10. fejezet:   Fáklyák kialszanak, új remények gyúlnak

tomkaházi Tomka Emil:

1888 tavaszán - a Temes–Begavölgyi Vízszabályozó Társulat mérnökeként - friss kinevezéssel zsebemben Nagybecskerekre utaztam. Hatalmas várakozás és izgalom kerített hatalmába, hiszen a vármegyei farsangi bálon találkozhatok avval a bájos és okos leánnyal, akit az előző szezonban Szögyény Tóni néni szalonjában ismerhettem meg. De vajon emlékszik-e még rám? Tartottam a társaságtól is, hiszen errefelé szinte senkit sem ismertem.
Volt annak az időnek egy fölötte finomnak és előkelőnek tartott köszönőmódja. Az ember megállott a társaság előtt, s miközben igyekezett előkelő majompofát vágni, a jobb lábára dűlt előre, azt könnyedén megroggyantotta térdben, a bal lábának hegyével pedig hirtelen félkört írt le maga mögött a padlón. De mivel ugyanakkor a fejének és egész felső testének is követnie kellett ezt a mozdulatot jobbról balra, hogy a köszönés mindenkinek szóljon, az arcon pedig meg kellett jelennie bizonyos bájmosolynak, viszont e bókszerű lendületben az egyensúly meglehetősen bizonytalanná vált: rendszerint kínosan bárgyú képeket vágtak az így köszönő férfiak. Ezt a mesterkélt, piperkőc üdvözlést nevezték: „Kratzfusz”-nak. Nekem mindig azt juttatta eszembe, mikor a kutya ilyesféle hátrakaparó mozdulatot tesz bizonyos esetekben.
Sietve keresztülestem hát ezen az előkelő nyavalyatörésen és átsiettem a szobákon, hol vagy húsz idősebb dáma itta a kávét a kuglófhoz miközben férjeik kártyáztak, burnótoztak. Végül bejutottam a legtágasabb terembe, hol már könnyebben ment a hátrakaparás, mert itt az ifjúság ügyet sem vetett rám.
Csak a házikisasszony kelt fel a körből s jött elém, hogy az egyik sarokban álló tálalóasztalnál megkínáljon kávéval, aprósüteménnyel. Aztán egyszercsak a rendező beintett minket a tánchoz. Felállított sorba. Én Lillivel, a házikisasszonnyal kerültem egy sorba, de akkor hirtelen megláttam Margitkát – aki idevonzott Becskerekre. Egy jóarcú, magyarruhás fiúval állt párba.
Tudja ki az a pár ott? kérdeztem Lillit
Dániel Margitka és a bátyja Franci.
Hatalmas kő esett le a szívemről, mert előbb már baljós sejtelmeim támadtak. A kolonnál azután, amikor a rendező még csaknem a városháza padlásán is átvezette a táncosok láncát egy rövid időre szembe kerültünk.  Kis legyezőjével jelezte csak, hogy megismert, de szeme rebbenése reményt adott. A négyes után elröpítették s attól kezdve csak egy-egy villanásnyira láttam habos-selyem ruhás alakját, pirosra gyúlt arcát, ragyogó szemeit. Ahány torontáli arszlán csak ott nyüzsgött az mind a két bálkirálynő körött forgott. Persze ocsúdtam rá, hiszen az egyik a főispán leánya a másik meg a bácska-bánáti nagyasszony unokája, a vértanú tábornok dédunokája.
A második négyes előtti szünetben arra sétált egy frakkos, monoklis ficsúr karján. Szólni sem tudtam, mikor elémperdült és legyezőjével a parkett felé suhintott:
- A mérnök úr nem táncol?
- Pardon, mademoiselle, pardon mille fois…” hebegtem.
- Csak ne szabadkozzék! És főként ne idegen nyelven! A becskereki bálokon magyarul szokás beszélni. Egyébként igazán nem szép, hogy egyetlen táncra sem írta be magát a táncrendembe.
Akkor éreztem csak milyen maflán viselkedem, de menten felderültem, mikor láttam, hogy a gyémántszemű kisasszony második négyese még szabad. S abban a szemhunyásban már meg is csendült a zene.
Margitka megbillentette fejecskéjét a monoklis felé és belém karolt.
Quadrille! Quadrille! – kiáltotta tapsolva a négyesrendező úr és széles gesztussal mutatta a sorokat. Margitka megint a házikisasszony mellé állott, de mellettem Lilli párjaként nem Dániel Franci, hanem egy karcsú főhadnagy.
Mikor fél pillanatra összekerültünk Margitkával, azt mondottam neki gonoszkodva:
- Tudja mit jelent ez a tánc?
-  Tudom – bólintott nyugodtan – második négyes: a szerelmesek tánca.
Mintha megállt volna a szívem verése: ez nekem szólt? De jött a fekete leves:
- Persze én nem vagyok szerelmes senkibe, csak nem szeretek petrezsejmet árulni, hát magát választottam, mert magával igazán nem hozhatnak kapcsolatba.
