1. fejezet: A kutyabőr

    Thoma a havas erdők hegyein át jött. Lova is elfáradt már az ország gyepűje fehér hágóin, hol a Fátra, a Vág vagy csupán a csillagok mutatták az utat. Míg melengette kezét a Garam menti szállástűz lángjánál emlékei elősorjáztak, úgy ahogy történt.

    Éve már, hogy levelet kellett vinni édesanyja testvérének a Garam völgyi szent Benedek rendi apátnak. Örvendett a lehetőségnek, hiszen viszontláthatta Erzsikét, gyerekkori pajtását kitől számos évnek előtte búcsúzáskor még csókot is kapott. Apja ura is sürgette, már keressen méltó társat, hogy a család terebélyesedjen Isten rendelése szerint. Öccsei, a hatalmas erejű Matia és a dolgos Bena már megtalálták rangbéli feleségeiket és úrapjuk áldását is el­nyerték. Ő meg csak rágja magát vajon várja-e őt Erzsike? Gondol-e még rá?
    A ló patkója az utolsó meredeken csúszott lefele. A völgybéli udvarokról füst szállingózott. Az akácosból egy lány bukkant elé. Vízért jött a folyóhoz. Thoma lehajolt a nyereg­ből és vizet kért. A víz hideg volt, a leány tekintete ismerősen meleg. Hirtelen gondolattól vezérelve Thoma még jobban kihajolt a nyeregből. Tenyerébe fogta a leány állát és maga felé vonta a nevető arcot, hadd lássa jobban a félhomályban. A leány azonban elfordult, megijedt a nyurga vitéztől. Kacéran rántott egyet a fején és sebesen futni kezdett ki-ki loccsanó vedrével.
     Már esteledett, mire Thoma a monostorhoz ért.  A monostori menedékhelyen körbe ültek a fal menti lócákon és a tatárveszedelemről beszélgettek. Péter bán szinte egymagában vitte a szót. A király földet adott a tőlünk visszavett földekből kunok királyának és főembereinek és velünk szemben még a törvényben is mindig nekik ad igazat…Csalárd ember a király!
Thoma, mint oroszlánkölyke vágott vissza: csalárd ember vagy magad! A bán megvetéssel pillantott rá: - Hát eme kóborló vitézke meg kicsoda?  Olyanféle, mint magatok- villantotta szemét Thoma. A bán csak gúnyosan legyintett: - minket Isten kegyelme tett szabaddá, de téged legfeljebb a király emelhet nobilis személlyé – ha majd teszel is érte valami dicsőségeset. Ezen aztán mélyen elgondolkozott Thoma és megfogadta: akár vére árán is, de megszerzi a dicsőséget és a nemesi rangot is. Hirtelen félbeszakadt a beszéd. A matutinumra halkan vonuló szerzetesek Te Deum éneke kísértetiesen visszhangzott a nehéz boltozat alatt.
    Nyugovóra térve Thoma úgy látta, hogy a küszöbön áll valaki. A lány még fiatalabbnak látszott, mint a folyónál. Barna szeme a sötét pillák alatt olykor elváltozott és világos szürke lett, mint a vadgalamb csillogó szárnya. A holdfény szemet gyönyörködtetőre világította homloka fehérjét és kékfekete haját.
Mikor Thoma felserkent csak az járt az eszében, meg kell keresnie az álmában visszatért leányt. Bolyongott a klastromot övező házak között de végül mégiscsak Erzsike apjaura háza felé irányította lépteit. Az erdő szélére érve még a lélegzete is elakadt.  Az udvarbíró ódon udvarháza grádicsán naptól övezve a vizet nyújtó leány ült és énekelt. Thoma elbűvölve nézte mily gyönyörűvé serkent ifjúkora kedves kis jószága. A tekintetük találkozott.
    Thoma?…Úgy hangzott ez, mint a sóhajtás. Erzsike szép révedező hattyúmozdulatában még mindig emelve tartotta fejét. A szeme valószínűtlen nagyra nyílt. Két karját kitárva felszökött a helyéről. Thoma a magasba emelve szorította magához: - Eljöttem érted! Erzsike feje belehanyatlott karja hajlásába és mialatt fölé hajolt, ő lehunyta a szemét. Nagy és ünnepélyes lett a csend.
- Szeretsz még?
- Milyen szép vagy…és mostantól mindéltig az enyém vagy, tudod? Hisz azért jöttem, hogy megkérjem a kezed atyáduradtól. Erzsike! Még a neved hangzásától is gyönyörűt kurjant szívemben a vér…
    Fiatal élete minden vágyával szorította. A leány kevéssel előbb még szédülve fogódzott a vállába, most hirtelen eleresztette őt:
– Nem, ne így! Talán vétek, amit mi cselekszünk, jóllehet az Úr Jézus meghagyta, hogy szeressük egymást, de nem ezenképpen. Atyámuram estére megtér, akkor gyere vissza és én várni foglak…
    Thoma sértetten meredt rá. A felhabzott vágy visszazúgott a vérébe. Vette a kardját és a lócára dobott ködmönét.
- Thoma…
    Az ajtót már becsukta maga mögött. Olyan bizonytalanná vált most minden. Vajon eljön-e vélem? Aztán felszökött a  lovára, megeresztette a kantárszárát és belegázolt a klastrom meget­­ti szoros homályába. Szemközt gyalogos emberek jöttek. Megálltak az út mentén.
- Ez oszt szépen üli a lovát! – és utána bámészkodtak, míg ő vele haladó árnyékának kényes táncát nézte a füvön.
