4. fejezet:  Fekete és Jékey ősök

Thomka Pálné, Szögyény Mária dédapja Szögyény János Máté helytartósági tanácsos bulyi és jékei Jékey Mária Zsuzsannát vette feleségül. Zsuzsanna asszony dédanyja fricsi Fekete Katalin az erdélyi történelembe nevét többször is beíró fricsi Fekete Lőrincnek volt a leánya.
Lapozzuk fel a Turul 1913/2 számát Kis Bálint írását:

„«Erdélyben mindenki atyafi egymással». Fekete Lőrincz leányait az erdélyi legelőkelőbb régi törzsökös, nagyvagyonú s közéletünkben kiváló szerepet játszó családok tagjai siettek feleségül venni.
Fekete Lőrincz, noha Lengyelországban növekedett s fiatal korában ott is vitézkedett, de magyar volt, s atyja is csak ideiglenesen keresett Lengyelországban hazát. Hiszen fészkük a Lengyelországgal szomszédos s vagyoni dolgokban nem bővelkedő Sáros megyében volt; de különben is Lőrincz anyai ősei, a Tóthfalvi Kuntzkiak és Svábotzkiak, ha talán nem is épen lengyel eredetűek, de szepességiek voltak, hol a magyar és lengyel terület akkor a legnagyobb tarkaságban volt egymás közt megoszolva. E mellett nem szabad elfelednünk azon körülményt sem, hogy Báthori Istvánnak lengyel királlyá választatása óta a Báthori ház híveinek, kik mint a Feketék ősei is főkép hazánk felvidékén voltak elterjedve, mind több és több alkalmuk és okuk volt, akár ragaszkodásból akár saját boldogulásuk végett, Lengyelország felé gravitálni s szolgálataikat oda felajánlani.
Fekete Mártonnak, felesége Huszár Anna volt már 1590-ben. A tőlük eredő két ág közül I. Mihálytól származónak nyomát találjuk még egy ideig Sárosmegyében. Ennek fia János («nobilis Joannes Fekete de Frich») 1627 húsvét utáni második vasárnapon (april 18-ikán) a római kath. anyaszentegyház szertartása szerint házasságra készülvén s oly nagy szegénységben levén, hogy annyija sem volna, miből tisztességes lakodalmat tarthasson, sirokai részecskéjét, melyre egy házikó is van építve, a szepesi káptalan előtt örökösen eladja rokonának Sirokai Hedry Istvánnak húsz magyar forinton.*
Többet nem is tudunk a Sárosmegyében maradt ágról.* Sajátságos játéka a végleteknek, igazi «lusus mundi», miként a régi jó Apor Péterünk mondaná, – hogy mialatt ott a könnyelmű Fricsi Fekete Jánosnak egy házacskát kell eladnia nagy szükségében, hogy lakodalmára – melyet Isten tudja kivel akart kötni – húsz forintot előteremtsen: azalatt első unokatestvére Lőrincz már az udvarnál is nagy befolyással bíró tekintélyes csapatvezér, ki saját szép számú adományos birtokain kiül a nőül vett s őt számos erdélyi törzsökös családdal összefűző gazdag örökösnő révén is sok vagyonnal rendelkezik. S míg az előbbinek fia csak aláírás helyett adott keresztvonással tud elismervényt kiállítani a tizenhét forintos lóról, mellyel fel kell szerelnie magát, hogy életet kezdhessen, s érte még minden meglevő és lehető javait is el kell zálogosítnia: addig unokabátyja, az idegen nyelvekben is járatos Lőrincz oly pozíciót és intelligenciát tud megszerezni saját fiának, hogy az pár évtized multával mint a fejedelem és ország követe küldetik Bécsbe a római császárhoz.
Kövessük most a Fricsi Fekete családnak a Sárosmegyében maradottnál szerencsésebb erdélyi főágát.