- Köszönöm a komplimentot – morogtam sértődőtten, de közben a táncfigura már elválasztott bennünket s a négyes végéig már nem kerültünk szembe. Keringő következett és arra sajnos más volt felírva. Lassan csendesen kihúzódtam a folyosóra. Ott álmodoztak Lilli kisasszony féltett kincsei: apró szobafenyők, aszparáguszok, fikuszok.
„No lám, a kis méhecske! – gondoltam. –, Kecses, vékony, szinte áttetsző s mégis milyen csípős fullánkja van. Semmi finomkodás, ábrándos szemforgatás nincs benne. És hogy ragyog a szeme! Alig győzi nézni az ember.”
…Könnyű lépések suhantak mellém. Apró kéz nehezedett a karomra. Margitka volt.
-  Szökevény! – szólt rám. Annyira un bennünket a mérnök úr, hogy megszökik közülünk?
-  Dehogy, dehogy! – szabadkoztam. – Csak éppen táncosnő nem maradt számomra. Meg útban is voltam odabent. Hát kijöttem ide.
- És idekint unatkozik!
- Én ugyan nem! A csillagokat csodálom.
- Mióta vannak a csillagok lent? Mert egyre lefele néz.
- Nem tehetek róla, hogy a kisasszony olyan csöpp.
No lám még udvarol! – csúfolódott. – De rossz az indulása. Én csillagokról beszéltem. S ha most azt akarta sejtetni, hogy engem néz, akkor egyes számban kellett volna a csillagokat értenie.
-  Mégis azt mondom csillagokat. Nem a kisasszony a csillag.
-  Hát? – nézett rám kíváncsian.
- Csak a szemei – dörmögtem mosolyogva.
Elpirult, lehajtotta a fejét. Nem is beszéltünk többet. Csak hónapok múltán találkoztunk újra, mikor a Temes–Begavölgyi Vízszabályozó Társulat küldötteként Temesvárról ismét Nagybecskerekre utaztam a híres, nevezetes hajófelvonulásra a Bégán.
A megnyitó kicsit hosszúra nyúlt, mert a lampionnal, gyertyákkal megvilágított és virágokkal szépen feldíszített hajók vagy egy kilométerrel feljebb indultak és csak lassan imbolyogva közeledtek az esti derengésben. A parton várakozó sokaság fiataljai elunták a várakozást és táncra kerekedtek. Egy idő után én is közéjük álltam. Kedves teremtéssel tangóztam, de Margitka járt az eszemben: vajon összetalálkozhatunk ebben a nagy nyüzsgésben? Talán el se jön, hiszen hallottam hogy hőn szeretett nagyapja, az alispán gyengélkedik. Egyszerre a környező fények kialudtak és a tánczene is elnémult.
A gyönyörködés moraja zúgott végig a parton álló tömegen, mert arra a képre, amely elénk tárult, csakugyan nem lehetett mást mondani, mint hogy – tündéri! A rendezők lampionjaihoz, csodálatos virágkompozícióihoz, szerpentín és színes szallagdíszeihez és a hajókban ülők elegáns ruháihoz a Jóisten csillagos sötétkék eget, a Tejút sziporkázó gyémántívét és az ünnepi méltósággal suhanó Begát adott.
A gyönyörködés bódulatában egyszercsak valaki megszorította a karomat:
- Mint az álom! – Margitka egyensúlyozott egy nagy partmenti fa kimagasló gyökerén.
- Gyönyörű, gyönyörű! Az ember szinte belerészegszik – sóhajtotta a gyémántszemű leány.
Pedig a meglepetés még hátra volt. Egész kis flottillára való hajócska jött most egymás mögötti párhuzamos vonalakba fejlődve. A partról nézve: lampionerdő a vízben tükröződve.
- No – suttogta egyensúlyozás közben - , még leszédülök erről a gyökérről. Kérem fogja meg a vállamat.
- És fénylő szemekkel, parányi zavarral folytatta:
- Nem  jelent ám semmit… hiszen tánc közben is átölel…Zavartan nevetett, s folyton rám támaszkodva, megfordult előttem. És e fordulat után egyszerűen maga elé, a nyaka köré tolta föl karjaimat, két kezével összefogva azokat az álla alatt.
Nem volt ebben semmi kacérság, csak valami sejtelmes, bizonytalan, öntudatlan május éji mozdulat. Tisztán, világosan éreztem, hogy ez a leány nem is tudja, hogy mit is jelent egy férfinek, ha szorosan hozzá simul egy szép fiatal egészséges nő.
Éreztem, hogy ha csak két percig tart még ez az állapot, magam felé fordítom és úgy megcsókolom Margitka száját, hogy mindketten beleszédülünk talán még a Begába is.
És abban a pillanatban felröppent az első hajósor mindegyik hajójának az orráról  egy-egy sziporkázó rakéta. Nyomban utána a flotilla valamennyi hajójáról.
