7. fejezet: Reformkor
A XIX. századdal új, nagy reményeket keltő időszak köszönt Magyarországra. A köz- és főnemesség egyre kevésbé tűri a bécsi kamarilla hatalmaskodását. I. Ferenc (1792—1835) császár és király 1811 után, követve elődeinek példáját, rendeletekkel kormányzott. Bécs a Napóleon ellen vívott háború terheit igyekezett a magyar nemzetre áthárítani. A jobbágyságot az ismételt adóemelés és az újoncozás, a katonai sorozás sújtotta. Az elégedetlenségnek a vármegyékben megtartott nemesi tanácskozásokon, a megyegyűléseken adtak hangot. Ezeken olykor nyíltan is szembeszálltak az uralkodó akaratával, s nem hajtották végre rendeleteit. A nemzeti érzés terjedésének bizonyítéka, hogy Kölcsey Ferenc Himnuszát 1823-ban szinte napok alatt megismerték szerte az országban. Végül az uralkodó nem tehetett egyebet, 1825-re összehívta az országgyűlést. A történetírók általában ekkortól számítják Magyarországon a reformkor kezdetét.
A magyarság kiemelkedő százada felejthetetlen történetében őseink és széleskörű rokonságuk dicsőséges részt vállaltak. A hős kort, felmenőik életét, tetteit tekintsük át édesapám szülei, és anyai nagyanyám szemszögéből /lásd. Függelék/.
A Dubravitzky család tagjai – kikkel már összetalálkoztak a Thomkák pár száz évvel ezelőtt - újra és újra feltűnnek a magyar történelemben. Dubraviczky Márk főlovászmester leszármazottja: Dubraviczky Péter kubini és nagyolaszi Kubiny Polixénát vette feleségül. Öt fiuk maradt: Antal, György, Péter, István és Bálint. A legidősebb testvér, Antal, a ki 1755-ben született, Szelén települt le. A legfiatalabb testvér, Bálint, a ki 1772-ben született s így atyja halálakor még alig pár éves volt, a testvéreivel való osztozáskor szintén Szelén települt le, s neki jutott nagybátyjuk, Dubraviczky Pál residentiális háza. Ő maga vette át szelei részbirtokát, s azon maga gazdálkodott, míg a nógrád- és hontmegyei birtokrészeket zálogba adta bátyjainak, Péternek, illetve Istvánnak. A megyei közéletben mint táblabíró vett részt.
Dubraviczky Bálint kétszer nősült. Először 1756-ban Románfalvi Fejérváry Apollóniát vette nőül Törtelről, a kitől 1797-ben egy fia született, Márk, de ez még kiskorában elhalt. Másodszor báró Rüdt Ferencz és báró Hellenbach Karolina leányát Vilmát vette nőül, de őt korán özvegyül hagyta, úgy hogy kiskorú gyermekei fölött bátyja, Antal gyámkodott. A leányok közül Amália Bönyi Iványos Károlyhoz, Karolina pedig Bőnyi Iványos Zsigmondhoz ment nőül. Az 1804-ben született fiú, Miklós, korán árván maradt s kiskorúsága alatt vagyoni ügyeit nagybátyja, Antal intézte, míg nevelésére unokatestvérének, a nála 13 évvel idősebb Simonnak volt rányitó befolyása.
A reformkor kiemelkedő alakja Dubravitzky Simon Pest megye elsõ követe (miután 1833 március havában megjelenik Andrássy és Széchenyi “Hídjelentés”-e, amelyben beszámolnak angliai útjukról és javaslatot tesznek a Pest és Buda között építendő lánchídra), 1833. június 26-án kérte a rendeket, hogy a Jelentés eszméit magukévá téve, intézzenek üzenetet a főrendekhez, országos bizottság kiküldését javasolva. A rendek a kérés értelmében jártak el és az országos bizottság november 22-én elfogadta a Jelentést. A biztató kezdetet még igen sok huza-vona és tárgyalás követte. A főrendek közül gróf Cziráky Antal országbíró mindent elkövetett az „alkotmányt veszélyeztető” terv meghiúsítására. Hosszas tárgyalások után lehetett csak keresztülvinni, hogy előbb – 1835. augusztus 19-én – Buda, majd szeptember 16-án Pest polgársága is lemondott – bizonyos feltételek mellett – a híd tulajdonjogáról. Végül is, a legkülönfélébb nehézségek leküzdése után, megszületett a törvényjavaslat végleges szövege, amit a király 1836. május 2-án szentesített. Ezzel életbe lépett az „Egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről” szóló, 1836. évi XXVI. Törvénycikk, amely tehát nagyban köszönhető Dubravitzky Simonnak is.
szamosújvárnémeti Dániel Margit:
„A mint Peströl jövet a Nagy-Kikinda (Kikinda) Nagy becskerek (Zrenjanin) vicinálisra átszállunk, nagyot dobban a szívünk, még egy pár kis állomás, és otthon vagyunk. Már ösmer itt minden kalaúz, minden hordár; örömmel üdvözölnek, kérdeznek, mesélnek, - a nagy idegenség után, a közömbös Pest után, minden már csupa izgalom, csupa öröm. A mint elhagytuk Melencét már keresi szemünk a templom tornyát és hozzáközel a kastély tetejét. Maga Elemér falu is ritka szép község volt. Széles, fás utak, utcák, tiszta házak nagy belsöségek, mindenütt gondtalan jólét, csend, béke.
Hogy a kastély mikor épült? Csak annyit tudok róla, hogy a vagyon szerzöje Kiss Izsák volt. Ezért kapta nagymama minden fia és fiunokája a keresztségben az Izsák nevet is. Mikor jött át Erdélyböl azt sem tudom, de valószínü, hogy hivatása gyakorlatában. Mint akkoriban még az örmények legtöbbje, ö is kereskedelemmel foglalkozott. Úgy hallottam, hogy főképpen lovak behozatalával foglalkozott, a mire az akkori viszonyok igen kedvezöek volta, ugy hogy csakhamar nagy vagyonra tett szert. Ő Maga mindvégig megmaradt egyszerü, igénytelen embernek a kinek csak egy fényüzését tartotta fenn a hagyomány: szerette a nemesvérü lovakat. Nem volt az a pénz a mit egy szép telivérért oda nem adott volna. Azt mondja róla a hagyomány, hogy az ország legszebb lovai az ö istállójában állottak, és ezt könnyen elhiheti az, a ki az istálló Pazar épületét és belső alakítását látta. Egy nagyon érdekes okmányt mutatott egyszer nagypapa, egy adásvételi szerződést, melyet egymás között kötöttek Kiss Izsák, mint vevő és Daniel Gergely, mint eladó. A következőszavakkal vezeti be Daniel Gergely az eladás indoklását: „Miután 100 éves koromig hüséggel szolgáltam hazámat, kértem nyugdíjazásomat, és pihenni vágyván eladom minden ingóságomat stb.”A hagyomány szerint ez a Gergely ezután még jó egészségben 20 évig élt. Nagy kort ért a vevőként szereplö Kiss Izsák is, a ki a még babákkal játszadozó 13 éves Issekutz Máriát jegyezte el magának. Mintegy 30 évvel volt idősebb feleségénél.. Több gyermekük volt a kikröl azonban csak az örökösödési pereken keresztül hallottam. Minden valószínüség a mellett szól, hogy ez az Izsák volt a kastély építője, mert például Issekutz Mária koporsóját ott találta meg nagymama a kastély kriptájában.
Mindenesetre az a ki a kastélyt építette és a parkot létesítette nagyvonalú egyéniség lehetett. Az épület eredeti tervében megmaradt, soha nem változtatták, át nem építették. Belső berendezése természetesen mindenkori tulajdonosának izléséhez és szükségéhez alkalmazkodott.
Mintegy 35 katasztr. Hold területű belsőségen épült ez az egy emeletes masszív, egyszerű épület. A mikor épült ablakai bizonyára nagyoknak tűntek; bizonyára fényűző akart lenni külseje is – erre mutattak a széles utak, a melyek feléje vezettek., a nagy tág területek a melyek körülvették, és szabadon hozzá eresztették a nap sugarait és reá vonzották a néző tekintetét. De arra mutattak a park gyönyörű távlatai, egészen ritka fa gyűjteménye; - arra mutattak a kastély minden irányban szokatlanul nagyra méretezett szobái, a szobáknak sokasága és a kastély közepét elfoglaló nagy ünnepi terem; a sok cselédre következtethető sok és nagy cselédhelyiségeken kívül, a különálló cselédházak; a tágas, nyilt és zárt tűzhellyel ellátott oszlopsorral tartott gyönyörű konyha, a külső helyiség az üvegezett, széles fehér, nagy kölapokkal kövezett folyosók.A ki azt megépítette, az nem lehetett egyszerü ember; annak feltétlenül nagy koncepciói voltak; családjának a megye életében szerepet szánt; élni akarásra, szereplésre szükség szerinti fényüzési lehetöségekre gondolt, ha nem is a maga, de utódai számára!
