3. fejezet:   „Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács”

Az udvarház mögött négyszögletes kertecske pompáztatta virágait. Mellette gyümölcsös és veteményes. A méhes meg a hátsó udvarban kapott helyet A méhesen túl kis kerek kőépület fehérlett. Még valamikor Márton úr elődei építették oda hidegkamarának. Most befuttatva sűrűn vadszőlő közé bújó hajnalkavirággal, bujkálás céljára és még inkább várként szolgált a Thomka fiatalurak játékaihoz.
Thomkaháza ura elégedetten járatta körül szemét a sürgölődő udvaron. Elsőszülött fia, László Miklóssal és Vencellel kopját, szablyát, fokost, buzogányt, puzdrát, íjat oszt az embereknek. Másik két fia János és György a lovakat nyergeli az istállóban. A hatalmas termetű Márton úr kipöffesztette bőrpáncélos mellét s nagyot ordított: No ha magyarhonra készül a török, hát mi is ott leszünk, az ámenit! A fiúk ráfelelték: igenis, az ámenit!
Az éjszaka békességben telt el. Az Alacsony-Tátra sűrű párafüstöt pipáló ormai eltünedeztek, miközben a lustán kászálódó nap sugarai csak vánszorogtak a felhőző ködben. A vén óriástölgyek összesátorozó sűrű lombozatán alig derengett át némi világosság. Ahogy a nap felkelt, a hűvös erdei ösvényekről poros országútra kaptatott a csapat. Most már gyorsabban haladtak. Éppen mikor az alkony simogatni kezdte a látóhatárt, az előreküldött darabant vágtatott visszafelé Márton úrnak jelenteni.
Alássan jelentem gyünnek.
Sokan?
Instálom, elegecskén.
No akkor készüljünk emberek!
A csapat élén haladó vén katona az út mellett kétoldalt félkörbe állította embereit. Ő maga ottmaradt az úton. Fiait is a cserjésbe parancsolta és csendre intett mindenkit. Már az előőrs is vágtatott vissza, mikor kibukkant a cserjés mögül az ellenséges csapat. Szoros rendben, gyanútlanul vonultak az úton. Az élen haladó két lovas takarta a többit. Ezek nem tűntek töröknek..
Mint a förgeteg viharzott elő hirtelen Thomkaháza csapata a bozótból. László apjaura nyomában rikoltott. Hajrá! Amazok hátratorpantak ágaskodó lovaikon. A meglepett csapat szitkozódva riadt a váratlanokra. Egy pillanatra összekavarodott az úton minden, a fejvesztett kapkodásban, csak az elől vezető dalia állt egy helyben szilárdan. Kurta tekintettel fölbecsülte a rohamozókat és megrázta dacosan a fejét, hogy a medályos süvegéről a strucctüzék  tollai az arcába hulltak. A lovag megsarkantyúzta lovát és kopjáját előre szegezve egyenesen szembeugratott a páncélos óriásnak. Márton úr karddal fogadta a kopjást, de a kopja hegye a sisakba fúródott és a fiúk rémülten látták, hogy apjuk ott maradt födetlen fővel. Lászlónak annyi ideje sincs, hogy megfordulhasson, csak ordít egy nagyot és behunyja a szemét, hogy ne lássa, mikor az apja feje összecsókolózik az út porával.
Kiáltás rázza föl.
- Márton bátyám! Így fogadják a vendéget Túrócban?
László szemei fölpattantak. Az apja sértetlen. A strucctollas kardja áll a levegőben. Márton úr is eleresztette a magáét nagy bámulatában. Megálljunk legények! – rivallt a hátul törtetőkre, majd a lovaghoz fordult.
Hát ki vagy te hallod, hogy Márton bátyádnak tisztelsz, mikor én a fejed akarom belukasztani.
Csengő hang felelt rá vissza:
Nem emlékszik kegyelmed hű katonájára az erdélyi végeken? A lovas leemelte süvegét és így a derengő szürkületben látható lett az arca.