    Hadd lássanak! Tudják meg kivel van dolguk. Mindenki! Azok is, akik tegnap kóborlócska vitéznek csúfolták. Nem messze egy lankás mögül, útszéli csárda jött elő. A csárdában várnépekből került emberek ittak. A bográcsból szétgőzölt a halleves savanyú szaga. Az asztal végében ketten beszéltek maguk között.
- A tatárok régen zaklatják már a vidéket, - mondta a hórihorgas.
- Számosan oda is vesztek.
- Közrendű, szabad emberek is elhullottak.
- De azt még váltig nem értem, a mi jó urunk miként keveredett oda.
    Thoma jobban figyelt. A tizedes kimondta. Ö pedig az asztal szélét markolta:
- Csak nem az udvarbíró úrról beszéltek ti itt?  A tizedes átkönyökölt a gyalulatlan tábla felett és úgy nézte:
- Tán rokonod  volt néked az udvarbíró úr?
- A mátkám apjaura,- Thoma hangja elrekedt mikor kimondta.
- Árva jány mán a te mátkád, - szólt a tizedes egykedvűen, - merthogy az uraságot leölték a Lengyelhon felől betört tatárok karddal, a két szememmel láttam.
- Hát elvégeztetett, - mormogta Thoma. Mereven nézte az asztalt, de egyszeribe félben maradt a gondolata: Erzsike? Mellére egyszeribe rázuhant az elárvult szerelmes rettentő szomo­rúsága. Csak később eszmélt rá, hogy a falüreg Krisztus keresztjébe fogódzik bele a szeme.
    Kitaszította az asztalt a földből, amint felszökött. Szemközt most is jöttek emberek az úton. A napsütés letűnt Thomáról. Nem ragyogott a fegyverein, nem csillogott a szemében, az arca elsötétült, amint felnézett az égre. – Hogy fogja azt elbírni Erzsike?  Olyasmik is kezdték el gyötörni, mi lesz a gyászidővel. Az illendőség törvénye esztendőnyi tartózkodást követel minden vigasságtól. Hogy fogja ezt ő elviselni?
     A hintázó völgyi fényben kámzsás barát körvonala mozgott előre. A templom irányából jött. Thoma hirtelen határozással maga is az Úrháza felé vette az irányt. A latinusok sikátora felől sebesen jött egy fegyveres ember. A tartásán és a ruházatán is látszott, hogy nem lehet egyszerű béres katona. Thoma hallotta, amit a fegyveres mondott a körülállóknak. A tatárok már lerontották mind a gyepüket, aztán a nádorispán viaskodást kezdett velük, de a tatárok mind az övéit leölték…A főemberek csak vigadoztak, csúfolták a királyt, mert az országkapukat erősítteti, meg levélben hívja a keresztény királyokat, állnának mellé nagy sereggel a tatárok ellen. Senki sem hitt neki.
- Honnan tudod mindezeket kérdezte Thoma.
- Hát onnan, - válaszolta a fegyveres, - az ütközet után negyednapra éjjel-nappal vágtatva a kaputól megérkezett a  nádorispán Dénes, a tárnok fia.
- És Béla király? – kérdezte fojtottan valaki. A fegyveres haragos gúnnyal összehunyorította a szemét: - Öt tudakolják most azok is, kik eddig csak ócsárolni tudták…
    Fenn a toronyban harangozni kezdtek. A fegyveres felriadt. Most jutott csak eszébe, hiszen éppen a harangozásért küldték őt ide:
- Bizony húzzátok csak és hirdessétek, hogy a népek megtudják a veszedelmet és felkészüljenek. A téren, mintha a szél vitte volna szét, borzongva terjedt a félelem. Már azok is tudták az udvarbíró halálát és a tatár veszedelmet , akik csak most jöttek. Thoma indulni akart, de akkor egyszerre…
    Messziről látta. Erzsike jött. A túlsó oldalról jött át a piacon. Az arca hol eltűnt a lobogó patyolat fátylak alatt, hol hirtelen villanva előtűnt. Megbabonázóan szép volt ez az ismétlődő játéka a szélnek. Most…most látszott az arca, keskeny sötét szemöldöke, lesütött szemei, a szája gyönge vonaglása…Már tudja!
    A félelemmel átjárt téren a szenvedő szépség, a reményvesztett fiatalság tartott a templom felé. Már a lépcsőn haladt felfelé, mikor utolérte. Erzsike megmártotta az ujja hegyét a szenteltvízben s gyöngyözően odanyújtotta neki. Keskeny kis keze jéghideg volt, amikor a kezéhez siklott sebesen, könnyedén, mintha lepke szállt volna rá és ezalatt találkozott a tekintetük.
- Várni foglak…
Thoma megszédült az elfutamodó érintéstől, de mire szólhatott volna Erzsike már távolodott a sötét padsorok között.
     Messze volt tőle minden, ami körülötte történt. Sokhangú „Amen” morzsolódott végig a templomon. Fenn az oltárnál a gvárdián folytatta a misét:
- Dominus vobiscum… A szentélyrácson belül elmozdult az egyik szerzetes, aki eddig elfogta az oltárgyertyák fényét. Erzsike arcéle egyszerre megjelent a sötét háttéren. Rejtélyes, szomo­rúsággal árnyalt szépség suhant át vonásain. Thoma még sohasem látta ilyen szépnek. Olyan lett, mint régen, kisfiú korában. Gyámoltalan gyerek lett megint, aki tündértitkot mond magában:
- Szeretlek Erzsike, Istennek színe előtt is vallom, hogy szeretlek. Légyen ez ma a mi esküvőnk, addig a másik esküvőnkig…
    Mikor kijönni látta a templomlépcső legfelső fokára, Thoma visszafojtott lélegzettel figyelte Erzsikét amint a kapu sötét ívében, magasan a piaci nép felett valahová messzebbre nézett.  Arra, amerről az udvarbíró halála hírét hozták. Thomát szíven ütötte a nagy komoly szemek tekintetében a megsemmisítő bánat és a harag keveréke. A sikátor felől kiáltás harsant:
    - A király nevében!... Fegyverre keljetek minden várbeli vitézek és közönséges népek. Béla király úr már a Garam mellé szállott a hadakkal! Sietve gyülekezzetek.