A kastély elhelyezkedése a falu szélén szép volt, előtte tágas nagy tér terült el, körülötte pedig széles utak húzódtak a kerítés mellett. A tér egyik oldalán állott a szép nagy templom a melyet még Kis Ernő kezdett építeni, de már nagymama fejezett be. A park kerítésén körül mély és széles árok választotta el az egész belsőséget az őt három oldalról körülölelő falutól. „hátul” a mint mondani szoktuk, vagyis a negyedik oldalon már a „szigeti” birtokrész kezdődött. Egy nyílegyenes út szelte két részre a parkot, vonult át a kastélyon egyenesen ki a hátulsó kapun, végig az egész ”szigeti” birtokon. Ennek az útnak az egyik végén volt a vasúti állomás a másik vége bele veszett a birtokot szelő dűlő útba. Pár órai sétákat lehetett azon a szép egyenes nagy fákkal szegélyezett uton megtenni. Megjegyzem a park fái is mind ilyen százados nagy fák voltak nagymama úgy ragaszkodott mindegyikhez mintha kedves barátai volnának. Fát kivágni nem engedett, - ha valamelyiken a kiszáradás jelei mutatkoztak, körülvette repkénnyel, az csakhamar befutotta és nagy fürtökben lógott le róla. Így is megint szép volt. Szerette a fáit de respektálta is őket. Nagyon babonás volt. Azt mondta, hogy Eleméren csak akkor törik ki fa, ha valaki a családból meghal. Én nem vagyok babonás, illetve mindig küzdöttem a babona ellen, de annyi tény, hogy csak két esetet tudok, a mikor fa kitört, és mind a két esetben csak hamar lengett a ház ormán a gyászlobogó. Az első volt egy gyönyörű juhar két nagy ága beillett volna egy-egy öreg fának. Egy nyári zivatar letörte az egyik ágát, - szeptemberben eltemettük édesanyámat. Egy őszi vihar derékban eltört egy szép öreg fenyőt, májusban meghalt nagyapa.
Kiss Izsák bennünket érintö fiáról sajnos nagyon keveset tud a krónika. A torontáli levéltár – ha csakugyan megmentették a szerb megszállás elött, adhatna talán bövebb felvilágosítást. Nagyanyám csak annyit tudott róla, hogy apja igen nagystílüen neveltette egy pozsonyi intézetben. Fiatalon nösült, elvette a nagy szépség hírében álló Bogdanovics Annát, a ki 3 gyermekkel ajándékozta meg, két leány után született harmadiknak Ernő fia.. ez utóbbi egész kicsi lehetett mikor édes apja meghalt.
Hogy miben halt meg ily fiatalon, megint titok marad. Kis Ernő, nem sokat tudhatott édes apjáról, mert anyja csakhamar férjhez ment egy osztrák katonatiszthez, - báró Loewenhez – a ki mindenkitől, de még az árnyékától is féltette feleségét, így mostoha gyermekeitől is.. Nem szerette őket, roppant durva volt velük, különösen Ernővel a ki különben nagyon nehezen kezelhető, eleven, csíntalan fiúcska volt.. Gyermeki csínjei közül mulatságos a következő történet. Rettenetesen nagy rontó Pál volt. Főképen nadrágocskái nem tartottak semeddig sem. Mostoha apja erre bőrből csináltatott neki egy nadrágot. Ez úgy látszik akkoriban nagyon nagy szégyen volt. De a kicsi Ernő nem így fogta fel. Megörült a különös ruhadarabnak, mert pompás ostorszíjjakat tudott belőle hasítani.-
Édes apjáról tehát nem igen hallhatott beszélni. Édes anyját azonban gyengéden szerette, úgy annyira, hogy egyszer Olaszországban csatangolva megpillantott egy kirakatban egy korszerű ruhában festett női képmást. Meglepte az édesanyjához való nagy hasonlóság. Gondolkodás nélkül bement és megvette a festményt. Ha édes anyja csakugyan ilyen volt, akkor tényleg nagyon szép lehetett. Ez a kép mindig ugyanazon a helyen lógott, mert a szoba eleinte Kis Ernő szobája, a forradalom után nagyanyám szobája lett.. Ernő testvéreitől nagyon elidegenedett; nagymama soha sem találkozott velük. Ellenben kis mostoha nővérét a kicsi Louise-t azt nagyon szerette. – Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de azt hiszem nem lesz érdektelen egyet-mást elmondani erről a Loewenről. Kemény, erőszakos katona ember lehetett. Felesége és ennek kiskorú gyermekei révén ült bele a 36 ezer holdas ittebei, eleméri és szentgyörgyi uradalomba. Feleségét, a kit korán elvesztett egész különös vad szerelemmel szerette és halála után sajátságosan nyilvánult ez a vadság. Bécsből hozatott egy híres preparátort, azzal éjnek idején lement a kriptába, felesége holttestéről lefejtette a fejet, azt kipreparáltatta hófehérre, azután ezt a koponyát, fehér márvány talpra helyezve üveg bura alatt az ágya mellett tartotta. Loewen kemény és kiszámíthatatlan zsarnoki tulajdonságairól maga Louise tant a későbbi br. Fedrigoniné mesélt nagymamának. Rossz dolga volt Louisenek az apja mellett. Ismételten megtörtént, hogy farsang idején, felüzent a leányának bizonyos időpontban legyen kész az öltözéssel, elviszi bálba. Ha azután a leánya szépen felöltözve, pontosan megjelent, és látta szemében az öröm ragyogását, fagyosan rászólt, vetkőzhetsz, nem megyünk. Bizonyára itt is úgy, mint feleségével szemben féktelen féltékeny természete nyilvánult meg. Volt neki egy fesch, fiatal segédtisztje, báró Fedrigoni. Csakhamar beleszeretett Louise-ba, ellenben az apa részéről a legnagyobb és érthetetlen ellenállásra találtak. A segédtisztet azonnal eltávolította maga mellől. A fiatalok szerelme azonban nem ismert akadályt. Fedrigoni kertészlegénynek öltözve járt be a kertbe találkára. Első dühében Loewen meg akarta ölni a láeányát, azután kénytelen kelletlen beleegyezett a házasságba. ”
tomkaházi Tomka Emil:
Édesanyám családja a magyarszögyéni Szögyények első ismert őse Sebrid a XIII. század közepén élt. A család azután elágazott Pozsony, Nyitra, Gömör, Zemplén és Szabolcs vármegyékbe, hol tagjai főbb hivatalokat viseltek. Birtokadományt Hunyadi Mátyástól kaptak 1466-ban. Ősi fészke az esztergom vármegyei Magyar- és Német-Szögyén helység. Szögyény Máté a XVI. sz. végén Esztergom vára kapitánya volt.. A pozsonyi, nyitra, gömöri ágak kihaltak, a Szabolcs és Zemplén vármegyékbe telepedett ágból az 1705-ben elhalt Ferenc fiai közül János Máté (szül. 1702., megh. 1757.) tartományi biztos és a magyar királyi helytartó tanács szervezése után III. Károly király által kinevezve, helytartótanácsos volt, felsége, Jékey Mária révén Szabolcsban szerez birtokot Ennek egyik fia József, kinek Eötvös Máriával kötött házasságából született Szögyény Gábor (Thomka Pál feleségének, Szögyény Máriának apja).
János Máté egy másik fia Imre szabolcsi alispán, kinek egyik gyermeke, Zsigmond királyi személynök s alkancellár, a család legmagasabb hivatalokra emelkedett ágának megalapítója. Szögyény Zsigmond Kis-Várdán született 1775 ben. Hivatalos pályáját 1796. a fiumei kormányszéknél kezdte meg, 1800. a szabolcsi nemesi felkelő seregnél századosi ranggal hadbíró volt, 1801. a közalapítványi igazgatóságnál ügyész, 1810. a királyi táblánál biró, 1814. udvari tanácsos. 1821-ben királyi személynök rangra emelték és Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült vármegye főispáni helytartója lett. 1824-ben a Szt.-István-re
nd vitéze kitüntetést és címet kapta. Az 1825-iki zajos országgyűlés kezdetén, melyen királyi személynöki minőségében elnökölni volt hivatva, a király József főherceg nádor által személyesen betegágyához hozott királyi kézirattal magyar királyi alkancellárjává nevezte ki s egyszersmind a Szt.-István-rend középkeresztjével díszítette s ezzel belső titkos tanácsosi rangra is emelte.