Márton úr hátrahanyatlott a nyeregben, úgy bámulta, aztán nagyot rikkantott. Pál barát! Tomori Pál te vagy az? Miklós és Vencel is közelebb léptetett. Csodanéző szemmel bámulták ezt a megenyhült képet. Nézték ellágyult apjukat és a páncélt és szőrcsuhát viselő lovagot, kinek csupa finomság volt minden mozdulata.
Miért nem szóltál fiam? Miért nem szóltál előbb? Hírét hozták a töröknek, hát fölkerekedtünk…úgy látszik tulok lettem már túróci erdőkben hisz oda is öklelek, ahol ölelni akarnék. De azt mégsem gondolhattam, hogy a magyar hadak vezére, a kalocsai érsek személyesen jön velem szembe.
A csuhás lovag nevetett. Jól beszél Márton bátyám! Hagytak is kegyelmetek időt nekünk a tereferére! Hisz úgy rajtunk jöttek, hogy az álmélkodásból magunkhoz se ébredhettünk. Lássa ezek ott még most se tudják, hogy hányadán áll velünk a világ! Miklós bátyám, Péter – intett a nagy bajuszos, horgas orrú lovasnak és fiatal szikár társának – kérem kegyelmeteket, jönnének ide hozzánk. S hogy a szólítottak odaporoszkáltak, Pál keze könnyű mozdulattal ívelt az idegenek felé.
Folkusfalvi Miklós és Beniczky Péter urak. Márton bátyám földijei, hisz ők is Túrócból csatlakoztak hozzánk.
- Hát a többi ki fia-bornya?
- Vannak Zemplinből, meg Trencsinből, Nyitrából mások Szepesből. és Zolyomból.
- De hiszen most látom főlovászmester uramat is, ki régi jó barátja családunknak. Kedves Dubraviczky Márk uram bocsássa meg hályogos szememet
- No akkor együtt vagyunk! Bólintott rá a királyi ember.
- Éljen a magyar! A kénköves keservét ennek a cudar világnak – rikkantott Márton úr.
Tudja meg kegyelmed, komoly a helyzet. Az ország kapui nyitva állnak. Szolimán császár százezres hada bármikor ránk zúdulhat. A nemesség nagyobb része eközben dühösen vitázik és kijelenti, nem hajlandó fegyvert fogni, csak ha a király maga áll az élre…Ezért megyünk most Budára szívesen invitálva kegyelmeteket is.
Dubraviczky Márk úr tanácsára Márton úr és elsőszülött fia embereikkel, valamint Beniczky Péter és csapata Budán maradt a király mellett.
 A másik két Thomkaházi fiú Folkusfalvy Miklós és a közben sereggé nőtt nemesi bandériumok követték Tomory Pált a Duna-Dráva torkolat felé.
Mikor a török előnyomulása  egyre-másra érkező híreitől fenyegetett Tomory 1526 tavaszán megpróbálta felrázni az ország urait, azoknak egyéb gondjuk volt, minthogy törődjenek vele. Mit törődtek az országnagyok a törökkel? Hol van az ide?!!! Elég ha Lajost hazahívják Esztergomból, ahol jóízűen vadászgat…
Pedig az érsek-fővezér kémei megerősítették a korábbi értesülést, hogy a török sereg csakugyan háromszázezer harcost számlál. Háromszázezer vad fanatikus pogány, aki jól tudja, hogy vitézséggel egy csapásra akár a legmagasabb méltóságig is fölviheti, mint Ibrahim nagyvezír, a szultán személyes barátja és tanácsadója, aki rabszolgaláncon került valaha Görögországból. Tomory ezt a hírt is, mint minden eddigit azonnal jelentette Budára.
Dubraviczky úr pedig – miután tanácskozott Márton úrral, László fiával és Beniczkyvel – azt tanácsolta a Ludovicusnak:
Felség, ha senki se akar a veszedelemnek elébe menni, mutasson példát a király és mi hűséges hívei követjük és megvédjük.
