8. fejezet:   Szabadságharc és kiegyezés

szamosújvárnémeti Dániel Margit:

1848 kora nyarán Kiss Ernő ezredével a szabadságharc mellé áll. A hadvezetés – mint rangidős tisztet – a bánsági hadtest főparancsnokává ne­vezi ki és októberben előléptetik tábornok­ká. A szabadságharc első komolyabb győ­zelmeit az általa irányított csapatok aratják a Délvidéken, a szerbekkel szemben.
Kiss Ernő hadvezéri tevékenységének rövid bemutatásához lapozzuk fel az osztrák hadbíróság 1849 augusztus 25 és október 6 között Aradon készült periratait:
„Nevem eleméri és ittebei Kiss Ernő,  Temesvárt születtem, negyvenkilenc éves vagyok, katolikus vallású özvegy, gyermektelen, 1818 júniusában léptem be hadapródként a Károly főherceg ulánusokhoz, és legutóbb a 2. Hannoveri király huszárezred ezredese és ezredparancsnoka voltam, a hadicikkekre megesküdtem, a hannoveri Guelf-rend I. osztályának tulajdonosa és a pápai Krisztus-rend lovagja vagyok, bíróság előtt nem álltam, a felkelő hadseregben altábornagy és országos főhadparancsnok voltam…
…Múlt év áprilisában ezredtörzsemmel Újpécsen, a Bánságban állomásoztam és e hónap 26-án Piret vezénylő tábornoktól (Ludvig Piret de Bihain altábornagy volt 1848-ban a bánsági főhadparancsnok) azt az utasítást kaptam, hogy ezredemmel és egy zászlóalj Sivkovich gyalogsággal Kikindára vonuljak és állítsam helyre a nyugalmat, mivel nem csak ez a helység, hanem az egész kerület fellázadt.
A parancsot teljesítettem, és a nyugalmat az egész kerületben helyreállítottam.
A vezénylő tábornok úr őnagyméltósága hadtestparancsnokká nevezett ki…augusztus hónapban Nagybecskereken állomásoztam és ekkor a temesvári főhadparancsnoktól parancsot kaptam, hogy egész hadtestemmel vonuljak Temesvárra, mert a határőrök nem fognak többet megtámadni minket.
De még mielőtt ezt a parancsot megkaptam, a budai főhadparancsnok, báró Hrabovszky altábornagy úr Székesfehérvárra rendelt, hogy a magyar csapatok parancsnokságát a bán ellen átvegyem. Mivel azonban megérkezésemkor ő királyi fenségét, a főherceg-nádort nem találtam ott – bár erről biztosítottak – és láttam, hogy Móga altábornagy úr és Holtsche és Teleki tábornok úr ott teljesít szolgálatot, kijelentettem, hogy én itt fölösleges vagyok és visszatértem helyemre a Bánságba…
Ezek után a határőrök ellen harcoltam és egészen Pancsováig nyomultam előre, de ezt a helyet nem szálltam meg. A hadtest ez év január 10-e táján parancsot kapott, hogy vonuljon Aradra; én vezéri tisztről lemondtam és a parancsnokságot Damjanich tábornoknak adtam át.
Időközben a kormány Budáról Debrecenbe vonult és engem az országos főhadparancsnoksággal bíztak meg, Debrecen székhellyel….
…A főhadparancsnoki tisztet egészen a legutóbbi eseményekig betöltöttem, székhelyem a kormánnyal együtt felváltva Pest, Szeged, végül pedig Arad volt.”

dubraviczai Dubraviczky Mária:

Dacára annak, hogy Dubraviczky Simon a legutolsó országgyűlésen is a leghatározottabb ellenzéki és liberális állást foglalta el s a sérelmek orvoslásáig az adómegajánlást is megtagadta: a nádor mindég megtartja iránta jóindulatát, sőt annyira bízik higgadt megfontolásában és önálló jellemében, hogy midőn 1845-ben az administrátori állások betöltéséről van szó: Zólyom megye administrátorául őt ajánlja. A kormány azonban nem akarta őt ilyen bizalmi és emellett exponált állásba helyezni, hanem a Magyar királyi Helytartótanács tanácsosává nevezi őt ki s mint ilyen válik meg díszes első alispáni állásától, a melyet az ország első megyéjének élén 13 évig viselt.
Ez állásban érte őt 1848-ban az első magyar felelős ministerium szervezése. Deák Ferenc, az új igazságügyminister, a ki Dubraviczky Simont még a pozsonyi országgyűlésekről ismerte és szerette, s a ki kellően méltányolta ott különösen az igazságügyi törvények megalkotásánál kifejtett működését: ministeriumába «osztályigazgató»-nak hívta meg öt. Dubraviczky Simon el is fogadta ez állást, de csak addig tartotta meg, a míg Deák állott az igazságügyministerium élén s mikor Deák visszavonult, betegeskedésére hivatkozva ő is lemondott állásáról. Nem érhette meg a szabadságharc végét; utolsó hónapjait betegeskedve Budán töltötte. 1849 ápr. 24-ikén a fenyegető ostrom elől szelei birtokára akart vonulni, de alig ért ki kocsijával a városból, szélhűdés érte s hűséges inasa haldokolva vitte vissza lakására, a hol még aznap el is hunyt.

 szamosújvárnémeti Dániel Margit:

„Mikor kitört a forradalom, nagy volt a lelkesedés, - csakhamar azonban aggodalmas, gyászos idők köszöntöttek be nála. Eleméren nagy bajok voltak! Fellázadtak a szerbfalu lakósai, elsősorban a kastélynak rontottak, betörtek, a mit még ott találtak azt vagy elvitték, vagy elpusztították. A kastély földszintjén, a lépcsőház alatt volt egy rejtett ajtó a mely egy tágas, de teljesen sötét kamarába nyílt. Rendesen oda hordták be reggel a tüzeléshez szükséges fát, ott halmozták fel az üres ládákat és lomokat stb. Ezt a hűséges cselédek Krausz vezetése mellett kiürítették és ebbe hordtak be gyorsan a mit értékesnek véltek. Persze került oda vacak is és maradt prédára érték is. Csodálatosképpen erre a kamrára sem a zendülők, sem a később itt lakók nem találtak reá, úgy hogy húsz éves pihenés után nagymamának szolgáltatott onnan vissza mindent Krausz porosan, de teljes épségben. Elástak ládákat a melyekben sok minden volt elpakkolva – mesélte nagymama.
A forradalom tehát Eleméren is nagy rombolásokkal jelentkezett. Jöttek a hírek a túlerőkről, a hiába való nagy vérontásokról és jött a hír a fegyver letételről. Eleinte senki sem akarta elhinni, legkevésbé nagymama. De csak jöttek a gyászos hírek egymás után, - Görgey kivételével a tábornokok fogságba kerültek, - az aradi várban vannak elfogva – rosszul áll a helyzetük, ki akarják őket végezni. „

A fegyverletételről hallgassuk meg a legautentikusabb forrást, Bohusné Szögyény Antóniát.
/Naplójegyzetek a világosi szomorú napokról/

„Habár gyakorlatlan tollam csak igen tökéletlen képet adhatja ama nagy eseménynek, melynek én szemtanúja s házunk színhelye volt, mégis engedek számos barátom ismételt óhajának, és megkísérlem, bár csupán gyönge körvonalakban, leírni a véres dráma végjeleneteit, mellyel hazánk szabadságharca oly váratlanul végződött.
Teszem ezt elsősorban feledhetetlen barátnőm, Brunswick Teréz grófnő iránti tiszteletem és szeretetem adójául, ki oly forrón óhajtá e szomorú napok történetét ösmerni…
Miután házunkban és kívüle egész éjjel minden nyugtalan volt, még napkölte előtt felkeltem. Midőn a teraszra kiléptem, egy nagy tábor közepén láttam magam. Mindennemű csapatok sora a legszebb rendben vonult el csendesen, szomorú ünnepélyességgel házunk előtt az országúton, a város mellett elterülő vásártér felé, hol e napra tábort ütöttek….
Készakarva választá Görgey e pontot a fegyverletételhez, mert itt oroszoktól volt körülvéve, kiknek egyedül akarta magát átadni, mint kiket egyedül tekintett legyőzőinek...
Az  orosz vezérkar főnöke, Frolov tábornok néhány orosz kozáktiszttel és katonával, nagy néptömegtől kísérve jött akkor a hegyen át udvarunkba.
Görgey szobájába vivé a tábornokot, s itt e szobában (emelkedett kastélyunknak az országútról nézve jobbra eső, ugyancsak az országútra néző szobájában, azon asztalon, melyet gyászos ereklyeként most is őrizünk) írták alá ketten, tanúk nélkül a fegyverletétel okmányát.
A többi tábornok és tiszt kínos aggállyal várták künn sorsukat. Úgy látszik azonban, hogy maga Görgey alig tudott tisztjei sorsa felől valami biztost, és lehetetlen föltételezni, hogy csak az ő élete lett volna biztosítva, mert az oroszok minden alkalommal erősíték, hogy Ausztria ne merje csak egyetlen magyar tiszt hajszállát is meggörbíteni.
Két órakor délután asztalhoz ültünk, hol két oldalamon Frolov és Görgey foglalt helyet. Az első komoly hallgatag férfiú. Nem beszél sokat, csak azt erősíté ismételten, hogy a magyar sereg hősiesen küzdött és senki sem mondhatja, hogy gyáván adta meg magát.
Másik asztaltársam Görgey is szótalan volt; csak azt említé többi között, hogy sok dologban igen szerencsétlen volt; így tegnap is, amikor ugyanis nem sikerült neki a világot két gazembertől megmentenie, kiket felakasztani akart.
Megdöbbenve e szavak felett kérdém:
Kik volnának azok?
Azt gondolja tán kegyed – felelé – hogy Kossuthot értem; nem e nyomorultat nem akasztattam volna fel. A két Madarászt szerettem volna kipusztítani a világból. De tudja-e mért ítélem meg így Kossuthot? – folytatá.
Mikor láttam, hogy minden veszve, Csányt küldtem hozzá azon üzenettel: „Most itt az ideje, most menjen!”
Olvassa ezt!
Kossuth által remegő kézzel aláírt lemondási okmány volt, melyben Görgeyt nevezi ki diktátornak.
Lássa – mondá újra -, azért tartom őt nyomorultnak, mert csak esteli hét órától nevezett ki engem diktátornak, holott már délután két órakor elszökött. Félelemből tette, hogy ha a feltétlen hatalom kezemben van kivégeztetem.
Midőn említett okmányt visszadatam neki, előbb visszatette táskájába, de mindjárt újra kivette, és ezen szavakkal adta át nekem:
Tartsa meg kegyed, történeti okmány ez, mely a kegyed kezeiben biztosabb, mit az enyéimben, mert nem tudhatom mi történik velem.
Ebéd után Frolov elutazásáig majdnem kizárólag vele beszélt egyedül. Görgeyt nemcsak tisztikara, mely kevés kivétellel fanatikus imádattal tisztelte, hanem az oroszok is bámulattal és hadvezéri ritka tehetségének teljes elősmerésével dicsőíték. Egy óra múlva Frolov és kozákjai, kik a házban egész otthoniasan, de tisztességesen viselték magukat, és keményen gyalázták szövetségeseiket, az osztrákokat, visszatértek az orosz táborba. Görgey erre összegyűjté táborkarát és a házban együtt volt tiszteket és tudatta velök, hogy ki fognak a táborba lovagolni, hogy az ott táborozó csapatokat a holnapi katasztrófára előkészítsék.
Állítják, hogy ez ünnepélyes módon történt meg. Egyik ezredtől a másikhoz ment; mindenütt szónokolt, és meggyőzé őket, a további védelem lehetetlenségéről, és hogy a fegyverletételtől várható mind az országra, mind a hadseregre üdv.
Lélekrázó jelenetek játszódtak le akkor. Némely ezred elégeté pompás zászlaját, mások széjjel vagdosták és darabjait, mint ereklyéket eloszták maguk közt; vén huszárok lelőtték lovaikat és eltörték fegyvereiket…
Estefelé Görgey és az egész vezérkar számos tiszttel visszatért. Késő volt, mire estelihez ültünk. Csak ezalatt vettem észre Görgeyn, hogy leverten és zárkózottan ült; egyébként mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló volt a magatartása, s vonásaiban a belső rázkódásnak semmi nyoma sem volt látható. Úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva csupán a józan számító észt engedi magán uralkodni.
Így ült sebesült fejét kezére támasztva, s majdnem semmit sem beszélt, sem nem evett.
A többi tábornok is testileg és szellemileg ki volt merülve; érezte mindenik mélyen ónsúlyát a sors változásának, de bizonnyal egy sem gyanítá közülök , miként meghódolásuk az oroszoknak, kiknek ígért védelmében erősen bíztak, vesztüket okozandja.
Augusztus 13-án utoljára ültünk Magyarhon hőseivel a reggeli asztalnál….”