A váratlan, lenyűgöző tűzijáték, amely most fölöttünk és alattunk, az égen és a tükröződő Begában káprázatos látványossággá vált, megállította fele útján azt az induló csókot. Az égen és a vízben szikrázó látványosság s a körülöttünk ámuldozó tömeg elragadtatott morajlása elhessentette ennek a kábító percnek forróságát. Egy perc múlva, mikor a tűzijáték fokozatosan kihunyt, már mindketten kijózanodva mosolyogtunk egymásra.
- Gyönyörű volt! – sóhajtotta mély lélegzettel Margitka. – Köszönöm, hogy a segítségemre volt, hogy láthattam az egészet. – Most már mennem kell mindent elmesélni nagyapának, mert ő nem tudott eljönni – tette még hozzá.
Lehántotta magáról karjaimat, lelépett a kérges, öreg gyökérről s búcsút intve öccse, Franci nevét szólongatta és elvegyült a fölzsongó tömegben.
A hajnali vonattal visszautaztam Temesvárra, de akkor már tudtam, hogy amint lehet tiszteletemet teszem Eleméren is, hogy elnyerjem Margitka nagyszüleinek, jó indulatát is.
A reményteli látogatást szomorú hír akasztotta el: Torontál vármegye alispánját, Dániel Jánost gutaütés érte, gyászba borult a család. A temetésen éreztem, hogy az ő nagy fájdalma az enyém is. Összeszorult a szívem, mikor részvétem nyilvánításakor pillanatra vállamra hajtotta könnytől áztatott arcát, majd kihúzva magát bemutatott méltósággal gyászoló nagyanyjának.
Ettől kezdve - levelek sorával - egyre jobban összekapcsolódtak gondolataink és álmaink. Advent első vasárnapján vadászatra voltam meghíva és éreztem, hogy a háziak bizonyos várakozó örömmel üdvözöltek. A „Grószi”, Kiss Auguszta özv. Dániel Jánosné, a rendesnél símogatóbb melegséggel fogadott és bár semmi szóval nem célzott arra, amit leánykérési tervemről nyilván mindenki sejtett, mégis az a bíztató tekintet, amivel rám nézett, a becéző keze és anyáskodó hangja, azt mutatta, hogy ő jó szívvel és kissé meghatódva támogatja unokája boldogságát.
Margitkával akkor találkoztam, midőn ozsonnára már sokan összegyűltek a másfélszáz főt is befogadni képes emeleti nagy teremben.
Fehér tüll ruhában olyan könnyűnek látszott, mintha siklana a parketten. A nagyvilági leányok nyugodt biztonságával lépett, így biccentett a fejével azokhoz, kiket már előzőleg látott, majd köszönt az újonan érkezett két pesti vadászvendégnek. Csodáltam, ahogy ez a leány mozog. Mennyire talál hozzá ez az egész környezet, az óriási fehér terem, a vörös és arany  bútorok, a hatalmas képek cikornyás rámáikban, mindez a pompa, mind hozzáillő keret, amiben ez a habfehér leány majdnem törékenynek látszik, midőn úgy halad itt végig, akár egy pillangó, mégis érezni rajta acélkemény fajtáját. Ez hát az a tünemény ki feleségemnek kérek? Ki mindjárt elém kerül?
A járása nem gyorsul, a tartása nem változik, mégis abban a mozdulatban, ahogy kezet adott, volt valami odaadó puhaság és örvendő villanás a gyémántfényű szemeiben. Sétálni invitált. Elindultunk, persze nem kettesben, hanem a többi fiatalokkal, de azok lenn a parkban mind többször el-el maradoztak és hagytak magunkra Margitkával. Ilyenkor a különben beszédes leány el-elhallgatott, mintha a férfire bízná hogy milyen témába kezdjen. Mintha várna valamire.
Vékony porhó szórta be a fagyos földet, ropogott a lépteink alatt.
- Margitka! Szeretnék valami fontosat…
- Igen?
- Ugye tudja, hogy már régen…Elakadtam. Nem tudtam, hogy kellene szépen kifejezni mindazt a hatalmas boldogságot, amit jelenléte, mosolya, csillogó szeme jelent nekem.
- Emil! Szívesen hallgatom. Mit akart mondani?
- Pár napja új kinevezést kaptam,  Arad- és Csanád vármegyék VI. Kerületi Kultúrmérnöki Hivatalának vezető főmérnöke leszek. Bár a munkám Aradhoz köt, de Budapesten élek. Eljönne velem Budapestre és Aradra?
Margitka előbb rám meredt, aztán esdeklő képemet látva hangos kacagásra fakadt:
- Most kirándulásokra invitál?... vagy mást akart mondani?
- De hisz tudja, hogy szeretem! Tudja, hogy mit akarok mondani!
- Nem! Nem tudom, - mondta incselkedve.
- Csak arra akartam kérni, hogy legyen a feleségem!
- Csak akarta?
No erre már nem tudtam mit válaszolni így hát karomba kaptam és addig csókoltam, míg kiszabadítva magát azt nem mondta:
-  Inkább a felesége leszek.