Lajos vállat vont, de hívatta az országnagyokat. Közölte velük Tomory üzenetét meg azt is, hogy a kincstárnak nincs egy kurta forintja sem a hiányzó bandériumokra, hiszen a király asztalára is már jó ideje a prímás küldi a rávalót. Hogy senki se akart érteni belőle, megint a nuncius volt az aki, megoldotta az erszényét.
Telik a papzsákból viccelődtek az urak, minta kiknek semmi közük a dologhoz.
Márton urat elöntötte a szégyen tüze. Kiszalajtott egy kurta túróci áldást az összeszorított fogai közül és előre lépett. Leakasztotta táblás arany mentekötő láncát, süvegéről az ékköves medált s odatette a nuncius ötszáz aranya mellé. Erre észbekaptak az urak is. Kezdtek hullani a könyöradományok a magyar király szakadozott trónszőnyegére. Begyűlt néhány ezer arany. Márton úr a fejét ingatta.
Fölség alig elég arra, hogy a péterváradi sajkások legalább valamelyes részfizetést kapjanak belőle.
Mit tanácsol hát kegyelmed?
Küldje uram, a beszedett egyházi arany-ezüst kegyszereket is a pénzverdébe. Abból ami befolyik a királyi bandériumokat felállíthatjuk, a nádort meg rendelje ki fölséged a délvidéki bandériumokkal Tomory segítségére.
Igen – bólintott Lajos – így rendeljük, ahogy kegyelmed tanácsolta.
De Werbőczy István a nádor visszaizent, hogy parasztnéppel nem száll táborba. Nagyobb nyomaték kedvéért ott is hagyott csapot-papot és fölment Budára kiáztatni a köszvényét.
Míg Budán már a királyné is hasztalan ösztökélte cselekvésre a királyt, Bali bég nyugodtan felépíttette a szávai hidat, át is vonulhatott rajta a török sereg. Ibrahím nagyvezír pedig hozzáfogott, hogy megostromolja Péterváradot, az utolsó mentsvárat.
Tomory várt tehetetlenül, aztán látva, hogy a katonák fél éve nem kaptak zsoldot, a végvárak kapitányai egymás után küldték be lemondásukat, Pál érsek megírta lemondó levelét. Lajos király megrettent, de végre elhatározta, hogy élére áll hadainak, útra kel Tolna felé ahova a bandériumokat gyülekezni rendelte. Egy teremtett lelket se találtak a gyülekezőhelyen…Útban, Dunaföldváron érte Lajost a hír, hogy Pétervárad, utolsó katonáig harcolva, tizenöt napi emberfeletti küzdelem után, hősi mód elesett. A gyászos hírre végre kezdtek szállingóznia bandériumok. Zápolya György szepesi gróf, Várday Pál egri püspök, Perényi Ferenc váradi püspök és más főurak, a pápa lengyel-magyar zsoldosai, csak a vármegyék nem látszottak sehol. Zápolya János vajda negyvenezer katonája élén Szegednél a Tisza mellett táborozott Frangepán Kristóf Zágráb körül, míg a cseh-morva segítő csapatok csak most léptek a Dunántúlra.
Tomory lemondása felett dönteni nem maradt idő, Szolimán szultán rettenetes hadával elindult Magyarország felé. A barát meghajtotta fejét és keresztet  vetett.
Legyen meg uram a te akaratod..
Az érsek-vezér védett táborhelyet keresett. Mire a király megérkezett Báta felől, a választás Mohácsra esett. A Duna-Dráva torkolat s kelet felől a járhatatlan tundrás mocsarak biztos védelemnek ígérkeztek.