    Engem hívtak azok?...hadba induljak? Thoma hirtelen megértette, hogy mennie kell. Nemcsak a dicsőséget és a nobilitást kell megszereznie, de gyászba borult mátkája Erzsike is ezt várja tőle.
    A dombon váratlanul nehéz, nagy lovas jelent meg ekkor. Vasból volt az ember és a ló is. Még egy jött így elő, aztán még egy. Vasfejük felett irdatlan dárdájukon ékbe vágott zászlócskákat fújdogált a szél és nyomukban kopják hegyei bújtak ki a domb gerincéből. Nem sok idő telt, szép renddel már egész lovascsapat ereszkedett le csörömpölve az innenső olda­lon. Midőn közelebb értek Thoma elkerekedett szemmel ismerte fel a csapat élén a zólyomi tartomány turóci gyepűjének hadnagyát, Draskót. És lám megette előtűntek sorra az ismerős arcok: a Benici Imre, Uzda, Gád fia Kosut, Bodó, Kopasz Ivánka és Temérdek András.
- Ti is a királyi hadakhoz csatlakoztok?  De hol vannak öcséim Matia és Bena?
- A nádor hívott, hát megyünk, téged is szívesen látunk magunk közt. Öccseid a várispán csapa­tával mentek. A csapat sietség nélkül bekanyarodott egy körülárkolt udvarra, hogy lovaikat megitassák, a tornáclábaknál, jászlak előtt pihentessék.
    Csuklyás gyapjúkápában, fáradtan rázódva a nyeregben, nagydarab lovaspap kanyarodott a térre ekkor. Szakálla alatt kilátszott véres páncélinge.
- Mely hírek hozója vagy?
- Meneküljetek! Győztek mán a tatárok! Ugrin urat, az esztergomi érseket is leölték karddal, miképpen Gergely győrbeli, Jakab nyitrai püspököt… a király menekülni kényszerül éppen erre… Ők meg halálra keresik.
    A királyt!… nyilalt bele Thoma fejébe. A királyra nehezedik az egész, egyedül rá, az is, amit minden magyarnak viselnie kellene… Az örvénylő riadalomban egyszerre magasba emel­kedett a nyeregben. Már a fejére zökkent a sisak, belefűzte karját a pajzs szíjába és emelt kardja a napsütésben megcsillant a többiek felett.
- Lóra!..  Lóra!.. ordította bele a zűrzavarba. Üldözik a királyt!... Rá se ismert tulajdon hangjára. Nyugtalan varázs volt az elszánt fiatal arcban.
    Patkócsattogás, kavargó por. Sovány hosszúlábú lovon megint előtűnt egy ember.
- Meneküljetek!...A tatárok már itt jönnek!
Valami új, megfoghatatlan tört be ezzel a kiáltással az udvarba. Hogy ide is bejöhetnek? Ide, ahol biztonságban érezte magát minden teremtett lelkek?
- Lóra!.. hallatszott újból, olyan kiáltással, mintha nem emberi hang kiáltotta volna. –Thoma lova két lábra ágaskodott a sisakos fejek felett. Pillanatra magához igázott minden tekintetet e hirtelen erő, mely mint láthatatlan marok összefogta és megrázta az egész udvart.
- Huj! Huj!
- Utána!
    Nem nézett hátra, van-e aki követi, csak vágtatott kantárt eresztve neki a szabad mezőnek, arra ahol az erdőn túl fatemplom szalmatetejéről fekete gomolygásban sárga láng csapott fel és a füstben alacsony idegen lovasok mozgolódtak. Lova nyakára dőlve, előre szegezett kopjá­val kettészakította maga előtt a levegőt. Száguldó rohanása örvényében mind többen sodródtak utána.
- Mi dolog ez? - ordította a hadnagy, de aztán megindult alatta a ló és ragadta magával az egész turóci sereget a nyargalók után. Legelöl már csak egy elnyúló villanás volt a föld felett száguldó fiatal kopjás vitéz. Sisakja mellett sebes nyilak süvöltöttek, irdatlan vasszögek koppantak pajzsán.
- Rajta! Rajta!
Thoma nem tudott többé semmiről, nem gondolt többé semmi másra csak mátkája legyilkolt apjára és a menekülő királyra. Mögötte elbizakodott kurjongatással dübörgött fel a föld, mikor oldalról nyílzápor szakadt a vágtatókra. Karéjban nyargaló ijesztő lovasok vágtattak elő az égő faluból. A lovak hátán bivalybőr sisakos, vézna testű de széles vállú szörnyek kezdtek a magyar sereg mögé kerülni. Ettől meginogtak a tatároknak kanyarodó fegyveresek és a térség egyre növekedett Thoma és a sereg között. Ekkor felállt a kengyelvasban és izmos teste minden erejével kaszálta a szemtől vágtató tatárokat. Ez a vad bátorság megint nyomába igazította a lemaradozókat. Most már viharzúgássá erősödött az egymáshoz verődő vértek és a fegyverek zöreje. Öklelődárdák reccsentek, a lovak patája üvöltő emberhúsra lépett.