Szögyény Zsigmond udvari tanácsos és királyi személynök jóságos, de szigorú családapa. Gyakran ment templomba, gyermekeit is vallásosan nevelte. Antónia 16 éves. Első báljára készül egyik vasárnap délelőtt. Öltözete csinos, haja divat szerint díszes. Indulás előtt a család leül vacsorázni. Az édesapa szeme ragyog az örömtől. Becézgetni kezdi lányát; örül-e az első báljának? – de … azt sem felejti el megkérdezni, hogy volt-e aznap templomban, szentmisén? –A kérdés bosszantóan hat. Mama, a Tante és Antónia irulva-pirulva bevallják, hogy a készűlődés miatt elmaradt a szentmise…Az apa semmit sem szól .. Feláll … majd sorba leszedi Antónia fejdíszeit, ruhája ékeit. -„Tanuld meg lányom” – szólal meg – „első a kötelesség és csak azután a mulatság ! -ma itthon maradunk” A szigorú apa döntésével senki sem szegült ellen, ő pedig tartotta szavát. Ilyen családi nevelésben részesülve, amikor Antónia betöltötte a 20. életévét a Szögyények portáján kérőként jelentkezett Bohus János. Délceg termetű, szerény modorú ifjú, aki még csak 22 éves. Tanult, művelt vagyonos földesúr. Világoson és környékén elterülő birtokai szép jövedelmet biztosítanak, családja nagyúri életet élvezett. E két rokonlélek 1823 szeptember 6-án Pesten egymásnak hűséget esküdtek. Még abban a hónapban a világosi birtokra költöztek.
szamosújvárnémeti Dániel Margit:
Egy évvel azután, hogy 1821 tavaszán magyar- és németszögyényi Szögyény Antónia Pesten elfelejtett templomba menni, egy bánsági templomban, Eleméren ikergyermekeket kereszteltek Auguszta és Róza névre. Ez, a máskor oly vidám és felemelő szertartás most szomorúan zajlott. A két édes csöppség feletti imák kiegészültek a szülésben kiszenvedett anyáért való könyörgésekkel.
Kiss Ernő dédunokája így ír erről:
„A két ikergyermek megszületett, a szegény fiatal anya meghalt – vége a nótának.- csakhogy itt, ez esetben nem lett vége. Az Isteni Gondviselés tartotta kezét a két kis árva felett. Tervei voltak velük.-
A nagyszülök rendes emberek voltak, leányukat eltemették, a két kis árvát elfogadták és gondozták. Ott a nagyszülöi háznál teltek elsö éveik. ”
tomkaházi Thomka Emil:
Az 1825-27. pozsonyi országgyűlés kezdetén, Szögyény Zsigmond királyi személynöki minőségben elnökölt. A „disputa” nagy türelmet és empátiát követelő irányítása mellett az alkancellárnak számos családi kötelezettségnek is eleget kellett tennie. Antónia és Bohus János frigyéből megszületett első unokája, ki a keresztségben nagyapja keresztnevét kapta. Kedves unokaöccse, Szőgyény Gábor is házasságra készült és öt kérte fel násznagynak. Az előkészületek során haza kellett látogatnia a család ősi birtokára Jékére is, ahol Gábor özvegy édesanyja Eötvös Mária Terézia, nagy múltú főnemesi családok (Frangepánok, Perényiek, Báthoryak, Bethlenek, Bánffyak és Béldyek) leszármazottja, irányította a gazdaságot.
szamosújvárnémeti Dániel Margit:
Az ország túlsó sarkában is vigasságra készültek. Szentgyörgyi Horváth Fülöp János császári királyi kamarás különleges örömet akart szerezni lányának, Anna Konstanciának 20. születésnapjára. Így hát nagy bált hirdetett a balatonfüredi Horváth-házba és erre meghívta a dunántúli garnizonok fiatal tisztjeit is.
Konstancia nagyapja, a Vas megyei, répceszentgyörgyi származású szentgyörgyi Horváth Zsigmond (Mária Terézia nemesi testőrkülönítményének volt a tagja, utóbb Sopron megyei országgyűlési követ, több vármegye táblabírája, élete delén Békés vármegye főispánja) 1795–1798 között építette fel a „Savanyú-víznél”, Balatonfüreden Trimel Ferenc kőszegi építészmester tervei alapján a copf stílusú családi házat. Horváth Zsigmond végrendelete szerint a villa „az emberek magasabb színvonalon való elszállásolására épült”. Utódai az örökséget a hagyatékozó szellemiségének megfelelően kezelték, s vendégfogadóként üzemeltették a füredi házat. Az épület mindvégig idegenforgalmi célokat szolgált, különösen a reformkor idején volt népszerű a gyógyulni, pihenni vágyók körében.
A Balaton-parti település centrumában álló épület nemcsak az akkori társasági élet központja volt, hanem egyfajta szellemi alkotóműhely is, ahol a század elején kibontakozó reformkor nagyjai időről időre összegyűltek. Gyakran vendégeskedett itt Kossuth Lajos, Széchenyi István és Wesselényi Miklós is.
Szentgyörgyi Horváth Anna-Konstanciának az 1825 július 26-án, Anna napon megrendezett bálon találkozott a Kisfaludy család baráti köréhez tartozó, dunántúli helyőrségekben szolgáló Kiss Ernő huszár főhadnaggyal, aki első látásra beleszeretett. A fiatalok a megismerkedésüket követő évben Répceszentgyörgyön keltek egybe, ám a házasság (az Anna bálok népszerűsítését szolgáló romantikus legendával és) a közhiedelemmel ellentétben nem volt boldog.
tomkaházi Tomka Emil:
Szőgyény Gábor Jámborffy Terézt vette feleségül. Az esküvő és a lakokadalom hatalmas társasági eseménnyé vált, hiszen a magyar királyi alkancellár, Szőgyény Zsigmond volt a násznagy. A boldog ifjú pár első gyermekét Máriát 1827-ben keresztelték a Budavári Koronázási Főtemplomban. Öt gyermekük közül csak Mária és Sára ajándékozta meg őket unokákkal. A nemesi ág és ezzel a család Györgyben fiágon végleg kihalt. Szőgyény Sára mellétei Barna Bertalanhoz ment nőül. Gyermekeik már a Barna-Szőgyény nevet használták és Jékén gazdálkodtak. Szőgyény Mária thomkaházi, folkusfalvi és bisztricskai Thomka Pál főszolgabíró felesége lett.
dubraviczai Dubraviczky Mária:
A Balaton-parti tragédia idején (1827) az Alföldön lakodalmat ünnepelt a „hirös város”. Kecskemét apraja,nagyja köszöntötte tanácsnokát ,aki kisjáczi Szeles Krisztinát vezeti oltárhoz. Vecseszéki Ferenczy Gergely (kinek apja, sőt dédapja is már tagja volt a városi magisztrátusnak. Nagyapját 1758-ban Kecskemét főbírájának választották.) Ferenczy Gergely Pest-Pilis-Solt vármegye esküdtje, majd hosszabb ideig járási pénztárnoka volt. Később Pest-Pilis-Solt, azután Csongrád vármegye táblabírájává választották. 30 évig Kecskemét közgyűlésének, törvényhatósági bizottságának tagjaként dolgozott. Emellett részt vett a pesti után elsőként megalakuló kecskeméti kaszinó munkájában is. Kisjáczi Szeless Krisztina a harmincas években a legszebb leány és a legjobb parti volt a hirös városban. Krisztina a kérők közül legszívesebben a két Ferenczy testvér udvarlását fogadta. Gergely komoly, prózai természetű volt, aki az életet gyakorlati oldaláról nézte, de mindig hallgatott a szívére s ez lett házasságának is alapja.
. Krisztina kezét végül az idősebb testvérnek, Gergelynek sikerült elnyernie, mivel László lemondott róla fívére javára. László ezután soha nem nősült meg, hű maradt egyetlen szerelméhez Krisztinához, akinek gyermekeit, kiváltképp Idát, nagyon szerette.
A frigyből tíz gyermek született, közülük azonban csak öt érte meg a felnőtt kort. Az első gyermek mindössze öt évet élt. Másodiknak született Anna, majd Karolina után Ida, végül a két jóval fiatalabb: Mária és Viktória. A kecskeméti főbíró nagyapa, István testvérének egyik leszármazottja, Auguszta később a város hirös polgármestere, Kada Elek felesége lett. Ferenczy Ida másod unokatestvérének van leszármazottja Kecskeméten.
tomkaházi Tomka Emil:
Ugyanebben az évben a dunántúli Zicsen gyermek születésének örvendeztek. Zichy Ferenc házában fiú született. Zichy Mihály annak az ősi Zichy-családnak a sarja, mely a 13. századig tudja visszavezetni családfáját. A család több ágának tagjai hatalmas uradalmakkal rendelkező nagybirtokosok és grófok voltak. Közülük többen szolgálták a bécsi udvart, mint diplomata. Zichy Mihály e nagynevű család elszegényedett s nem grófi ágából származott. Apai nagyapja, Mihály, a 19. század első évtizedeiben – Martinovicsék kivégzését követő időszakban – Moson vármegye híres alispánja volt. Nagyapának a kor műveltségét meghaladó hatalmas könyvtára volt Zicsen. A gazdag könyvtárban az enciklopédisták írásai, Voltaire, Rousseau művei, Schiller drámái sok boldog órát szereztek az ifjú gyermeknek. Édesapja iskolatársa és jó barátja volt Deák Ferencnek.