Fekete Márton meghalt 1596 febr. előtt, mert akkor utódai fricsi birtokán már osztoznak. felesége Fricsi Huszár Anna. Két fiuk: Mihály és János «de Frics» jelzővel. Mihály fia István (1589-1622) kinek felesége Tótfalvi Kuntzki Margit. Nevezetessé vált fiuk Lőrinc, kinek egyik leánya Katalin aki 1640 –ben ment feleségül bulyi és porcsalmai Jékey Balázs-hoz.

E családi ág tehát Márton tól, Istvántól indul ki, kiről csak egyetlen 1597-ben kelt jelentéktelen oklevél maradt fenn 45egy föld eladásáról, de történeti forrásaink annál többet emlegetik, úgy hogy életrajzát legalább nagy vonásokban megkonstruálhatjuk.
Ő, kit magánügyeiben sürögni-forogni nem látunk, mint testestől-lelkestől katona, harczi kalandokban töltötte életét, miközben valószínűleg már korán kikerült a szomszédos Lengyelországba.
Báthori István királysága alatt szükség is volt ott jó magyar harczosokra; ő pedig a Báthoriaknak nemcsak igen kedvelt vitéze, hanem ragaszkodó hive is volt. Megmutatta ezt az 1599-iki sellenberki (vagy, mint akkor hívták, szenterzsébeti) csatavesztésből a székelyföldön át Lengyelországba menekülni akaró szerencsétlen fejedelem, Báthori András bibornok oldalán, híveinek vagy 100 főnyi kis csapatában; mert a midőn ezeket a fejedelem Udvarhelynél szétoszlatá s hazaküldé, Fekete István akkor sem vált el tőle. A fellázadt székely nép a csík-szenttamási széleken megtámadja s üldözni kezdi urát a havasok sűrűségeiben; Fekete pedig néhányad magával vitézül védi s ellenáll a támadásnak, nem tágítván akkor sem, mikor a többiek eleste vagy menekülése után már csak négyen, s lovaikat elvesztve gyalogosan maradtak a rejteket s menekvést szintén gyalog kereső fejedelem oldalán, küzdve ennek megtámadói ellen s életét testükkel fedezve.
E halált megvető védelemben kapott sebeiből már erősen vérzik Fekete István. Lélegzete is majdnem eláll; s a sziklás magaslatokra menekülő urával tovább futni nem képes.
Ekkor a hálás fejedelem, hogy az üldözők kardjától lehetőleg megóvja hívének életét, megfeledkezik saját veszedelméről, s a többi két-három kísérője segítségével maga is csalitot és faágakat gyűjt össze s az alá rejti halálra vált védőjét, habár saját vesztére; mert e késedelem közelebb hozta üldözőit s Ördög Balázs fejszéje alig pár óra múlva ki is oltotta életét.
Fekete azonban meg volt mentve; félholtan bár, de észrevétlen maradt rejtekében s később feleszmélt és sebeiből is meggyógyulva hosszas bolyongás és nagy veszélyek után hazatérhetett s elbeszélhette e szomorú napok eseményeit.
Így van megörökítve történetünkben a csiki havasok tragédiája egykorú író feljegyzései alapján.
Fekete István élete ezután is vitézi tettek közt folyt tovább, részint az erdélyi fejedelem szolgálatában, részint Lengyelországban, hol fia Lőrincz is nemcsak az Erdélybe jövetelét megelőző néhány év alatt vitézkedett, hanem ott lakott és ott is növekedett sok időkig, Kemény János fejedelem tanúsítása szerint, ki főkép az Istvánunk vitézségét emeli ki, s úgy tünteti fel, mintha a Fekete Lőrincz híressége is inkább csak Istvántól rááradó fény lett volna. Önéletírásában ugyanis így emlékezik meg róluk:
«Ez Fekete Lőrincz noha magyar nemzet, de Lengyelországban lakván, nevekedvén sok időkig, más egy igen vitéz Fekete István nevű magyarról kiváltképpen híresedett volt el: mely Fekete István az fennemlített időben, midőn Bethlen Gábor Szkender pasával Moldváig az lengyelek ellen való expeditiókor ment volt, de megbékéltette volt őket, ez akkor szökve ment volt Lengyelországban, mert sok csintalansági voltak, sokat el is szenyvedett az fejedelem neki, mint jó katonának, de már megesett volna. Ez Fekete István cselekedett csudálkozásra méltó vitézségeket Hutinnál midőn Oszmány török császár lengyelek ellen ment volt, kiről leszen hátrébb említés».
