7. fejezet - Aszódi iskolaévek

Csupa izgalom és viszontagság volt az aszódi élet kezdete. Nem tudtuk, hogy a kántor-ház­ban más is lakik. Kiderült, hogy Dr. Dancsák Sándor plébános úr megsaj­nált egy szintén kitelepítésből vissza­térő családot és a házból két szobát nekik adott. Pucsay Pista bácsinak nagy péksége volt koráb­ban Budán az Attila utcában. Nála dolgozott a háború előtt – többek között – nagyszájú, de mihaszna péksegéd­ként a hírhedt kom­­munista Maro­sán György.  Erzsike lányuk nejlon haris­nyá­kat javított, amivel elég jól keresett.  Az előszobát egy nagy raktár helyiséget és az udvari vécét közösen használtuk.

Édesanya nagyon aggódott, hogy sikerül  kántori bemutatkozása, de pár hét alatt beigazolódott, hogy nincs mitől félnie. A plébános, a káplán és a hívek is megszerették a „kántor nénit”. Édesapa helyzete nehezebben alakult. Pista bácsi beaján­lotta a malomba, ahol ő is dolgozott. Itt azonban olyan munkát kapott mely­ben naphosszat tisztogat­nia kellett a három eme­letnyi facsövekben a búza-folyam útját. A létrákon fel-le szaladgálás alaposan kikészítette a térdeit. Amikor egy jó szándékú ember felvette irodai munkára, egy hét után az akkoriban mindenható személyzetis elküldette mint „reakciós külsejű” embert. Alkalmi munkák következ­tek, meg háziipar a Guszti bácsi által szerzett kesztyűkötő géppel, de ezek (az Édesanya keresetét képező havi 200 Ft-al együtt) alig-alig biztosították a nyolc tagú család lét­fenntartását. A Gondviselő Isten sekrestyés-harangozó állással segített. Ettől kezdve már a család apraja-nagyja részt vett a templom körüli szolgálatban. A sekrestyés munka sokrétű figyelmet és reggel, este valamint szombat vasárnap igen sok feladatot jelentett. A harangozónak viszont kemény fizikai munkát kellett végeznie. Ez úgy kezdődött, hogy szűk csigalépcsőn fel kellett mászni a templomtoronyba a harangkötelekhez. A reggel, délben, este végzett – egy harangos - harangozások gyermekjátéknak tűntek a haláleseteknél rendelt (nem ritkán napi 20-30) „versharangozás”-hoz képest, melyet három harang egyidejű zengetésével kellet végezni mintegy 7-8 percen át. Komoly gyakorlat és erő kellet ahhoz, hogy úgy rángasson az ember felváltva három kötelet, hogy mind a három harang folyamatosan harangozzon. Mikor Édesapa végre rendes munkát kapott, a harangozást főleg Anyának meg a nagyobb gyerekeknek kellett végeznie. Mi gyerekek az erőt rácsimpaszkodással, vagyis a súlyunkkal pótoltuk.

Közben a rendőrség szinte folyamatosan zaklatta családunkat. Hol egyedül, hol kettesével jöttek vagy csak „szétnézni, ellenőrizni”, olykor azonban még házkutatást végezni is. Én ebben az időben már nagyon érdeklődtem mindenféle műszaki megoldás iránt. Volt egy saját készítésű detektoros rádióm is, mellyel fülhallgatón fogni tudtam a Kossuth rádió adását. Ma már elképesztőnek tűnik, hogy a rendőrtiszt ezt „az államhatalom nevében lefoglalta”, mint terhelő tárgyat. Apát sokszor be is idézték a rendőrségre, hogy adjon információkat helyi ismerősökről, különösen a plébánosról és káplánjairól. Persze a fenyegetések ellenére sem volt hajlandó. 