szamosújvárnémeti Dániel Margit:
Szentgyörgyi Horváth Anna és Kiss Ernő tragikus házasságának hiteles története:
„Már maga a házassága is a mint azt 1889 öszén, Világoson Bohus Jánosné Szögyény Antonia nénénktöl megtudtam, ugy hat az emberre, mintha egyenesen Isten büntetö keze nyilatkoznék meg benne. Ernö ugyanis beleszeretett a Horváth leányba. Elökelö nemes emberek voltak ezek a Horváthék, de szegények. Képzelhetö. Milyen boldogan fogadták a szülök, a gazdag kéröt. Nem igy a leány. Ez bevallotta szüleinek, hogy már mást szeret. Szigoru kor volt e tekintetben az akkori. A szülök választották ki leányuk számára az élettárst., a leány engedelmeskedett és igyekezett jo feleség lenni. Igy történt itt is. A leány nem, mert ellenkezni, - az elhagyott fiu azonban nem tudott megnyugodni, és rövidre kedvese esküvöje után sziven lötte magát. Ez a szerenvsétlen golyó széttépte Ernő házasságát is. Pedig boldognak indult ez a házasság, de mikor a fiatal asszony értesült a tragikus esetröl, meggyülölte szerencsétlen, mit sem sejtö férjét és hazament szüleihez. Ott egy kis leánynak adott életet, a melyért a saját életével fizetett.- Toni néni szeriont megbékülten halt meg, férje ott volt, és a gyermeket magával vitte. A fáma mást mond. Eszerint a fiatal asszony sulyos átokkal az ajkán halt meg és azért nem lel nyugalmat a sirban és jár éjszakánként a kastély termeiben. – Toni néni még akkor is részvéttel beszélt Ernöröl, a szegény fiatal férjröl a kit a veszteség nagyon lesujtott. Toni néni ugyanis a Horváth Annának legjobb barátnöje volt és a haldokló szemeit is ö fogta le.”
dubraviczai Dubraviczky Mária:
1829-ben Nagykőrösön ünnepelnek lakodalmat. Két régi és a város szenátusában is sokszor szerepet vállaló család fiatal tagja kel egybe: inárcsi Farkas Ferenc kérte meg Kalotsa Katalin kezét.
Az inárcsi Farkas család egyidős a Tomka családdal. Bár az ősők V. István királytól kapták előbb kiváltságlevelüket (1261) de ebben a király hivatkozik apjának IV. Bélának tett szolgálataikra. Kis fantáziával elképzelhetjük, hogy Tamás Pál és Fene ismerte és barátként tisztelte a Thomkák őseit: Thomát, Mattiát és Benát.
Pestmegye egyik legrégibb birtokos családjának kiváltsága és birtokjoga Inárcsra 1271-ben megerősítést kapott:
„Fehérvár népei! V. István király Inárcsi Tamást, Pált, Fenét, Ombot /Jakab székesfehérvári vár embereinek fiait/ kiket azon szolgálataikért, amelyeket neki, mint erdélyi vezérnek még atyja Béla király életében tettek, Inárcson lévö részbirtokukkal ugyancsak a fehérvári jobbágyok sorába emelte s ezen állásukban, miután az ország kormányzását átvette, földjeikkel együtt újböl megerösíti.”
„1275. IV. László király Inárcson Pest megyében lakó Pál, Tamás, Fene, Omb székesfehérvári várjobbágyokat a nemesek sorába emeli.” 
Valamivel később, Farkas kinek fia Pál az 1332. évi oklevélben rokonaival osztozik Inárcs és Csikos birtokokon. Ez inárcsi Farkas neve származott mint családnév utódaira Az 1541. évi török hadjárat, melynek eredménye Buda elfoglalása volt, a Farkasokat is kiűzte ősi fészkükből, minek eredményeképpen az 1540. esztendővel a Farkas család okleveleinek sorozata is megszakadt. 1647. márczius 19-ikén kapott a család III. Ferdinánd királytól czimerlevelet, melyben ősi nemességüket megerősítve, címert ad nekik. Inárcs a török hódoltság területén feküdt, így a békés birtokláshoz a török hatóság beleegyezésére is szükség volt s ezért a Farkas család az agáknak éves adót fizetett
Mahmud Aga nyugtája magyarul:
„Ezen írásnak oka a következő: Inárcs nevű Khász pusztát Farkas István Kőrösön lakó alattvalónak, mívelés végett 10 ezüst tallérért az 1065 (1655) év végéig haszonbérbe adtuk. Miután a haszonbért lefizette a kincstár részéről ezen tezkezét kapta, hogy ezen puszta bírásában senki meg ne háborítsa. 1065-ik év Sabán hava idején (= 1655. jun.6.)
Mahmud aga”
1667-ben Farkas János és testvérei István, Mihály, Gáspár és Ferencz, továbbá János fiai János és Mihály I. Lipót királytól újított nemeslevelet kapnak. Mihály unokája, inárcsi Farkas István a család kiváló tajga volt a XVIII. Században. 1726-ban a maga és a testvérei részére vallató parancsot eszközölt ki, s ennek alapján 4 ízben eszközöltetett tanúkihallgatást a maga és testvérei leszármazásának igazolására, s arra nézve, hogy Inárcsot emberemlékezetet meghaladó idő óta mindég a Farkas család bírta örökjoggal, s még a török uralom idején is békén használta. Ez azonban nem volt elég.
Komoly veszély fenyegette a Farkas család inárcsi birtokjogát a gróf Keglevics család részéről. Gróf Keglevics Miklós ugyanis nejével, Czobor Évával együtt még 1666-ban megszerezte csegekátai Kátay Ferenctől a Kátay családot illető összes jószágokat. A nagy terjedelmű négy vármegyében mintegy harminc községben és pusztán fekvő jószágok között fel volt sorolva Inárcs puszta is. Gróf Keglevics a vételre Lipót királytól királyi beleegyezést is kieszközölt s ennek alapján be is iktatta magát a Kátay féle jószágokba.
A beiktatás alkalmával több ellentmondás történt, s Inárcsra nézve is ellent mondott az inárcsi Farkas család és meg is maradt továbbra is a puszta birtokában. Ennek dacára a család nem érezte magát biztonságban. A neoaquistica comissio megkezdte működését s 1727-ben az inárcsi Farkas család is idézést kapott, hogy igazolja Inárcshoz való birtokjogát. Igaz, hogy éppen az előző évről a családnak nagyszámú tanúvallomás volt birtokában, hogy Inárcsot ősidőktől fogva - beleértve a török időket is – szakadatlanul a Farkasok bírták, sőt okmányaik is voltak egyes részek régi időkben történt megvásárlásáról; egyáltalán nem számíthattak egész bizonyossággal , hogy birtokjogukat a bíróság el fogja ismerni. A pusztához olyan hatalmas, befolyásos család formált igényt, mint a gr. Keglevics család, akikkel szemben egy egyszerű nemesi család, amely még hozzá református vallású is volt, a neoaquistica comissio előtt alig számíthatott igazságos ítéletre.
A török elleni harc befejeztével felállított Neoacquistica Commissio (1688-1709) a töröktõl visszafoglalt területeket visszaszolgáltatta korábbi tulajdonosainak a birtok tulajdonjogát igazoló oklevéllel, a birtok értékének 10%-a ellenében. Ezt a 10%-ot fegyverváltságnak nevezték. Olyan címen szedték be, hogy a visszafoglalás költségeit ezzel fedezi az ország. Emellett feltétlen Habsburg-hûséget követeltek meg. A Neoacquistica Commissio feladata az volt, hogy elérje, hogy minél kevesebb birtok kerüljön vissza a köznemesség kezébe. Ugyanakkor az idegen tábornokoknak, hadiszállítóknak, tisztviselõknek egész megyéket adományoztak.
Mindezt végiggondolva inárcsi Farkas István a család nevében visszavonta a grófi családnak Inárcs birtokába való beiktatása ellen benyújtott ellentmondást és tiltakozást, s viszont ezért a grófi család neki és testvéreinek, illetőleg utódaiknak átengedték örökjoggal a puszta egyhatodrészét(!) A Farkas család most már ezt az egyezséget mutatta fel a bíróság előtt s így 1730-ban a királyi tábla ítélete is megerősítette a Farkas családot Inárcs ezen részének birtokában.
István unokaöccse inárcsi Farkas János nem kevésbé tiszteletre méltó ős. Nagykőrösi iskoláit Debrecenben folytatta és itt lett „diákká”. Hazatérve élénk részt vállalt a város közügyeinek intézésében. Előbb tanácsos és másodbíró lett, majd 1743-ban Nagy Kőrös város főbírája. Ezután még 5 ízben viselte a főbírói tisztséget, ami a város életében abban az időben nagyon nagy ritkaság volt. Midőn a város főbírója volt akkor egyszersmind az akkori szokás szerint a ref. egyház főgondnoki tisztjét is viselte. A család vagyonát jelentős mértékben gyarapította oly módon is, hogy négyszer nősült (12 gyermeke volt) s minden felesége is hozott vagyont a házhoz.
