Együtt Nagyasszonyunk Dicsőségére
Mankók a házasság szentségének megéléséhez
A hétgyermekes Tomka házaspárnak, az END katolikus házastársi mozgalom régiófelelőseinek otthonába látogattunk.
Az Együtt Nagyasszonyunk Dicsőségére (Équipes Notre-Dame – END) az Egyház által elismert nemzetközi katolikus házastársi mozgalom, amely segíti a párokat, hogy házasságuk szentségét a lehető legteljesebben tudják megélni. Tomka Barna és Szentgyörgyváry Eszter, az END magyarországi régiójának felelősei a karácsonyi készület idejére várják hetedik gyermekük születését. Az ünnepre készülve találkoztunk velük gyömrői otthonukban.
– Házasságuk kezdetétől keresték a más családokkal való kapcsolattartás lehetőségét?
Tomka Barna (a továbbiakban Barna): Igen, mindig is kerestünk egy olyan csoportot, ahol együtt lehetünk más házaspárokkal. El is indultunk több úton, de egy idő után valahogy ellaposodtak a találkozók, elfogytak a témáink, vagy ha sűrűn jártunk össze, akkor sok esetben nem volt, aki vigyázzon a gyerekekre.
Végül is a vágyunk találkozott a plébánosunk törekvésével, aki szintén szerette volna, hogy alakuljon itt egy jó házas közösség. Több mozgalmat és közösséget is megkeresett. A barátja, Palánki Ferenc, aki ma már debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, is segített neki a keresésben. Mivel a püspök atya korábban benne volt az END-ben, ismerte az akkori vezetőket, így kerültek ők Gyömrőre. Sokan eljöttek arra a misére, amelynek keretében bemutatták nekünk az END-t, és utána tovább beszélgettünk velük a plébánián. Ez közel öt évvel ezelőtt történt. Hamarosan megalakult az első két gyömrői közösség, a közelmúltban pedig elindult a városban az ötödik csoport is.
Az END-ben az tetszett meg, hogy nincsenek túl nagy kötelezettségek; a regulapontok vagy sarkalatos pontok – amelyek keretet adnak a közösség életének – követhetők: a közös bibliaolvasás, az imádság egy normál keresztény házasságban általában jelen van, vagy jelen kellene lennie. A lényeg az, hogy a házaspár hogyan fejlődik Isten felé. Havonta egyszer gyűlünk össze, és ezeken az alkalmakon egy atya is velünk van.
– Jelenleg Önök a mozgalom magyarországi felelősei. 
– 2015-ben lettünk országos felelősök. Akkor Magyarország még szektornak számított a mozgalmon belül, és a lengyelországi régióhoz tartozott. Idén nyáron a szektor szintről a régiós szintre léptünk, ez nagyobb önállóságot jelent. 2018. július elsejétől felkértek minket a régió vezetésére, ez a megbízás négy évre szól. A közösségeinkkel öt városban vagyunk jelen: Vácon, Dunaharasztiban, Gyömrőn, Debrecenben és Déván.
– Már 2015-ben is nagycsaládosok voltak?
Tomka Barnáné Szentgyörgyváry Eszter (a továbbiakban Eszter): Akkor már négy gyermekünk volt, és vártuk Violát. Számomra fontos volt, hogy az END-ben a havonkénti találkozások közötti időszakban házaspárként egymással és Istennel meg tudjuk élni a házasság szentségét. A havonkénti találkozókon (amikor négy-öt házaspár összejön) megerősítjük egymást, ezek az alkalmak segítséget jelentenek a mindennap vállalt erőfeszítések, kötelezettségek elvégzésében.
– Sok gyermekük van, és ez sok tennivalóval jár. Hogyan szorítanak időt az END vezetésére, a közösségi találkozásokra?
Barna: Ahhoz, hogy a családunk jól működjön, szükségünk van arra, hogy a házasságunk is a helyén legyen. Ezért is tartjuk fontosnak a közösségünket, és próbáljuk a teendőinket úgy rendezni, hogy a kettő ne üsse egymást.
Eszter: Hisszük, hogy ezt a konkrét időre vállalt szolgálatot Istentől kaptuk, és igyekszünk felnőni a feladathoz. (A nagycsaládos létnek amúgy is fontos része a logisztika.) Nem mindig egyszerű, de úgy gondolom, megéri.
Barna: A párok segíteni tudnak egymásnak a tapasztalatok átadásával, például abban, hogy miként kell bánni egy kamaszodó gyerekkel, vagy hogyan tudunk egymással őszintén beszélgetni.
Eszter: Elmondhatjuk egymásnak a trükkjeinket, hogy miként tudjuk becsempészni az imát egy-egy húzósabb napba, milyen módszerrel, hogyan tudunk Szentírást olvasni, vagy időt szakítani a beszélgetésre a házastársunkkal.