Márton Úr és fiai összeölelkeztek és már összeszokott barátként üdvözölték egymást Folkusfalvy Miklóssal és Beniczky Péterrel. Félelem nélküli elszántsággal, a haza és a király iránti elkötelezett hűséggel latolgatták a török előrenyomulása és a várható megütközés esélyeit. Az esti lakoma után Folkusfalvy Miklós félrevonta Thomkaházi Lászlót és Beniczky Pétert.
- Megkérném én öcsémuramékat, jó földijeimet arra az esetre, ha a haza véremet kívánná és nem térhetnék meg családomhoz. Feleségem és két leányom maradna magára, hisz magamon kívül nincs más férfi a háznál. Kérem kegyelmeteket legyenek jó szívvel irántuk, és tehetségük szerint segítsék leányaimat, hogy rangbéli házastársakat találhassanak. Thomkaházy Miklós és Vencel öcséimben jó katonákra és igazi barátra találtam. Megfogadtuk, hogy mindig Tomory úr mellett leszünk és testünkkel is védelmezzük a magyarok vezérét. Ahogy Márton úrtól tudom öcsémuramék ugyanezt teszik a király szolgálatában. Oltalmazzon minket a Mindenható és védelmezze hazánkat a Magyarok Nagyasszonya!
Thomkaházi Miklós, Vencel valamint  Folkusfalvy Miklós - Tomori Pál oldalán küzdve -  elestek Mohácson. Thomkaházi László Raksay Zsófia halála után Folkusfalvy Katalint vette nőül, aki öt gyermekkel ajándékozta meg.
Mivel Folkusfalvy Miklós volt a család utolsó férfi tagja, thomkaházi László leszármazottai a Folkusfalvi nevet is viselik. A Folkusfalvy vagyon visszaszállt a koronára. „Dobzse László” fia, II. Lajos király szintén meghalt a mohácsi csatában a trónt I. Ferdinánd szerezte meg, feleségül véve II lajos nővérét, Anna hercegnőt. Ferdinándnak nagy szüksége volt a nemesek támogatására (a Szapolyai János ellen), talán ennek is köszönhető, hogy a Folkusfalva és Bisztricska birtokokat részben Thomka Lászlónak és II. feleségének Folkusfalvy Katalinnak, részben nővérének Folkusfalvy Ágnesnek Beniczky Péter feleségének ajándékozta.

Ferdinánd király 1550-ben megerősítette  Dobraviczky János számára apja, Dobraviczky Márk főlovászmesternek II. Lajos király és Mária királynő által adott adományokat.
„ Mi Ferdinánd Isten kegyelméből a Rómaiak, Magyar, Cseh, Dalmát, Horvát, Tótország stb. felséges királya, Spanyolország, Ausztria főhercege, Burgundia fejedelme, Morvaország őrgrófja, a jelen okmánnyal mindenkinek a kihez tartozik tudatjuk, miszerint Mi úgy némely híveink kérésére, melyet Felségünknél tettek, mint pedig tekintetbe véve előkelő hívünk nemes Dobroviczky János bold. emlékű Dobroviczky Márk fia hűségét és szolgálatát melyet először Magyarországunk szent koronájának, azután Felségünknek a hely és idő körülményeihez képest és tehetsége szerint tanúsított és kifejtett, valamint indítatva királyi szeretetünktől mellyel a nemes Ura Orsolya úrhölgy ugyanazon bold. emlékű Dobroviczky Márk, jelenleg padig nemes Zalay Mihály felesége, Dobraviczky János anyja iránt viseltetünk; Azok összes és egész birtokait Zele, Györgye, Félegyház, és az összes pusztákat úgymint Szenrgyörgyteleke, Berenchiteleke, szentDömötörteleke, pelyeteleke és szőkeegyházteleke és más