A Nagykőrös közelében fekvő Tetétlen puszta területe mintegy 6000 hold. Rákóczy fejedelem javainak elkobzásakor e Rákóczy-birtok fele részét, Alsó-Tetétlent a gróf Aspermont család szerezte meg. Felső-Tetétlen a királyi fiscus kezére jutott.. Ez utóbbi fele részét megvásárolta csíkvári Kalocsa Ádám (3/4 rész) és Beretvás István (1/4 rész). Beretvás István a maga tulajdonának fele részét inárcsi Farkas Jánosra hagyományozta, aki a másik (Beretvás) részt is előbb kibérelte, később az utódoktól zálogba vette. A következő évtizedekben különböző családtagok újra és újra Tetétlen puszta részeket vásároltak és egyre gyarapították a család vagyonát. A XIX század húszas éveiben Alsó-Tetétlen egy része is a Farkas család birtokába került. Az 1803-ban született inárcsi Farkas Ferenc csíkvári Kalotsa Katalint veszi feleségül s így a Kalotsa család leszármazottai között már aprózódott tetétleni birtok újabb része került a Farkas családhoz.
A Kalotsa család szintén egyike Kecskemét tősgyökeres, régi családjainak, melyből 1668-ból kapott nemeslevelet június 30.-án Kalotsa János és felesége Balassa Zsuzsánna s gyermekei, János, Ambruzs és Judith s testvére István. A család már a nemesség megszerzésekor is vagyonos volt. A vagyongyarapodással együtt jár a család tekintélyének emelkedése is, úgy, hogy a család már a 17. században is, majd még többször a 18. században sokszor adott a városnak, majd később a szomszédos Nagykőrösnek is szenátorokat és főbírákat.
Kalotsa András kúriája ma is áll Nagykőrösön. Ő először inárcsi Farkas Sárát vette el, majd tőle elválva dabasi Halász Teréz lett a felesége, kitől négy fia és négy 
leánya született. A két legfiatalabb közül csíkvári Kalotsa Katalin inárcsi Farkas Ferenchez ment, míg Balázs vecseszéki Ferenczy Annát vette nőül 1861-ben.
tomkaházi Tomka Emil:
Bohusné férfias lelkű, erélyes természetű, szilárd jellemű hölgy volt. Már kora ifjúságában is össze tudta egyeztetni a leányos vigalmakkal a komoly törekvéseket. Ritka szellemi tehetségeivel és nagy becsvágyával magas műveltségre tett szert. A magyar nyelven kívül tökéletesen bírta a francia, angol, olasz, német és — a latin nyelvet, s a harmincas évek szokásaként gyakran s folyékonyan társalgott a közélet kitűnőségeivel és egyházi férfiakkal deákul.
A sors sok nevezetes esemény szemtanújává tette, s végzete úgy kívánta, hogy nem egyszer oly körülmények között maradt egymagára, a mikor gyöngébb szervezetű, s kevésbé hősies lelkületű nő összeroskadt volna az események súlya alatt.
Az 1838-iki árvíz alkalmával férje, Bohus János, a pozsonyi diétán lévén, neje Zsigmond és István nevű kisded gyermekeivel a Dorottya utcai lakásukon maradt, s a növekedő vész elől, a fenyegetően zajló Duna óriási jégtáblái között, búzaszállító hajón a mostani lánchidfőtől a Gellérthegyig sodortatva a rohanó ártól, ezer veszedelem közt menekült át a budai várba.
Szintén a harmincas években Világoson egy oláh parasztlázadás izgalmait állta ki a védtelenül ismét magára maradt úrnő. Ez ismétlődött a szabadságharc alatt: Pest bombázása Háromkorona utcai házában találta három gyermekével és azok nevelőjével. A robbanó bombák süvítve röpkedtek a ház körül, a család az emeletről a földszintre vonulva, jól-rosszul eltorlaszolt ablakok s ajtók mögött várt hajnalig, s akkor kis szünet állván be a bombaesőben, kocsira szedelődzködve a szentlőrinci pusztára menekült, hol több száz gyermek talált menedéket.
A Háromkorona utcai Bohus-házba, kevéssel a család eltávozása után, egy bomba csapott le, mely a második emeleten át az elsőre tört magának utat, ott szétpattant, s mindent szilánkokra zúzva és foszlányokra tépve, öt szobát eggyé rombolt össze.
Szőgyény Antónia, azaz Tóni zongorajátékát, amelynek tökéletesítésére Liszt Ferenctől is órákat vett, a kortársak őszintén dicsérték.
Tóni férje a világosi földbirtokos Bohus János, aki Arad vármegye ellenzéki képviselője, majd al-, illetve (1848/49-ben) főispánja lett. Hat gyermekük született; közülük három fiút sikerült felnevelniük. A család 1850-ig főként a világosi kastélyban tartózkodott, s csak télire költöztek fel Pestre, ahol szalonjuk a magyar művészek és írók körében is igen népszerű volt. „Házánál mindig és mindenben nyelvünk az uralkodó, ami gazdagabb magyar házaknál igen ritka divat; alig van irodalmi mű, hírlap, divatlap vagy folyóirat, melyet az ő pompás termeiben mint szükségképp oda tartozó cikket, fel ne találhatnánk”- írta 1844-ben „egy hiteles kortárs”. Antónia lelkesen mecénáskodott, s a pesti (1838), majd az aradi árvíz és tűzvész károsultjait támogató akciók szervezéséből alaposan kivette a részét.
Brunszvik Teréz 1841 nyarán több hónapot töltött Arad vidékén, mindenekelőtt unokahúga, Forrayné Júlia soborsini kastélyában, s ekkor kötött barátságot „a nagyszerű” Bohusnéval akit hamarosan Világoson is felkeresett. Ők „a vármegye legszellemdúsabb családja”… Náluk „szellemileg otthon, az enyéim között vagyok, tanítva tanulok” – lelkendezik naplójában. Mindkettőjüknek része volt az aradi óvodai egyesület életre hívásában, amely az első ottani alapítást fél év múlva sikerre vitte. És 1841. szept. 5-én, tehát még Teréz ott-tartózkodása idején megnyílt a világosi óvoda, amelyet az óvónevelő megérkezéséig maga Bohusné vezetett. Világos úrnője „leginkább az anyagi ’s szellemi tekintetben egyaránt elhanyagolt, szegény oláh lakosságra” számított, őket „emberi polcra emelni ’s magyarosítani igyekezvén, ehelyett azonban az előkelőbb családok és mesteremberek gyermekei jelentkeztek felvételre”. Bohusné a helyi lelkészek közönyét és a román lakosság előítéleteit (pl. hogy az óvodát katonaképzőnek [!] hitték stb.) megpróbálta legyőzni: ruhát, delente pedig kenyeret osztatott ki a rászoruló óvodások között.
szamosújvárnémeti Dániel Margit:
Kiss Ernő ikerlányai, Auguszta és Róza a nagyszülőktől intézetbe kerültek és kb. 15 évesek lehettek, mikor apjuk úgy döntött, hogy további nevelésüket a családon belül kell folytatni.
„…apjuk féltestvéréhez br. Fedrigoninéhez vitte őket. Ez a „Louise Tante” nagyon kedves épen nem mindennapi nő lehetett. Szeretettel fogadta ezt a két leánykát és közölte velük, hogy ezentúl a saját, velük egykorú leánykájával, - kit szintén Louisenak hívtak – fognak nevelődni. A legmelegebb szeretet hangján beszélt grószi a Louise tante-ról és unokatestvérükről Louiseról. Br Fedrigoni már nem élt akkor, úgy hogy az asszony teljesen a három leánykának szentelhette idejét. Ekkor már érkeztek gouvernante-ok is és a két leányka roppant szorgalommal igyekezett pótolni a mulasztottakat, a mi bizony tekintve az alap teljes hiányát igen nagy nehézségeket okozott nekik. Édes apjukat csak keveset látták, mert ő éveket töltött kint Olaszországban az ezredével. Daniel Tiborékhoz került az a nagy olajfestmény a mely őtet olasz földön vágtató lován, az ezrede élén ábrázolja. – Leányairól azonban bő kezűen gondoskodott és lassanként mindjobban megszerette őket, hiszen Fedrigoniné tapasztalt dámasága mellett csakhamar ragyogó gyémánttá csiszolódott a szürke kő. Megható egyszerűséggel tudta mondani „Ich …… …. sehr schön”! Lassanként mind hosszabb időre jött haza a kastély ura, és a ház olyankor mindig megtelt vendéggel. A diné-k és soupe-ék háziasszonya Louise tante volt és az alig 17 éves három leány ki könnyen és gyorsan elsajátította a nagyvonalú társadalmi tonust. Ekkor lobbant lángra a még fiatal apa szeretete – büszkeség, hiúság és elégtétel fűtötték ezt a szülői érzést. Fényesen berendeztette az emeleti lakosztályt, az úgy nevezett kis istállóba fogatokat, hátaslovakat állított be és egy angol istállómester vezetésére bízta leányai hajtási és lovaglási tanítását, egy „udvarmesterné” gondoskodott a garderobe, testápolás, öltözködés vezetésére, komorna a két fiatal leány kiszolgálására és mikor minden elkészült, haza hozta az ő szép dámákká vedlett leányait és nagy házat vitt most már az ő mulattatásukra. Ez az élet már nem a Fedrigoniné meghitt otthonának csendes és boldog családi élete volt, ez már a nagy világ minden raffinált luxusával telített élet volt. Hiszen még maga az apa is fiatal ember volt a ki maga is örömét lelte leányai örömében. A ki számba menő ifjú volt a megyében mind kijárt Elemérre, - de ott mulatott rengeteg katona barátja, fiatal és öreg, tábornok és hadnagy egyaránt. Gyakori vendég volt a hannoveri király fia, a fiatal trónörökös a ki dédatyám ezredében szolgált. Nagyon szimpatikusnak és kedvesnek mondotta őt nagymama, jól érezte magát Eleméren. Ennek köszönhette azután dédatyám, hogy akasztófa helyett „lőpor általi halállal büntetendő” lett. Mikor ugyanis a hannoveri király hírét vette az elfogatásnak, minden befolyását latba vetette, hogy a tábornagyot kiszabadítsa – sajnos csak a halál nemét tudta megváltoztatni.