A Szkender pasa alatt Lengyelország ellen történt s az imént említett első felvonulás, midőn Fekete István is «csintalansági» miatt Lengyelországba ment át, 1617-ben volt; az Oszmán szultán alatti támadás pedig 1622-ben, s itt találkozunk utószor Fekete Istvánnal, ki azon alkalommal már lengyel szolgálatban vitte véghez a «csudálkozásra méltó vitézségeket».
Felesége Kuntzki Margit, az 1589-ben már nem élt Kuntzki Jánosnak és az ekkor özvegyeként említett tótfalvi Svábi Borbárának (a Svábi András leányának) leánya volt s ezek révén rokonságban állott a Petko, Radvánszky, Tluch és Matthiasovszky családokkal. Az ő jogán fia Fekete Lőrincz követelte is részesedését a szepesmegyeit Tótfalu, Haligócz és Lipnik jószágokban
Ezen Fekete Lőrincz nem volt nagyon rokonszenves Kemény János, az utóbbi fejedelem előtt; mert Bethlen Gábor halála után nem a Rákóczi-párthoz, hanem mint Brandenburgi Katalin kegyeltje, inkább a Csáky-párthoz tartozott; mégis feljegyzi róla Kemény: hogy a Bethlen Gábor fejedelemnek II. Ferdinánd ellen 1623 augusztus 14-én kiindult második támadásakor maga is mint 16 éves ifjú a fejedelem kíséretében lévén, egy fegyveres elkalandozása alkalmával «ellopván magamat akadék Fekete Lőrincz hadabeli jó lengyel és egyéb nemből álló katonáira. Ez Fekete Lőrincz noha magyar nemzet, de Lengyelországban lakván, nevekedvén sok időkig». És itt áttér aztán, mint fennebb láttuk, Fekete István magasztalására; azután pedig hozzáteszi: «Az említett Fekete Lőrincz magas is, jó böcsületes és nem is bátortalan, de igen magas termetes ember vala; azután Erdélybe telepedék Somborra, jeles gyermekei is vadnak. Ezzel jüttek vala ki valami háromszázig való lengyel, és oda be hadakban forgott, lakott horvát, rácz s közösleg többire lengyellé vált magyarok is, vitéz legények, jó fegyveresek, paripások, köntösösök, fejedelem fizetésére. Ezfélékhez akadván én is, általvergődtem a Morva szakadékján vesződtünk, ellenkeztünk, tartoztattuk volna az ellenség menetelit; de az erdős berek közül süröven lővén nem árthattunk, azok bennünk sok károkat tőnek, s elmenének. Én akkor is csaknem odaveszék, melyet is az fejedelem megtudván, az sógoromat is eltilták és mindeneket, hogy lovat alám ne adnának; és így ez expeditio alatt különben nem járhattam széljel hanem csak fejedelem körül».
Azután felemlíti Kemény más helyen, hogy lengyelországi útjában megvendégelte egy barátja Dembinski* nevű lengyel főember «kivel voltam ismeretes régen, lakván az fejedelemnél az Fekete Lőrincz alatt, és kivel együtt is voltam ellenségen.»
Megemlékezik továbbá Feketének 1630-beli szerepléséről is a fejedelemasszonyt lemondató kolozsvári gyűlésen. Erről azt írja: «Confluálódván azért az ország azon tábori gyűlésre, subordináltak másokat is, de kiváltképpen Fekete Lőrinczet, ki jó német levén, és az fejedelemasszonynak is meghitt embere, igírvén jószágot is neki, ha végbeviszi, persuadeáltatták, hogy búcsúznék el sponte az fejedelemségtől: mert az ország kedve ellen is gyalázatosan letenné ezen egybegyűléseken, s jobb lenne csendességben élni, levén elege.»
