek! Ígérték: beszélnek a rendőrkapitánysággal. Helyi szóbeszédből értesültem: Kocsi János (a Jankó) uszította rám, pofozási tanácsolásával a (nála vendégül látott) rendőröket. Hát ilyen körülmények között folytattuk, végeztük a további munkáinkat.

1949 szeptember elején a kisvasúti megállóból László úr üzenetet küldött: sürgősen menjek oda, mert evvel a járattal megy vissza. A rendelkezésére álló rövid időben közölte a korszakzáró elhatározását: a földterületet felajánlotta az államnak. A növényekből 10-10 tövet fajta-gyűjteményként a Cegléden alakuló Kísérleti telep: az összes többi növénytövet a Fővárosi kertészet vásárolja meg.

Mindjárt szervezzem meg és indítsam, végeztessem el a kitermelést. Egy-egy odaérkező átvevő személyt szállásoljam el. A továbbiakat Ceglédre menetemkor beszéljük meg. Nagyon igyekeztünk Jozsóval ezt a végső nagy feladatot a legteljesebben végrehajtani.

Így történt az inárcsi Farkas birtokból hivatalosan visszakapott Jolán-majori 15kh kertészetnek is a kényszerű megsemmisülése.

A több, mint hat év során, szinte átélve, hozzátartoztam az inárcsi Farkas család és birtoka életútjához. Sőt részben még az azt követő öt évben is, a László úr szellemi hagyatékának további kísérésével.

1950 januárban az új munkahelyemen, a ceglédi Kísérleti telepen kezdtem – folytattam az újabb munkámat. Megnyugtató öröm volt, hogy továbbkísérhettem az inárcsi Farkas László féle gazdag szellemi értékű évelő-dísznövény gyűjtemény művelését.”

Lacikának egy ismerőse megsúgta, hogy megszületett a kitelepítéséről szóló határozat, a hét végén megkapja. Sógorom azonnal tollat ragadott és a Fővárosi tanácshoz írt beadványában megírta, mennyi progresszív szellemiségű írót (Bacsó B.; Bajcsi Zs. Endre; Hevesi S.; Kárpáti A.; Kassák L.; Móricz Zs.; Nagy L.; stb.) karolt fel a Táltos könyvkiadójával. Ezt elismerve a Népköztársaság Irodalmi Alapja nyugdíjat biztosított számára. Az általa létesített növénytelepen több mint 3000 fajta évelő és kb. ugyanennyi fajta cserje volt. Számtalan szakcikket és több könyvet is írt a kertészet témakörében. Botanikus kertje növényeit 1949-ben a Mezőgazdasági Tudományos Központnak és a Fővárosi Kertészetnek adta át. Ezt követően e két intézmény szakértőjeként tevékenykedett. E munkáját ellehetetlenítené a deportálás. Megjegyezte még, hogy felesége szegény földműves családból származik. Fellebbezését azzal zárta, hogy kitelepítése olyan lenne, mintha a Szovjetunió Micsurin idegen osztálybelisége miatt lemondott volna tudásának felhasználhatóságáról.

A levél hatott. Lacikáéknak nem kellett kitelepülni. További életére a Magyar Nemzet-ben 1962-ben megjelent Ruffy Péter szép cikke emlékszik vissza.

„1953-ban, mint fizikai munkás állást kapott a Fővárosi Kertészetnél. A városmajori kertészetben évelő telepet létesített, nyugodtan írhatom, a semmiből. A telep anyagát barátoktól és kert-kedvelőktől szedte össze, a gyűjteményt napról napra gyönyörűen gyarapítja, bár pénz nem áll a rendelkezésére, hogy magvakat és növényeket vásárolhasson. Mégis ez a budai öregúr elégíti ki a fővárosi parkok egész évelő szükségletét, tavalyelőtt például harmincezer évelő tövet állított elő. Egy hangya szorgalmával él, ha néha elgyönyörködik a szemünk a parkokban vagy a szigeten s azokat a lángoló liatrisokat vagy japán szellőrózsákat látjuk, amelyeknek én eddig a nevét sem ismertem, gondoljunk egy pillanatra erre a budai öregúrra.. Szálfa magas, már-már donkihótei termetű, fehéres hajjal, sötéten erezett arccal, amelynek árnyalata valamely lila színű évelőhöz hasonlatos.”

****

 Családunk történetét az eddigi­ekben két nagymamám mesél­te. 1951 nyarán már befejeztem az általános iskola első osztályát, már abba a korba léptem, amikortól – viszonylag pontosan – emlékszik az ember a körülötte történtekre. Így a kedves olvasó ettől kezdve az én emlékeimen át szemlélheti a velünk történteket.