Róza néni csakhamar férjhez is ment hajniki Bobor Györgyhöz – róla a továbbiakban alig lesz már szó, miután ő elkerült a vidékről, a 48-49 iki eseményekben részt nem vett és a kiegyezés után pár évre került csak vissza Elemérre.
A leányok napirendje a folytonos társaság dacára bizonyos tekintetben szigorú egyformaságban telt el. Reggelenként jelentkezett az istállómester a lovaglóórákra, azután kérte a parancsot, mikor óhajtanak a hölgyek kikocsizni stb. Azután jött az írott utasítás, hogy ebédre hány és milyen rendű, rangú vendégek lesznek ehhez alkalmazkodva milyen ruha illetve toilette illik az ebédhez vagy vacsorához. Délután az ösmeretek bővítése, olvasás, finom kézimunkák, a melyeket szalonban a vendégek között ülve és társalogva vettek elő a hölgyek. Ilyenkor érvényre jutott a gondosan ápolt szép kéz. Semmiféle szépítőszert még púdert sem engedélyezett a szigorú apa; nagymamának öreg korában is feltünően szép finom arcbőre volt és nem egyszer kérdezték a látogató hölgyek már az én jelenlétemben is, tehát öreg korában: Guszti néni mit használt? Friss hideg vizet – válaszolta nevetve és friss hideg víznél egyebet nekem sem volt szabad használni soha még bálban sem. Épen úgy tiltva volt minden erős illatszer vagy nagyon szagos szappan „ez egészségtelen” szokta volt mondani „wascht dich gut dann brauchst kein Parfüm”.
… Nagymamának volt kérője több is, egy kis szerelmi regénye is volt egy fiatal hadnaggyal, édes apja ellenben maga óhajtotta megválasztani leánya számára a 
férjt, és választása egy komoly szótlan rokonra esett. Dániel János ügyvéd volt, de a megyénél szolgált. Ott szolgált Rónay Móricz kis zombori földbirtokos is, a ki ugyanakkor eljegyezte magának Fedrigóni Lujzát, úgy hogy a kettős esküvőt egyszerre tartották meg Eleméren, és a két fiatal asszony beköltözött Nagy Becskerekre. – Kiss Ernő egész súlyával és tekintélyével oda állott fiatal asszony leánya mellé, - a mi eredményezte, hogy soha egy hang nem emelkedett fel, hogy a szomorú mult függönyét fellebbentse. Egy egész vármegye népe, parasztok, nemesek és főnemesek tisztelettel hajoltak meg ez előtt a fiatal asszony előtt, a kinek a multját mindenki ösmerte, de soha senki sem szellöztette. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy az a parasztság a kinek köréből nött ki, soha nem jelentkezett rokonm – vagy barátként, hanem hódolattal elösmerte unser Frauschaft-nak. – Apanaget most sem adott, de például volt egy versenybál Becskereken és azon nagymama nagyon tetszett az apjának, ezért a bál után 30 000 forintot adott neki. És mindig ilyen ötletszerűen adott. A nagyobb bnálokra, alkalmakra, többnyire megjelent Becskereken és nagymama az ő karján jelent meg a társaságokban. Persze, hogy ünnepelték és hódoltak előtte. Volt neki még egy ilyen dúsgazdag pártfogója, az écskai uradalom tulajdonosa Lázár. Ez a Lázár szintén örmény származású magyar volt, a ki özvegy nővérével, Bensonnéval élt Écskán. Akkor még nőtlen volt. Kiss Ernővel rokonságot tartottak. – Később, egészen elaggott korában elvett egy teljesen elszegényedett főúri leányt Arad m,egyéből, Edelspacher Viktorint, és mikor pár évi házasság után meghalt, maradt egy örököse a kinek köztudomás szerint nem ö volt az apja.
Mikor Grószi első gyermekével más állapotban volt, apja nagyon aggódott érte, mert nem tudott mellette senkit, a ki ápolja gondozza. Jónak látta tehát bevallani, hogy ő rendszerint segélyezi nagymama nagyanyját, a ki valamelyik gyermekénél Futakon él. Jó volna, ha azt most idevenné magához és az vigyázna reá. Így történt, hogy az öreg, bekötött fejű nagymama haláláig ott élt nagyanyám mellett.”
dubraviczai Dubraviczky Mária:
Ferenczy Gergely öt leány gyermeke – arisztokrata és rangos kecskeméti családok gyermekeivel egy társaságban - úri nevelést kap. Válogathatnak is az udvarlókban. A vármegye nagy múltú nemes családjai megtiszteltetésnek tekintik ha rokonságba kerülhetnek a Ferenczy családdal. Anna Kalocsa Balázsnak nyújtja kezét, Karolin Herczeg Sándor felesége lesz, Mária pedig balatoni Farkas Lászlóhoz megy. A legfiatalabb leány, Ferenczy Victória dubraviczai Dubraviczky Elek szolgabíró és járásbíróba szeret bele, ki Pest megye országgyűlési követének dubraviczai Dubraviczky Miklósnak és Jalsoviczky Erzsébetnek a fia.
Vecseszéki Ferenczy Ida 1839-ben látta meg a napvilágot Kecskeméten Szeless Krisztina felnőtt kort megélt hat gyermeke közül negyedikként. Neveltetése nem lépte túl a korabeli vidéki város lehetőségeit, ugyanis a kecskeméti főiskola növendékei lányok nem lehettek, mégis hamar kitűnt környezetéből intelligenciájával és azzal, hogy – édesanyja segítségével - saját erejéből, autodidakta módon gyarapította tudását. Főleg nyelvismeretét és történelmi tudását igyekezett gyarapítani, de emellett érdeklődött a szépirodalom, a földrajz, az ókori klasszikus irodalom és mitológia iránt is. A felolvasást Miticzky Ida írónő mellett nyílt alkalma gyakorolni.
szamosújvárnémeti Dániel Margit:
Mostohaapja – ellentmondás nem tűrően – Kiss Ernőt katonának szánja. Császári katonának. A katonaiskola, a bécsi Theresianum elvégzése után hadapródként egy ulánus ezredbe kerül, ahol már-már közhelyesnek számító életet éli: rizsporos paróka, kártya, masírozás, ital, fogadások, nők. Talán így mesélne erről az időről:
- Gyere te is Ernő – szóltak be hozzám – szellőztessük meg kicsit az irhánkat.
No ugyan nem sokra mentünk vele! A hó még egyre hullott, s ha nem söpörték volna szakadatlanul a kétségbeesett cipflis sapkás házmesterek és burgerok: még a gyalogjárón is a térdünkig ért volna. Rajtuk és rajtunk kívül nem is volt élő lélek a Kärtner strassén. Meg is fordultunk egyhamar. Végül bevett bennünket az idő a „Piszkos”-ba.
Szurtos kis vendéglő volt ez a Garde Gasse nevű sötét mellékutca sarkán, s csak a hetyke magyar gárdisták adtak neki valamelyes becsületet. Mert a fiákereseken és kofákon kívül csak ők látogatták nyomasztó ínségük idején. Mivel pedig pénzük csak elsejétől ötödikéig volt, végeredményben összehasonlíthatatlanul sűrűbben tértek be ide, mit a híres Sacherbe, vagy a „Römischer Kaiser”-be. Kranz Stefi, a kövér vendéglős, alkalmasint a büszkeségtől hízott olyan termetesre, hogy a „ti Hean Goardist’n egytől egyig törzsvendégei. A totyakos sörcsapoló különben éveken át azt a dölyfös tervet forgatta agyában, hogy megválik ősi cégérétől, az „Üvöltő Farkasok”-tól, s helyette hetyke magyar testőrt pingáltat kapuja fölé. Ám a bécsi vendéglős céh megijedt e vakmerő ötlettől, s megtiltotta megvalósítását.