- Krisztus! Krisztus! – harsogott mindenfelől
    A tatárok fejük fölé kapkodták pajzsukat, melyeket aztán nehéz kardok szeltek kettőbe. A felszaggatott föld előbbre lökte a támadókat. Tiporva gázolták a tatárokat a vértől lucskos füvön. A győzelem már beleordított a halálordításba.
- Előre! Üldözzük őket! Bömbölte Draskó, a turóci hadnagy, aki eddigre már hetvenkedőn az élre került. Thoma velük vágtatott, de egyszerre szekercevas mart a vállába. Nehéz nagy kardja még visszavágott és vér freccsent a szemébe. A véren át látta, menekülnek a tatárok.
- Bántatlanul mehet útján a király…  aztán szeme előtt elsötétült a világ. Elrobogtak mellette a fegyveresek. Keze még markolta a kardot, de teste lefelé csúszott.
    Thoma szemén lassan felszakadt a homályosító köd, kezdett világosan ráeszmélni, mi is történt vele. Uzda, hűséges földije fölé hajolt a nyeregből:
- Thoma! Mi lelt Thoma? Ezenközben dühösen rázta öklét az elrobogók után. – Úgy itt hagytak ezek, mintha a veszedelemben nem is te lettél volna elől. Hirtelen ijedtség parázslott fel a szemében: - Mi az ott? A vasingből gyün a váladon…vérzel…veszett tatár kutyák…
    Thoma oldalvást lenézett a vállára: - Kissé megsebesítettek. Aztán egy marok fiatal fűvel törölni kezdte a száraz vért. Uzda csodálattal nézte:
- Azért szép volt ám ez Thoma. Vót itt hadnagy is meg más , mégis csak neked engedelmes­kedtek, akár az otthoni határban a legényeid és a tatárördögök is úgy elkanyarodtak előled, miként farkastól a megvadult nyáj. A király meg csakis neked köszönheti megmenekvését… ha egyszer megtudja.
- Harangoznak! Halált harangoznak mind az egész tájban
    Thoma a magasba nézett. Ha el lehetne látni a fák felett, túl a völgyeken. Mi történik ott? Merre lehet már a király? Lóra kapva eszeveszetten nekivetette magát a hegynek emelkedő erdőnek. Egyszercsak hajlotthátú emberre lett figyelmes, ki egyik fától a másikig ugrálva közeledett.
- Úr vitéz…Az udvarból küldöttek ki utánad uram, merthogy megmentetted az ottani népet. De mi ez? Merő vér a válad? Kérlek húzzad csak le a vasinget, hadd lássam a sebet:
- Csúnya rossz seb! Bedugta ujját a sebbe s mikor kihúzta jól megnézegette:
- Gennyedtség mutatkozik már ott bévül…aztán járatosan vájkált csorba szalonnás késével az eleven húsban és feszegette kifelé a sodronying benntszakadt gyűrűit. Thoma nem szisszent, csak olykor kurtán, rekedten fel-felnevetett a kíntól.
- Szállj meg az udvarházban! – kérlelte a hajlotthátú félszegen. Nagy becsületet arattál. Jó szeretettel ápolnának ott az asszonynépek. Azt beszélik rólad, hogy sárkányölő szent György a te gúnyádban védte meg e helyet.
- A király seregéhez akarok csatlakozni!
- Így mennél el? Sebesítetten? Bámult rá Uzda
Thoma eleresztette a hajlotthátú marasztaló kezét és bár verejték gyöngyözött az arcán felkászálódott és kérőn emelte lábát, hogy Uzda a nyeregbe segítse.
    Jó darabot lovagoltak elhagyatott vidékeken, miközben záporozó eső csorgott végig rajtuk. Thomának jól esett  a hideg simogatás. Karjának lüktetése is enyhült. Szemben egyre közelebb jött egy mogorva hegy. A tetőn eleven kövekből nőttek ki a falak és egy vigyázó torony is lógott a mélység felett.
- Ily várak alól még a tatárok is eltakarodnának, - fújta Uzda ázott bajuszán át,- megmutatkozik most miért parancsolta a király, hogy a hegyekre rakassunk erős helyeket
- Nem hallgattak rá a főemberek, most pediglen sokfelé égnek nagy nyílt udvaraik, - felelte Thoma.
    Gyertyagyújtás idejére csakugyan megérkeztek a várba. Valamikor gazdag vitézi udvar lehetett. Most sem gyertyaláng, sem tűzhely fénye nem világított sehol. A lódobogás közeledtére emberek szaladtak elő és az udvarbéli elöljáró jelentette, hogy Dömötör uraság elment a királlyal. Mikor a pitvaron lerakták fegyvereiket Thoma fáradtan dőlt a padkára, Uzda pedig elindult világot gyújtatni. Hamarosan az étekfogó szolga túrót és kenyeret tett elejbük az asztalra és bort is hozott. Mire a horpadt ónkupából elfogyott az ital, a gyertya is leégett. Thoma azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott, sebláza egyre fokozódott…
A réten át jött feléje valaki. És ő tudta, hogy Erzsike az. Kis feje körül patyolatfátylak lobogtak a könnyű szélben. Kiáltani akart, de eltűnt a jelenés. Fájdalmai voltak. Aztán ujjan meglátta szerelmese a virágok között lépkedő saruját majd feléje nyújtott két finom kezét, keble vonalát, nyúlánk fiatal nyakát…de az arcáig sehogy sem tudott feltekinteni.
    Szemén váratlan felszakadt a tartós álom. Szótalan asszony állt mellette. Thoma megérezte, hogy ez az asszony ápolta és viselte gondját.
- Köszönöm neked, hogy irgalmat gyakoroltál egy ismeretlenen. De azt sem tudom miként szólítsalak?