szamosújvárnémeti Dániel Margit:

Groszi mindig melegen szeretett, de leánykérésem és esküvőm idején talán még a korábbiaknál is gondoskodóbb, gyengédebb engem körülölelőbb volt. Pedig tudom nagyapa elvesztése miatt nagyon szenvedett. Kértük, mivel még nem telt le a gyászév ne rendezzünk nagy esküvőt, de ő  azért mindent megtett, hogy kitörölhetetlen emlék legyen ez a nagy ünnep. Ernő bácsi sűrű képviselői munkája ellenére vállalta a násznagyi szerepet és ő volt az én tanúm, Emilé pedig bátyja Jenő. Csodálatos ünnep volt.
„1889 március 4-én hagytam el valójában férjem karján régi otthonomat, a szülői házat. Könnyű szívvel mentem búcsúzásra nem gondoltam, Miért is gondoltam volna? Csak elhagytam, amikor az életnek új állomása következett, de nem váltam meg tőle, hiszen évről-évre hónapokra tértem oda vissza.. Hogy az ott eltöltött évek milyen boldogok és gondtalanok voltak, a mikor szinte észre nem véve, fogadtam el a sorstól, a mit két kézzel szórt felém, azt csak később és fokozatosan tudtam meg.”
A kastély lépcsőjéről a kedves Krausz bácsi integett utánnunk.
„Herr Krausz, a hogyan mindenki, rajtunk kívül hívta. Engedtessék meg nékem, hogy ebben a kis krónikában, ennek a hűséges szolgának is szenteljek egy pár emléklapot, hiszen ő is annyira Elemérhez tartozott, mit annak minden öreg bútora. –
Osztrák-sziléziai születésű volt, mit katona került Kiss Ernő ezredéhez, és mert ritka szép és jó kiállású ember volt Kiss Ernő megtartott a saját szolgálatában mint Leibhuszárt. Így került Elemérre. Itt megismerkedett a komornyik szép lányával Karolinnal, és elvette feleségül. A forradalom alatt is kitartott a helyén és mikor a kincstártól báró Pireték megkapták a kastélyt és birtokot haszonélvezetül, Krausz náluk elszegődött és úgy vigyázott mindenre és tartott számon mindent. Mikor Nagymama visszakapta Elemért ott találta Krauszt a ki boldogan fogadta. Bírta is a nagymama határtalan bizalmát. Minden a házban a padlástól a pincéig ö reá volt bízva. Sajátságosan „maradi” volt abban az értelemben, hogy szívosan igyelezett fenntartani mindent lehetőség szerint a régi nívón. Egyszer például bejött nagymamához jelenteni, hogy már csak pár üveg pezsgő van a pincében. – Már régen csend borult az eleméri házra, a nagy dinék, soupék ideje lejárt és nagymama azt felelte a jelentésre, de Krausz minek nekünk pezsgő? Bitte schön Euer Gnaden, volt a válasz ich kann doch unseren Keller nicht ohne Champagne lassen? Nagymama elnevette magát, - igaza van lieber Krauszt mondotta, rendeljen. Mikor Krausz kiment, félig nevetve, félig komoran mondotta nekem: mit csináljak vele ha nem tudja megérteni, hogy ma már más kép van mint régen. – Olyan inasokat nevelt Krausz, hogy az gyönyörűség volt, pofonok segítségével persze, és mindig volt ajánlkozó bőven erre a „tanfolyamra”. Gyönyörűen volt fenntartva az a nagy ház, ott minden ragyogott és mégis két dologban még önmagát is felülmúlta: a fagylalt és a rámpás készítésben. Szüret után, mikor a must már kiforrta magát, Krausz azt kezelés alá vette, - januárban már megjelent az asztalon a rámpás, hogy azután, hála a jó pincének és sok jégnekeltartson újig. Felséges ital volt, - csak egy nagy baja volt, nem bírta a szállítást! A ki ösmeri a bánsági kánikulát az értékelni is tudja egy pohár üdítő ital értékét. Ilyen ital volt a rámpás. Világos rózsaszínű, kicsit savanykás, kicsit csípős, könnyű bor, a mely úgy itatta magát mint a víz. Úgyis ittuk. Nap közben, hogy tikkadtságunkat frissítve, szomjunkat oltsa. Senki sem tudta mit csinál vele, hogy olyan soká megmarad, zárt pincében egymaga kezelte ésa őrizte titkát. Vele megszünt lenni a rámpás is. Pedig nem csk mi szerettük, az egész megyében híres volt, és a hozzánk betérő megyei urakjóformán még a kocsiban ültek, és máris reklamálták : „Herr Krausz unserre „rampas”. – Zord ember volt, szinte beidegződött nála a szolgai fegyelmezettség; mindig vigyázban, mindig mereven és komolyan, a hogy a régi komornyiknál illett. Katonás fegyelmet tartotta cselédek között, a kik jobban féltek tőle, mint bárki mástól. Mégis egy nagy szívbéli gyengéje volt, mi ketten Franci és én. Értünk mindent megkockáztatott, értünk hazudott is, ha kellett, azt hiszem igazán nagymamán kívül csak kettőnket szeretett. Ő nagy úr volt a maga helyén az inast dolgoztatta, ő csak parancsolt; például, ha vendég érkezett a ház előtt ő fogadta, ő irányította, de már a vasútra csak én elém jött ki és engemet személyesen ő szolgált ki. Elegáns megjelenés volt. Livrét természetesen ő nem hordott, csak az inas, ő mindig feketében volt, nagy alkalmakra frakban. Vele történt a következő, majdnem tragikussá vált eset. A vármegyeházán valamelyik miniszter lent léte alkalmával nagy estély volt. – Ennek rendezésére és vezetésére elkérték nagymamától Krauszt. Franci akkor már ott szolgált a megyénél, ott volt a vendégek között és az egyik termben beszélgetett gr. Bethlen Miklóssal a ki szintén a megyénknél szolgált. Krausz valamiért kereste Francit és miután végzett vele, indult vissza. Bethlen, mint jól nevelt ifjú, utána indult és közben magával húzta Francit: ezt az öreg urat még nem, ösmerem, kérlek mutass be neki. – Szerencsére testvérem még idejében visszafogta mondván, hagyd Miklós ez a nagyanyám komornyikja. Jó kis jelenet lett volna! – „

dubraviczai Dubraviczky Mária:

Édesanyám gyakran betegeskedett. Ida néni számtalan leveléből (melyekben engem mindig Maczikának szólított) csodálatos együttérzés, aggodalom csendült ki és mindig szinte könyörgött, hogy Mamuskám kímélje magát és ne sajnáljon semmi pénzt a legjobb orvosokra, akiket Ida néni akár Bécsből is elküld Szelére. Szeretetének szép példája Bad Ischl-ből 1898 július végén írt levele, melyben még a királynét is bevonja húga Viktória iránti aggódásba :
„Édes kedves Vityuskám!
Örömmel értettem kedves leveledből, hogy Tátra-Füredre indulsz. Köszönöm, hogy odaérkeztedet megsürgönyözted. Tedd is édes aranyom mindég azt, mit érzel, hogy Neked jót tesz, hogy a szobaleányt is vitted, az nem is lehet másképp, bár a szakácsnét is vitted volna, ha szereted a föztét. Hát még ki van veled? Azt hiszem Neked soha se jó kísérő nélkül lenni, hiában a gyerekek és cselédek mellett egy kis segítség és jó szórakozás neked okvetlen szükséges. – Aranyom én anyád s gyermekeid onokáim, hát hogy tiltod el, hogy pénzt ne küldjek, ez csak úgy nem fáj nekem, ha megígéred, hogy a legjobb lakásban, a legnagyobb kényelemben élsz, mindent eszel mi ízlik  azután meg­­­í­rod, hogy men­nyi pénzt küldjek!! Kedvesem, irassál az or­vo­sokkal Nau­heimba az speciális fürdő szívbajosoknak, ha orvosod megírja bajodat s az ottani azt találja, hogy segítségedre lehet, kár volna elmulasztani! – Felséges királynénkért mi már egész télen igen aggódtunk, bár komoly beteg volt, - nem szóltam csak az ismerősöknek róla, most az orvosok jónak látták a betegséget – „szívideg gyengeség és szív tágulás” – nyilvánosságra hozni s ezért a betegségért küldte Kiverhofer és Nothnagel tanár Ö.F. Nauheimba, adná a jó Isten, hogy meggyógyulva térne vissza. Elgondolhatod, hogy vérzik a szívem imádott úrnőmet, - Ki ezeknek előtte csak úgy röpült fáradtság nélkül, - lézengeni látni, most Lainzban ha 3-4 percig járt inkább lézengett, mert kimaradt lélegzete és le kellett szegénynek ülnie! Ő. F. kérdezett, hogy vagy és hogy Téged miért nem küldenek Nauheimba. – Az én orvosom az idén nem engedi, hogy Gasteint elmulasszam…
…Aranka bizonyítványa nagy örömömre szolgált. Hát az a kis aranyos Maczika hogy van? Csókol benneteket édes aranyom s kér, ha változásod lenne azonnal sürgönyözz orvosokért s ne bízd magad az ottanira…
…Isten oltalmába ajánl és szívből szeret benneteket.        Idátok”                       

tomkaházi Tomka Emil:
    .
Kemény munka következett, hiszen Budapesten lakva, sok-sok utazással irányítottam a Dél-Magyarországi vízügyi munkákat.
A Temes–Bega-vízrendszer – amely a hajózást és ugyanakkor az árvízvédelmet is szolgálta – állandó tökéletesítést és karbantartást igényelt, felbecsülhetetlen nagyságrendű költségvetést, felújítási befektetést, mérnöki és kubikus munkát emésztett fel. Haszna is megvolt. A kiszáradt mocsarak helyén virágzó földművelés honosodott meg, a terményt és az állatokat uszályok szállították a Tiszán és a Dunán, Temesvár a Balkán kapuja lett. Utasszállító hajók 1869-től közlekedtek a Begán,
A Tiszántúlon a XIX. század második felében nem a víz mezőgazdasági hasznosítása jelentette az alapvető vízgazdálkodási feladatot, hanem a víz elleni védekezés. Amikor a XIX. század utolsó évtizedeiben a folyószabályozási, ármentesítési és lecsapolási munkák befejezéshez közeledtek, az öntözések megvalósítása is előtérbe került.
1889-ben több éves mun­kám eredményét írtam le részle­tes elemzést és következteté­­seket tartalma­zó tanulmány­ban a Magyar Mérnök- és Építész-egylet Közlönye c. folyóiratban
A Dél-Tiszántúlon az első rétöntözések a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezése (1879) után jöttek létre. A vízügyi és mezőgazdasági szakemberek közreműködésével a térségben mintegy másfél ezer hektárt rendeztek be rétöntözésre a századfordulóig. Ezekről nagyszámú tanulmány ós ismertetés jelent meg a következő szerzőktől: Kvassay Jenő, Tomka Emil, és mások.

