6. fejezet: Eötvös ősök.
1758. szept. 1-én Mária Terézia királynő nevében gróf Batthyány Lajos nádor új donácziót állított ki Eötvös Sándor és László részére Ombód és Amac helységekre nézve.
E közben édesanyjuk az özvegy, Debreczenyi Mária, elbetegesedvén, Pálfalván 1764. márczius 8-kán végrendeletet íratott, melyben a betegmegyei jószágokat fiának Sándornak, illetőleg ennek két fia Antal és Lajosnak, a pálfalvai vagyont leánya Máriának gróf Telekinének és Sándor most nevezett két fiának; a többi közt Antalnak még hat lovát és kocsiját és ezüstneműit is, meg a rézedényeket menyének, Béldy Sárának hagyta.
Az öreg tisztes nő 1767. november 12-ikén elhunyt.
Eötvös Sándor akkor a pozsonyi országgyűlésen mint beregmegyei követ lévén, a temetésen részt nem vehetett; azután értesülvén anyjának elhunytáról s végrendeletéről, nem késett az akkori törvényszabta modor szerint hiteles helyeken ellenmondását és óvatolását kijelenteni s tiltakozásait különösen sógora, gróf Teleki Sámuel tábornokkal közöltetni, ki ennek következtében 1765. január 10-ikén a szatmármegyei közgyűléshez beadott visszaintetést és protestatiót, melyre másnap Sándor felelt, a többi közt állítván, hogy valótlan nővére Máriának a grófnénak azon kijelentése, hogy deficiált három öccse (Imre, László és Lajos) után ő, a nővér lenne az öröklésre jogosított s tiltakozott az ellen, hogy ő és sógora erőszakkal behelyezkedtek a pálfalvai jószág felerészébe.
Később hatóságilag tudatta, hogy ő is önerejüleg fog igyekezni törvényes örökébe behatolni s ha máskép nem, erőszakkal foglalja el az őt illető vagyont, azért felhivatta sógorát, hogy a birtokot önként engedje át.
Teleki tábornok és neje pedig, hogy a törvény azon axiomájának, mely azt mondja, hogy «beati possidentes», hogy annál a jog, kinél a birtoklás – megfeleljenek s a pálfalvai jószág felerészének tényleges birtoklását kimutathassák, azt követték el, hogy a pálfalvai kúriát környező palánkot, melyet Sándor állíttatott volt, elmozdították és azt úgy emeltették fel az udvar közepén, hogy a kerítés kétfelé rekeszté azt, melynek egyik felét a grófék, a másik felét pedig Antal és Lajos ifiak használták, kik ott egy kisebb melléképületben meghúzódtak. Lajos különben a katonai pályára lépett volt, mert még 1764. évi október 21-ikén kelt szerződés szerint megvette Tokajban bizonyos Neuendorff Károly cs. és kir. hadnagytól ennek tiszti helyét, rangját s most szabadságon otthon tartózkodott.
1765. április 18-ikán Sándor Pálfalvára érkezvén, nevezett fiaihoz szállt; megérkezését azonnal bejelenté Telekinek a gróf öreg jágere, ki azzal bízatott meg, hogy minden támadási jelenségre vigyázzon. Ennek következtében a gróf lakását azonnal védelmi állapotba helyezé, lő- és vágó fegyverkészletét rendbe hozatta, a puskákat megtölté s szolgaszemélyzetet készenlétben tartotta.
Sándor pedig, miután az átengedésre való felhívásra kedvező feleletet nem kapott, elhatározta, hogy erőt alkalmaz s mindenekelőtt a kuriát kétfelé osztó palánkot ledönteti. E végből másnapra berendelteté embereit s jobbágyait, kikhez felvilágosításúl és buzdításúl ily szavalat intézett: «Barátim! Azt akartam értéstekre adni, hogy isten és a világ tudja azt, hogy én mind az én atyámnak, mind az anyámnak természet szerint való gyermeke vagyok és hogy ezen pálfalvai jószághoz a nénémnek jussa nincs. Tudva van az is, hogy e jószág egyedül engem illett törvényesen; hogy szegény anyámat boldogult atyám végrendelete szerint, csupán a haszonvétel illette s így végrendelkezése törvénytelen lévén, néném jogtalanul szállt beléje akkor, midőn én mint beregmegyei követ innen távol Pozsonyban az országgyűlésen voltam s ennélfogva csak úgy áll a dolog, mintha anyám csak tegnapelőtt este, midőn ide a jószágra érkeztem, halt volna meg. Az időmúlás jogaim hátrányára nem szolgálhat s így midőn most a jószág egyik részébe belépek, kívánom a másik felét is, melyet ő nagyságok elrekesztettek, birtokomba venni és azt az elválasztó rekesztől megszabadítani. Én fegyverkezni nem akarok; de ha szabad volt ő nagyságéknak távollétemben akaratom ellen a palánkot a maga helyéről elmozdítani és udvaromat elrekeszteni ezen jószág emberei által, hasonlóképen nekem is szabad azok által azt az előbbení helyére visszatétetni és udvaromat a rekesztől felszabadítani. Én tehát azt akarom most: hogy hányjátok el azon palánkot az udvar közepéről és állítsátok fel a régi helyére. Én megüzentem jelenlevő esküdturaimék által ő nagyságéknak, hogy fegyveresen fellépni nem szándékszom, mert az tiltva van és ámbár két-három puskás emberem lészen is, azok nem arra valók, hogy fegyverkezzenek, hanem csak jelzéseűl annak, ne ő nagyságék fegyverkezzenek; a minthogy nem is gondolhatom, hogy ők fegyverkezésre fakadjanak, mivel semmi törvénytelenségre nem igyekszem. Azért is senki, akinél puska van, lövést ne tegyen, hanem csak a palánkot hányják el, mivel tudom, hogy ő nagyságék sem nyúlnak fegyverhez!»