Kiss Ernő teljes mértékben osztotta Görgey nézetét arról, hogy minden további háborúskodás, várvédelem „már-már őrültség” és „nem nevezhető hazaszeretetnek”. Ezért is írt a börtönben levelet Klapka György tábornoknak, a komáromi vár hős védőjének, ki korábban Kiss Ernő bánsági hadtestének vezérkari főnöke volt:

„Tábornok úr!
Mindig bátor embernek és jó hazafinak tartottam önt. Az előzőt bizonyította, mikor mellettem küzdött parancsnokságom alatt, és még inkább később, mikor magasabb működési körbe hágott. – Az utóbbi minden cselekedetében megnyilatkozott.
Csodálkozva hallottam, hogy nem hajlott Görgey felszólításának szavára és folytatja az áldatlan pusztulást hozó harcot
Mint régóta szolgáló tiszt, mint elismerten jó hazafi felszólítom önt, tábornok, a haza nevében, hogy haladéktalanul adja át a várat, kövesse példánkat, és ugyanolyan belenyugvással nézzen a jövő felé, mint amilyennel mi, az ön fegyvertársai várjuk sorsunkat.
Ennek a küzdelemnek a folytatása már nem hazaszeretet, hanem inkább árulás, mert minden további csepp kiontott vér csak az önzést bizonyítja…”
Kiss Ernő eleinte nagy idegfeszültségben nehezen viselte a bezártságot a börtönben. Levelet írt lányainak, hogy látogassák meg, hozzanak híreket.
Abban is bízott, hogy ha sikerül látogatót fogadnia, akkor talán leveleit is kicsempészhetik a börtönből. Bár a fennmaradt levelezésből úgy tűnhetne Kiss Ernő kedvence „Rosl”  Bobor Györgyné Kiss Róza volt, mégis Dániel Jánosné Kiss Auguszta azaz a „grószi”volt, ki nem tétovázott,hanem férjére bízta 5 és 6 éves fiait és a dajka gondjaiba kisleányát aztán unokatestvére, Fedrigoni Luisa  férjével Aradra utazott.
„– Rónay Móritz sietett Aradra, hogy ha még nem késő szökésre bírja felesége nagybátyját, - és magával vitte nagymamát. Ott találták Miskát, Kiss Ernő legényét. Ott lógott nap-nap mellett várva, hogy már jönne valaki a ki segíthetne gazdáján. Ezt a Miskát még én is ösmertem. Csendes, szófukar öreg ember volt már akkor, havonta eljött Elemérre felvenni a segélyt a melyet nagymama adott neki. Hová való volt, hol lakott nem tudom, de úgy rémlik nekem, hogy valahol Nagy Szent-Miklós környékén.
Nagymamának, látva a valódi helyzetet, most már csak egy vágya volt, bejutni az apjához. Megtudta, hogy Damjanichot meglátogatta a felesége, de csak percekre engedték be hozzá, Leiningen grófnét viszont be sem engedték. Félve ment el a parancsnokhoz, bemutatkozott és látogatási engedélyt kért. Eleinte kereken visszautasította a kérést, de nagymama nem tágított és végül csakugyan megkapta az engedélyt, még pedig többet, mint amit remélt, egy igazolványt a mellyel a nap bizonyos órájában be mehetett az apjához.. Tehát nem egyszer, egy alkalommal, hanem naponta! – Az aradi vár föld alatti cellái egymás mellett feküdtek, egymás mellett voltak elhelyezve a tábornokok is. Kiss Ernő cellája mellett lakott gr. Leiningen. Kopogással adtak egymásnak jelt, aztán ajkukat a falhoz illesztve beszéltek egymással. Valamennyien teljesen gondtalanok voltak, nem aggasztotta őket a sorsuk. Nagymama igyekezett jól felhasználni idejét, ösmerkedett az emberekkel és igyekezett megtudni eggyet-mást, a foglyokat érintő dolgokat. Vészes hírek keringtek a városban és ő, ha bement az apjához beszámolt neki ezekről, de nem nyugtalankodtak miattok a tábornokok. Egyszer már olyan fenyegetően hangzottak a hírek, annyi határozottság volt bennök, hogy nagymama eltökélte, hogy ő is határozottan fog szólni, és igyekszik megtörni ezt a csodálatos egykedvűséget. Tenni kell már valamit! Ö tehát összeszedte egész bátorságát és kérte édesapját, vegyék már komolyan a helyzetet, hiszen a városban már közeli kivégzésükről beszélnek. Kiss Ernő harsányan elnevette magát és átkopogott Leiningenhez: Te Leiningen, hallod itt van a leányom, azt beszéli, hogy bennünket rövidesen kivégeznek! – Sajnos csakhamar igaznak bizonyult a hír és most már ők is kénytelenek voltak hitelt adni neki. Megbízták tehát nagymamát, tudja meg a városban, le tette-e már az egész magyar sereg a fegyvert, vagy áll-e még valahol egy vár? Grószi hamarosan megtudta, hogy a komáromi vár még áll, de már nem tarthatja magát soká. „Neked el kell menni a várba Klapkához” kapta a megbízást, és megmondod neki, ha feladja a várat, a feltételek közé vegye fel az ő szabadlábra helyezésüket. Oda adta a pecsétnyomó gyűrűjét, ha ezt Klapka meglátja nála, hinni fog neki. – Bizony nehéz feladat egy fiatal asszony számára. De vállalta gondolkodás nélkül, - mit nem vállat volna, hogy apját kiszabadítsa? – Nagymama tehát elindult. Átöltözve sváb asszonynak, egy kosár tojás, vaj, túró a karján, és elment a körülzárt várba, hogy kieszközölje édesapja és 12 társa szabadon bocsátását! Ugye milyen képtelen, romantikus vállalkozás? Egy fiatal szép úriasszony oda merészkedik eldurvult katonák közé és azok között ezer csellel és rafinériával halad előre, folyton előre céljához. Egyedüli fegyvere rendíthetetlen önbizalma. Markotányos asszonynak nézték, vásároltak tőle és mert tökéletesen beszélte a sváb nyelvet németnek nézték. És ő ment előre, mindig csak előre. – Egyszer csak bent volt a várban. Hogy is jutott be, nem tudom már, de alighanem a békét illetve az átadást tárgyaló csoportok egyikével. Bent természetesen nem akartak hinni neki, bajba jutott és ha nem lett volna olyan rendíthetetlen hite a küldetésébe, alighanem végzetessé vált volna helyzete. De nagy nyugalma és határozott fellépése valahogyan meggyőzte a magyar tiszuteket és végre, végre ott állott Klapka előtt. Ezt az esetét nagymama, mikor az újságok Klapka halálának hírét hozták, - azt hiszem a 90-es évek végén – egész terjedelmében körülbelül így mondotta el: „Klapka hátra tett kezekkel fel-alá járt a szobában – nem lehetett rózsás hangulatban, hiszen a vár feladásáról készült tárgyalni – aztán megállt előttem: „mit akar?” „ Nekem egyedül kell maradni tábornok úrral, akkor megmondom. – Klapka egy pillanatig keményen nézett rám, - én visszanéztem. Egy fejmozdulat a tiszt felé, és mi egyedül maradtunk. – „ Ki maga és mit akar?” kérdezte még egyszer. Én Kiss Ernő leánya vagyok és ő küldött ide egy üzenettel. „Kicsoda maga, kiáltotta most már a tábornok? Kiss Ernő leánya? Ezt be is kell bizonyítani! Szó nélkül átnyújtottam a gyűrűt, Klapka megnézte, majd ajkához emelte a gyűrűt, mielőtt visszaadta. „És mit kíván tőlem Ernő?” – Nagymama  most elmondotta, hogy ő mind a 13 nevében jött a kik azt várják a tábornok úrtól, hogy az ő szabadulásukat vegye be a kapitulálás feltételei közé. – „ Oh hisz az természetes, felelte készségesen Klapka, és hogy maga is hallja mit végzek az osztrák generálissal, - álljon be kérem ebbe a szekrénybe, és én rögtön ide kéretem a generálist. Nagymama a szekrényben csakugyan végighallgatta a beszélgetést; a generális mindent megígért, a mit Klapka kívánt, – ez a nagy készség nem tetszett nagymamának – sőt hajlandó volt arra is, hogy ígéreteit a front előtt becsületszóval lekösse. Kimentek. – Mikor Klapka visszajött, azt kérdezte nagymamától, meg van-e elégedve? Írásba foglalták a pontokat tábornok úr? kérdezte nagymama. De kérem, ha egy tábornok a front előtt becsületszavát adja, abban nem lehet kételkedni, felelte a tábornok. – Kívánom, hogy magának legyen igaza, mondotta szomorúan nagymama, én nem tudok már bízni egy becsületszóban. – Klapka halála után a család ki akarta adni naplóját, de a kormány nem engedte – ( a napokban tudtam meg véletlenül, hogy a napló megjelent, de censurázva). Állítólag le volt írva benne ez az egész jelenet és a következő megjegyzés „ az a hölgy jobban ösmerte az osztrák katonai becsületszót, mint én….
Mire visszatért édes apjához, már ott sem találta a régi bizakodó hangulatot. A tábornokok helyzete súlyosbodott, már senkit be nem eresztettek hozzájuk, levelet nem írhattak és nem kaphattak. Nagymama azonban megint csak be tudott jutni hozzá. Elhatározták, hogy nagymama haladéktalanul felutazik Bécsbe és igyekszik bejutni a fiatal királyhoz a kitől kegyelemért fog könyörögni a 13 tábornok életéért, azután felkeresi Radetzkyt a jó barátot és kártya partnert a ki sok pénzügyi zavaraiban mindig ő hozzá fordult a kinek jelenleg is egy rendezetlen 30 ezer forintos váltója fekszik otthon a fiókjában (ezt a váltót kezemben tartottam). A marsalnak nagy befolyása van az uralkodóra, sőt annak anyjára is.
Nagymama tehát újra elindult és nem is sejtette, hogy soha többé nem látja viszont édes apját. Nagymama ekkor mindössze 26 éves volt, és szép fényes haja az utolsó hónapok rettenetes izgalmaitól és félelmeitől hófehérre változott. Pedig sok keserves tapasztalatai koronáját Bécsben kapta meg. Tudta, hogy legelsőbben a csász.-kir. kancellériába kell mennie és ott audienciára jelentkeznie. Szinte fellélegzett, mikor megtudta, hogy gey magyar úr áll a kancellária élén. Ez meg fogja hallgatni és méltányolni fogja kérését. De milyen rettenetesen kellett csalódnia. A magyar úr gőgösen, szinte megvetően hallgatta végig. Szegény grószi ilyen szavakkal jellemezte a párbeszédüket. „ soha az életben olyan komisz emberrel nem találkoztam a milyen volt ez a Sz. L. (A család még megvan, azért nem akarom a nevet kiírni.) Kereken megtagadta tőle az audienciát, mert ilyen dolgokkal nem lehet a fiatal uralkodót felizgatni. – Nagymama félig betegen az izgalomtól ment Radetzkyhez.- A marsal ma nem fogad mondták neki. – a marsal gyengélkedik, nem bocsáthatunk be hozzá senkit, mondották másnap és harmadnap. Nagymama kezdette gyanúsnak találni a dolgot. Pár sort papírra vetett és kérte adják ezt át a marsalnak, ő másnap visszajön. Másnap azzal fogadták, ja a gróf orvosai tanácsára elutazott Olaszországba bizonytalan időre. A nagymama megértette, de megértette a tábornok halálosan komoly helyzetét is. A napok pedig teltek és ő még semmit sem tehetett az érdekükben. Bár mennyire is irtózott tőle, mégis visszament a kancelláriára. Nagy meglepetésére Sz. L. nagyon kedvesen fogadta, szép asszonynak nevezte, mindenféle szépet mondott neki, végül egy szerelmi rendezvous ellenében ígért egy audienciát. Erre azután kitört nagymamából egész keserűsége, a legridegebben visszautasította Sz. L.-t és menni készült a mikor az visszatartotta és megváltozott hangon kioktatta, hogy miként készüljön fel egy másnapi audienciára. Nagymama sietve távozott és az illetékes tudósítóban megtudta, hogy nyakig csukott, fekete selyem ruhában, fehér kesztyűvel és fején csipkekendővel kell a felség előtt megjelennie. Ő tehát sietett ezeket beszerezni. Október 6-ika volt és délután 5 óra lehetett a mikor egy csipke üzletbe lépett és fekete csipke fejkendőt kért.. A míg várt, hogy a segéd hozná a kért árút, hallja a mint egy vevő mondja a kereskedőnek „Heute fünf Uhr sind hingerichtet worden”. Nagymamát megremegtette egy szörnyű sejtelem. Odalépett a beszélőkhöz, kérdezve kiről van szó „na die 13 generalen in Arad” – a következő pillanatban szegény agyonhajszolt, félig beteg fiatal teremtés ájultan feküdt a földön. –
1893 tavaszán áthelyeztek bennünket Aradra a hol az uram, átvette a kultúrmérnöki hivatal vezetését. Alighogy megérkeztünk elmentünk a várba és megmutattuk magunknak a helyet a hol szegény fiatal életvidám dédatyámat főbe lőtték. Utána az uram elment a minoriták zárdájába, hogy kérdezősködjön a pater felől a ki Kiss Ernőt a vesztőhelyig kísérte. Sajnos a páter már egy év előtt meghalt. Ellenben a házfőnök, aki nagyon szívesen fogadta el tudott egyet-mást mondani. Említette, hogy a páter állandóan várta, hogy valaki a családból jönne el hozzá, hogy elmondhassa az utolsó órák történetét. A rendfőnök elmondotta még, hogy a tábornok úr meggyónt, megáldozott, és hogy a páter az utolsó éjszakát vele töltötte. Mellette maradt az utolsó útján is, és akkor körülbelül olyasvalamit mondott, - Isten meg fogja bosszulni az ő halálukat. A sáncárokba érve, tűrnie kellett, hogy bekössék a szemét, azután levetették a zubbonyát, majd féltérdre ereszkedett és úgy várta a halált. Hat katona fegyvere dördült el, de ő sértetlen maradt. Lerántotta a kendőt a szeméről és odaszólt a katonáknak: besser schlißen, mire a katonák pár lépést tettek feléje és szinte közvetlen közelről lőttek rá. Három golyótól találva féloldalt dűlt. Előkerült az orvos és megállapította a halált és hogy a három golyó mindegyike halálos volt. Ott a sáncárokban temették el.”