Az első években, két kerület a VI. és a VIII. kerület Kultúrmérnöki Hivatalát vezettem
Munkatársaimmal merész öntözési tervet készítettünk, ami hamarosan eredményt is hozott. Erről  az Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület hivatalos közlönye, a KÖZTELEK, 1891. október 10. én számolt be:
„Az arad-csanádi öntöző-csatorna.
Folyó évi szeptember hó 26 án gyűlt össze Mezőhegyesen Arad- és Csanádvármegvék életrevaló gazdaközönsége, hogy a Tomka Emil kulturfőmérnök, mint a VI. kerületi kultúrmérnöki hivatal főnökének vezetése alatt készült öntöző-csatorna tervezetét magának bemutattassa.
A megjelent érdeklődők száma a két megyéből meghaladta a 100- at és a tárgyalás alatt nyilvánult általános hangulat, nemkülönben a hozott határozat méltó volt ezen intelligens és vállalkozó birtokossághoz. Nemcsak nem riadtak vissza a kataszteri holdankint 130 frtra számított tekintélyes befektetéstől, hanem látva azon hasznokat, melyeket Mezőhegyesen a máris 250 holdra berendezett öntözés nyújt, egyhangúlag elhatározták egy végrehajtó bizottság megválasztását, melynek feladatául tűzték ki a szükséges 20,000 holdnyi terület aláírását megszerezni és annak megtörténte után, a részletes terveket az aláirtak birtokára elkészíttetni, az alapszabályokat kidolgozni és az összes teendőkre nézve az összehívandó alakuló közgyűlésnek javaslatot terjeszteni elé.
Üdvözöljük Arad- és Csanádmegyék birtokosságát ezen, a kor szellemét felfogó tényeért és őszintén óhajtjuk, hogy a zászlót, melyet elsőnek ragadott kezébe — mielőbb diadalra is jutassa.
A csatorna ismertetését a következőkben foglalhatjuk egybe:
Kvassay Jenő, az orsz. kultúrmérnöki hivatal főnöke a Gazda-körben 1887. év deczember hó 8-án a hazai öntözésekről szóló felolvasásában a következőket mondotta:
«A Maros és Körösök mindkét partjain fekvő óriási vidék öntöző-csatornák dolgában oly kedvező fekvéssel bir, milyennel kevés ország dicsekedhetik.
A Marosnak Aradtól Szegedig több mint 30 méter esése van és a szomszédos jobb- és baloldali területet tekintve, csapra ütött hordóhoz hasonlíthatnám, melyet csak ki kell nyitni, hogy kitűnő iszapos vizével csodákat miveljen. Nem sokkal több nehézségbe kerül a Körösökből is öntöző csatornákat kiágaztatni.
A mint Lombardia Olaszország leggazdagabb tartománya, éppen ugy lesz egykor a Maros és Körösök környéke Magyarország legboldogabb vidéke, ha a természet nyújtotta előnyöket okosan kihasználni megtanulta. Meleg éghajlat, kitűnő talaj és kitűnő viz együttesen közre fognak hatni a nagy eredmények elérésében, ha csak az emberek közönyössége a természet pazar kincsei mellett bekötött szemekkel el nem halad, mig egy élelmesebb nemzedék azok becsét felfogva, nem késik kellőleg ki is zsákmányolnia
A fentebbi szavak nem hangzottak el hiába a pusztában, mert még mielőtt a mezőhegyesi élőviz-csatorna létesült, Aradmegyének néhány lelkes és buzgó fia már is lépéseket tett egy Paulistól kiinduló öntöző csatorna tárgyában.
Az egész mozgalomnak a határozott medret pedig a mezőhegyesi élőviz-csatorna kiépülte adta meg, mikor is Aradmegye gazdasági egyesülete, karöltve az arad-csanádi egyesült vasutak igazgatóságával, az öntöző - csatorna terveinek elkészítésére 1000 frtnyi összeget bocsátott a dologi kiadások fedezésére a VI. kerületi kultúr-mérnöki hivatalnak…”
A terv csak részben valósult meg, 178 Kat. holdnyi területre az 1900 évben 41700 pengő, kat holdonként 234 pengő költséggel a munka el is készült. Az élővízcsatornából a felső kőrgáti zsilip duzzasztásával nyert vizet beton csatorna vezette az öntözött réti bódé mellett készített kisbeton medenczébe, a honnét bérelt locomobil hajtotta szivattyúk emelték a vizet a fő öntöző csatornákba.
Hamarosan az országos közlöny ismét világgá kürtölte  munkámat:

„Végül egy érdekes kísérletről kívánunk még a rizstermelés terén megemlékezni. Tomka Emil kulturfőmérnök nagylaki öntöző telepén, mely nagyobb részben a mezőhegyesi élővizcsatorna mentén fekvő székes talajból áll. Tomka Emil kultúrmérnök irányításával a tavat lecsapolták, és a területet öntözésre rendezték be. Az öntözőtelepet a mezőhegyesi Élővíz-csatornából látták el vízzel. A terület felén rizstelepet létesítettek azzal az elgondolással, hogy a rizs „gyakori vízzel való borítást igényelvén, feltehető, hogy ez által a talajban levő sók gyorsan kilúgoztatni fognak". Már az idén elvetett egy kat. holdnyi területet rizszsel s daczára annak, hogy a vetés junius végén, tehát legalább is hat héttel később történt, mint rendszerint kellett volna — a minek az oka, hogy csak májusban vásárolta ezen területet — a rizs mégis annyira fejlődött, hogy kalászait kihányta és elég tömöttséget tüntetett elő. A következő évek tapasztalata fogja tehát megmutathatni, hogy székes területeken lehetséges-e sikerrel rizst termelni, a mi mindenesetre nagy vívmány volna, mert százezrekre menő holdakat lehetne ez által értékesíteni…”

1893-ban – a kultúrmérnöki kerületek átszervezése után kineveztek egy újonnan felállítandó hatóság a IX.Kerületi Kultúrmérnöki Hlvatal élére. Működési területem még sokkal nagyobb lett: Arad, Békés, Csongrád és Csanád vármegyék Bár munkatársakat is kaptam, de először irodát kellett találni, kibérelni, berendezést venni, a többi hatósággal a kapcsolatokat kialakítani…nagy feladat volt.