A fejedelemségre megivott Rákóczi György bejövetelének küszöbén, az 1631-ik év eseményeinél, tesz Kemény János még említést Fekete Lőrinczről e szavakkal: «Elsőben is azért az hátrébb említett Fekete Lőrincz, ki igen Csákista, másik Fábián Márton, ki igen Zólyomista, akarák szolgálatra magokat beszinleni, kik ellen az egész udvarnépét, még az magyar gynaeceumot is alattomban fellázasztám, kik az fejedelemasszonyra izenének, hogy ha azokat beveszi melléje, készebbek minnyájan egyszermind elhadni; én is megizeném nekik, ha élet kell, ott ne tekeregjenek, s ez úton őket onnan amoveálám.
A fejedelmi krónikásnak noha nem épen barátságos, de kedvezéssel annál kevésbé gyanúsítható keze ilyképen festvén meg nemcsak a történeti háttért, hanem Fekete Lőrincz életének egyes vonásait is, nem nehéz azt a nyilvános levéltárainkban fennmaradt elég számos oklevél alapján kellőleg kidomboritanunk.
Ő Lengyelországban növekedvén s néhány évig a lengyel király fizetett hadában vitézkedvén, 1623-ban Bethlen Gábor zászlai alá hozta háromszáz főnyi lovas csapatát, s végig küzdve ennek második és harmadik hadmenetét, a fejedelem házassága s Brandenburgi Katalinnak utódává választása után 1626 július 7-én kapja fejedelmétől az első adományt Besenyő, Szászvölgy és Pánád Küküllőmegyében és Csit-Szentivány Marosszéken fekvő birtokokra; mely adománylevélben a fejedelem róla így nyilatkozik:
«Méltó tekintettel levén hívünknek, nemzetes fricsi Fekete Lőrincznek, (Laurentii Fekete de Fricz), bizonyos zsoldos lovasaink parancsnokának (ductoris) kitünő hűségére és hü szolgálataira, melyeket ő ifjú korától fogva a dicső magyar nemzet iránt mindenütt, s kiválólag azon egész időtől fogva, midőn nemes Lengyelországból, hol néhány év leforgása alatt ő lengyel királyi felségének katonái között zsoldját kiérdemelve parancsnoki tisztben működvén nagy ajánlatossággal szolgált, a mi ezen erdélyi országunkba ezelőtt három évvel némely lengyel sereggel a mi zsoldunk kiérdemlésére jövén s itt is parancsnok levén, nekünk is és ezen erdélyi országunknak, úgy az ő hűségére és szorgalmatosságára bízott egyéb dolgokban és nagyfontosságú ügyekben, mint főkép a haza üdvére vállalt hadmeneteinkben dicséretes lelki készséggel s különös szorgalommal és állhatatossággal híven tanúsított és miként nem kétkedünk ezután is tanúsítani fog», stb.
 Két év telt el azóta, hogy a fejedelem ekkora elismeréssel tüntette ki Fekete Lőrincz érdemeit. Ezek leforgása alatt a pozsonyi béke létrejött. Háboru tehát többé nem volt, de nem volt teljes nyugalom sem. 1628-ban Fekete Lőrincznek a fejedelem útlevelével Lengyelországba kellett mennie, s voltak bonyodalmak a portánál is s Esterházy Miklós nádor részéről is. Ezekre célozhatott a fejedelem, midőn 1628 október 21-iki újabb adománylevélében, mellyel Fekete Lőrincznek a kolozsmegyei Zutoron adományoz egy házhelyet tartozékaival együtt, egyebek között így ír:
«tekintve hűségét s hü szolgálatait hívünk nemzetes Fekete Lőrincznek, bizonyos lovas katonáink parancsnokának, melyeket azonnal ifjúsága első napjaitól kezdve katonai szolgálatokra szentelvén magát, nekünk s ezen erdélyi országunknak minden szükségben és hadmenetben, kivált pedig a mult zavarok lángoló és pusztító tüzei között s azoknak Isten segítségénél fogva szerencsés lecsendesítésével és elsimításával lelke legnagyobb ügyességével tanúsított» stb.