***

Aszódra kerülve végre többet hallhattunk a legközelebbi rokonokról is. Édesanya szülei Aranka nénivel és Piculival szűkösen éltek Üllői úti lakásukban. Gyönyörű gyerekfejeket és angyalkákat festettek fehér csempékre egy Petőfi Sándor utcai bolt számára

A körvonalakat Piculi rajzolta porcelánfestékbe mártott tollal. A kifestést Nagymama végezte igazi művészi tehetséggel. A csempék kifúratását és kiégettetését nagyapa intézte aztán a kész árut ő vitte el a boltba. Piculi érettségi után gyors és gépírást tanult és elhelyezkedett a Mélyéptervnél. Sajnos Aranka néni, ki egész életében Nagymama istápolására szorult, beteg lett és 1954-ben meghalt. Ugyanebben az évben Piculi és Gyurka unokabátyám szerelme beteljesült és házasságot kötöttek.  Piculi elköltözött a Szinnyei Merse utcába, Vali néni, Gyurka és Kiki közös lakásába.

Nagyapáék ezután még nehezebben éltek. A festett porcelánokat árusító boltot államosították, új kereset után kellett nézni. Nagymama unokatestvérének veje, Sántha Pista bácsi segített otthon végezhető munkát találni. Selejt (már nem ragadó) széles szigetelő szalagokból kellett szal­mazsákokat varrni, amiket aztán a börtönökben használtak. A munka ugyan nagyon nehéz, poros elfoglaltság volt, de hosszú évekig kenyeret adott megélhetésükhöz.

Iduka néniéknél na­gyot bővült a család Balatonarácson. Az 1947-ben született Laci után két évente születtek István, Tíbor, Anna és Hanna. János bácsi a helyi borá­szati üzemben dolgozott, Iduka néninek pedig nehéz kisipari munkával kellett kiegészíteni a nagycsalád keresetét.

Guszti bácsit felkérték a Katolikus Szeretetszolgálat újonnan induló nógrádverőcei apáca-öregotthonának lelkészi szolgálatára. Ez a gyönyörű helyen megbúvó volt Migazzi kastély szép emlékeimet őrzi, hiszen itt tanultam meg tizenegy évesen biciklizni. Guszti bácsi szerető szívű, de kemény ember volt. Úgy tanított, hogy a domb tetején felültetett a nagy felnőtt kerékpárra, meglökött, én meg a domb alján leestem a füves útszélre mindaddig, míg meg nem tanultam egyensúlyozni, pedálozni.

Emil bácsiék is ijesztő időket éltek át, hiszen a katonatisztek közül másoknál is többeket küldtek Szibériába vagy börtönbe. Nagybátyám naplójában – nemrég nyomtatásban is megjelent: Harctéri napló 1944-45 címmel - így számol be megmeneküléséről:

„Itt teszek említést Páljános rádiós huszárról, aki titkos kapcsolatban volt a kommunista párttal és aki, még Rákoskeresztúron voltunk, az osztálytól megszökött. Budapesten napokkal később elfogta a járőr. Azt állította, hogy szabadság levelét elvesztette. A budapesti állomásparancsnokság a huszárhadosztályon át bekísértette hozzám Makádra, hogy vegyem fel vele - szükség szerint - a tényvázlatot. Nevezett egyébként rendes, jó kiállású ember volt, akit - mivel statárium volt a szökés ellen - meg akartam menteni. Bűnössége kétségtelen volt, így nem tehettem egyebet, minthogy húztam az időt, Páljános pedig az egyik legkiválóbb rádiósunk lett, aki mint őrvezető végig kitartott mellettünk, noha ismételten módja lett volna a szökésre. (Évekkel később, mikor az ÁVH ellenem keresett vádpontokat, Páljánost, aki akkor egy pesti gyárban vezető állást töltött be szintén kihallgatták. Ő erélyesen a védelmemre kelt és odavágta a kihallgató rendőr szemébe, hogy azt a kollektív szellemet, amit ők meg szeretnének valósítani, ő az én osztályomnál már megvalósítva tapasztalta. Ezzel a kiállással mentett meg a komolyabb következményektől.)”

Emil bácsi hazatérte után kitanulta a vasesztergályos mesterséget és elhelyezkedett egy budapesti gyárban. Hamarosan már oly magas fokon űzte a szakmát, hogy élmunkás lett. Két gyermekükkel Zsuzsival és a Jóska öcsémmel egyidős Péterrel Felsőgödre költöztek. Sári néni is innen járt be Pestre dolgozni az Egyesült Izzó gyárába.