tomkaházi Tomka Emil:

Zichy Mihály - Munkácsy Mihály mellett - a második legismertebb magyar művész. Pesti és bécsi tanulmányait követően - mivel itthon nem számíthatott támogatásra - mestere ajánlására Katalin nagyhercegnő rajztanáraként az orosz cári család szolgálatába lépett. 1848-tól 1906-ban bekövetkezett haláláig kisebb-nagyobb megszakításokkal az orosz cári udvar alkalmazásában, Szentpétervárott dolgozott. Néhány hónappal megbízatása után – a magyar szabadságharc elfojtásában történt orosz szerepvállalás miatt is – kilépett az udvari kötelékből. Orosz nőt, Jerssow Alexandrát vette feleségül és három éven át egy fotográfiai műteremben retusálásból, színezésből és akvarellportrék készítéséből tartotta el családját.
Eleinte Katalin nagyhercegnő udvarában, majd 1852-től egymást követő négy cár (I. Miklós, II. Sándor, III. Sándor, II. Miklós) szolgálatában dolgozott. Oroszországban készített művei csak néhány reprodukció révén, töredékesen ismertek hazánkban, hiszen kitűnő mesterségbeli tudásról tanúskodó rajzait és akvarelljeit a cári gyűjteményekben őrizték elzárva a közönségtől és azok oroszországi közgyűjtemények kincsei a mai napig.
 Thomka Pál idősebbik fia Jenő neves ügyvéd lett, később a Magyar Földhiteli Intézet vezetője. A Pesti Hírlap így írt róla: „ügyvéd, szül. 1839-ben; egyetemi tanulmányait Budapesten vé­gez­­te, ügyvédi oklevelet szerzett. Thomka Jenő lelkesen üdvözölte az Orosz­országból hazalátogató Euró­pa-hírű festőt, Zichy Mihályt. Ekkor akadt meg a szeme az oroszos szépségű lányán Olgán.


szamosújvárnémeti Dániel Margit:

„…Mire szegény nagyanyám hazaért, családját szomorú helyzetben találta. Elemér és az egész birtok lefoglalva a kincstár által, nagyapám elfogva bebörtönözve. Pénze szerencsére volt és voltak jó barátai, így tehát hozzáfogott először is az ura kiszabadításához. Hol, hogy és mikor ösmerkedett meg egy Dr. Kreminger György nevű ügyvéddel – nem tudom. Ez persona grata volt az osztrákoknál, ezt kellett tehát megközelíteni, mert nagypapának helyzete a nagymama közismert szereplése miatt nagyon komoly volt. Nagymama tehát megint előszedte minden kedvességét és kérte, puhította Kremingert. Ez azonban olyan alaposan kiszabadította nagypapát, hogy kis híjja, hogy ő nem került börtönbe, ellenben kegyvesztetté lett. Mellesleg gr. Nákó Kálmán uradalmi ügyvédje is volt, leköltözött hát Török-Szent-Miklósra és nagyapát beajánlotta Nákóhoz uradalmi intézőnek. Ők tehát megint rendezett viszonyok közé kerültek. Nagymama túláradó hálájának akarván kifejezést adni, megígérte Kremingernek, hogy ha visszakerül Elemérre, ott megteszi őt jószágigazgatónak. – ”

Nagyszentmiklós A 19. sz. végén több mint 10 ezer lakosával Torontál vármegyének – Kikinda, Nagybecskerek és Zsombolya után – negyedik legnagyobb mezővárosa volt. Hajdan ikertelepülés volt: Szerbnagyszentmiklósnak nevezték, hozzá ragasztott részét pedig Németnagyszentmiklósnak. Valamikor ugyanis főleg szerbek lakták; most a lakosság többsége román, de szerbeken és németeken kívül élnek itt magyarok és bolgárok is.
Ma is látható a Nákó kastély, amelyet Nákó Kálmán  valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag és nagybirtokos építtetett. A kastély a műkincseknek valóságos múzeuma volt. Mintegy 5000 kötetes könyvtárral, Cinquecento-oltárral büszkélkedhetett. A szalonban Franz Ádámnak Nákó Kálmánnéról festett lovas képe volt és több festmény Nákó Kálmánné Bobdai Gyertyánffy Bertától, ki kiváló művésznő, korunk egyik legműveltebb hölgye volt, nemcsak elismert zongoraművésznő, aki különösen kitűnt azon hangversenyen, melyet főrangú műkedvelők a Horvátországban uralkodott éhínség enyhítése végett rendeztek, hanem a festészet terén is annyira remekelt, hogy egyik képe, a czigánynő, a bécsi műtörténelmi múzeumban talált helyet.. A híres nagyszentmiklósi aranylelet (1799-ben a város határában találták meg az avaroknak tulajdonított aranykincset, amelyet a Nemzeti Múzeum őriz) másolatain kívül volt itt Velencéből származó Carducci-szobor, Nákó Kálmán gróf első afrikai útjáról hozott trófeák, Maurini Marogens dogénak 1444-ből származó képe, továbbá spanyol és olasz mesterek festményei. 1688-ból két Mária Terézia korabeli és egy 15. századi sekrestyés szekrény. A női hálószobában: delfti gazdag porcellán-gyűjtemény, több régi értékes berakott szekrény, valamint ékszerkazetta, benne Richard Wagner, Liszt Ferenc, Széchenyi István, Deák Ferenc, Jókai Mór és más nevezetes férfiak levelei. A fogadóteremben ezüstből vert, ónémet ötvösmunkák, régi bronzok, faragott és berakott régi szekrények, 15. századi festők alkotásainak másolatai. Az ebédlőben ójapán porcelángyűjtemény, és néhány Rembrand és Tizian-másolat.