Pest vármegyében létező ugyanazon birtokhoz tartozó telkeket nemkülömben más összes javakat, birtokokat és részletes birtokokat melyek akárhol és akármely Magyarországunk vármegyéjében léteznek s a melyek egykor a bold. Emlékű nemes Tewrek László birtokában voltak de a bold. Emlékű felséges fejedelem Lajos Magyarország királyától elődünk és kedves sógorunktól előbbnevezett bold emlékű Dobraviczky Márknak akkori lovászmesterének és általa feleségének nevezett Orsolya Úrhölgynek, kit felséges Mária Magyarország királynéja és szeretett nővérünk lakosztályából vett feleségül szolgálatuk fejében, a bold emlékű Tewrek László utód nélkül elhalván, adattak és adományoztattak és melyeknek békés és nyugodt birtokában fennnevezett bold emlékű Dobravczky Márk, Lajos király adományozása után élethossziglan volt és melyeket a nevezett bold. Emlékű János fia és Orsolya Úrhölgy özvegye békességben jelenleg is bírják mint állítják. Minden és összes királyi jogunkat, ha ilyennel a fennevezett bold emlékű Tewrek László említett egész birtoka Zele, Györgye és Félegyház, valamint Szentgyörgyteleke, Berenchiteleke, szent Dömötörteleke, Pelyeteleke és Szőkeegyházteleke pusztái fölött és más Pest vármegyében létező ugyanazon birtokhoz tartozó puszták fölött, nem különben más egész javak birtokok és részleges birtokok fölött akármi módon bírunk, vagy azok akármi okból, módból Felségünket érintenék az összes haszonélvezettel és hozzátartozóval együtt t.i. mívelt és parlag szántóföldekkel, földekkel, rétekkel, legelőkkel, mezőkkel, rétekkel, erdőkkel ligetekkel, hegyekkel völgyekkel, szőlőkkel és ezek előhegyeivel, vizekkel, folyókkal, halas tavakkal, halászattal és a lefolyó vizek használatával, malmokkal és azok helyeivel akármi néven nevezendő, általában pedig haszon és hozzátartozóknak sértetlenségével igazi és régi határukkal és végeikkel úgy a mint vannak és bírják az említett  Dobraviczky Jánosnak és anyjának Uza Orsolya Úrhölgynek valamint ezek összes örököseinek és utódainak új adományozásunk czímén adtuk, ajándékoztuk, sőt adjuk, ajándékozzuk és adományozzuk, úgy hogy joggal és visszavonhatatlanul tartsák és bírják idegen jog megsértése nélkül, jelen okmányunk erejénél és bizonyíságánál fogva, melyet szabadalmunk alakba öntünk, midőn nekünk külön lettek benyújtva. Adatott Pozsonyban Krisztus Urunk születése után ezer ötszáz ötvenedik év Február hó tizennegyedikén római királyságunk huszadik a többi királyságunk huszonnegyedik évében.
    Oláh Miklós
      egri érsek”

Dobraviczky Márk és fia János evvel az adománnyal Pest vármegyei birtokos lett, így a Felvidékről az Alföldre költöztek utódaik. A Dubravitzky család és a Thomka család leszármazottai a XX. század derekán kötöttek újra megbonthatatlan kapcsolatot egymással.

thomkaházi Thomka László fia Tamás és az ő fia János sőt annak egyik fia, István is Bisztricskán illetve Folkusfalván éltek, hiszen utóbbi  „földijét” kossuthfalvi Kossuth Zsófiát vette feleségül (a Záborszky családdal közös őstől eredezett udvardi Kossuth család szintén IV Bélától kapott turóci nemességet).
István fia Gábor (felesége: ruttkai Dankó Katalin) és unokája Tamás (felesége: Nemes Zsuzsanna) is bisztricskai birtokosok, sőt Tamás fia János is az, ki a folkusfalvi Zathureczky Zsuzsannát veszi nőül.

A 16. század a magyar történelem egyik legválságosabb időszaka volt. A köz- és főnemesek közötti harcok, a gyenge királyi hatalom, a délről fenyegető török veszély jellemezte a század első évtizedeit. A segítség nélkül maradt ország 1526-ban Mohácsnál vereséget szenvedett a törököktől.