***

Nekünk gyerekeknek sem volt könnyű Aszódon. Szüleink sokszor elmondták, hogy mi csak úgy boldogulhatunk, ha jól teljesítünk. Elsők volt a tanulás, de a  leckék megírása után akadt munka bőven a nagy kertben, ahol krumplit, paradicsomot, paprikát, uborkát, káposztát, karalábét, mákot stb. ültettek Apáék. A dudvaszedés, kapálás volt a feladat, és még a kecske, a nyulak és a baromfi ellátása. Előfordult, hogy a kecskét a több kilométerre eső mezőre kellett kihajtani, ha már a ház körül nem akadt számára ennivaló. Mi, a három nagy 12-13 éves korunktól, nyáron mindig dolgoztunk. Utólag is hálásak lehetünk sok jóindulatú embernek, kik nem törődtek a gyerekmunkát tiltó előírásokkal és keresethez jutattak. A jó Isten ajándéka volt, hogy Apa régi munkahelye, az Uvaterv több nyáron át méréseket végzett a környéken. Először a Gödöllő-Hatvan országúton kísértük figuránsként a földmérőket. Később az Aszód-Veresegyház vasútvonal mellett dolgoztunk. Nem volt könnyű mozdulatlanul állni a  2m-es számozott lécekkel, vagy a színsávos póznákkal a 30 C fokos melegben, de ennél még  sokkal nehezebb volt a 20-30 kilós beton földmérő pontok beásása a pontosan kijelölt helyekre. Amikor már nem jöttek a földmérők, az aratók mellett dolgoztunk cséplési ellenőrként. Pontos listákat kellet vezetnünk a kévék és a kicsépelt gabonazsákok számáról és később a teherautókra, majd a vasúti kocsikba rakott zsákok súlyáról, számáról. Ennél  a munkánál a termelőszövetkezet szállásán laktunk. Reggel négykor kelt a csapat és mindenki egyforma reggelit kapott: forró cikória kávét pléh bögrében, egy darab szalonnát és puha kenyeret. Az ebéd kiadós volt. Mindig igen bő zsír-lében úszó hús és krumpli vagy tarhonya kovászos uborkával. A munka mindig sötétedésig tartott, aztán korai lefekvés… Igencsak megedzettek minket ezek a munkák, de nagy örömet szerzett aztán, hogy a keresetünkből ruhát és cipőt vásárolhattak nekünk Anyáék.

Néha tanév közben is akadt kereset. Két igen jó ember volt állatorvos Aszódon, Dr. Soós Endre és dr Hreblay István. Ha baromfi oltásnál kellett segédkezni, vagy  több száz gyógyszeres üveget kellett kimosni, mindig nekünk jutatták a kereseti lehetőséget. Különösen kedves emlékem fűződik ahhoz a versenyhez, amit Hreblay bácsi hirdetett meg az iskolánkban. A már szinte minden fát pusztító amerikai szövőlepkék példányait kellett begyűjtenünk. A verseny végül jó barátom, Rácz Szösze és köztem dőlt el hiszen mi – messze megelőzve a többieket – ezer feletti példányt gyűjtöttünk fej-fej mellett haladva. Biztos vagyok benne, hogy a doktor úr jóindulata döntött úgy, hogy akkor legyen vége a versenynek, amikor éppen én vezettem. Így én nyertem el az 500 Ft-os első díjat, ami akkor csillagászati nagyságú pénzösszegnek számított (több, mint két­szerese Édesanyám kánto­­ri fizetésének).