„Nagypapa csakhamar összebarátkozott Nákóval, intézőből jószágigazgatóvá lett, és Nákó a ki korán elhalt feleségét gyászolta még lezárta a kastélyát és ha Nákó lenn tartózkodott a birtokán Nagypapáéknál szállt meg. Ebből azután az következett, hogy Nákó vendégeit is oda hozta. Gyönyörű nagy lakásuk volt, fogatok álltak a rendelkezésükre, megint úri módon éltek. Történt azután egyszer, hogy a hírhedt Albrecht főherceg felesége Hildegard egy magyarországi körútja alkalmával Török-Szent-Miklósra is jött, Nákó nem volt a birtokán, a kastély lakatlan állapotban, mit lehetett tenni mást nagypapáéknál szállott meg. ”

Albrecht (Habsburg) főherceg, az abszolutizmus híve, Magyarország polgári és katonai kormányzója 1851-1860. E minőségében még sokkal inkább a felkelés lehető megújulásának meggátlásában, mint az ország valódi megengesztelésében látta feladatát, és nem is tudta megnyerni a nemzet rokonszenvét.

„Nagymama az udvariatlanságig rideg és merev volt, a mi föltűnt a főhercegnőnek. Úgy látszik szóvá tehette mert megtudta, hogy nagymama a kivégeztetett Kiss Ernő leánya, és tudja milyen szerepet játszott ebben a szomorú történetben Albrecht. Hildegard főhercegnő szóvátette most már nagymamával is a dolgot, végtelen kedves, közvetlen, sőt szelíd volt. Mentegetőzött, hogy jelenlétével fölfrissített heggedő sebeket, ő semminek sem oka, ő nagyon fájlalja azt a mi itt Magyarországon történt és bizonyára jóvá tenne mindent, ha lehetne, - szóval olyan kedves volt, hogy nagymama is megenyhült vele szemben. Miután az ott tartózkodásáért semmit sem fogadott el Hildegard kérte, fogadja el kis leánya (Ilka néni) számára azt az ezüst serleget a melyet mindig magával visz és utazásain használ.. – Ez a kis ezüst serleg ott állott az ebédlői vitrine-ben.
 – Mikor pedig sok évvel később a kiegyezés után felutazott a koronázásra, mert Ernő bácsi szerzett neki tribün-jegyet a Sándor gróf – mai miniszterelnökség – palotája előtt, ott meglátta és megismerte őt Hildegard főhercegnő a ki a palota egyik ablakából nézte a koronázást. Azonnal le küldött érte, felkérette magához és egy ugyanazon ablakból nézték végig a koronázást. Mikor pedig búcsúztak, Hildegard leoldotta a nyakán levő melltűt és nagymama ruhájára tűzte. Ez egy körülbelül 3 cm hosszú ág volt ezüstből, egy kis rózsa és 1 levél gyémántokból. Nagymama nekem adta, én nagyon szrettem és állandóan hordtam, még a hállóingem is azzal volt a nyaknál összefogva, míg egyszer a mókusban egy cseléd ellopta a míg a fürdőszobában voltam. Nem lehetett reá bizonyítani, így elveszett ez a különös emlék a melynek anyagi értéke nem volt nagy, de annyi emlék fűződött hozzá! – …
… Édes apjáról nem feledkezett meg nagymama soha, így mikor Bécsből hazajövet férjét sikerült kiszabadítani a börtönből, érintkezésbe lépett Karácsonyi Lászlóval, menjenek együtt Aradra, és szerezzék meg a vértanú holttestét. Ebben egy nagy nehézség volt. Kiss Ernő abban a sáncárokban volt eltemetve a hol főbe lőtték , a vár körül pedig akkor még erős katonai örség cirkált éjjel-nappal. Megtudták azonban, hogy a kivégzettek holttestei a hóhért illetik, - ez jó volt, mert akkor itt a pénz beszél. Karácsonyival sikerült egy jó nagy összeg ellenében a holttestet megvenni és egyszer egy sötét éjszakának leple alatt egy szénával megrakott szekér indult el a várat körülkerítő ligetből, át a Maros hídján. Éjszakánként megálltak egy-egy községben, lovat váltottak, pihentek és mentek tovább. A kocsis mellet a bakon Miska a huszár. Tudta a nép, hogy vagy halottat visznek vagy menekülőt, - segített mindenki. Így értek Beodrára. Ott szép csendesen letették az egyszerű fekete fakoporsót a Karácsonyiék kriptájába. –”

Megjegyzés
 Számtalan szerző, számtalan helyen idézi Kovács Mihály és Vörös Márton 1890-es években leírt visszaemlékezéseit, melyek „Az aradi vértanúk” /Európa 1983/ c. könyvben is megjelentek. Ebben azt olvashatjuk, hogy Kovács Mihály Kátrányföldre, majd 16 év mulva Elemérre vitte Kiss Ernő földi maradványait.
Kétségtelen tény, hogy Kiss Ernö tisztiszolgája „huszárja” Kovács Mihály részt vett a vértanú holttestének elszállításában. Az sem kizárt, hogy ebben Vörös Márton is segédkezett. Az általuk előadott részletek azonban nem egyeznek, nem életszerűek. Abban viszont valószínűleg nagyanyánm téved, hogy Beodrán lett volna a koporsó 16 évig. (Talán azért hitte, mivel Karátsony László volt segítségére a Groszinak és Beodrán volt a Karátsony sírbolt)  A Kovács Mihály által említett Kátrányföld nyilván azon alapult, hogy Katalinfalva német neve: Katarinfeld, melyet egy egyszerű ember Kátrányföldnek is olvashat. Katalinfalva egyébként Kiss Ernő másod unokatestvére, Kiss Miklós tulajdona volt.
 Kovács Mihály hű huszárja volt a vértanúnak, de társadalmi helyzete nem tette lehetővé, hogy egyedül döntsön arról hol nyugodjon 16 évig az altábornagy és abban végleg nem dönthetett, hogy a test átszállítható az eleméri kriptába.
 Így minden bizonnyal Kiss Ernő segédtisztje Fedrigoni Kamilló őrnagy kezdeményezésére a huszár (valószínűleg Hertelendy Miksa Vörös Márton nevű komornyikja segítségével) vitte el a holttestet a sáncárokból az aradi temetőbe. Később Dániel Jánosné Kiss Auguszta és Karátsony László irányításával Kovács Mihály ásta ki és segített elszállítani Katalinfalvára  a Kiss Miklós birtokán álló kriptába. Kovács Mihály jelen lehetett akkor is, mikor Kiss Auguszta hazaszállítatta és Eleméren eltemette édesapját.

dubraviczai Dubraviczky Mária:

Az önkényuralom gyászos éveiben a nyilvános társas élet megszűnt Magyarországon. Az emberek csak családi körben, az otthoni asztal körül érezhették magukat bizton­ságban. Időközönként más-más házában gyűltek össze, hogy politikai nézeteiket kifejtsék, elpanaszolják gondjukat, baju­kat s együtt szőjenek jövőre vonatkozó álmokat. Ferenczy Ida – ha tehette – nagy érdeklődéssel hallgatta az édesapjá­nál összegyűlt urak eszmecseréjét. Az így hallottak, egybe­vet­ve azzal, amit hazája történetéből tudott, nagyban hozzájárultak végtelen hazaszeretetének kialakulásához. A szülői ház formálta őt lelkes honleánnyá.
A Ferenczy ház boldogságának azonban 1856-ban vége sza­kadt, amikor Krisztina asszony 47 éves korában meghalt. Mivel nővérei már férjhez mentek és elköltöztek, Ida felada­ta lett édesapja gondozása és két kicsi testvére Viktó­ria és Mária nevelése. A sok reá háruló gond és fárasztó munka köze­pette Ida 18 éves korában súlyos tüdőgyulladást kapott. Szerencsésen meggyógyult ugyan, de szervezete gyenge maradt, hajlamos volt meghűlésekre. Amilyen törékeny volt fizikuma, olyan szilárd a jelleme. Vasaka­rata, erélyessége, az emberek iránti szeretete, ritka értelmessége és szorgalma mindenkitől elismerő tiszteletet vívott ki.
szamosújvárnémeti Dániel Margit:

A Daniel magyar-örmény nemes család  Apafy Mihály alatt vándorolt be. Gócpontjuk Erdélyben Szamosújvár és Erzsébetváros voltak. A századok folyamán kiváló kereskedők lévén sokat utaztak, meggazdagodtak, s Magyarország különböző részeiben vásárolt birtokaikon telepedtek le. Arad, Csanád és Torontál vármegyéiben éppúgy, mint a magyar törvényhozó testületekben kiváló családtagjaik elévülhetetlen érdemei révén már régtől fogva vezérszerepet játszottak. Címerszerzőik a még török részekben született, de a XVII. sz. harmadik negyedének a végén a többi örmény családdal beköltözött három Daniel fivér.  Daniel Tódor kereskedő Szamosújvárnak több éven át főbírája, továbbá Daniel Jeremiás és Pál erzsébetvárosi örmény kereskedők voltak, kiknek IlI. Károly Bécsben 1725-ben nemességet adományozott.
A Dániel és a Kiss családot már a XVIII. században is számos családi és üzleti kapcsolat kötötte össze.
Nem véletlen tehát, hogy Kiss Ernő a gazdag és szép karrier előtt álló szamosujvárnémeti Dániel Jánost választotta Auguszta leánya férjéül. Dániel János később nemcsak alispán, de Torontál vármegye országgyűlési képviselője és kiályi tanácsos lett
   