Így tekintélyének s hírnevének teljes magaslatán állott Fekete Lőrincz, midőn a halál hálás fejedelmétől megfosztotta. Befolyása még ekkor is nagy volt; a Kolozsvárott összegyűlt rendek 1630 sept. 27-én őt, mint «jó németet» s a fejedelemasszony meghittjét küldték be ehhez, hogy a fejedelemségről lemondásra bírják. Katalin e fellépést nem a rendek, hanem Baroffsky a krakkai vajda megbízásának tulajdonította, s az országnak tett hitére hivatkozva, a lemondástól vonakodott. «Rossz dolga van itt Felségednek, – felelé Fekete, – én nem cserélnék Felségeddel. Nagyobb úr volna magyarországi jószágaiból. Az igazat megvallva, Felséged nem kell az országnak; kérdezze meg csak tanácsurait!» – Még sokáig beszélgettek együtt; s Fekete távozása után Katalin a tanácsuraknál tudakozódott. Más nap ki akart menni a táborba; de félt, hogy megölik őt is s a katholikus tanácsosokat is, s kimenetelét elodázta. September 29-én, midőn erre készületeket tett s épen reggelinél volt, ismét Fekete kért sürgősen bebocsátást és sürgette a lemondást, kérve hogy a tanácsurakat hívja össze. «Roppant zaj van a táborban, úgy hogy nem maradhattam ott – mondá Fekete – ne várja be Felséged, hogy erővel letegyék». Hívták aztán a tanácsurakat s Bethlen Istvánt a kormányzót, s ez is megerősítette, hogy mind igaz az, a mit Fekete a táborról mondott, s a lemondás elvégre megtörtént, Bethlen Istvánt pedig akarata ellen fejedelemmé választották, ki az épen általa ajánlott és megivott I. Rákóczi György közeledtére pár hét múlva aztán lemondott s ujj fejedelemválasztásban történt megállapodás.
Rákóczi fejedelemsége alatt nyomban hanyatlani kezd a nem annyira Csáky-párti (miként Kemény János fennidézett egyik nyilatkozatában írja), hanem inkább a Bethlenekhez ragaszkodó Fekete Lőrincz szerencsecsillaga is. Már mindjárt egy Csapón 1631 január 10-én kelt s az ujj fejedelemhez intézett levélben bevádolja őt Váradi János, hogy a szomszédos Radnóthon titkos éjjeli gyűléseket tartanak Rákóczi ellenségei, «egymás között penig pénzt szedtenek fel és Fekete Lőrincztől kiküldötték az palatinus hadának». Kemény János is – miként fennebb saját nyilatkozatából látjuk – meghiusítja s nem tűri meg a fejedelemhez való közeledését.
Ez épen elég volt az amúgy is gyanakvó és önző természetű fejedelemnek, hogy országában Fekete Lőrincznek többé maradása ne legyen. 1631 óta, midőn egy a szentmihályi határon levő föld iránt intézkedik, nem is találjuk többé e fejedelem életében Erdélyben, hol úgy látszik csak felesége maradt benn; maga pedig 1633, 1648-ban magyarországi, különösen szepesmegyei, őt anyai ágon illető birtokok ügyével foglalkozik.
Bethlen Gábornak tett hü szolgálataiért nyert erdélyi adományos birtokaiból ekkor már kiforgatták. Az 1633 aug. 21-iki fehérvári országgyűlés I. törvényczikke értelmében «mivel Székely Mózes, Petki Ferencz, Maróthi György etc. mind az többi complicesekkel egyetemben... hitetlenül országunkból kiszöktenek», felségsértőknek s a közbéke megbontóinak nyilváníttattak s minden utódaikkal, s ha tudomásuk volt urok dolgáról, feleségekkel együtt proscribáltattak s jószágaikat elvesztették.
E törvényczikk alá vonatva, Fekete Lőrinczet is hűtlenség bélyege érte s a küküllőmegyei Iklód, Pánád és Szászvölgyön nyert jószágai 1633-ban az ő notáztatása folytán szentmártonmacskási Matskási Ferencznek adományoztattak.