1955-ben döntő változás állt be különösen az én életemben. Új káplán érkezett: Regőczi István atya. Bár a plébános úr és a korábbi káplán (Nagy József kármelita) is szeretett, mint lelkes ministránst, Regőczi atya egészen új világot teremtett. Heteken belül benépesült kortársakkal a házunk szomszédságában elterülő nagy templomkert és az atya vezetésével folyó napi focimeccsek alatt számtalan új barátság alakult ki. A játék szüneteiben pisszenés nélkül hallgattuk az atyát, ki – gyerekésszel észrevétlenül – oltotta belénk hitünk alapjait, Jézus jelenlétének kegyelmét és  a Szűzanya átölelő szeretetét. Nem csoda, hogy az egyre növekvő „vándorsasi” csapat mindenhová követte Regőczi atyát. Boldogan dolgoztunk a domonyi, majd domonyvölgyi  templom  felépítésén és csak úgy zengett énekünktől a vidék számtalan kerékpár kirándulásunkon.

 Regőczi atya ugyanakkor szabadult a börtönből Nagy Imre amnesztiájával, mikor a kitelepítéseket is feloldották és ugyanúgy ki volt tiltva Budapestről, mint mi. Sza­ba­dulása után püspöke Máriabesnyőre helyezte káp­­lánnak. Itt alakította ki titkos árvaházát, melyben a háború után váci árva­házában összegyűjtött több száz gyermek közül újra megtalált néhány gyerek lakott Kismamával.

 Kemény Jolán, az atya hűséges segítője gondozta, nevelte az árvákat míg az atya papi szolgálatát végezte. Kismama munkája megsokszorozódott, mikor Regőczi atyát Aszódra helyezték, ahol nemcsak új templomokat épített, de rendkívül hatékony lelkipásztori munkát is végzett. Atya és Kismama élete akkor vált kissé könnyebbé, mikor a két közösséget, a besnyői „sasikat” és az aszódi, domonyi „vándorsasikat” sikerült egy közösséggé kovácsolni. Ettől kezdve minden programot közösen csináltunk.

Felejthetetlen emlékem életem első nagy bicikli kirándulása. Alighogy megtanultam kerékpározni Nógrádverőcén, Regőczi atya hívott menjek a sasikkal biciklin a Balatonra. Csak az volt a baj, hogy nem volt biciklink. Atya vett nekem egy öreg 28-as bringát. Boldogan indultunk első állomásunk, Máriaremete (itt kaptunk szállást az atya testvérénél) felé. Sajnos én voltam a leggyengébb bringás és ráadásul a kerékpár is túl nagy volt, az ülésről nem ért le a lábam a pedálig, így állva kellett hajtanom, de Atya segített. Kistarcsától fél kézzel tolt és így szerencsésen megérkeztünk Remetére. Másnapra már belejöttem, de akkor jött a nagy kaland:

„Nyáron vagy tizenketten a nagyobb fiúkkal lekarikáztunk Balatonra. Én mentem legelöl, libasorban követtek sasfiókáim. Hol énekeltünk, hol rózsafűzért imádkoztunk. Már Székesfehérvár közelében jártunk, amikor előttem átsétált az úton egy hosszú sor liba. Szembejött egy nagy külföldi luxusautó. Csikorogtak a fékei, nagy lendülettel ki akarta kerülni a libákat. Azok meg is úszták szárazon, de engem meg vagy három sasit elsodort az autó. Az árokban kötöttem ki, forgott velem a világ. Feltápászkodva éreztem, nincs komolyabb bajom. Egyik sasi elvesztette az eszméletét, a mási kettő szintén a földön hevert.

Amsterdami gyémántkereskedő volt. Nagy mentegetőzés közepette magyarázta, hogy ilyen náluk nincs, hogy a libák az országúton sétálnak, sajnálja, hogy ez történt. A többi sasi is odaérkezve gyorssegélyben részesítette három társukat, akik több sebből véreztek. Az eszméletlen fiú is magához tért.

A kocsiból a külföldi kiugorva magyarázkodott, kezeit széttárva nagy meglepetésemre hollandul kiáltozott. Ő még jobban meglepődött, mikor én hibátlanul válaszoltam flamandul.