„Nagyapa egy egészen különös ember volt. Szűkszavú, komor teljesen magába zárt ember – mégis a legtöbb meleget, gyöngédséget tőle kaptam. Hihetetlen türelemmel és megértéssel volt minden dolgom iránt, legfeljebb ha valami nagyon butát mondtam, mosolyogva végig simított a fejemen. Úgy tudták a háznál, de a megyénél is, hogy én voltam a mindene, és ha neki örömet akartak szerezni, engemet ünnepeltek. A megyében – amelynek hosszú-hosszú évekig nagyon népszerű alispánja volt – nagyon szerették. Megye bölcsének nevezték és például, Hertelendy Józsi bácsi, a főispán minden fontos gyűlés előtt kijött Elemérre a már nyugdíjban lévő nagyapával megbeszéléseket folytatni. Ilyenkor latinul tárgyaltak. Névnapján mindig külön vonat hozta a vendégeket, - ilyenkor a nagy teremben volt terítve és egy-egy ilyen ebéd belenyúlt a késő délutáni órákba. Persze felköszöntő volt bőven, és azokra azután ő felelt. Május 16-án ünnepelte a névnapját. 1888 május 16-án már béna karral ült a nagy ebédnél – 26-án meghalt. Gutaütés érte és a míg csak lehetett eltitkolta. Most azután utoljára jött ki az ünnepi különvonat, és hozta a rengeteg vendéget temetésre.. Azt hiszem az egész vármegye ott volt; kicsinek bizonyult befogadásukra a nagy terem is. Őtet mindenki szerette és tisztelte, mert maga volt az egyenesség és önzetlenség. – roppant szerette a természetet, hajnalban kelt, egy pohár tej volt a reggelije és azután, ha az idő engedte, ment ki a kertbe, vagy kihajtott valamelyik pusztára. A hosszú pipa mindig a kezében. A kertben meg, megállt egy fa vagy bokor előtt és nézte, nézte.. Mit néz rajta annyit, kérdeztem: „látom nőni a leveleket”, felelte komolyan. Szép is volt ez a park nagyon. Bármely pontján megállva gyönyörű távlatok nyíltak.. nagy gyeptáblák, szép bokros fás csoportok és a mit én oly nagyon szerettem benne, hogy a különféle díszfák fajták szerint csoportosítva, kisebb-nagyobb csoportokat képeztek. Így volt egy rezgőnyárfa liget, azután lila és sárgás fehér virágú Bignonia catalpa – pipafa –liget, egy gyönyörű sofosa csoport majdnem fekete lombbal és az akáchoz hasonló illatos virággal, több nagy fenyő csoport és nagypapa büszkesége a kis tölgyes, 100 fa már egész erdőcske. Micsoda paradicsoma volt ez a kert a gyermekeimnek! A kik nyaranta kis királyai voltak ott mindennek. – Azután rengeteg virág, dísznövény egy pár mesés, magában álló diófa, szóval nem tudtam mind felsorolni, - egy ritka példány „Tiszafa” nagy betűvel írom, mert nagyapa egyik kedvence volt. A parádés istáló előtt gesztenyefák, a széles út két oldalán lila akácok minden színű s fajtájú orgona bokor, és azután egy tünemény – a tulipánfa, nagy tulipán alakú sárgászöld  virágaival. Ennek egyik ágába kapaszkodva hintáztam egyszer, a mikor az ág nagy recsegéssel letört. Rohantam nagypapához elmondani a bajt. Azonnal agyagot legyúratott marhatrágyával és szalmaszecskával, nagy vászon pólyát készíttetett, és ezt a csak egy darab háncson lógó ágat fölemelve, összeillesztette, bekente a kenőccsel, lepólyázta, szalmával körülköttette, rúddal alátámasztotta – és megmentette. A levelek még csak le sem hervadtak rajta! Tavasszal eltávolíttatta a rudat le vette a kötést, - az ág szépen össze volt forrva!”

tomkaházi Tomka Emil:

Világos úrnőjének a haza iránti szeretete 1848-1849-ben és az önkényuralom éveiben mutatkozott meg igazán. Fia, Zsiga a honvédek között harcolt. Férjét, Arad vármegye forradalmi főispánját Haynau azzal a vádolta, hogy segített a Szent Korona elrejtésében; alig tudott a börtönből kiszabadulni… Antónia legnagyobb vétke a fekete-sárgák szemében az volt, hogy a világosi birtokukon száz ágyas tábori kórházat rendezett be, s a szabadságharc sebesültjeit ápolta, élelmezte. „Magyarhon fényes csillaga” (ezek a költő Császár Ferenc szavai) később a bebörtönzött hazafiak támogatásával és a részükre szervezett gyűjtőakciókkal vonta magára az aradi várkapitány és Haynau, majd a pest-budai hatóságok haragját – és az ország háláját; ez utóbbit a részére küldött köszönőlevelek garmadáján kívül az a tény is tanúsítja, hogy jóllehet Bohus-Szögyény Antónia a börtönt elkerülte, neve mégis felkerült a kufsteini várban, a hajdani magyar rabok emlékét megörökítő márványtáblára. Ennek indoka az, hogy „a szabadságharc leveretése után élete kockáztatásával a kufsteini, josefstadti, aradi újépületi, komáromi stb. börtönök foglyait támogatta élelemmel.”
Bohusék 1850-től a fővárosban éltek. Családias, meghitt szalonjukban, nem kis részben a finom lelkű, magas műveltségű háziasszonynak köszönhetően, Vörösmarty Mihály, Deák Ferenc, Eötvös József, Liszt Ferenc is megfordult. (Állítólag 1855-ben, Vörösmarty halálhírét véve elsőként Bohusnénak jutott eszébe az is, hogy szervezzenek gyűjtést a költő családjának megsegítésére.)

dubraviczai Dubraviczky Mária:

Erzsébet királyné és Ferenczy Ida neve, személye a magyarok számára, s különösen a kecskemétiek számára örökre elválaszthatatlan. A magyar történelemben nem sok példa van arra, hogy egy vidéki magyar fiatal lány, egy nemes, de nem főrangú, ilyen előkelő helyet töltsön be a királyi udvarban, mint Ferenczy Ida. Arra pedig még kevesebb példa van, hogy ezen a poszton az illető hazája javára fordítsa minden befolyását, és ismeretsége, összeköttetése révén szülővárosa haladását is előmozdítsa.
1857-ben Erzsébet a császárral magyarországi körutat tett. Nagy örömükre szolgált, hogy gyermeküket, a két éves Zsófiát is magukkal hozhatták. (Ezt nem volt könnyű kierőszakolni, hiszen Zsófia főhercegné születésük után azonnal elvette Sissytől gyermekeit. Erzsébet csak látogatóba mehetett hozzájuk és nevelésükbe sem szólhatott bele.) A királynét már megelőzte a híre, tudták róla, hogy együtt érez a magyarokkal és mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták nem csupán elbűvölő egyénisége miatt, hanem azért is, mert abban bíztak, hogy segíteni fogja az országot. A magyarok iránti érdeklődése még 4 évvel korábban kezdődött, mikor Majláth János gróf az osztrák birodalom népeinek – így Magyarország – történetére oktatta a császári menyasszonyt. Erzsébet képzeletét felgyújtotta a temperamentumos, szilaj magyarság örökös harcokkal teli története. 1853-ban még sokan emlékeztek a túlerővel bátran szembenálló, szabadságharcban legyőzött kis nemzetre Európa szerte.
 Körútja során május 24-én Kecskemétre is eljutott a császári pár. Vasúton érkeztek, melyet az előző évben adtak át a forgalomnak, majd kocsikon hajtottak a Nagykőrösi utcán át az akkori megyeházig.
„Nem valami díszes külsője volt akkor még a városnak – írta a hírös város anekdotakincsét összegyűjtő Szabó Kálmán -, de az elöljáróság annak gondolatára rémült meg főként, hogy a fölséges császár miként evickél majd be a Nagykőrösi utca sártengerén át a városba. Hanem aztán mentő gondolatuk támadt. Ami szekeret elő tudtak teremteni, kiküldték gallyért, rőzséért. Ezzel borították be az utat. A tetejére pedig homokot szórtak. Sehol nem volt a császár kocsijának ilyen kellemes rugalmas útja. Ezt nevezték el aztán „császáraszfaltnak”, de nem a maga idejében, hanem évek múltán, amikor az utcát csatornázták, s majd ölnyi mélységben ráakadtak a rőzsének a feneketlen sárba süllyedt maradványaira.”
A feldíszített város és ünneplőbe öltözött lakossága nagy lelkesedéssel fogadta a császári párt. Ferenc Józsefet és Erzsébetet a megyeháza bejáratánál 24 kislány, 24 hajadon és 24 menyecske fogadta magyaros ruhába öltözötten. Talán Ferenczy Ida is köztük lehetett, vagy azok között az ifjú hölgyek között, akik részére a város emelvényt állított a megyeháza mellett, hogy jobban láthassák a ritka vendégeket. Itt pillanthatta meg közeli szemlélőként az akkor 18 éves Ferenczy Ida először Erzsébetet, talán innen datálható sírig tartó rajongása iránta.
A magyarországi lelkes fogadtatást egy szörnyű élmény árnyékolta be. A kis Zsófia Budán vérhasban meghalt. Ettől kezdve a császárné szinte „lemondott” gyermekeiről. Megromlott idegállapotának következményeként rejtélyes betegség tört ki rajta, ezért – orvosi tanácsra – Madeirára utazott. Itt szoros barátságot kötött egy magyar testvérpárral Hunyadi Imre gróffal és testvérével Lilivel, akitől ismét magyarul kezdett tanulni.
1863-ban elhatározta, hogy komolyan kezd magyarul tanulni és nyelvtanárt fogad. Egy év múlva Ferenc József csodálkozva állapította meg, hogy felesége bámulatosan gyorsan halad a tanulásban. 1864-ben Erzsébet már olyan kísérőnőt keresett, akivel magyarul tud beszélgetni. Választása azonban mindenkit meglepett, minden szokást felborított. A gondosan előkészített, ajánlott hölgyeket tartalmazó  listán hat név szerepelt utolsóként – eltérő kézírással állt Ferenczy Ida neve. (Valószínűleg Almássy grófné – a Ferenczy család barátja – csempészte oda Ferenczy Ida nevét, kiről tudta, hogy Deák Ferenc, és Andrássy Gyula nagy tisztelője). Erzsébet az utolsó helyen megnevezett hölgy arcképét kérte, s mikor meglátta annyira megtetszett nyílt, okos tekintete, hogy Ferenczy Idát magához rendelte és találkozásuk után őt vette maga mellé társalkodónőnek. Mi volt az, ami Erzsébet császárnét erre a választásra bírta?
Az egyszerűsége – hogy nem tudott felmutatni arisztokrata ősöket –, nyíltsága és talán a fiatalsága szólhatott amellett, hogy Erzsébet őt választotta. Ida csupán két évvel fiatalabb a császárnénál, kortársa volt, nem úgy, mint a Zsófia parancsát leső főudvarmesternők és udvarhölgyek.
„Katonát nem tudok adni a császárnak, hát odaadom a lányomat a császárnénak” – mondta nagyot sóhajtva, de végtelenül büszkén nemes vecseszéki Ferenczy Gergely, amikor legkedvesebbik leányát felolvasónőnek választotta a szépségéről és a magyarok iránti rajongásáról híres Erzsébet, vagy népszerűbb nevén Sissy. Így került a bécsi udvarba a régi kecskeméti család Mezei utcai házából Ferenczy Ida, aki a házasság és a gyermekáldás örömeiről lemondva örök barátnőjéül szegődött a tragikus sorsú császárnénak. Ettől fogva egész élete erről a kapcsolatról szólt.
„Édes Idám! Sokszor gondoltam rád és nagyon is hiánysz nekem a hosszú fésülködés alatt, a séták közben, és úgy ezerszer a napban…” Így írt Erzsébet császárné 1865 júliusában Ferenczy Idának, újdonsült felolvasónőjének Kecskemétre, aki alig 8 hónnap a levél keltezése előtt került a császári udvarba, s ekkor éppen szülei látogatásán Kecskeméten tartózkodott. Kedves érdekesség a levél befejező mondata:
„Most Isten veled édes Idám, ne menj férjhez ezen idö alatt, sem Kálmánodhoz, sem másikhoz, hanem maradj hü legjobb barátnédhoz.”
Az augusztusi levél talán még melegebb barátságot takar és egyben rámutat Erzsébet fájdalmára a családi kellemetlenkedések miatt. Nézzük Erzsébet királyné levelét Ferenczy Idához (Kissingen 8. 10. 65  M. N. monogram hétágú koronával)
„Édes Idám!
Épen kaptam utolsó leveledet, és igen sajnálom, hogy beteg voltál. Bárcsak az utazás ne csináljon rossz hatást reád.