S e szavak után Eötvös Sándor pipaszó mellett két fiával, Antallal és Lajossal megindult emberei élén az udvart elrekesztő palánk végéhez az istálló felé, hogy ott a kerítés elbontásához fogjanak.
De halljuk az első tanú, nemes Hajnal Szerencsi Sámuel 27 éves embernek vallomását a további történtekről, ki pedig a grófék bizalmasa volt, mert a kastélyból jött a támadás színhelyére. Ő ekép vall: «Sem az úr, (Sándor) sem a jobbágyok kezeiben nem volt sem bot, sem semminemű fegyver s láttam, hogy hozzá is fogott a palánk elhányásához, és akik hozzányúlni vonakodtak, egyik ember kezéből kikapván egy pálczát, azzal ütötte őket; a praetendált palánkon túl pedig gróf Teleki Sámuelné Eötvös Mária asszony ő nagysága udvarának földjére sem magok az urak, sem pedig emberei közül egyik sem lépett át, hanem az Eötvös Sándor úr a maga részére hagyatott udvara felől kezdé elhányatni a palánkot. Ez Szent-György hava 18-dik napján történt, a mit méltóságos imperiális gróf széki Teleki Sámuel úr és neje ő nagysága látván, mindketten előlmentek a palánkhoz; maga a gróf úr fegyveresen kardosan és puskával, nyolcz hasonló fegyverben felkészült cselédjével együtt a maga praetendált udvara felől. Akkor Varga András nevű szegény ember a palánkhoz hozzányúlván, hogy kirántsa, de a méltóságos grófné eltaszította a kezét, mondván, menj el, András, nem kívánom rosszadat. A gróf is hasonlóul mondá neki, azzal recedált az ember, miért azonban Sándor úr egy pálczával megütlegelte s ura a palánkhoz hajtotta Akkor láttam, hogy a gróf úr vagy kétszer hozzádöfött a puskával, de még akkor, hogy puskát csappangatott volna hozzá, nem láttam s nem hallottam. Nemsokára azonban egy puskaszó hamar esett a döfés után, de tudom, hogy akkor senki sem sérült meg s az első lövés után azt mondotta a méltóságos gróf uram: No hát csak lődd! Azzal a puskalövés folyvást ment egymás után, kik között a gróf is kirántván puskáját az emberek kezéből, névszerint Verebélyi Jánoséból is lőtt Eötvös Sándor úr embereire s akkor hallottam jajgatásokat és sírásokat a túlsó udvar felől, de a meglőtt embereknek lehullásokat nem láthattam a palánkon át. Hallottam azt is füleimmel, hogy a gróf úr megparancsolta cselédjeinek, hogy addig ne lőjetek, míg én nem parancsolom meg, de Eötvös Sándor urat és öcséimet ne lőjétek, ha szintén annyira kél is a dolog. Azt nem hallottam sehol, hogy valaki mondott volna innen vagy onnan, hogy az urat lődd.