Egyszer régen – még hadnagy koromban – nagy mulatságot csaptak a gárdisták. Akkor is véletlenül csöppentem közéjük. Valami szolgálati ügyben küldött Bécsbe a parancsnokom. A hajnalig tartó nótázás során azután bolond kedvük támadt a fiúknak, s valaki elrikkantotta magát:
- Hé-hopp! Alszik a gazda!
Kranz Stefi csakugyan ott aludt a sarokasztalra borulva.
- Nyilván arról álmodik – kacagtak a fiúk – hogy az „Üvöltő Farkasok” mégis átalakultak nyalka gárdistákká!
- Az ám, meg kellene tréfálni! indítványozta valamelyik selyma. – Tegnap festette át a kerti lócáit, asztalait.
Ha az ördög el akarja vinni az embert: keze ügyébe készíti a puttonyt. Persze, hogy ott voltak a bögrék, meg ecsetek az udvaron a házeresz alatt. A tíz gárdistával egyszerre csínytevő kölyökké változtunk. Szelestey, Káthai és Kaas is kijött, közben Benedek alkotott. A többiek benn maradtak s tovább nótáztak, mert a csönd nyilván fölébresztette volna a hordóhasú vendéglőst.
Míg az üvöltő farkasok átalakultak szepegő nyúllakká mi pukkadoztunk a röhögéstől. A felírás persze megmaradt: „Gasthaus zum heulenden Wölfen”
Ahogy a többiek is kicsődültek nekidűltünk a túlsó utcasor házfalának és nyöszörögtünk a röhögéstől. Erre már Kranz Stefi is fölébredt és óriási skandalumot csapott úgyhogy pukkadozva hazaficánkoltunk szálláshelyünkre a gárdapalotába.
Azóta mindig kileli a hideg, mihelyt beteszem a lábam a csárdájába. Most is gyanakodva pislogott körül, mikor nagy hajlongások közepette betessékelt bennünket. Valami széleskedvű vigasságot nem találtunk, de beléptünkre földerültek a tisztek, mert a hó végi ordító szegénységben az én bugyellárisom megmentőként jöhetett számításba.
A heuriger mellett nótázásig lendült a kedvünk, de a fiúkból minduntalan kikívánkozott egy-egy elkeseredett mordulás: az ördög vinné az ilyen életet vágott végig az asztalon Ákos Franci.
- Legalább hitelünk lenne valahol.
- Az ám: hitel, hitel zúgták kórusban a többiek
- Igaza van Széchenynek! Tüzeskedett érthető meggyőződéssel Korompay. – Hitel nélkül nincs élet.
Másodszor csattant el aznap e szó. Ahogy a tisztek emlegették, ott lehetett érezni a sorvadozó magyar nemesség s rajtuk túl a táblabírák korhadó Magyarországának egész tragédiáját is. Évszázadok sok-sok kárvallását s az utolsó évtizedek gyötrelmes töprengéseit. Beláttam tisztán és élesen beláttam a koponyájukba. A Szécheny kiállás kavargott az agyukban. A másfél évtizede elhangzott dühös segítségkiáltás, amely azóta egyre ott kongott a lelkekben. Ezek a fiúk már nem is a fülükkel hallották. Mélyebben, sokkal mélyebben marcangolta őket a Cenk fia ijesztő igazságainak karma.. Pedig ezek a fiúk már nem Szécheny rajongói voltak. Évek óta új próféta járt előttük. Ez élesebben, harciasabban világított rá minden sebre, bajra, jajra, mint amaz. Lesték, nyelték ennek minden szavát, mert minden sora, gondolata az övék volt. Azt mondotta s írta, ami mindenkiben kavargott, de senki sem tudta olyan világosan és meggyőzően kimondani. Mióta villogni kezdtek gondolatai a „Pesti Hírlap”-ban, mindennapos vigasztalóvá, harangozóvá vált.
Mi Ausztriában, Olaszországban vagy éppen lenn a Bánát őrvidékén szolgáló katonák akkor már évek óta kiszakadtunk Magyarország reformálódni vágyó életéből, bizony csak akadozva, töredezve tudtunk magyarul, de még a császárváros csalogató világa sem tudta elsorvasztani azt az utolsó szálat, amely összekötött bennünket az otthonnal.
Kranz Stefi körül-körülsündörgött bennünket, tapogatózott vajon ne hívassa-e át a vén cigányt a Kohlmarkt mögötti utcából, de már semmi sem tudta meglendíteni a magyar tiszturak kedvét.
A Burg főőrségéről fölharsant a takarodó a téli éjszakában. Kifizettem a vacsoránkat és hazaballagtunk. Egyszercsak – mintha a földből jött volna elő – segédtisztem huszárja sündörgött mellénk. Klapka nem szólt csak szótlanul gyúrogatott mellettem egy kis kenyérdarabkát, míg azt mormolta: verje meg az Isten ezt az egész cudar fekete-sárga világot. Úgy van az! Rágta pipacsutoráját Varga, a huszár. Ezért van, hogy valami muszáj birizgálja a magyart hazafelé. Merthogy valami lesz. Nem tuggya az ember, hogy micsoda, de valami lesz. Soha annyi magyar nem obsitolt, mint most az őszön. Valami lesz! Förgeteg-é vagy földindulás, Isten tuggya.
Elhallgatva őket nekem akaratlanul újra és újra a fülembe csendült: haza, haza, haza!
* * *
Ettől kezdve Kiss Ernőt egyetlen cél vezérel: elérni az ezredesi rendfokozatot, hiszen az akkori szabályoknak megfelelően a nemesi származású ezredeseknek 
jogukban állt a családi birtokuk közelében található helyőrségbe kérni magukat, ráadásul parancsnokként.1846-ban Kiss Ernő ezredes végre közvetlenül Temesvár mellé, Újpécsre (Ulmbach, ma Peciu Nou – Románia), a hannoveri király nevét viselő 2. császári és királyi huszárezredhez kerül parancsnoknak. Új beosztásában megvalósítja mindazt, amiről évek óta álmodozott: ezredéből mintakatonákat akar faragni: saját pénzéből fizeti a lovak tartását és a díszegyenruhák varrását, kiegészíti a kincstári összegeket és katonáinak extra élelmezési kvótákat állapít meg, gyakran szervez újpécsi, nagybecskereki és temesvári díszszemléket, ahol minden alkalomra új (és arannyal-ezüsttel hímzett) lótakarókat, mentéket, dolmányokat és csákókat, valamint ötvösökkel új sarkantyúkat készíttet – mindent saját pénzből… Még a hannoveri királyhoz történő, kvázi kötelező bemutatkozó látogatást is megfinanszírozta a teljes díszszázadnak
Hatalmas vagyonának köszönhetően Kiss Ernő olyan bőkezű volt, hogy tiszt- és bajtársai rendszeresen rájártak. Nem volt ritka, amikor nyugta és/vagy váltó nélkül, sima becsületszóra akkora összegeket adott kölcsön, amiből egy átlagos család egy évig eléldegélt volna. A fáma szerint még magának Haynaunak is adott kölcsön egyszer 80 ezer magyar aranyat, amikor mindketten a temesvári helyőrség tisztjei voltak.
„Szeretetre méltó háziúr volt Kiss Ernő és értett hozzá, hogy kell az embereket megnyerni és lekötelezni. Parancsnokai épen olyan sűrün látogatták, mint kisebb rangú tisztjei. Versenyistálója, falkája nagy vadászati és halászati területei a szórakozásnak sok lehetőségét nyújtották. És bőkezű volt határtalanul. Beszélte groszi, hogy egyszer egy nagyon kedves parancsnoka jött el hozzá vadászni. Nagyon megtetszett neki az a négyesfogat, amelyen Elemérre érkezett. Dícsérte a szép nemes lovakat a kényelmes, könnyű hintót, sőt magát a kocsist is. Mikor elutazott ez a négyes vitte állomáshelyére is. Ott a kocsis átnyújtott neki egy levelet; Kiss kéri benne a parancsnokát fogadná el tőle szeretete jeléül a fogatot lovastul, hintóstul, kocsistul. – Pedig lovait hangsúlyozottan nagyon szerette.”
tomkaházi Tomka Emil:
Thomka Pál és Szőgyény Mária megismerkedése is regénybe illő:
Az ég borongott, a Tokaj-hegyre felhő telepedett a távolban, de azért elindult
A hó ropogott katonacsizmája alatt, a köpönyegét lobogtatta a szél. Jól esett a járás.
Kis ideig az úton ment, azután fölmászott a Gerelye erdő szélére és borúsan mélázva ballagott a kitaposott ösvényen. Hallgatta a cinkék szavát
Azon a helyen, ahol az erdőszél csapása megkerül egy kökénybokrot fölbukkant egy kökényszemű kislány szép fehér komondor kutyával. Karján kosárkával, vállán kurta csövű flintával szinte suhant az úton.