 A holland elrohant telefonálni mentőkért. Közben a rendőrség is megérkezett. Egy félóra múlva ott voltak a mentők Székesfehérvárról…” /Regőczi István: Az Isten vándora/

Az atya életében ez egy jelentéktelen epizód volt. Annál emlékezetesebb nekem. Csodálatos vidámsággal kerekeztünk a magyar tenger felé, amit még eddig egyikünk sem látott. Az éneklő csapat a váci árvaházból megmaradt egyenruhát viselte: sötétkék kordbársony rövidnadrág és világosabb kék ing, rajta a zseben PAX hímezve. Az atya elképesztő bátorsága kellett ehhez, hiszen bármilyen közösség szervezéséért börtön járt. Ő meg egyenruhába öltöztette a csapatot, nem törődve avval, hogy egyszer már elítélték ifjúsági munkáért.

Kismama tudta, hogy az egyenruha veszélyes ha megérkezik a rendőrség. Míg atya a hollanddal beszélt gyorsan megbeszélte velünk, hogy csak ő marad itt és később jön utánunk, de mi gyorsan hajtsunk tovább és az első alkalmas helyen térjünk le az útról egy időre, hogy a rendőrséggel ne találkozhassunk. Én még alig tettem túl magam azon, hogy ötödikként kerekezve nekem semmi bajom se lett, miközben Szösze barátom ájultan feküdt az árokban – de gyorsan menni kellett. Sikerült megbújnunk és hamarosan megjött Kismama is. Elmondta, hogy atya mindent elintézett, elment a mentővel és a fehérvári kórház előtt találkozunk majd vele. Mire odaértünk már mind a három fiú várt vele, sőt bizonykodtak, hogy másnap mehetünk tovább. Atya szerzett szállást a fehérvári papi otthonban aztán visszament a kórházba, hogy őt is kivizsgálják. Másnap csak saját felelősségére engedték ki a kórházból, mert kiderült, egyedül ő szerzett komoly sérülést: több bordája eltört. Ő mégis felült kerékpárjára és vezetett minket tovább Balatonöszödre, nagyszülei pátriájába. Innen a révfülöpi hegytetőre – a később hősiességével híressé vált Tabódi István atya testvére családjához - vezetett utunk, ahol aztán több nyáron át táboroztunk.

A magyar tenger csak az egyik célpont volt, hiszen számtalan más gyönyörű bicikli kirándulásunk is volt az atyával. Ezek közül kiemelkedő élmény volt, mikor Mátraverebély-Szentkút felé haladva kerékpárral meghódí­tottuk a Gallyatetőt. Igaz olyan későn értünk oda, hogy végül a templom kövén aludtunk, és a szentély szőnyegébe hengergőzve védekeztünk az éjszakai hideg ellen. Szentkútról egy másik emlékezetes történet is eszembe jut. Miután atya – a sasik segítségével – felépítette a domonyi templomot, a plébános úr megbízott egy szerzetes nővért (mi csak „gótikus nővérnek” hívtuk, mert igen magas és nagyon vékony volt) a sekrestyés-kántor feladatokkal. Az egyik évben az aszódi és domonyi hívekkel vonattal  utaztunk a szentkúti búcsúra. A verebélyi állomásról gyalog tettük meg a mintegy 6 km-es utat a szentkúti kegytemplomig.

 Mindenki hozott magával valami batyúban élelmet. Gótikus nővér egy bőröndöt cipelt, amit mi fiatalok gálánsan  átvettünk tőle. Már pár lépés után szakadt a víz arról aki éppen cipelte, így nem győztük továbbadni. Végül holtfáradtan rogytunk le a templom előtti gyepre falatozni. Az igazi meglepetés akkor következett, mikor egymás kínálgatása közben kiderült, hogy nővérke elfelejtett élelmet hozni. De hát akkor mi van az ólomsúlyú bőröndben??? Nagy nehezen bevallotta, hogy – mivel félt egyes garáz­da domonyi cigányok­tól – szépen becsomagolta és elhozta edényeit és evőeszközeit…Mi meg cipeltük…

Regőczi atyát szüleim is segítették amiben csak tudták. Reggeli miséje után Édesanya szinte minden nap reggelivel várta, mielőtt elszáguldott kerékpárjával Máriabesnyőre. Sokszor jöttek gyerekek is vele, persze azokat is megvendégeltük. Mikor aztán a sasi gyűlések a házunkba költöztek, akkor egy egész nagy csapatot kellett ellátni. Az atya hálásan emlékezik meg erről „Az Isten vándora” c. könyvében.