Ki lőtte agyon az embert, (Varga Andrást), nem tudom; de gróf Teleki urat azért gondolom, hogy ő lőtte agyon, mivel homloktetőn esett rajta a lövés szemben; a többi sebeseket a sok puskás között nem tudom névszerint, kik lövöldözték meg, hanem tudom azt, hogy öten sebesültek meg Eötvös Sándor úr emberei közül, a hatodik pedig mindjárt meghalt; a hetedik a gróf úr emberei közül úgy sérült meg, hogy midőn a gróf hatodszor akarta megtölteni puskáját, véletlenül kisült és farba lőtt egy embert. Az bizonyos, hogy a gróf minden cselédjénél volt 2-3 lőfegyver s azonkívül a házban az ő nagyságék asztalán is voltak feles töltött puskák és pisztolyok készen azóta, a mint E. Sándor uramtól Biró Antal és Pelei Ferencz jurassor uraimék valamelyik üzenettel mentek a gróf úrhoz, melyre ő azt mondá: «No ha úgy van a dolog, most az ő felsége kardját felkötöm; íme hívjátok be a jágert, töltögessétek meg a puskákat és megparancsolta az öreg jágernek azt is, hogy ébren vigyázzon és ha Sándor úr jön, adja neki rögtön hírül. Különben igaz az is, hogy a gróf a nagyasszony temetésekor felhajtott kővárvidéki oláh jobbágyainak elbocsátásukkor azt mondá, hogyha Eötvös úr emberei a grófék ellen feltámadnának, Kővár vidékről száz puskást hozat és őket mind gyermekestől az erdődi tömlöczbe hordatja.»
Egy más tanú Molnár Sándor, ottani molnár azt vallá még, hogy a grófné maga, midőn a palánkhoz jött urával a gróffal és puskákkal s karddal felfegyverzett cselédeivel, előbb kérte a túlsó oldali embereket, hogy az istenért, menjetek el, mert meglőnek benneteket; s a gróf úr is mondá haragosan, takarodjatok el, ördög teremtette, mert mindjárt meglőlek; de nemsokára a grófné megsértvén valahogyan a palánkon kezét, ezen megharagudt s így szóla a grófhoz: lődd meg szívem! s akkor lőtt a gróf először a palánkon át. Majd midőn a puskával döfött, Károly Pál nevezetű jobbágy megfogta a kinyújtott puskáját s azon huzakodtak, de belülről három is segítvén a grófnak, ő akkor lőtt s megsebzé Budi András nevű ombodi jobbágyot, a mire az öreg jáger és a cselédség is kezde a gróf parancsára lövöldözni, a jobbágyok pedig futásnak eredtek.
Némely tanú azt is állítá, hogy a támadás elején, az első lövés után, a gróf czélba vette sógorát is; a minthogy viszont Sándor úr is kikapván egyik embere kezéből a puskát, szintén ráfogta azt, de erre megijedvén a grófné, aggodalmasan, rémülten s felkiáltva kérte az urát, mondván: «jaj kedvesem, a véremet ne lődd!» S akkor erre mindkét fél lebocsátá a fegyvert.
A megkísérlett kerítésbontás tehát nem sikerült, mert a lövésektől megriadt népség szétoszlott; s így önerejűleg nem vehette birtokába Eötvös Sándor Pálfalva másik felét; de ez iránt megindítá a pert, mely sokáig elhúzódott; az április 18-iki emberölés miatt pedig gróf Teleki Sámuel tábornok, bűnfenyítő eljárás alá vétetvén, azért nemsokára minden fórumon «hat heti áristomra» ítéltetett.
Eötvös Sándor kir. tanácsos p
edig nejével, uzoni Béldy Sárával egyéb terjedelmes birtokait kezelvén, gyakran megfordult Naményban is, hol 1766-ban fölkérte őt Beregszászból Melczer Pál kincstári ügyész az iránt, hogy mivel a kormány Naményban sóhivatalt és raktárt szándékszik emeltetni, jelöljön ki e czélra telket; Sándor erre késznek is nyilatkozott, de bér fejében. Mely ügy azután méltányosan rendeztetett is. Sándor állíttatott ott Naményban katholikus kápolnát is, kőoltárral s a kellő felszereléssel, melyeket 1771. június 16. átvett használatul Jancsó Ferencz minoritaszerzetes.
Sőt Sándor folyvást szaporítá birtokait; így 1770. báró Eötvös Miklóstól megvette ő és neje Béldy Sára tizenkétezer forintért a csengeri, cs.-ujfalusi, jánosi, tunyogi, angyalosi, sályi, sonkádi, ököritói, sándori, kocsordi, atyai és gyülvészi részeket, melyeket Eötvös László haszonbérelt.
Még ugyanazon 1771. évben hunyt el ezen Eötvös Sándor, kinek gyermekei akkor mind éltek, névszerint Antal, Lajos, Sándor, Ferencz, ki a papi pályára lépett és húguk, Teréz.
Hatodik gyermeke Eötvös Sándornak volt Eötvös Mária, ki Szögyényi József szabolcsi törvényszéki elnökhöz ment férjhez s kitől született Szögyényi Gábor, tomkaházi Thomka Pál apósa.