Barna: Sok mindent adott nekünk a közösség, és szeretnénk továbbadni másoknak is, amit általa kaptunk.
Eszter: Barna nagyon lelkes, amikor idegen házaspárokkal találkozunk, hamar az END felé tereli a témát.
– Az interjú előtt elárulták, hogy a tapasztalatok megosztásának gyakorlata az Önök tágabb családi körében is működik.
Barna: Az egyik nővérem találta ki a „napi csodák” e-mail-listát. Annyi fontos apróság történik az életünkben, amire nem is figyelünk. Például jó látni, ha valaki átadja a helyet a buszon egy kismamának, vagy megtalálunk valamit, amit régóta keresünk. És jó ezt megosztani is, mert ezáltal jobban fogunk figyelni a hétköznapi „csodákra”.
– Történt olyan „kis csoda”, amit szívesen elmesélnének?
Eszter: Sok esetben nagyon egyszerű dolgokról van szó. Például hirtelen süteményt kellett sütni, és a sógornőm megosztotta, hogy éppen annyi liszt volt otthon, amennyire szüksége volt, és ez hálával töltötte el.
Barna: A közelmúltban Fatimában történt velünk egy kis csoda. Az END világtalálkozóján képviseltük Magyarországot. Erre az alkalomra egy ismerősömtől kölcsönkértem egy népviseleti kalapot, amit az országbemutatón szerettem volna viselni, de sajnos, amikor megérkeztünk Fatimába, a buszon felejtettem, a kalaptartón. Kilencezer ember érkezett velünk együtt a kegyhelyre, reménytelen volt beazonosítani, utánajárni, hogy melyik busz lehetett a miénk. Megpróbáltuk, de nem sikerült. A csoda az volt, hogy a találkozó végén ugyanaz a busz állt meg a szállodánk előtt, amelyik Fatimába hozott minket. Persze akkor még nem tudtuk, hogy ez az a busz, csak akkor, amikor felszálltunk, és a kalap azon a szent helyen volt, ahol egy héttel előtte hagytam.
Eszter: A többi házaspár nem értette, hogy miért potyognak a könnyeink. Nem tudhatták, hogy az örömtől.
– Örömökről beszéltünk, de az END-s kötelezettségekről is ejtsünk szót. Ima, szentírásolvasás, a házastársunkkal való beszélgetés, havi elhatározás, évenkénti lelkigyakorlat. Hogyan tudnak minderre időt szakítani?
Barna: Nem könnyű. A sarkalatos pontokban kétféle imádságról van szó: az egyik a személyes, a másik a házastárssal, illetve a családdal együtt mondott ima. Egy ekkora családban az egyik legnehezebb dolog időt találni a személyes imára. Éppen ezért ezzel mindketten küzdünk. A családi ima viszont a házasságunk kezdete óta a mindennapi életünk része. Eleinte még csak énekeltünk a gyerekekkel, később egyre több mindent tettünk bele ebbe a közös imába, s ebben a gyerekek is a partnereinkké váltak. Így csinálhatták annak idején mindkettőnk szülei is.
Amikor a kicsik már alszanak, a nap végén, lefekvéskor megpróbáljuk a házastársi imát is, amibe sajnos sokszor belealszom.
Eszter: Ugyanakkor délelőttönként itthon vagyunk, Barna is itthonról dolgozik. Próbálunk leülni egy-egy félórára, Bibliát olvasunk, beszélgetünk. Két mosás között ez nekem is belefér. Egyébként minden házaspár annyit vállal a sarkalatos pontokból, amennyit bír. Az END regulája arról szól, hogy mankókat ad a hétköznapokhoz, segít, hogy a házastársunkkal együtt megélhessük az Istenben való egységet, a házasság szentségét.
Barna: A francia eredetiben erőfeszítéseknek nevezik a sarkalatos pontokat. Az „éberség órája” például azt jelenti, hogy a házaspárok lelki beszélgetést kezdeményeznek egymással, aminek megszervezése komoly erőfeszítést kívánhat. Egy másik ilyen erőfeszítés, hogy szerét kell ejteni, hogy legalább évente eljussunk lelkigyakorlatra, ami egy sokgyerekes családnál érthető módon számos nehézségbe ütközik. Éppen ezért minden évben rendezünk családos lelkigyakorlatot, ahol gyerekvigyázók is vannak. Erre az egész közösséget meghívjuk, ami jelenleg országos szinten kilencven házaspárt érint.
Eszter: Ez a lelkigyakorlat nem a gyerekekről, hanem a házaspárokról szól. Nekünk, vezetőknek az is a feladatunk, hogy kitaláljunk valamit a gyerekek felvigyázására. Sok esetben a nagyobb testvérek is besegítenek.
– Visszatérve az éberség órájára, milyenek a tapasztalataik ezzel a sarkalatos ponttal kapcsolatban?