Mind a négy vármegyében, de még Biharban is készítettünk terveket, térképeket s építettünk lecsapoló, öntöző csatornákat, kiépítettük több folyó és patak szabályozását.
 Nagy megtiszteltetés volt, hogy amikor 1897-ben áthelyeztek  III. Kerületi Kultúrmérnöki Hivatal vezetőjének, számtalan hálálkodó levelet kaptam egyszerű emberektől,  nagy és még nagyobb méltóságoktól az árvízvédelem és az öntözés megszervezéséért.

szamosújvárnémeti Dániel Margit:

„Lakott a faluban, a kastélyhoz közel álló házak egyikében egy Speer nevű sváb. Egykor lovász volt, és bizonyos számú ló gondozása és naponkénti lovaglása volt a feladata. Egyszer betyárok elkötöttek nagy csendben egy pár lovat, és már vitték volna őket, mikor Speer felébredt. A harcban a betyárokat megfutamította, de ő maga comblövést kapott, a lovakat megmentette, de ő maga sánta maradt és nem lovagolhatott többet. Hűségének jutalmául kapott egy házat és földet. Ő is egyike volt azoknak a kik 48-ban mentettek, amit csak lehetett . Tekintélyes gazdája volt a falunak, a tanácsban is volt valami szerepe. Egy kedves emlékű jelenetre szeretnék most kitérni. Úrnapját mindig nagy pompával ülte meg az akkor még igen vallásos, sok gyermekkel megáldott község. A kastély homlokzata sok száz gyertya fényében ragyogott, az üvegházak szolgáltatták a sok virágot. A körmenet a templomból kijövet a falu 4 helyén felállított oltárokhoz vonult. Míg otthon voltam természetesen mindig részt vettem azon. 1895 tavaszán véletlenül azon a napon otthon voltam és ott voltak az uram és gyermekeim is. Guszti fiamat a ki már 3 éves volt, magunkkal vittük a körmenetre. Az Oltáriszentséget vivő pap után ment a falusi tanács élén a bíróval, azután nagymama képviseletében én, mellettem az uram és a kisfiam. Egyszerre csak ott áll mellettünk Speer „bitt’ schön Euer Gnaden dass kleinen sein Platz ist dort forn”, ezzel kézen fogja nagy szemeket meresztő csepp fiamat, és ott haladt vele közvetlenül a pap után, a bíró előtt. A bíró és az egész tanács ezt úgy látszik helyén valónak találta, hogy a szépunoka foglalja el azt a helyet a mely hajdan Kiss Ernőé volt, és a melyet nagymama nem foglalhatott el, mert nő volt. Eleméren az Oltáriszentség után közvetlenül csak férfiak mehettek. – Mikor Speer pár év után meghalt, valamelyik pesti napilap hozta halálának hírét és pár meleg, kegyeletes szóval emlékezett meg róla, mint Kiss Ernő vértanú tábornok lovászáról.”

dubraviczai Dubraviczky Mária:

Ferenczy Ida szív betegségek miatt féltette királynéját. Az fel sem merült benne, hogy merénylő leselkedik utána.   A felséges asszony halála (1898. szeptember 10.) porig sújtotta. Árva lett a szó legszorosabb értelmében, hisz királynéja volt élete értelme. 34 éven át volt hűséges felolvasónője és mondhatni barátnője. Királynéja kedvéért feladta az önálló otthonteremtés lehető­ségét, a férjhezmenetelt, a gyermekáldás örömét. Nyert helyette egy nagyszerű, melegszívű úrnőt, és sok közeli barátot.
A genfi tragédia – Erzsébet halála – után Ida néni a királyné iránt érzett szeretetét átruházta lányaira Gizellára és Mária Valériára, utóbbival végig személyes levelezésben állott. A Burgból ki kellett költöznie a királyné magyar udvartartásának. Ida néni először a Reisnerstrassén bérelt lakást, majd kiköltözött Schönbrunnba. Szalonja az osztrák és magyar közélet számos személyiségének találkozóhelye volt.

tomkaházi Tomka Emil:
    .
Időközben családunk is szépen növekedett:

 

 

 

szamosújvárnémeti Dániel Margit:

„1900 januárban született Lilikém , reá március 18-án halt meg nagymama és vele elveszett számom­­ra Elemér.

– Évek hosszú sora óta már nem tudott elmenni a temp­lomba, de minden vasárnap a szent misét eli­mádkozta imaköny­­véből ott­hon és évenként többször gyónt, áldozott. Szépen, békésen minden haláltusa nélkül elaludt örökre  Ott várja a feltámadást a temetőben lévő Dániel kriptában.”
 

Nagyanyám, szamosújvárnémeti Dániel Margit kézírásos könyve az idézetteken túl is tartalmaz érdekes és színesen bemutatott leírásokat, de azok majd talán egy másik könyv olvasóit gyönyörködtetik.. Most utoljára könyvének bevezető sorait idézem:
„Kedves Miklós Fiam!
Mikor hónapokkal ezelőtt a kis krónika megírásához fogtam, nagy örömmel tettem azt, egyrészt mert egy ismételten kifejezett kérésednek tettem vele eleget, másrészt mert jól esett az a gondolat, hogy azoknak, akiket nagyon szerettem és tiszteltem, maradandó emléket emelek vele.”

dubraviczai Dubraviczky Mária:

Hét éves voltam, mikor váratlanul és mindenféle tekintetben készületlenül ránk tört a gyász. Már régen betegeskedő, de nagy akaraterejével mindig talpra álló édesanyám még ötven éves sem volt s nemcsak engem kellet nevelgetnie, ellátnia de huszonhárom éves Aranka nővérem sem volt önálló, sőt bizony gondot kellet reá viselni. Édesapámat olyannyira lekötötte bírói munkája, Édesanyám betegségei, hogy mindennapjainkban leginkább csak mint családfő vett részt. Házunk, családunk úrnőjének és pótolhatatlan védangyalának elvesztése a kilátástalanság és kétségbeesés szélére sodort bennünket.
Ida néni teljes szívvel osztotta bánatunkat. Rövid időn belül két embert veszített el, kiket a legjobban szeretett. Előbb királynéját, azután leányaként szeretett húgát. Megható szeretettel teli a levele, melyet édesapámnak írt Bécsben a Reisnerstraße 30-ban kialakított új lakásában:
„Köszönöm vígasztaló soraidat és mind azt, mit a gyermekekről írtál, melyek nekem igen jól estek!! Igazad van, nem volna szabad annyira szívemre venni a bánatot, érzem is, hogy árt – de bár küzdök a fájó érzés ellen – most még nem bírok uralkodni bánatomon, hiszen egész szívemmel ragaszkodtam hozzá Anyám halála óta! Köszönöm jó és okos tanácsodat, hiszen eddig is szerettem a kis leányokat, az Ő kis leányait teljes szívemből, ezután pedig igyekezni fogok azt a szeretetet is, mely Vikuskámé volt, reájuk ruházni! Csak kérlek meleggesd és érleld az irántami szeretetüket, szerethetnek ők engem a távolból is, mert én is ragaszkodom hozzájuk most még jobban mint anyjuk életében!”
Az igen hosszú levélben Ida néni jelentős anyagi segítséget is ajánl: egy birtoka bérleményének bevételét – „a városföldi árendát kívánom átadni” – ajánlja fel a „kicsiknek”.
Ida néni tartotta a szavát, hiszen megszervezte nevelésemet St. Pölten híres leányintézetében s még majd harminc évig – ha távolbnól is - de szinte anyai szeretettel viseltetett irántam.

szamosújvárnémeti Dániel Margit:

1897-ben Aradról visszaköltöztünk Budapestre. Hosszas keresés után sikerült egy gyönyörű villát megvásárolni Budán, a Tárogató úton. Szép, nagy parkjában hatalmas fákon mókusok ugráltak. Rögtön el is neveztük „Mókus” villának. Míg én el voltam foglalva a nyár végén született legkisebb leányunkkal, Marikával,  Guszti, Vali és Erzsi boldogan rohangáltak a díszbokrok és virágok közötti ösvényeken. (később, mikor el kellett adnunk a villát, betegápoló nővérek költöztek ide).
Emil sokat dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumi irodájában és gyakran vidéken is, de fáradtan is boldogan tért haza hozzánk a Kis-Hárshegy és a Kurucles oldalában álló házba. A századforduló éve nagy boldogsággal indult, megszü­letett hatodik gyermekünk: Lilike. Négy testvérkéje (Ferike három éves korában meghalt) boldogan ringatta, babusgatta a család kis napsugarát.
E harmonikus boldogságban nagyon letaglózótt a hír, Nagyanyám halálhíre. Hat éves korom óta ő nevelt, tanított, kényeztetett nagy leányként pedig bizalmasává fogadott. Nem tudtam sírásom elfojtani, mikor az orvos határozottan eltiltott attól, hogy két hónapos Lillikémmel leutazzak a temetésre.
Emil nagy szeretettel vett körül és mindent megtett, hogy el­te­relje figyelmemet nagy bánatomról. Jól esett hallani, milyen szépen halad előre  a ranglétrán és ugyanennek az évnek a végén a miniszter megkettőzte a fizetését.
Mindketten megpróbáltunk még többet törődni gyermekeinkkel. Miközben hallgattuk a leányok csivitelését, láttuk Gusztin, hogy nagyon szeretné ö is, ha az Úristen fiútestvért is adna mellé. Imáink meghallgatásra találtak: 1903-ban megszületett Emil és 1905-ben Miklóska.

*****************************

Gyermekeink közül Vali, Emil és Miklós alapított családot.
Vali és Wattay-Pelbárth Miklós házasságából két fiú született. György inárcsi Farkas Jolánt, Miklós pedig Abonyi Juditot vette feleségül, mindketten gyermektelenül haltak meg.
Emil és berkeszi Katona Sára frigyéből született Zsuzsa és Péter. Zsuzsa Sallay Bélához ment feleségül, gyemekeik: András és Miklós. Péter nem nősült meg.
Miklós inárcsi Farkas Máriát vette nőül. Miklós fiuk és Mahnel Magdolna frigyéből született: Miklós, Magdolna és Kristóf. Ferenc fiuk pap lett. Emil feleségét és gyermekeit lásd a függelékben. József és Garaguly Ildikó házasságából született leányok: Györgyi, Fruzsina és Éva. Mária Rónaszéki Józsefhez ment feleségül. Gyermekeik: Gábor, László, Ferenc és Mária.

*****************************

Tomka Emil és Dániel Margit legkisebb fia,  Édesapám lett később a Tomka név tovább vitelének, a családi hagyományok, a katolikus hit és a haza iránti kötelezettségek megőrzésének kiindulópontja. Ő bíztatott arra, hogy ismerjem meg és adjam tovább eleink követendő tetteit, családunk tevékeny részvételét a nemzet történelmében.

 

(Folytatás a II. kötetben)