Én mégis elég önzös vagyok örülni hogy a 8 dikán Pestre voltál. Adja Isten, hogy neked ne ártsa.. Be gondoltam oda a napon. A komornyik neked írt visszautazásod végett.
Én holnap este elmegyek innen. Nem mondhatom igen szívesen, borzadok vissza a sok kellemetlen­ségtöl, mely családomban mindég rám vár. Az egyetlen boldog percet te fogsz hozni, és arra leírthatat­lanul vágyom. Miután sok idöm most nincs már végzem, adja Isten boldog vissza­látásra hü barátnöd    E”

Ludovika és Miksa Emánuel Wittelsbach lányaként Erzsébet kötetlen szabadságban élt testvéreivel télen a müncheni palotában, nyáron a Possenhofenben lévő kastélyban. Élete azonban egy csapásra megváltozott, mikor 1854. április 24-én, 16 évesen örök hűséget fogadott Ferenc Józsefnek, Európa egyik nagyhatalmú ifjú és jóképű uralkodójának.
Erzsébetet nem készítették fel a nehéz és komoly császárnői szerepre. Nem ismerte a császári udvar szigorú etikettjét, amikor pedig megismerte, nem tudta elfogadni. Az addig szinte mindenkivel nyílt, közvetlen Erzsébet rosszul érezte magát az embereket rangjuk, származásuk szerint értékelő bécsi udvarban. A körülötte lévő udvari emberek, udvarhölgyek állandóan az előírásokra figyelmeztették, s ha hibázott, siettek az anyósával, Zsófia főhercegnővel tudatni. Férjével, akit szeretett, keveset lehetett együtt. Gyermekei születése után sem javult helyzete.
 Erzsébet egyedül érezte magát a bécsi udvarban. Ida a magányban társa lett és a hozzá írt levelek tanúsága szerint ennél sokkal több. Udvarhölggyé nem lehetett azonnal kinevezni, mert ezzel megsértettek volna olyan hölgyeket, akik rangban Ferenczy Ida fölött álltak, de még nem, nevezték ki őket a császárné udvarhölgyévé. Erzsébet megtalálta a megoldást: kinevezte brünni alapítványi hölggyé, mely címmel a „Frau” illetve a magyarok részéről a méltóságos megszólítás járt. (Az alapítványi hölgyek szabályszerű javadalmazást élveztek, megkülönböztető jelvényt viseltek, ünnepeken külön ruhában jelentek meg és kamarási rangjuk folytán váltak „udvarképessé) Az udvari hierarchia tekintetében pedig Ferenczy Ida megkapta az „Őfelsége első felolvasónője” titulust, mellyel az udvar rendes tagjává vált.

Idát Erzsébet úgyszólván azonnal megszerette, ebben a kezdeti időben a nap nagy részét vele töltötte. Magyar nyelvtudása nagymértékben fejlődött. Valóságos „titkos nyelvvé” vált közöttük a magyar. Erzsébet egy alkalommal így nyilatkozott róla: „Ida nekem nem felolvasónőm, Ida nekem barátnőm!”. Ferenczy Ida testvéreinek leszármazottainál fellelhető levelek és levélrészletek illusztrálják a két hölgy nem mindennapi kapcsolatát. Ezekből kiviláglik, Erzsébet rendhagyóan egyenrangú partnerként kezelte felolvasónőjét. Tegezte öt, pedig családtagjain kívül mindenkivel magázódott.

szamosújvárnémeti Dániel Margit:

„ Nagyapa szobáját a pipázótól egész szélességében egy tejüveg fal és ajtó választotta el. Az a szoba is olyan sötét volt, mint a pipázó. Hajdan a z egész egyetlen nagy szoba lehetett. Nagymama most is néha elszólta magát, és billiárdszobának mondta a pipázót, - a billiárd asztalt azonban már régen kitették belőle. Úgy látszik a régi kastélyok tartozéka volt a biliárdasztal – Beodrán még ott állt az ebédlő melletti teremben és sokat játszottunk rajta. – Az ebédlő világos, szép szoba volt, nagy méretei feltűntek, mert nem volt annyi és oly nagy bútor benne. A két ablak között, a nagy zongora előtt hímzett pad, egy lámpaszekrény – ezen állott az én két magas kék lámpám és 4 darab ezüst lámpa. Díszesek és értékesek voltak a mennyiben teljesen ezüstből készültek, de nem voltak ízlésesek. A múlt valami itt maradt divatja lehetett a mit nagymama kegyelettel megőrzött, de nem láttam használni soha. Két hatalmas kredenc, a Ti kis kredenceteknek a mása – szépen dekorálva a rajtuk elhelyezett ezüst kannák stb. által, egy vitrine tele márkás, szép porcelánokkal. A szoba közepén a kihúzható, kerek asztal és körülötte, valamint mindenfelé a fal mellett elhelyezett székek. Egy nagy, de se nem szép, se nem értékes függő lámpa és egy pár csendéleti kép egészítette ki a berendezést. Az ebédlőnél sokkal érdekesebb volt a hűtő kamara. Ablaka nem volt ellenben a folyosó felé üveg fal és ajtó zárta el. Éppen úgy, mit a folyosó ez is Kohlheimer plattokkal volt kikövezve, - nagy fehér négyszögletű kőlapok voltak ezek – és régen folytatása lehetett a folyosónak. Abban állottak sorban a szekrények tele üveg és porcellán neműekkel. Ezekben őrizték a Kiss Ernő féle szép címeres üveg és porcellán service-eket is. Legérdekesebbek azonban a vízfiltrálók voltak, - híresek az egész vármegyében. Nagy kivájt malomkő tartályok és bádogtartályok  voltak ezek. A fal mellett sorakoztak, mindegyikből három volt. Négy lábú faalkotmányokon álltak. A kötartályokon, magán a kövön szivárgott át a víz, és csöpögött bele az alatta álló, pár liter űrtartalmú kőkancsóba. A bádogtartályok viszont rétegenként félig voltak megtöltve kaviccsal, faszénnel és homokkal, és ezen kellett a víznek átszűrődni. Ez pedig azért volt, mert nagymama nem tudta megszokni a rossz eleméri vizet. Minden héten kétszer ment az ökrös lajtoskocsi a Tiszára és hozta onnan a piszkos, de kitűnő vizet. Mire az átszűrődött a filtrákon, a legtisztább, bacilusmentes víz lett belőle. Két óriási dézsa jég állott még spanyol fal mögött a hűtőszobában. A filtrák alul a korsók bekerültek a jeges dézsákba, és hosszúnyelű merítő edények segítségével a korsókból a palackokba, poharakba. Szinte rafinált gonddal és tisztasággal volt ez kezelve, - ezt a vizet ittuk és ebből kaptak a falu betegei akár úr volt, akár paraszt. Mert az ottani földesurak között nem akadt egy sem, a ki nagymama példáját követte volna – Róza néni sem. – I. Ferenc Józsefnek, ha Pestre jött különvonat hozta minden nap az ivóvizet Bécsből, - tudom, ha egyszer ivott volna a mi vizünkből soha nem kívánt volna jobbat.”

dubraviczai Dubraviczky Mária:

Erzsébet kezdettől fogva vonzódott a magyarokhoz. Idán keresztül még jobban megszerette Magyarországot, megismerte Deák Ferenc, Andrássy Gyula és a kor nagy alakjai törekvéseit.
Az 1866-os magyarországi útját követően a császárné gyakran váltott leveleket és híreket Ferenczy Idán keresztül Andrássy Gyula gróffal, majd később Deák Ferenccel is. A barátok, politikusok, udvarhölgyek leveleit gondosan őrizte. Andrássy Gyula 1872. december 5-én Budán kelt levele különösen kedves volt számára, mert ez kifejezetten neki szólt. Így írt a gróf:
 „…Ha önt meglepte az hogy én önnek írok akkor, mikor – egyedül és távol van többi ismeröseitöl – és még beteg hozzá – akkor ön engem még most sem ismer eléggé. Én kevés ember iránt érzek egyáltalán valamit. Hazámért mindent kész volnék megtenni – egyes emberekre gondolni nincs idöm. De ha valakinek ezt mondom hogy öszinte barátja vagyok, és személyesen ragaszkodom hozzá – akkor meg lehet gyözödve – hogy csak nékem csinálhatna örömöt ha arra kérem írjon nékem…”

Ám Ida néni nagy szerepet játszott abban is, hogy a császárné a későbbiekben közvetlen levelezést tudott folytatni Jókai Mórral és Eötvös Józseffel is. Ám emellett Ferenczy Ida levelezőpartnerei voltak többek között Falk Miksa, Thallóczy Lajos, a mártírhalált halt miniszterelnök özvegye, gróf Batthyány Lajosné Andrássy Ilona. Személyes barátság fűzte a királyné udvarhölgyei közül gróf Festetics Máriához, Majláth Saroltához, Sztáray Irmához, az udvar tagjai közül Nopcsa Ferenchez, Rónay Jácinthoz.
Erzsébet és Andrássy 1866 januárjában találkoztak először Bécsben a magyar országgyűlési küldöttség fogadásakor. Andrássy meghívta a császárnét Magyarországra. A látogatásra nem sokkal később sor került. Öt hétig tartózkodott Erzsébet Magyarországon. A bécsi körök rosszallták a császárné magatartását, a magyarok körében azonban óriási sikere volt. Ezt nem is lehet csodálni, hiszen Erzsébet nemcsak nagyon szép és okos császárné volt, de érzékeny meleg szíve még a kemény férfiakat is meghatotta. Olvassuk csak az osztrák-porosz háború idején a Vasárnapi Újság cikkét:
„ Császárné Őfelsége Ferenczy Ida által, ki Ő Felsége környezetében a magyar felolvasásokat szokta végezni, egy tápió-szelei öreg vak cigányasszonyhoz, kinek fia egyik csatában súlyosan megsebesült, levelet íratott, mely Ő Felsége nemes szívének megható jelét mutatja. A levél a következőleg hangzik:

» Buda, júl. 17. 1866. Jó Asszony! Ő Felsége Erzsébet császárné és királyné Bécsben a kórházban járt meglátogatni a sebesült katonákat s azok között találta önnek fiát, Józsefet, nagy sebbel a jobb karján. Az orvos kinyilatkoztatá, hogy le kell vágni a karját, de ő nem egyezett bele, tehát Ő Felsége is bátorította, sőt kérte, míg végre rá határozta magát. Ő Felsége másnap ismét meglátogatta, de a karja még megvolt, az orvos pedig kinyilatkoztatá, hogy ha ma sem engedi levágni, úgy meghal. József beleegyezett, de kérte a Császárnét, hogy maradjon mellette, akkor bátrabb lesz, és Ő Felsége kegyes jó szívénél fogva nem tudott ellentállni a kérésnek s csak akkor ment ki, midőn már elaludt, az orvosokra bízva, kik ígérték, hogy nem lesz veszély. De amint vége volt a műtétnek, Ő Felsége ismét visszament s mire József felébredt, már az ágyánál ült.
Megígérte egyidejűleg, hogy 14 nap múlva saját kórházába  Laxenburgba viteti, hol igen jó dolga lesz, mert ott csak tisztek vannak, ő csak maga lesz egy magyar bakával s legjobb ellátásban fog részesülni. Ha pedig már egészen jól lesz, haza mehet önhöz asszonyom, s mivel fél karja van és dolgozni nem képes, Ő Felsége kegyeskedett megígérni, hogy míg él eltartja. Ő Felsége kérdezgette van-e családja? Mire József azt mondá, csak egy öreg, világtalan anyja, kit igen szeret. Ez megtetszett felséges Királynémnak , hogy oly jó fiú s ezért küld önnek 10 frtot, mert jól tudja, hogy írni nem lát, így írathat a fiának, ki azt igen-igen várja. Én is kérem önt jó asszony! Írasson minél előbb, hogyan érzi magát és hogyan megyen a dolga.
A fia miatt nyugodt lehet, mert soha nem volt olyan jó dolga, mint most. Ő oly szerencsében részesült, melyet ezrek irigyelnek tőle, s ha egészen felgyógyul, haza megy és önt el is fogja tartani. Írasson mielőbb s a levelet nekem címeztesse, én fogom Ő Felségének átadni, ki ígérete szerint Józsefnek fogja kezéhez juttatni.
Jó napot kíván Ferenczy Ida
Ő Felsége Erzsébet császárné magyar felolvasó hölgye« ”

szamosújvárnémeti Dániel Margit:

„Azután felvirradt 1869, megtörtént a kiegyezés! Nagymama tehát megint megindult, hogy a lefoglalt birtokra bejelentse az ő és testvére igényét. Ekkor hallotta, hogy többen vannak a kik vérrokonsági  kapcsolatok révén igényt tartanak a birtokra. Ezek Kiss Ágoston, - Ernő apja testvéreinek ivadékai voltak. Kiss Ernő deponált ugyan a megyénél egy nyilatkozatot, hogy ő már életében kielégítette ezeket az igényeket, de most ilyen felfordult viszonyok között nem a jog, hanem a protekció beszélt. Nekik pedig volt egy hatalmas protektoruk Somoskeoy Antal személyében a ki szintén az aulikus magyarok sorába állott, magas udvari méltóságot töltött be „hű” ember volt. Később még a Szent István rendet is megkapta „értékes szolgálataiért”. ”

Somoskeöy Antal a hétszemélyes tábla bírája volt. Az 1723. évi szervezés szerint az ország legfőbb ítélőszéke a Főméltóságú Királyi Curia (Excelsa Curia Regia) két részből állott: a) a hétszemélyes táblából és b) a királyi itélőtáblából (Tabula Regia Judiciaria); ezekhez járult 1840-ben mint a királyi kúriának külön önálló osztálya a váltóféltörvényszék (Forum appelatorium cambiale). A hétszemélyes táblának és egyúttal az összes királyi kúriának az elnöke a nádor volt, akinek akadályoztatása esetében az országbíró vagy a zászlós urak valamelyike elnökölt.

„Nagymamáék viszont mint a „rebellis, áruló” gyermekei azon felül még törvénytelenek is, nem sokat remélhettek a velök szemben sok kapzsi gyűlölettől. Ámde megindult a megye, előkerült a végrendelet, és megindult a pereskedés. ”

Kiss Ernő altábornagy, aradi vértanú végrendeletét olvasva borsódzik az ember háta. Ez volna az az ember, akit legtöbbször nagyvonalú, elkényeztetett világfinak írnak le? Ö lenne az, ki ezredével úgyszólván mindig távol volt és szórta a pénzt? A korabeli nagyurak egyike írta volna e sorokat, kik alig tudtak valamit birtokuk gazdálkodásáról, míg a személyzetről szinte semmit? Nem! E végakaratot olyan ember írta, aki lángolóan szerette családját, gyermekeit, aki pontosan ismerte és egészen az aprólékosságig irányította hatalmas vagyona működését és gyarapítását, olyan uraság, kinek megbecsülése, szeretete kiterjedt nemcsak tisztjeire, tisztviselőire, de a legegyszerűbb szolgálójára is.

„Másolat
Geöfnet am 30. December 849
Darko

Emberi és keresztényi kötelességek egyikénekérzem lenni a többi közt azt is, hogy a földi létünk végórája bizonytalan lévén, méglen minden testi nyavalyától ment ép és józan elmebeli tehetséggel bírok, mindennemű javaimról jó elöre rendelkezzem, és a szükségesellátást megtegyem azokról kiket rokonvér, sors vagy egyébtársasági és polgári viszonyok személyemhez kötettek, s így elmellözzem ebbeli Isten és emberek elött sohasem igazolható elmulasztási vétket, ha hogy kérlelhetlen halál vas vesszejével, rögtöni csapása által akár minö intézkedések megtételére képtelen volnék, s ezen rendelkezéseimet ime a következö pontokban foglalom.
1ször R. Catholika sz. Egyház tántoríthatatlan híve, és követöje mind eddig voltam, s ezt tetteimmel is igazolni szüntelen iparkodtam, ugyan az szívem belsö érzetemnél fogva ezentúl is végleheletemig lenni, és maradni szikla rendületlen szándékom és akaratom, azért kívánom és ezen kívánságomnál fogva rendelem, hogy elhunytam után hig tetemeim ugyan ezen sz. Egyház szertartása szerint boldog emlékezetű kedves Szüleim mellé az Elleméri sírboltban örök nyugalomra tétessenek, eltakarításom külsö módját egyébiránt az alább megnevezendö gyermekeim gondjuk és tetszésszerénti intézkedésükre bízom.
2szor  Két külön tájokon ns Torontál megye keblében fekvö, nevezetesen Ittebei és Elleméri jószágok birtokába vagyok mellyek nem csak terjedésükre, hanem jövedelmi ágaikra és ezek mennyiségére nézve is majd egészen egymáshoz hasonlók.Ezeket elöre bocsájtván mindennemű utánnam netalán hátramaradandó szenvedöleges terhek és adósságok tekintetében elhatározott akaratom az, hogy ezen rendesen elöre felszámított terhek és adósságok egész összegéböl egyik felét az Ittebei a másik hason felét pedig az Elleméri jószágom illetö örökösei elvállalni és az örökesedett jószágok értékéböl fedezni tartozzanak.
3szor  Minthogy a fentnevezett két rendbeli jószágaimban tetemes javítások, investitiok részint még boldogult öseim, részint általam megtétettek, melyek jelenleg sokféle egyéb ezen jószágok megszerzésére vagy felvirágzására fordított költségekkel együtt saját szabad rendelkezésem alá tartoznak, ezek eránt tehát határozom, hogy az érintett jószágaimban található mindennemű javítások, investitiok és általjában minden befektetési nevezet alá esö költségek különbség nélkül a meddig csak azokról szabad korlátlan rendelkezési jogom terjed, hiteles adatokból, illetöleg pedig törvényes úton és módon meghatározandó becsű ár szerint pontosan minden kihagyás vagy kifogás nélkül mind a két jószágomban külön felszámíttassanak, ezen felszámítás befejezte után pedig, mennyivel a most említett befektetések összege a mindegyik jószágom örökösire kivetett terheim, és adósságaim fele részét felülhaladandja ezen fennmaradandó felesleget az illetö ingatlan jószágaim örökösei kötelesek legyenek készpénzben azonnal kifizetni, és jelessen három természetes gyermekeimnek úgymint Majlandban mostanában mulató Turati Ernest, Augusta Daniel János ns Torontál megyei ügyész és Rozália Bobor György ugyan ezen ns megye eskütt hitveseinek, három egyenlö részre felosztva, minden tartózkodás nélkül kiszolgáltatni.
4szer  Mindennemű ingóságok, úgymint az említett két rendbeli jószágaimban található szarvasmarhák, lovak, sertések, minden gazdasági szerek és eszközök, úgy szinte lakházamnál és egyéb épületekben lévö bútorok, ezüst szerek, képek, pénz és magtári maradványok, asztali edények, ágy és fehér neműek szóval minden a mi ingóságok nevezete alatt vagy jószágaimban vagy lakházomnál és azon ezerednél melynél szolgálok elötaláltatni fognak a fenn nevezett három magzatim közt osztassanak föl és nékiek természetben kiadatsanak oly módon, hogy azokból mindegyik gyermekemnek egy harmadrész jusson; a mennyire pedig mindenekböl három egyenlö részt kijelelni lehetetlen lenne, azon esetre költsönös becsár szerinti kiegyenlítés útján ebbeli osztakodás véghez vitessék.
5ször  Arnstein és Eskeles féle nagykereskedö Bécsi házzal pénzbeli és üzleti viszonyokban jelenleg is állok, ha tehát ezen kereskedö háznak holtom után elömutatandó számadásából bizonyos engem keresöleg illetö és így szabad rendelkezésemre tartozó tökemaradvány kitetszene, úgy ezen összeget és azon kün heverö pénzeimmel egyetemben, melyeket különféle egyéneknek költsön kiadtam, Turati Ernest fiam, - Auguszta és Rozália lányaimnak hagyom oly módon, hogy mind ezen pénzeket átaljában pedig minden akár hol létezö, és akár miben álló engem keresöleg illetö követeléseket, ha másképpen nem, törvényes úton is beszedhessék, és három egyenlö részre magok közt felosztva saját javukra és szükségeikre öntetszésük szerént fordíthassák.
6szor  Kedves sógorom Fedrigoni Lajos nyug. cs. kir. Alezredes urnak számtalan érdemeit, és valódi atyafiságos félre esmérhetlen öszinteséggel párosított erántami magaviseletét kellöleg méltányolni óhajtván, ebbeli szíves megemlékezés és elismerésem tettleges jeléül a néki már ez elött külön iratban lekötelezett holta napjáig huzandó nyugdíjon felül hagyom és kifizettetni rendelem tizen öt azaz 15.000 forintokat p.p.
Bogdánovits Hubert  cs. kir. föhadnagynak tíz ezer az az 10.000ftokat p.p. nem különben Bogdánovits Szigbert  cs. kir. alhadnagynak öt ezer az az 5.000f szinte ezüst pénzben.
Szekulits Amadé ügyvédemnek 20 esztendei híven és teljes megelégedésemre eddig viselt szolgálatában szerzett jeles érdemei tekintetéböl hasonlóképpen öt ezer az az 5.000f. p.p. azon kívül pedig az eddig húzott és 824 November 1 sö  napján kötett szerzödésben megállapított tisztelet díját deputatumi illetményekkel együtt ezentúl is nyugalmi díj fejében egész holta napjáig.
Vörös Sándor helyettes ügyvédemnek hivatala körében eddig is már tett hasznos szolgálatait méltányolva ebbeli elismerésem fejében négy ezer az az 4.000pengö forintokat.
Azon gazdasági tiszteknek, béres szolgáknak vagy házi cselédeimnek, kik halálom pillanatáig húsz éveket szolgálatjukban kitöltöttek, utolsó szolgálat évben húzott, egész pénzbeli fizetését, és deputatumokat holtuk napjáig.
Azon uradalmi tiszteknek, szolgáknak és házi cselédeimnek, kik 15 esztendeig szolgáltak, húsz esztendöt azonban be nem töltöttek míg élnek  készpénzbeli fizetésük fele részét.
Mely tisztek vagy házi- és gazdasági szolgák tíz esztendöt felül szolgáltak, de 15 esztendöt föl nem érték, két évi készpénzbeli fizetésüket egyszerre mindenkorra és végtére.
Azon tiszteknek és gazdasági vagy házi szolgáimnak, kik tíz esztendöket szolgálatjokban ki nem töltöttek, egy évi fizetést egyszerre mindenkorra kiszolgáltatni rendelem.
És pedig mind ezen 6ik pontban említett és kiszabott hagyományok, nyugpénzek és deputatumok kiszolgáltatására és elviselésére minden különbség nélkül vagy az Elleméri vagy pedig az Ittebei jószágomban az illetö tiszt vagy szolga tartózkodott és szolgált légyen egyedül és kirekesztöleg Ittebei jószág örököseimet ezennel lekötelezem, azon reménytöl tápláltatván, hogy ebbeli kötelesség teljesítésében lelkiismeretes készséggel és pontossággal eljárand. Azon váratlan esetre azonban hogy ha vagy az egyik vagy a másik jószágom örökösei a feljebbi pontokban nekik föladott kötelességüket teljesíteni elmulasztanának, és így ebbeli rendeléseimnek makacsul ellenszegülvén gyermekeim- és hagyományossaimat a nekik kiszabott hagyományok élvezetétöl megfosztani törekednének,akkor mind gyermekeim mind pedig a többi hagyományosaim feljogosítva lesznek fennemlített ingatlan jószágaim örököseit akár mely az országban törvényesen rendezett bíróság elé idéztetni, és tökéletes elégtételt a megállapított örökösödési részük és hagyományaikra nézve szóbeli pör útján 1840 évi 11 törvény czikkely értelmében magoknak kieszközöltetni. 
7szer  Ha pedig idöjártával, még életem folytában a most fennálló ösiségi törvények alkotandó új törvények által annyira netalántán megváltoztattatnának hogy az ingatlan jószágok mostani hübéri kötelékektöl fölmentve jelenlegi birtokosok szabad, korlátlan rendelkezésükre szállanának, ezen esetre határozom, és végképpen rendelem, hogy az Elleméri jószágom ugyan csak minden kivétel nélkül, az Ittebei pedig csak akkor ha ezen jószág mostani osztályos örökösem Kiss Miklós öcsém férfi gyermekek nélkül és így magvaszakadtan e világból kimúlna, mert ellenben ösiség eltörlése után is egyenes örökösödési jog, a feljebbi pontokban kijelelt kötelességek teljesítési terhével ö reá és férfi utódjaira átszállani fog, a fenn említett természetes gyermekeim közt három egyenlö részre felosztassanak úgy azonban, hogy mindegyik gyermekem az egyik úgy mint a másik jószágomban az öt illetö harmadrészt természetben csorbátlanul kikapja, magától egyaránt értetödvén, hogy ha csak az Elleméri jószágom osztályuk alá kerülne, akkor csupán azt, mit a mostani Elleméri jószág örökesemre nézve elrendeltem; Kiss Miklós öcsém magvaszakadása, s így Ittebei jószágom általuk leendö átvétele esetében pedig azt is, mi ismét ennek ezen intézkedésemben kötelességül tétetett, tévedés nélkül teljesíteni kötelesek lesznek oly módon és oly mértékben, a mint a mostani ingatlan javaim örökösit a fentebbi pontokban leköteleztem.
8szor  Mind ezen a fellyebbi pontokban foglalt végrendeletem végrehajtására bátorkodom gróf Szapáry József Eö Nagyságát, és táblabíró Csekonits János urakat felkérni, mint köztiszteletü, és tiszta szilárd jellemú férfiakat, kikben határtalan bizodalmat helyzem, azon barátság szent szavánál fogva, mellyel eddig erántam viseltettek, öket felszólítván, hogy ezen emberiség és barátság tisztjét elvállalni és abban hathatósan, bölcs belátásuk szerint, és a mennyire lehetséges lenne, mind azoknak, kiket ezen végrendeléseim érdekelnek teljes megnyugtatásukra eljárni méltóztassanak. Költ Elleméren 1844 évi Junius 20án Ittebei és Elleméri Kiss Ernest m. k. cs. kir. alezredes  (P. H.)