Szemére is veti Bethlen István, a rendekhez 1636 márczius 17-én intézett körlevelében, Rákóczi fejedelemnek; hogy «Székely Mojzes, Petki Ferencz, Maróthy György, Fekete Lőrincz az ő kgme birodalmából soha ki nem jöttenek volna, ha törvéntelen, irgalmatlan országlása ne kénszeritse őket.»
Csak I. Rákóczi György halála után, 1651-ben látszott ismét fejedelmi kegy mosolyogni Fekete Lőrincz felé, midőn az új fejedelem, II. Rákóczi György április 28-án kelt oklevelében neki és feleségének Tordai Erzsébetnek a Kővár várához tartozó s onnan 2300 magyar forinton elzálogosított Csokmány birtokot, melyet Fricsi Fekete Lőrincz a fejedelem engedelmével kiváltott, ezen 2300 forintban s a fejedelmi kegyből még hozzátett 600 forintban, így tehát összesen 2900 forintért visszaválthatólag inscribálja. – Ez inscriptio azonban nem annyira jutalom, mint inkább lekötelezés színét hordta magán, a minthogy a fejedelem idevonatkozó oklevelét a következő szavakkal vezeti be:
«minthogy ugyanazon hajlandósággal és kegyesség gyakorlásával fekszik lelkünkön a mi híveinket engedelmességökben s hozzánk való ragaszkodásukban megtartani, mint a külsőket s idegeneket szolgálatunkra édesgetni: a jóindulat ily mérsékletével s egyensúlyával levén hajlandók nemzetes Fricsi Fekete Lőrincz irányában is, – hozzájárulván tanácsos urainknak érte való sürgős közbenjárása is, – nemcsak hogy visszatérését s régi helyzetébe visszajutását akarjuk, de részéről magunkat a legjobbakkal kecsegtetjük; ezért» sat.
 Csak egy pár erdélyi és sárosmegyei oklevél beszél még ezután Fekete Lőrinczről. 1657 október 17-én kelt, s benne ugyanazon Hedryek tiltatnak minden vevőt, különösen Bertóthy Jánost és Bertóthy Bálintné Anarchy Borbárát a Földy Zsigmond és Fekete Lőrincz birtokainak megvételétől, vagy nagyobb összeggel megterhelésétől, mint a mennyiért azok néhai Pápay alias Huszár Jánosnál voltak zálogban.
Különben úgy látszik, hogy a vásár nemcsak megtörtént, hanem meg is állott s a fricsi birtok a Bertóthyak kezén maradt; kikről aztán egyéb javaikkal együtt a br. Ghyllányiakra ment át. Csak a család maig is használt előneve tartotta fenn emlékét.
Ugyanazon 1657. évben Fekete Lőrincz végrendelkezését is megtette, s életéről további emlékezet nincs. Hogy végrendelkezése és halála összefüggésben volt-e az ez évi szerencsétlen lengyel hadjárattal, azt felderitnem nem sikerült. Annyi bizonyos, hogy felesége 1667-ben mint özvegy van említve. Ez Tordai Erzsébet volt, a Kornis Boldizsár-féle összeesküvésben való részesség miatt 1610-ben kivégzett Tordai Kolosvári János Deák fiscalis director leánya. Utolsó említés róla, mint élőről, 1672-ben történik.
Két fiú- és öt leánygyermekeiket, az oklevelekből merített, rájok és hitveseikre vonatkozó chronologiai adatokkal együtt ismerhetjük meg. A fiuk közül I. Ferencz lehetett idősebb, mert 1664 april 29-én ő tiltakozik maga és atyjafiai nevében a szülőiknek, fricsi Fekete Lőrincznek és Tordai Erzsébetnek, bárhol levő javait hatalmas úton elfoglalók ellen.
Testvére I. Péter folytatta tovább, – s mondhatnók azt is, hogy ő is fejezte be a család történelmi jelentőségű szereplését. Alig hogy a török Apaffi Mihályt Erdély fejedelmévé tevé, az új fejedelem már 1662 júniusában az erdélyi rendek instrukcziójával s a Leopold megbízásából idejött Szentgyörgyi Ferencz váczi püspök levelével őt küldi követségben Bécsbe a királyhoz, a német hadak kivonásának kieszközlésére.