Barna: Az előírás havonta legalább egyszeri beszélgetés, közösen eltöltött idő.
Eszter: Előfordul, hogy egy-egy havi találkozó előtt derül ki, hogy elmaradt az éberség órája, és akkor gyorsan keresünk erre alkalmat.
Barna: Máskor viszont tényleg sikerül elszakadni itthonról. Elmegyünk sétálni, vagy beülünk egy étterembe. De az is opció, hogy közösen készítünk egy különlegesebb vacsorát, vagy teázunk egyet, miután letettük aludni a gyerekeket. Szerencsére mindketten későn fekvők vagyunk.
– Ezeken a közösen eltöltött estéken elsősorban a gyerekek neveléséről beszélgetnek?
Barna: Tudatosan törekszünk arra, hogy ne róluk beszéljünk, hanem arról, hogy mi hogy érezzük magunkat, mik az örömeink, bánataink. Ez persze nem mindig egyszerű.
Eszter: Egymásra figyelünk.
Barna: Idén a (családos) nyári táborban az előadó pap arra kért, hogy mondjuk ki egymásnak őszintén, mit szeretünk, és azt is, hogy mit nem tudunk elviselni a társunkban. Ugyanakkor jó alkalom volt ez arra is, hogy köszönetet mondjunk a másiknak olyan dolgokért, amiken a mindennapokban valahogy átsiklunk.
– A nagycsaládos életre visszatérve, hogyan készülnek az ünnepre?
Eszter: Idén nagyon speciális módon, hiszen érkezik a hetedik gyermekünk, december 17-ére (lapzártánk utánra – a szerk.) vagyok kiírva. Gyakorlatilag nem is tudjuk, mi hogyan lesz, téli gyermekünk még nem született. Bízunk abban, hogy szenteste már együtt leszünk itthon.
Barna: Olyan jó, hogy Gyömrőn ideköltözésünk óta vannak hajnali misék. Igyekszünk mindennap felváltva ott lenni, és a nagyobb gyerekek is örömmel jönnek ministrálni – ha sikerül felkelniük.
A középiskolában Pannonhalmán nagyon emlékezetesen, szépen ünnepeltünk a rorátékon, gregorián énekekkel. A roráték szeretete végigkíséri az életemet.
Adventben természetesen próbáljuk a gyerekeket jó cselekedetekre ösztönözni. Este a koszorú mellett imádkozunk, beszélgetünk.
Eszter: A régi hagyomány, a szentcsalád-járás nálunk is szokás. A szentkép körbemegy Barnáék családjában, az egyházközségben, és az END csoportjaiban is. Megesik, hogy három szentcsalád is érkezik hozzánk!
Szenteste nálunk csak a legszűkebb család ünnepel. Előző este az angyalok már bezárják az ajtót. Ilyenkor a gyermeki lelkületű gyermekeink izgatottan készülnek az esti, vacsora utáni csengőszóra. Ha készítenek valami ajándékot, várják, hogy majd az angyalok beviszik a fa alá.
Barna: Amikor a csengő megszólal, az ajtó is kinyílik, és gyönyörködhetünk a gyerekeink meghitt, boldog tekintetében. Közösen énekelünk, zenélünk. Tavalyelőtt meglepetésből még verset is mondtak a nagyok.
Eszter: Barna éjszaka még elmegy az éjféli misére, a kórusban énekel. A teljes család másnap vesz részt a szentmisén. Ezt kisgyerekekkel csak így tudjuk megoldani. 
– Mindketten kilencgyermekes nagycsaládból jöttek, rendkívül kiterjedt a rokoni kör. Hogyan telnek a karácsony további napjai, meglátogatják egymást a családok?
Barna: A szüleimhez, a 36 + 1 unokával egyszerre már nem tudunk menni, így a két ünnep közötti időszakban naponta két-két család látogatja meg őket.
Eszter: Nálunk még csak 15 + 1 unoka van. Siklósi vagyok, karácsonykor két-három napra mindannyian elutazunk a szüleimhez. Olyankor még Londonból is hazajön az öcsém. Idén azt szeretnénk, hogy a rokonok inkább hozzánk jöjjenek, babanézőbe.
Körössy László
Fotó: Lambert Attila
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. december 23–30-i, karácsonyi ünnepi számában jelent meg.
Egyfelől lenyűgöz minket a családnak mint eszményképnek szépsége és nagysága, mikor a családnak azt az isteni tervét tekintjük, amelyről testvéreinknek prédikálunk. Másfelől a család mint valóságos képződmény szenvedést jelent nekünk, mikor a különböző emberi tapasztalatokat és nehézségeket, a konfliktusok sokféleségét nézzük.
a tagokat, a feltétel nélküli szeretet és a szolidaritás elsődleges forrása, a társadalmi feszültségek nyughelye és a legjobb védelem a magány ellen. A család ugyanakkor a gazdaság motorja most és a jövőben is.