- Margit a nevem- szólt halkan – Uzda kért reá, hogy gondodat viseljem, mert jártányi erőd sem volt…  egy hete már hogy neki mennie kellett tovább…
- Elbír már a lábam, úgy hiszem megyek már tőled nyomban.
Az asszony határozott szava megállította:
- Maradj itt békességben, míg vissza nem nyered régi erődet.
    Thoma nagy hálát érzett az asszony és a vár lakói iránt, ezért elhatározta, ha még kardját nem is tudja emelni, legalább külhonban szerzett haditudományával segíti a várban rekedteket. Ettől fogva nagy elgondolkodásban egy darabka faszénnel vonalakat rajzolt az asztaltáblára. Másnap mindig úgy hányták az atyafiak az árkokat és úgy verték le a kihegye­zett palánkkarókat, mint ahogy azok a vonalak az asztaltáblán futottak.
Kétszer is tányérba fordult a hold míg Thoma úgy érezte, megint régi maga támadt fel benne. Ágya mellett ott feküdt  lovagi öltözete, ahogy az asszony gondosan odakészítette. Kicsit réveteg léptekkel ment át a pitvarkamrába búcsút venni megmentő angyalától.
- A Jézus oltalmazzon – rebegte Margit. Vontatott léptekkel az ajtóhoz ment és megnyitotta.
    Thoma délnek vette útját. Már emelkedett a nap. Kis kövirigó ugrált előtte a füvön, feljebb őzek felett kopogott egy harkály. Egyszerre a hegységből egyenletes, könnyű lépések jöttek lefele. Egy szerzetes alakja bukkant elő a fák közül. Thoma lázas nyugtalansággal szólította meg a barátot:
- Honnan jössz? Mi híreket hozol?
- A Babenbergi herceg beküldte vad német zsoldosait azokra a területekre, amit a tatár nem ér el. Így kétfelől mar belénk az ellenség. Aztán Fridrik becsalta vendégül osztriai várába a magyar királyt és bezáratta öt a várába és el se bocsátotta, míg ki nem csikarta tőle három szép megyéjét és minden aranyát, ezüstjét és drágakövét.
- Kérlek mond meg hol találja meg most a királyt, aki őt szolgálni akarja?
- A királyt most semmiképp el nem érheted. Udvarának hűséges emberei titokban tartják hol rejtőzik, mert a tatárok bérelt gyilkosai mindenütt keresik.
- Nekem pedig meg kell őt találnom. Azóta kívánom öt szolgálni, mióta ócsárolták előttem, mióta láttam, hogy üldözik. Mikor elindultam a tatárok által árvává lett mátkámtól, nagyot vállaltam magamra. Dicsőséget akarok szerezni mátkámnak és népemnek.
- Te magányosan?
- Én mindig egyedül vagyok. Az Isten sincs velem…
- Kérted Őt? – sötétült el a pap
- Kértem. Mióta emlékezem, nevezhetetlen belső unszolás küldött engem valami nagyon nemeset cselekedni, de Isten nem adott világosságot nekem ehhez. Mikor futni láttam a királyt és a Krisztusmutatóban maga az Úr is menekült az erdőn és templomai is égtek, úgy éreztem elhagyott minket az Isten.
- Az Úr mindent tud rólad és tudja eltévelyedésedben sokat szenvedtél. Te azonban tartsad eszedben, hogy minden földi szenvedésben, a tiedben is, mindenkiében és a mi népünk mosta­ni nagy szenvedésében is benne foglaltatik a megváltás, mióta Krisztus belefoglalta az Ő kínszenvedésébe a megváltást. Thoma néma megrendüléssel érezte, hogy hosszú idő után reménység árad belé.
- Mondjad mitévő lész?
- Elmegyek.
- Maradj itt közeli kolostorunkban, míg meglátod az utat. Az Úr majd tovább vezet, ha ideje lesz.
    A folyosón feldúlt prior jött eléjük:
- Kóborló tatár latrok garázdálkodnak többfele a monostorokban, de megnyugszom most, hogy fegyveres kíséretet hoztál.
    Thoma behúzta maga mögött cellája ajtaját. Egy frater szótlanul juhsajtot és kenyeret hozott fatányéron. Alig evett, mert Erzsikére és bizonytalan jövőjükre gondolt, aztán csendben elaludt. Álmában egyszerre az anyja hangját hallotta, amint otthoni ágyához a tornácról behajolt az ablakon: „Ébredj fiam, templomba megyünk” Félálomban szökkent talpra, nesztelen léptekkel sietett a hang irányába. A templomajtó felől fényt látott, mely szinte hívogatta. Mire Thoma odaért, a boldogságos Szűz fából faragott szobra alatt a pillogó gyertya utolsókat lobbant. Mint hazatérő vándor rogyott térdre:
- Anyám! suttogta – Imádkozzál érettem anyám!
    Reggel a prior hívatta:
- Ha kedvedre van, lovagolj ki egészen a Dunáig és kémleld ki merre tanyáznak a latrok.
    Patakokon gázolt keresztül, erdők alján, meredekek tövén, aztán elmaradtak a dombok, a sziklák és szemből előjött a folyó. Csak a vitézi akarat tartotta őt a nyeregben, hogy le ne zuhan­jék döbbenetében. Ott átellenben végesvégig tatár tábortüzek füstje gyűrűzött fel a kék reggelbe. Ameddig ellátott a parton idegen sátrak, idegen lovasok körvonalai tünedeztek elő és ő feljajdult gyötrelmében. Ekkor fogta fel, hogy túl azokon akik látszanak, így folytatódik a sereg mindenütt meg nem szűnőn át a Kárpátokon, át az Uralon leigázott ázsiai birodalmak után a nagykán trónjáig, hová élve vagy halva akarják elhurcolni a magyar királyt. Velük szemben az egész világon csak a magyarok maroknyi népe áll. Mikor estére a lehajló lomb között meglátta a kolostor kapuját, nem esett nehezére oda visszatérni.