A harcban elesett magyar király helyére, a két pártra szakadt ország két királyt választott: Szapolyai Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564).
A reformáció ebben a folytonos harcokkal teli korban röviddel 1517 után Magyarországon is kezdett elterjedni. Először északon a felvidéki szabad királyi városok (részben német ajkú) polgárai és értelmisége között, valamint az erdélyi szászoknál. Az Európát járó kereskedők és a Wittenbergből hazatérő tanárok, lelkészek voltak első terjesztői. Az ország birtok-elosztása is kedvezett a reformáció terjedésének. 1550 körül a világi nemesi birtok 55 százalékán 1230 nemesi család osztozott. A maradék 45 százalék 16 főnemesi család birtokában volt és ezek nagy része már a hitújításhoz húzott. A városok régi királyi jog alapján maguk választhatták meg papjaikat, - ettől kezdve inkább protestáns szelleműeket.
A nemzet fogalma a feudalizmusban ismeretlen, csak egy feudális uralkodó eltérő nyelvű alattvalóiról beszélhetünk. A magyar király alattvalói is többféle nyelvet beszélnek, de ha például a bolognai egyetemen megjelennek, akkor hungarusként tartják számon őket. A magyar nemesség egységességét nem vitatja senki sem, ahogy az újkor hajnalán Werbőczy fogalmaz, „una eademque nobiltas”, mégis jelentős különbségek alakultak ki ezen a téren is az ország egyes területei között.
I. Ferdinándot a szintén Habsburg Miksa követte a magyar trónon, miközben (Szapolyai) János Zsigmond is megválasztott magyar király és erdélyi fejedelem volt.  Az 1570-ben megkötött, ún. speyeri szerződés vetetett véget a két király, két fejedelem állapotának. E Miksa  és János Zsigmond közötti szerződés kimondja, hogy a fennálló határokat véglegesnek tekintik és hogy János Zsigmond lemond a magyar királyi címről, cserébe viselheti az „Erdély és Magyarország hozzákapcsolt Részeinek fejedelme” címet. II. Rákóczi Ferenc bukásáig, azaz a következő 140 évben huszonöt  fejedelem igyekezett irányítani, védeni, felvirágoztatni Erdélyt folytonosan hadakozva és tárgyalva törökkel, osztrákkal és pörlekedve saját főuraival és sziklakemény nemességével.

A Thomkák a mohácsi vész után három részre szakadt haza Habsburg királyságában igyekeztek boldogulni, s eközben protestáns hitre tértek. Visszahúzódtak szűkebb pátriájukba s mintegy 250 évig művelték, gazdagították őseik turóczi birtokait. A 18. század vége felé azonban már igen nagyra terebélyesedett  a család. A vármegye alig győzte kiadni a nemességi megerősítéseket, hogy azokat az új birtok szerinti vármegyék gyűlésein kihirdessék. A thomkaházi, folkusfalvi és bisztricskai Thomkák szinte „kirajzanak” az ország minden tája felé (Borsod, Gömör, Nógrád, Békés,  Sáros, Baranya, Bereg, Máramaros).
János és Zathureczky Zsuzsanna gyermekei közül Simon (ki még Bisztricskán született 1768-ban) is elhagyja az ősi fészket és átköltözik Erdélybe, a Máramaros vármegyei Taracközbe. Simon saját családi tekintélyét tovább növeli ősi családból származó felesége: nagyzsannyei Majos Anna (Moys nádor 1209–1233 leszármazottja). Főszolgabíró fiuk, thomkaházi ThomkaPál még „patinásabb” származással bíró feleséget talál magyar- és németszögyényi Szögyény Mária személyében kinek nagyanyja Eötvös Mária Terézia felmenői a Béldy, Bánffy, Báthory és Frangepán család tagjai, kik az Árpád-házon keresztül több európai uralkodó családhoz is visszavezetnek.
Térjünk hát vissza egy kissé Szőgyény Mária  előző századokban élt őseinek megismeréséhez.