Az első pillanatban a kutyája nyakörve után kapott a leány, azután fölnézett rá.
Elképedten bámultak egymásra.
Mégis, előbb ocsúdott fel meglepetéséből és tisztelgésre lendült keze.
Akkor már elmosolyodott a szép leányka is.
Mademoiselle! – hebegte.
Monsieur! – mondotta szelíd főhajtással a lány.
No ezen egyszerre elnevették magunkat. De olyan szívből jövő kacagással, hogy a kutya hol egyikükre, hol a másikukra bámult.
Mit nevet kérem? Kérdezte végre lélegzethez jutva.
Azt a mit maga! – felelte a kosárkáját lóbálva
Szóval azt a fura dolgot, hogy két magyar ember a Szatmári Síkság kellős közepén franciául és kratzfusszal köszönti egymást?!
Azt! Azt!
Hogy a bagoly rúgná meg ezt a belénk rögzött idegen módit! Hanem hát engedje meg kisasszony, hogy bemutassam magam: thomkaházy thomka Pál szolgabíró vagyok Taracközről.
Enchanté! Az én nevem magyarszögyényi Szőgyény Mária és idehaza vagyok Jékén. Árulja el maga hogy került ide.
Ha szabad elkísérnem, elmondom.
Hát mivel itt úgyis hiába pislogok szét gardedame’ után, s bécsi, pozsonyi vagy éppen budai felfogás szerint, pusztán avval, hogy egyáltalán beszédbe ereszkedtünk, már úgyis összevissza sértettük a szépmanért: eső után köpönyeg volna, ha tiltakoznék ellene.
Köszönöm. Tehát engedelmével…Liptay Károly barátomnál vendégeskedem. A Védegyletben barátkoztunk össze három éve és most meghívott egy agarászatra.
Nahát ez pompás. A mi családunk is jó barátságot ápol Liptayékkal. Akkor nekünk valószínűleg a politikai elveink is hasonlóak.
Én nem akarok foglalkozni a politikával. De a jó társasági beszélgetéseket szeretem, különösen kedves fiatal hölgyek társaságában.
Különös! Bátran kijelentem: én többre tartom politikai elveim megvitatását bölcs emberekkel a tartalmatlan tere-ferénél.
Meghökkent. Ilyen lánnyal még nem találkozott.
Szóval – mondotta kis szünet után – maga inkább távol marad a fiatalokat vonzó jour-októl és szalonoktól…Megértem… Politikai elvei vannak…Hm.
Csúfolódik? – villant a lány a szeme, parányi türelmetlenséggel.
Nem csak csodálkozom, mert eddig nem találkoztam még olyan kislánnyal, aki csak mákszemnyit is érdeklődött volna a politika iránt.
Maga sem értette, de ez a sudár termetű, csilingelő hangú lány megbabonázta. A szíve úgy csapkodta bordáit, mint vadászölyv a kalickarácsot.
Őszintén szólva – nevette el magát a lány – most, mióta tudom, hogy nincs semmiféle politikai álláspontja, már azon csodálkozom hogy lehet a Liptay Kari barátja.
Úgy érezte magyarázattal tartozik.
Tudja éppen a Védegylet miatt lettem ilyen óvatos a politikai nézeteimmel.
Nagy megtiszteltetésnek tekintettem, mikor ’45-ben meghívtak a közgyűlésre és örömmel hallgattam Batthyány elnök urat, ki arról beszélt, hogy ha egyes nézetek szét is választják a Védegylet tagjait, ez a társulás kösse őket egybe. Ez nem ismer politikai pártokat, csak magyarokat. A cél nem pártok célja csak Magyarországé. Fogjunk össze ne dobjuk ki pénzünket külföldi árúkra, vásároljunk magyar cikkeket, mert evvel megmentjük derék kisiparosaink életét és megteremthetjük a magyar gyáripar alapjait is.
Ahogy ott ültünk Pest vármegye gyönyörű dísztermében elgondolkoztam az ülésrend csoportosításán mely maga volt a rendi Magyarország:
Elöl a főnemesek és két püspök, mögöttük az idősebb konzervatív táblabírók, aztán a középbirtokos Kossuth-rajongók, odébb néhány kurtanemes csoportba bújva. Mindezektől élesen elhatárolva az orvosok, prókátorok, tanítók városi polgársága és végül a céhbeli iparosság, mely bizonyos elégtétellel ült a harcos ifjú nemesség közelébe. Látszott rajtok, hogy ők is Kossuth-rajongók.
Csak a kilencmilliós magyar parasztságból és jobbágyságból nem ült ott senki.
Eztán egyik szónok a másik után kért szót. A liberalisták hol harsogva vivátoztak, míg a konzervatívok nyeltek szikrázó szemekkel, hol pedig acsarkodtak és közbekiabáltak a konzervatív szónoknak:
Pecsovics!
Svarc-gelb!
Metternich-huszár!
Végül az indulatok majd szétverték a Városháza falait. A liberalisták már öklüket rázták a konzervatívok felé és kórusban ordítozták:
Cudarok! Hazaárulók!
Hiába könyörgött ezek után Batthyány, hasztalan szólalt fel higgadtságra intve Kossuth, a közbekiabálások elsöpörtek mindent.. A konzervatívok tüntetően elhagyták a termet és utánuk nyomultak utcára a liberalisták is. Egy sarokba ketten maradtunk Liptay Karival.
Ha csoda nem segít, akkor Magyarország elveszett. Ezek a megvadult emberek fejjel rohannak a sziklának.
Én is úgy látom, már csak Szécheny segíthet. Csak ő állíthatja meg a forradalmat…
Maga is tudja mi történik azóta. Ezek után politikai elveket vár tőlem?
Ejnye szolgabíró úr! Csak nem fél? Lehet, hogy forradalom lesz és győznek a nemzeti eszmék, hiszen mind ezt szeretnénk.
De az is lehet, hogy nem lesz összefogás és akkor eltiporhatják, leigázhatják a nemzetet.
Talán ez is megtörténhet de ki akkor sem irthatják….
Ahogy e lehetőségeken elgondolkozva haladtak az ösvényen, nagy kopácsolás hallott az erdőből.. Újdonsült ismerőse megragadta a karját.
Nézze! Nézze! – kiáltott és gyönyörű szemében láng lobbant, mely egyszerre elfújta Thomka Pál sötéten látó hangulatát, - a hegy, az erdő a víz elzár minket a világtól. S ilyen zúg van az országban ezer, tízezer a hol a nép dolgozik, danol, él. Ha legyőznének minket csatákban, várakban vagy városokban, a nép megőrzi szívében a hazaszeretetet és minden tűzhely körül a nemzet nyelvét, hős elei példáját. Börtönözhetnek, akaszthatnak, lőhetnek, bennünket, de ki nem irthatnak. Az utódok elsokasodnak és – meglássa – győzelemre viszik a nemzet eszméit. Ahogy beszélt az arca sugárzott.
Úgy hallgatta és bámulta őt, mint a szélütött, de lassan valami forróság gomolygott föl a szíve tájáról.
Mária! – csordult belőle megrendülten.
Elkapta a kezét, magához szorította, de a leány rémülten nézett rá:
Mit akar? Engedjen! Eresszen! Mit akar?
Akkor már a karjában vergődött, s a száját kereste és rácsókolta a választ:
Ezt…
De ez az egyetlen szó is belefulladt a csókba.
Azután érezte, hogyan ernyed a tiltakozása, hogyan lágyul felháborodása boldog simogatásba, hogyan hajtja fejét a mellére, hogyan kúszik föl a karja a nyaka köré s hogyan adja vissza félénk ajka annál forróbb tapadással a csókját.
Kábultan ocsúdtak fel belőle.
Mária lassan, inogva fejtette le magáról karjait.
Ezt…ezt nem lett volna szabad…megtennie… - rebegte, levegő után kapkodva.
Szeretem! Szeretem! Mária. Tudom őrültség, de ilyen lányról, magáról álmodtam mindig bárhol jártam itthon vagy külhonban. Elmondhatatlan gyönyörűség számomra szépsége okossága és finomsága. Én…én belepusztulok, ha elutasít…
Csit! Ne még! – tiltakozott, s apró ujját rászorította az ajkára. – meg ne bánja, amit mond. Most nem tudja mit beszél. Holnapig végiggondolhat mindent.
De legalább annyit mondjon meg: remélhetek?
Visszalépett hozzám, a szívemhez simult s szó nélkül csókra nyújtotta az ajkát.
De csak egy szemhunyásig.
Aztán kipenderült a karjaiból és eltűnt az erdőben
Vihar előtti csend honolt az országban, mikor a jékei birtokhoz közeli Kisvárdán megtartották az esküvőt 1848 februárjában. A taracközi birtokra költöztek. Itt nevelték fel két fiukat: Thomka Jenőt és Emilt