    A prior elé járulván érezte, hogy a barátok mind több bizalommal vannak iránta.
- Szerencsés hírt nem tudtam hozni nektek, gondoltam hát mégis adnom kellene valamit. Leakasztotta kis pénzes tarsolyát és odatartotta:
- Páter prior vásároltass ebből a fegyverkovácsoknál jó fegyvereket.
- Hát azt hiszed?
Thoma csak a tekintetével felelt.
    Nem sokára elmúlt az ősz és téli hidegek borították fehérbe a tájat. Thoma éppen prémvadászatra indult volna, mikor a kolostor egyik cselédlegénye lerogyott a koldusok padjára és jajgatott:
- Szörnyűséges szerencsétlenség…jaj nekünk…bejöttek mán.
- Miféle szerencsétlenségről károgsz? – kérdezte Thoma
- Átjöttek a Dunán. Most ötödik napja történt, hogy a mi népeink közül kevély vitézkedésből többen átmentek a jégen és a barmokat, lovakat áthajtották maguknak az innenső partra. Így tudták meg a tatárok, hogy a Duna jege nem szakad be a nehéz súly alatt sem.
    Thoma ekkor az összesereglett barátokhoz és a kolostorban megbújó nemes urakhoz fordult.
- Ha úgy következnék, ne hagyjuk veszni a kolostort. Jöhet idő, mikor maradék népünkkel elindulhatunk még visszavenni, ami most magyarok hatalmából kiesett. Ha mind együtt neki veselkedünk erődítménnyé tehetjük e klastromot.
    A következő hetekben sáncok nőttek és mély árkok és vermek bújtak meg a bozót között. Fejszék fütyültek a levegőn át és a ledőlő fatörzsek magas, erős kertfalakká váltak. Thoma olykor ellovagolt a környező településekbe és nyugtatta a riadt parasztokat:
- Ne féljetek! Ha veszedelem híre támad jertek fel a monostorhoz!
    Tucat nap sem telt, egy este lenn az elhagyott falu táján egy őrtűz lobbant és idegenszerű alacsony emberek tűntek elő. Másnap már egy egész tatár sereg lovagolt arra. A kiküldött vigyázók botladozó futással tértek meg jelenteni, hogy a tatárok felfedezték a kolostort:
- Apró, borzas lovakon jönnek. Kötélre hurkolt keresztény foglyokat hajtanak maguk előtt.
Thoma magára rángatta vasingét. Mikor a kardját szíjazta, mellében vad hősi dalt kezdett verni a szíve.
    A kolostor alatt korbácscsattogás tépte cafatokra a foglyok hátát. Mögöttük bőrpáncélos tatár csapat hullámzott. Már egyre közelebb értek, mikor recsegve, süvöltve megnyíltak a lombbal takart alattomos vermek a gyalogfutók alatt. Fejvesztett üvöltéssel zuhantak utánuk lovak és lovasok. Felettük a tatárok sárgaarcú főembere egyenesen a palánkkaró hegyének esett. Vértől borítva rántotta vissza magát, de még lábra se állt, a kerítés falán felmagasodó Thoma egy hatalmas követ csapott le a tatárra. A kapufő nyílásából forró szurkot lódítottak le a barátok. Bomlott zűrzavarban visszapattant a támadás.
    Az elcsendesedett harci zsivajból most egy kiabáló embert löktek előre:
- Kegyelmet ígérnek nektek! Adjátok ki a királyt!
- Nincs itt a király.- hangzott sok hang a fal mögül.
Az ember eszeveszetten futni kezdettea kapu felé és úgy ordította:
- Ha ott van akkor se adjátok! Inkább vesszünk el mind!
    Hátulról egy nyílvessző keresztülhatolt a hős magyaron. Most már kívülről is sűrűn hullottak a kövek. Gerelyek süvítettek, tatárnyilak zizegtek át a napsütésen és mind a vasinges vitézt keresték. Csattogva újult ki a küzdelem A kolostorbeli testvérek és a menekült urak egyaránt hősök lettek.
- Visszaverjük őket! - rivalt Thoma, míg nekivadult kardja rendet kaszabolt. Kinn a falak alatt megint hátráltak a támadók. Valahonnan messziről rikoltva hívó sípjelek jöttek át az erdőn. A tatárok mind összefutottak és a völgyi utak irányába hallgatóztak. Nem sok idő után hirtelen állati iramodással beletűntek az erdő sűrűjébe. Aztán az erdők alján is elenyészett a visszavert tatár csapat fegyvercsörömpölése. Batu kán délnek húzódó hadoszlopai felszívták őket magukba.
    Másnap Thoma szemlére ment a völgybe. A hegyi út szélén egy fa alatt meredten ülő emberi testre esett a bágyadt napfény. Látszott, hogy a csatában megsebesült mongol főember lehet.
- Adj vizet,- nyögte törten magyarul
Thoma a tatár szájához tartotta ivóedényét.- Egyedül vagy itt?
- Ellovagoltak! Nem jönnek vissza!...Meghalt!
- Kiről beszélsz?
- Zsingiz kán, a világ ura meghalt – suttogta a tatár – mindenki vágtat haza nagykánt válasz­tani….Batu is elment már…
    Thoma nagyot, mélyet, szabadot lélegzett: - Elmentek a tatárok!