Sietett is megjutalmazni s továbbra is lekötelezni követét, ki «néhai jóemlékű elődei nyomdokához ragaszkodva s az ősi erényektől el nem szakadva,» már fiatal korától fogva előbb a megelőző törvényes erdélyi fejedelmeknek, azután mindjárt fejedelemsége kezdetével neki is, lelke egész készségével érdemes és hü szolgálatokat tett, és ez érdemeiért már keresztesmezei táborából 1662 július 25-én kelt adománylevelével neki adományozza az egész Lupsa fehérmegyei kincstári birtokot, a hozzátartozó királyi jogokkal együtt.* Mely adománylevelét aztán, miután fejedelemsége megszilárdult, Nagysinkről 1664 február 14-ről keltezve ura is kiadta.
A család másik legrégibb s leghosszasabban bírt jószágát, a küküllőmegyei Sövényfalvát, szintén Fekete Péter szerezte meg házassága útján. Felesége ugyanis homoródszentpáli Szentpáli Zsuzsánna volt.
 Legkelendőbb volt a leányok közül Klára, ki háromszor ment férjhez, mindig Erdély színejavabeli férjekhez, s második házassága folytán a grófságra is emelt Pekri Lőrincz nagyhírű kurucz generálisnak adott életet, a harmadikkal pedig Bethlen János kanczellár és történetíró feleségévé lett, Utóbb azonban, azon vád folytán, hogy férjét a Béldi Pál-féle összeesküvésben részvételéért nem jelentette fel, sőt e mozgalmat maga is elősegítette: 1679-ben, alig egy év multával, hogy özvegyen maradt, hűtlenségi per alá került.
 Katalin is előkelő férjet választott: bulyi és porcsalmai Jékey Balázst.”
A Jékey-család Szabolcsi eredetű, régi nemes család. Első tagjai a XIII. sz. végén már olyan nagy számban jelennek meg, hogy ebből a családnak Jéke környékén korai megtelepülésére következtethetünk. 1280 körül Jékei Tiborc és Bochou, 1291-ben Zelemér fia Zadurnak Jékébe történt beiktatása során nyeri adományul Jéke szabolcsmegyei községet III. Endrétől. Zadúr jeles katona volt, a király udvarában szolgált s Albert osztrák herceg ellen Bécs város kapui előtt vitézül harcolt. A család egy része Szabolcsból Szatmárba, a másik része Erdélybe szakadt. Az erdélyi ág, – mely porcsalmai előnevet használ, Belső-Szolnok vármegye birtokosai közé tartozott és már a XVI. században Erdélyben volt.
Jékey Tamást első ízben, mégpedig testvérével, Jánossal együtt 1483-ban említik, amikor Mátyás király Losonczi Zsigmondot és Albertet a szabolcsvármegyei Surk, Szentmárton, Eperjes, Mándok, Pálca, Őrmező, Aranyos, Bezdéd, Hene, Játé, Cigány és Almás birtokokba beiktatni rendeli. Ekkor ők is kijelölt királyi emberek. Három év múlva ismét találkozunk Tamás nevével: a budai káptalannak 1486-ban a királyhoz küldött jelentésében, mely a Várdai Aladár sérelmére Ajakon és Pátrohon elkövetett hatalmaskodási ügyben tartott tanúvallatásról szól.
Jékey János unokája Balázs 1570-ben halt meg. Feleségétől, az ifjú Káposztás Borbálától két kis árvája maradt: Anna és egy hat év körüli kisfiú, Mihály, aki alig húsz éves korában 1585-ben elhalt és vele sírba szállt a Jékey-család utolsó férfisarja. A Jékey-család fiúágon történt kihalása után azonban a Jékey név Jékey Mátyás Zsófia nevű leányával (Balázs testvérével) tovább szállott s így részben a Jékey-vér is, amidőn őt 1550 körül Jékei Bulyi Zsigmond feleségül vette. Zsófia és Zsigmond unokája lehetett bulyi és porcsalmai Jékey Balázs fricsi Fekete Katalin férje.