„Aszódi tartózkodásom kedves színfoltja az a kis harangozócsalád – közvetlen a templom mellett – akik valamikor jobb napokat éltek, majd Borsod megyébe telepítették őket. Most Aszódon a templom gondozását rájuk bízta a plébános. Öt gyermek volt a családban, négy fiú és egy leányka. Rögtön otthon éreztem magam ennél a családnál. Amivel tudtam, segítettem is őket. A négy fiú bekerült Pannonhalmára a bencésekhez, persze ezeket a nagy költségeket nem bírták volna fedezni. Örömmel járultam hozzá a kiadásokhoz. A nyári szünetben pedig vittem a fiúkat a sasikkal a balatoni táborunkba és egyéni kerékpár­körútjainkra. Örömmel láttam, hogy az egyik fiú a papi hívatás felé hajlik. Őt különösen pártfogoltam és sikerült is útját egyengetni az Úr oltáráig.

Az épületben, ahol laktak, volt egy nagy üres szoba. Ez lett a sasik aszódi tanyája. Később pedig Máriabesnyőről a sasi­leányokat is ide, Aszódra telepítettem át. Mindig megcsodáltam a diplomás harangozót és jó feleségét, aki a sekrestyét gondozta, s a kántori teendőket is ellátta. Mennyi áldozatos szeretettel nevelték gyermekeiket, s mennyi megértéssel voltak velem szemben és sasfiókáim iránt…”

Nagy öröm volt, mikor 1956 őszén Édesapát felvették idénymunkára a selypi cukorgyárba. Hatvanon át mintegy másfélórás utazással lehetett elérni, de legalább rendesen fizető munka volt, sajnos csak rövid ideig. Kitört a forradalom, ami családunkban inkább riadalmat keltett. Valószínűleg a kommunista hatalomtól évek óta elszenvedett megaláztatások intették óvatosságra szüleimet a nagy reményeket illetően. Mi gyerekek inkább hallgattunk Regőczi atyára, aki már nagy terveket szövögetett. Boldogan mesélte, hogy a belga jótevők tárt karokkal várják a sasi csapatot és hamarosan utazunk mind Belgiumba. November harmadikán délután óriási dübörgéssel szovjet tankok végeláthatatlan sora vonult át a községen. Hamarosan egy robbanás reszkettette meg a levegőt. A bagi elágazásnál ismeretlen forradalmárok harcképtelenné tettek egy tankot. Messziről látni lehetett, hogy a konvoj nem állt meg. Egyszerűen lelökték az útról a tönkretett tankot és a többi haladt tovább Budapest felé…

Szüleim nagyon aggódtak Farkas nagyapáékért, hiszen Üllői úti lakásuk csak mintegy kétszáz méterre volt a forradalom talán legsúlyosabb harcai színhelyétől, a Corvin köztől és a Kilián laktanyától. Egyszer beesett egy fel nem robbant akna az egyik szobába, amit az akkortájt náluk lakó Ferkó unokabátyám kézben vitt le egy közeli parkba.

A forradalom bukása után egyszer biciklivel mentünk haza Márisabesnyőről egy sasi összejövetelről. A tankok által összetört betonút egyik zökkenésénél letört a kerékpár kormányom egyik fele. Viccesnek találtam, hogy a görbe cső a csengővel kicsit olyan mintha egy pisztoly ravaszát húzogatnám. Míg ezt mutogattam a többieknek, kis híján ránk lőtt egy országúti ellenőrzést végző szovjet katona, ki messziről csak a csövet látta…

 1957-ben letartóztatták Regőczi atyát és Apát is folytonosan zaklatták. Az egyik ilyen esetről így írt a naplójában:

 „Éjjel jöttek. Egy rabszállító kocsiba tuszkoltak be, ahol már több aszódi férfi várta sorsa hovafordulását. Amint a vaksötét kocsiba beszálltam többen köszöntöttek. Én a sötétben nem láttam társaimat, de ők a beszálláskor megismertek. Jó érzést okozott, hogy két jó barátom is velünk volt. A rendőrségen hatod magammal egy szűk cellába zártak. A helyiségben egy deszkapriccsen kívül semmi bútor nem volt. A priccset oly keskenyre szabták, hogy azon szorosan egymás mellett épp 3 ember fért el, a többinek a földön kellett aludnia. Három napot töltöttünk ott, közben több ízben kihallgattak, egy ízben fekvőtámaszokat végeztettek, amit akkoriban játszva végeztem, így semmi kellemetlenséget nem sikerült nekem okozniuk. – Aki ezt a „büntetést” rám kiszabta pár hónap múlva motor baleset áldozata lett. – Harmadik nap egyenként kiengedtek bennünket. Engem eresztettek utoljára el, már-már azt hittem, hogy engem egyedül ott tartanak. Mindezt nyilván az 56-os forradalom évfordulója előtt, annak megismétlésétől tartva rendezték.

A forradalomnak azért volt egy családunk számára jó követ­kezménye is. Az aszódi bankfiók két tisztviselője is disszi­dált s így az igazgató (mert nem válogathatott közgaz­dászokban) kénytelen-kelletlen felvette Apát a bankba. Ez végre neki való munka volt a korábbiaknál magasabb bérrel. 

Az ötvenes évek végén Erzsébet néni és Marika néni Aszódra költözött. Ez nagy segítség volt Édesanyának a házi munkák, a kert és az állatok (kecske nyúl, baromfi) ellátásában, de még nagyobb öröm lehetett Nagymamának, hiszen közel 90 évesen nemcsak társaságot, de állandó segítséget is kapott lányaiban. Olykor másik két gyermeke, Guszti bácsi és Vali néni is eljött. E könyv első és második kötete remélem megmutatja, milyen csodálatos asszony volt Tomka Emilné Dániel Margit, ki alázatos hittel és szorgos munkával éppúgy megtalálta helyét, méltóságát, környezete tiszteletét, mikor rang és vagyon vette körül akkor is, mikor elszegényedve nevelt fel 8 gyereket és akkor is, mikor a „néphatalom” üldözöttjeként 81 évesen deportálták. Nagymama még a hatvanas évek elején is segített édesanyának és csak élete utolsó pár évében szorult mások segítségére. 98 évesen halt meg Aszódon. Miközben mi gyerekek sorra elhagytuk (előbb csak az iskolaévben, aztán már házasként végleg) az otthont, nagynénjeim még több, mint tíz évig éltek szüleim szomszédságában és segítették támogatták munkájukat és a mi nevelésünket. Marika néni 1979-ben Erzsébet néni rá egy évre távozott az örök hazába.

***

Sasi barátaimon kívül csak egy barátom volt. Magyar Misi osztálytársammal igen jól megértettük egy­mást. Ez a kapcsolat különösen megerősödött, nyolcadikos korunkra, mikor osztályfőnökünk rendezésében betanultuk az „Égig érő fa” c. mesejátékot, melynek ketten voltunk a fiú főszereplői.

Még jobban összehozott minket a kamasz szerelem, melyet örökké tartónak hittünk a színdarab beli partnereink iránt. Ma sem értem hogy vettük a bátorságot, mikor szüleink tudta nélkül egy hétvégén vonatra ültünk, majd a gödöllői hévvel Rákosszent­mihályra utaz­tunk, ahol – hosszú kérde­zősködés után – megke­restük Gyuri bácsi lakását. Egyikünk sem utazott addig soha felnőtt nélkül, de akkor úgy éreztük muszáj választ kapnunk arra, hogy tudjuk majd megőrizni a „szerel­münket”, miközben mind a négyen más középiskolába készülünk. Osztályfőnökünk elképedt ugyan, (hogy mit keresünk mi gyerekek Budapesten) de nem nevetett ki minket, hanem igazi okos pedagógiával elmagyarázta, hogy nyugodtan elválhatunk egymástól, mert ha ez a szerelem igazán komoly akkor úgyis visszatalálunk majd egymáshoz . Megnyugodva utaztunk haza.

Misit, és a lányokat az általános iskolai ballagáson láttam utoljára.