Napok múltán arra ocsúdott, hogy ismét csattog a kapu zörgetője. Az érkezett csuhás atyafi riadt ábrázattal lelkendezte:
- Sok nagy félemedések kelnek most mindenfelé, mert azt sustorogják, hogy többen  főemberek Király Felsége ellen bujtogatnak és az osztriai Fredrikkel fújnak egy követ. Nemesemberek fegyveres csapatai és még póri nép is gyülekezik, mert Király Úr pártján kíván vitézkedni. Thoma uram csak terád várnak, hogy Fehérvárra vezesd őket. Úgy hírlik a király megtért székvárosába.
Másnap Thoma a csapat elébe ment. Magasra tartott kopják mozogtak elébe és lelkendez­ve kiáltoztak:
- Te vagy a mi kardunk , a páncélingünk! Te vagy a bátorságunk!
Mire beesteledett, magasra csapott a tűz a halásztanyán. A halászok szívesen hallgatták volna reggelig a fegyveresektől Thoma vitézségét dicsérő történeteket, de a csapat újra lóra kapva követte vezérét az éjszakában. Odafönt, magasan, mint sok apró tőr hegye, átdöfködték a menyboltot a csillagok.
Reggel a tó menti pára előbb eltakarta a láthatárt, de ahogy a szél fellibbentette, tornyok keresztjeinek csillogása sziporkázott szemtől. Hamarosan előtűntek a városfalak is. Mind sűrűbben látszottak a tornyok és Thoma tudta, hogy ez már a magyar királyok koronázó városa, Fehérvár. Úgy hírlett azért maradt épségben, annak köszönhette szabadulását a körülözönlött tatár hadaktól, hogy ingoványos, lápos rétek környékezték. Hiába keltek át a tatár hadak a beállott Dunán, mire Fehérvár alá értek a tavaszi szelek olvadásában megsüppedt lovaik alatt a talaj. Ezrével veszett ember állat a nyiladozó dágványokba…Míg ezeken járatta elméjét Thoma közben a város kapujához érkeztek. Az egyik őr számon kérte:
- Vagyon-e ajánlóleveled, vagy országjáró utakat engedelmező írásod érvényes pecséttel? Mert Király Úr felsége elé mindenfajta ténfergőket be nem bocsáthatunk.
- Éppen Király Úr felségének színe elé volna járulásunk hogy felajánljuk szolgálatunkat.
- Ezen esetben téged bebocsáthatlak, de a csapatodnak itt kell megvárnia téged.
    Thoma végre benn volt a városban és ott volt a király is, kinek látására oly régen áhítozott.
Jobbra-balra nézelődött. Tetszettek neki a míves kézzel faragott bálványköves kapuk, a tehetős házak. Egyszerre térbe szélesedett az utca és a tér közepén hatalmas templom állt. Elől simított kövekből boltívvel épített márványkapun át jutott a bazilikába. Letérdelt és jó darabig buzgón imádkozott. Így kérlelte Krisztust árva mátkájáért és a hon felvirágzásáért.
    A templomon egy szerzetes haladt át, hát megszólította:
- Boldogság lehet ilyen ékes templomban áldani az Úrnak dicsőségét.
A szerzetes szeme megcsillant, úgy mondta:
- Szemmel látható, hogy adakozó, jámbor királyok építették.
- Mondják, Király Úr felsége maga is itt lakozik most a városban? –kapott a szón Thoma
- Magad is láthatod, mert éppen a falak erősségét vizsgázza főrangú embereivel.
    Thoma gyorsan elköszönt és a városfalaknak vette útját. Egyszerre beszédet hallott maga felett. Érces, de már korosabb hang szólalt:
- Te Királyi Felséged is láthatja, hogy kevés eme falaknak magassága, még palánkokkal és font sövényekkel kell emeltebbre rakni.
- Úgy, mint ama turóczi vitéz cselekedte a fehér barátok klastrománál – felelt egy tisztacsengésű hang. – Egyetlen monostor, sincs oly biztosra és bátorságosra erődítve, mint amilyet ez ifjú építtetett.
Most éppen Thoma feje felett csendült újra az érces hang:
- Sok jó hallomással vagyunk ama Jordánföldén gyökerező Thoma vitézről. Azt beszélik róla, hogy sárkányölő szent György védelme alatt áll, így védelmezte több váraknak, falvaknak, klastromoknak népét.  Amerre csak járt buzdított a király hűségére és a tatár elleni harcra. Hírlik az is, a Garam mentén az ö bátorsága szabadította meg Te Királyi felségedet a  tatárok  üldözésétől. Szívesen szorítanám meg kezét és kérném rá fenséged kegyét.
    A tisztacsengésű hang, melyről Thoma tudta, hogy ez csak a király lehet, így felelt:
- A fehér barátok priorja, Bertalan püspök sőt István Tótország bánja is ajánlotta az ifjú vitézt. Hűsége és vitézsége jutalmául, a hadi ügyek végeztével királyi levélben fogjuk kihirdetni emez ifjú nemességét és kutyabőrre rovatjuk birtokjogait a turóci Jordanfölde területére.
    Thoma szólni akart, de a tisztességtől és boldogságtól dermedten hang nem jött ajkára. Érdes hang rezzentette fel:
- Hé atyafi! Ha akarsz csodát látni…amoda tekints!
Megragadta Thomát és a falkanyarodó felé fordította, ahol éppen akkor tűnt el a falak tetejét járó díszes csoport.
- Abbizony csekélyet megkéstél - horkantott a péknek vagy pecsenyésnek tűnő polgár – pedig hát láthattad volna Király Úr felségét és vele Kán László nádorispán nagyuramat.