Hogy Ittebei és Elleméri Kiss Ernest alezredes úr Ö Nagyméltósága jelen iratot személyesen elönkbe adván az ebben foglaltakat az ö tulajdon kezével aláírt végsö akaratjának s intézményének lenni nyilatkoztatta légyen, arról mi, mint ezen tételre Ö Nagysága által különössen megkérettek s mindnyájan együtt jelenlévök neveink aláírásával és élö pecsétjeinkkel megerösített bizonyítványt teszünk. Nagybecskereken Junius 20án I.(P. H.)bobdai Gyertyánffy Dávid m. k. királyiTanátsos, és T . Torontál vármegye r. alispánya (P. H.) bátfai Trifunácz János m. k. fenntisztelt ns Megye T.bírája (P. H.) Rákoczi Parcsetich György m. k. fö szolga és T.bíró (P. H.)  Nagyrákói Féja Lajos m.k. T.bíró és levéltárnok (P. H.)  Mattanovits Lajos m.k. Eskütt és t.sz. bíró.

Hogy ezen másolat a megyei Levéltárban létezö eredetivel szórul szörs meg egyez hitelesen bizonyítom.
Nagybecskereken Oktober   9én 1865.
Rósa Demeter m.k.
(P.  H.)s Torontál megye Levéltárnoka”


„Nagyapa kezdettől fogva a kiegyezést ajánlotta, de nagymama a pert akarta. A mint mondotta, neki nem sürgős, veszteni valójuk nem volt, fiai, leánya felnőttek, nagyapát a megye is hívta, képviselőnek is akarták, szóval ők várhattak. Nem így a rokonok. Azok Somoskeöyt kivéve szegény emberek voltak, a kik alig várták, hogy a vagyonba beülhessenek. – De azután jött a nyomás Bécsből, - vagy kiegyezni, vagy semmit sem kapni. Így mentek bele az egyezségbe. Béga Szent György és Ittebe birtokrészeit a kastéllyal Kiss Ernő unokatestvérére Kiss Miklósra hagyta. Ez volt 18 ezer hold. Az eleméri 16 ezer holdat ketté osztották, a belsőség és 8000 hold a két testvéré, 8000 hold pedig a rokonoké. – Az addig acsarkodó rokonságnak nem volt semmi talaja a megyében, és felismerve nagymama positióját hamar köpönyeget forgatott és sietett szeretetének mindenféle jelét adni, a miből egy csomó keresztanyaság, sok szálló vendég és igen sok molesztálás származott. Mikor nagymamáék 69 őszén visszajöttek Elemérre, furcsa helyzetet találtak itt. A kastélyban egy öreg osztrák generális lakott a feleségével, egy megvakult kedves nénivel – Csekonics lány volt – és egyetlen fiukkal, valamint annak családjával. Louis Piret de bihain báró. – ”

1848-ban báró Louis Piret de Bihain altábornagy volt a bánsági főhadparancsnok. Mint Kiss Ernő akkori felettese, ő adott utasítást, hogy Kiss Ernő ezrede tegye le az esküt a március 15-i magyar alkotmányra.

„A földszinti szobákat cselédek és szolga személyzet lakták, sőt a volt billiárd szobában, a későbbi pipázóban pulyka falka tanyázott. Ők haszonbérbe kapták az egész birtokot a katonai kincstártól holdanként 1 krajcárért. És azt hiszitek talán, hogy meggazdagodtak? Dehogy! Szegények voltak. És mit tett grószi? Rendelkezésükre bocsátotta azt a szép belsőséget a melyben Fedrigoniék laktak – ingyen.
Ott éltek még vagy 15 évig, ott halt meg a két öreg excellenciás, ott vannak eltemetve egy 18 éves unokájuk mellett a temetőben álló templomka kriptájában.
Alig helyezkedett el nagymama a rendbe hozott feldúlt kastélyban, első gondolata megint az édes apja volt. Gyönyörű érckoporsóba helyeztette a fakoporsót, azután elhozatta Beodráról és a kastély nagytermében díszesen felravataloztatta. Most végre eljöhetett a megye kicsije-nagyja, gazdagja-szegénye elbúcsúzni a történelembe vonult fiától. Azután az egész megye színe-javának jelenlétében, lehelyezték a templom alatti sírbolt középső vagyis főfülkéjébe, melléje helyezték édes anyja és Ernestine leánya koporsóit, azután befalazták a fülkét, eléje kis oltárt emeltettek; az oltár fölött van egy nagy vörös márvány emléktábla. És ettől fogva évenként október 6.-ikán nagy requiem volt a templomban, a mellyen sok pap assistált és a megye nagyjai részt vettek. Előkerült a ládában gondosan megőrzött átlyukasztott véres ing, a zubbony a csákó s kard, ez volt a koporsón, viszont a koporsó lábánál kis asztalon bársony párnán a tenger sok érdemrend másolata, főhelyen a Krisztus renddel. Itt megjegyzem, hogy egy pár évvel ezelőtt Farkas Alberik cisztercita plébános úrunk felküldte hozzám a sekrestyést és kéretett jöjjek el hozzá mondani akarna valamit. – Egy könyv volt előtte, abban olvasott. Benne fel voltak sorolva mindazok, a kik a Krisztus rendet megkapták, köztük persze dédatyám is. Ezt akarta nekem megmutatni.”