Thoma már nem figyelt oda. A király után nézett ki már éppen leszállt kíséretével a falakról és a kapuk felé indult. A távolból csendesen követte őket a fal árnyékába húzódva.
     Most nagy kiáltozás vert a fülébe. A kapun kívül maradt csapata meglátta a királyt és hangos ujjongás harsanó örömével köszöntötték. Thomát forró boldogság járta át. A király védelme immár megerősödött.
    De azt már nem tudta tenmaga mit akar. Vitte a lába, de a szívében már nem buzgott oly erővel a szándék, hogy a király színe elé álljon. Dicséretet, elismerést, jutalmat koldulni? Hisz ezt is hihetnék. A király tud róla. Elismerését már hallotta. Most álljon elébe?
    Egyszerre másíthatatlanná vált lelkében az elhatározás: elmegy haza. A tatár már eltakarodott, csapata itt marad a király védelmében. Rá otthon van szükség és… talán Erzsike is várja.
    Elindult északnak, amerre a hegyek várták. Édes szénaszag lebegett hozzá. Bőven illatozott a frissen vágott fű, ahogy reggel óta megsütötte a nap. Az illat emberek közelségét jelentette. Thoma szívét boldog érzés melengette: mindenüvé megtért már az élet. Érezte ennek a földnek, érezte népének erejét. Messze jövendők ígéretes reménye melengetett ebben a nagy életbuzgásban.
    Nyolcadnapra már ismerősen kéklettek előtte a Fátra csúcsai. Nem kellett már sokat mennie, elébe mosolygott a Turóc fickándozó, napszikrákat ringató, csillogó szalagja. Hamarost már az ősöreg mocsári tölgyek alatt tartóztatta lépteit. Vajon csak üszkös romokat talál?...Félt felpillantani, de a lába csak vitte tovább. Egyszerre ráköszöntött az ősi hajlék. Vad vágy kapta el. Szinte szárnyra kapva rohant úgy kapta karjába a kapuban a távolt kémlelő édesanyját. Lelkében határtalan áradással buzdult fel az Isten iránti hála, mikor megtudta, hogy Matia és Bena is megtértek már dicsőségesen.

    Thoma közelebb húzódott a tűzhöz. Mélyen elgondolkozott, mennyi keserv és mennyi váratlan jó történt vele mostanában. Megtalálta Istent, akit elveszített. Azt hitte elvész hazája és az mégis ujraáéled. Féltette gyermekévei boldog otthonát, de áll a ház és élnek fivérei. Vére omlott királyáért, de ez dicsőséget szerzett neki és utódainak. Ez utóbbi gondolat Erzsikét rajzolta elébe. Csukott szeme mélyén látta igéző szépségét. Sóvárogva nyúlt utána, de a látomás, mintha szellő kapta volna el, eltűnt előle. 
    A Garam parti hideg éjszakát lassan felváltotta a hajnal. Mire délirányban leereszkedett a hegyről már egészen megvirradt. A monostor ugyanúgy állt, mint évnek előtte. Szorongása most már majd szétfeszítette. Két kézzel nyitott ablakot az ágakon: és állt a ház! A hős udvarbíró háza nem sérült. De vajon lakják-e még? Megérintette az ajtót, de az ajtó nem engedett. Hallotta szíve dobogását, míg a koppantót kongatta.
    Erzsike lépett elő tétován, de aztán csodálatos mosollyal omlott a karjába.
- Vártál? Kérdezte Thoma miközben a lócára dobta prémes ujjasát
- Mióta elváltunk, mindig… mindig csak vártalak.
Nyárutón megtartották az esküvőt, megalapozván egy nagy nemes családot, melynek ősi lakhelye a királyi kegy folytán immár Jordánfölde helyett Thomkaháza nevet kapott. (a helyiség később Tomcsany, ma Martin része)

Thoma gyermeke Ludány, majd annak gyermeke Tenk elkötelezett hűséggel szolgálta családját, hazáját és az Árpád-házi királyokat. IV. Béla fia, V. István egyik lányát, a későbbi nápolyi királyhoz adta feleségül. II. Anjou Károly és Árpád-házi Mária fia, Martell Károly halála után fia, Károly Róbert folytatta a harcot a magyar trónért.
Az Árpádház kihalása után az országot erős és hatalmas birodalommá építő Anjou királyok is biztos támaszra találtak a thomkaházi Thomka család tagjaiban.

 Túrocz megye a Kis és Nagyfátra égbe nyúló hegyei között a délről északra tartó, a Vágba ömlő Turóc folyó völgyében terül el. A gyéren lakott, magas hegyvidéki területet a honfoglaló magyarság igen kevéssé szállta meg, gyepűként használta. Intenzívebb betelepítése a tatárjárás után kezdődik meg. A tatárjárás után megindult intenzifikálás a középkor viszonyainak megfelelően a tulajdonosi hálózat kialakításával kezdődik. A birtokos a saját érdekében gondoskodik az erdők kiirtásáról, a föld megműveléséről, az ehhez szükséges munkaerő letelepítéséről, a települések megalapításáról. Így az első birtokosok tulajdonképpen egyben a megye alapítói is. Vegyük sorra ( a Thomka és a Tomcsányi családon túl) az ismert családokat:
Beniczky, Draskóczy, Vendéghy, Dávid, Zathureczky, Eördögh, Velics, Jeszenszky, Bodó, Kossuth, Záborszky, Vladár, Prónay, Lehotzky, Ruttkay, Jezerniczky és a Zorkóczy család. Ha jól megfontoljuk, mindössze egy évszázadnyi időköz alatt zajlik le a megye megalakulása.